Az elmúlt hónapokban a 'Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén' feliratú plakátok “tartották lázban” az országot. Valószínűleg az átlag magyarnak fogalma sincs, ki (valójában) Soros György, mint ahogy az élete folyamán “migránssal” sem találkozik, legyen az illető illegális vagy legális. Így azt sem tudjuk, miért kell ezen “súlyos” veszélyekkel riogatni a magyar embereket.

Nos, ebben a kérdésben nem is a mi tisztünk állást foglalni, ezért az alábbi írás is inkább azzal foglalkozik, hogy a végén miért mégis Soros és a hozzá hasonló befektetők, azon belül is a Soros által is művelt makro hedge fund műfaj képviselői nevetnek és miért a magyar, vagy éppen brit, maláj és más országok átlagemberei lesznek kormányaik vagy saját rossz döntéseik miatt (időnként) szomorúak.

 

A (makro) hedge fundok abból élnek, hogy a világ gazdaságaiban meglévő és a részvény-, kötvény-, áru-, illetve devizapiacokon az árakban megnyilvánuló egyensúlytalanságokat kihasználják. Ha megfelelően elemzik és ismerik fel a gazdasági és piaci anomáliákat, tőzsdei félreárazásokat, akkor ők nevetnek a végén.

Azok a piaci szereplők pedig, akik nem egyszerűen nem ismerték fel, hanem saját magatartásukkal aktívan hozzájárultak ezen helyzetek és folyamatok kialakulásához és fennmaradásához, nagyon szomorúak lesznek.

Piaci szereplők lehetnek más befektetők, de egész országok és társadalmak is. Természetesen utóbbi esetében az okos befektetőknek potenciálisan profitot eredményező piaci helyzet kialakulásához vezető folyamatok alakításában az adott ország vagy régió kormányainak, jegybankjainak (gazdaság) politikája a legfontosabb tényező.

Soros a szűkebb szakmai közvéleményen kívül a font elleni sikeres spekulációjával vált ismertté, amivel mintegy 1 milliárd fontot kerestek alapjai 1992-ben.

Valójában nem a font ellen spekulált, hanem észrevette, hogy a brit kormány és a jegybank nagyon felelőtlen gazdaság- és monetáris politikája mesterségesen felértékeli az angol fontot és mivel ez nem fenntartható, előbb-utóbb a font árfolyama jelentősen esni fog.

Ráadásul, amikor a Bank of England meglehetősen meggondolatlanul bejelentette (és meg is próbálta megvalósítani), hogy 15 milliárd fontot szán a deviza(árfolyam) védelmére, Soros azt mondta a pozícióikat kezelő Stan Druckenmillernek, hogy az jó, mert ő pedig pont ennyi fontot kíván eladni. Végül Soros bizonyult erősebbnek.

Nos, egyrészt úgy, hogy pozíciói - legyenek azok long, vagyis az adott befektetés árfolyamának emelkedésére, vagy short, tehát az árfolyam gyengülésre játszó üzletek - jóval nagyobbak, mint az alap által kezelt tőke, amit határidős piacon kötött üzletekkel, illetve hitelfelvétellel ér el.

Legalább ennyire fontos, hogy nem az adott befektetők pénzügyi ereje a lényeg, hanem a gazdasági racionalitás: a gazdaságilag legerősebb országok vagy régiók kormányai és jegybankjai sem tudják sokáig az egyensúlyitól távolra kormányozni a legfontosabb gazdasági folyamatokat, mutatókat. Minél később hajlandóak beismerni hibájukat, annál nagyobb lesz mindenki vesztesége, aki elhitte mindenhatóságukat és annál nagyobb a haszna a racionálisan gondolkodó és a kockázataikat megfelelően kezelő és finanszírozni tudó befektetőknek, illetve gazdasági szereplőknek a másik oldalon.

Persze a gazdaságpolitikai vagy egyéni befektetői hibákat beismerni nagyon nehéz,

Így történt ez az 1997-es távol-keleti válságban is, ahol az évek óta torz gazdaságpolitikát vezető keleti diktátorok közül több is Sorosban találta meg az ellenséget és az objektíven túlértékelt deviza-, ingatlan- és részvénypiacainak összeomlását magyarázó indokot, ahelyett, hogy idejében felismerte volna, gazdaságpolitikai váltásra van szükség.

Persze ehhez korábban kellett volna az akkor esetleg még kisebb gazdasági áldozatokkal járó, de rövidtávon számukra politikailag komoly kérdéseket felvető változtatásokat végbevinni, de mint tudjuk, ez a politikában ritkán történik így, és ez teszi lehetővé, hogy a végén Soros és a hozzá hasonlóan gondolkodó befektetők nevessenek.

Hogy hazai példát is említsünk, 2002-ben a választások előtti hajrában az akkori kormány gyorsan és nem túl átgondoltan bevezette az államilag támogatott forint alapú lakáshitel programot. Választást nem tudott vele nyerni, viszont

A támogatott forint hitel program ugyanis nagyon gyorsan vezetett az építőipar és ingatlanpiac felfutásához és ezen keresztül a gazdasági növekedés javulásához, de ennek komoly ára volt. A költségvetés a hitelek futamidejéből következően évtizedes távlatban vállalt fel óriási terheket a kamattámogatáson keresztül és nagy szerepe volt abban, hogy a magyar államadósság 60 százalék alatti szintről az évtized végére 80 százalék környékére emelkedett.

Ráadásul ennek a támogatásnak nagy része nem a hitelfelvevőknél csapódott ki, hanem a hitelező bankok extraprofitját növelte. (Nem csoda, hogy a második Orbán-kormány 2010 utáni első intézkedéseinek egyike a különadók - egyébként sem morálisan, sem gazdaságilag józannak nem nevezhető - rendszerében a bankadó bevezetése volt, amivel a bankok korábban általa biztosított extraprofitját vissza is vette. Természetesen ezzel újabb csapást mértek az amúgy sem túl jó állapotban lévő magyar bankrendszerre és megnyújtották a válság által erősen sújtott ország szenvedését és kilábalását a krízisből.)

A költségvetési hatáson kívül a szintén jól előrelátható eredménye a támogatott lakáshitel programnak a fizetési mérleg krónikusan magas deficitje lett. Makrogazdasági szempontból egyszerű a képlet: ha egy országban jelentősen megnő a hitelezés és ezáltal a belföldi szereplők nettó megtakarítási pozíciója romlik, ezzel szemben a külföld megtakarítási pozíciója nő. Vagyis az ország folyó fizetési mérleg egyenlegének romlása mögött az ezt fedező nem hitel jellegű tőkebeáramlás hiányában a nemzetközi eladósodásának növekedése kell álljon.

Az már csak hab a tortán, hogy a nem átgondoltan elindított program azzal sem számolt, hogy kellő építőipari kapacitás hiányában a hirtelen az ingatlanpiacra szabadított óriási kereslet felveri az ingatlan- és építőipari árakat, pont azok számára megdrágítva a lakásvásárlást, építést, akiknek elvileg kedvezni akart. Ráadásul így a bankokon kívül extraprofitot biztosít az ingatlanfejlesztőknek és építőiparban érdekelt vállalkozásoknak is. (Érdekes módon ezen szakmákat nem terhelik különadók, mint ahogy a bankok terhei is drasztikusan csökkentek, amióta a jól ismert, az ingatlan és építőipari bizniszben óriásira nőtt cégcsoportok megjelentek a bankok tulajdonosai között.)

Nem csoda, hogy a szocialista kormány, amelynek ez körülbelül olyan volt, mint érzéstelenítés nélkül fogat húzatni, kénytelen volt a programot leállítani. Ezzel párhuzamosan be is indult a bankok leleményessége okán a devizahitelezés a 2002-es hibás gazdaságpolitikai döntés súlyos további következményeként és folytatódott az ország és polgárainak már addig is fenntarthatatlan szintű (külföldi devizában történő) eladósodása. (A fentiekből értelemszerűen következik, hogy a megugró folyó fizetési mérleg hiány nemzetközi adóssággal történő finanszírozása révén a forinthitelek mögött is részben devizakitettség volt, vagyis nem a “devizahitelezéssel” kezdődött a nemzetközi egyensúly romlása, hanem már 2002-től.)

Nem véletlen, hogy egyéb felelőtlen gazdasági döntések eredményeként Magyarország a 2008-ban kirobbant válságot leginkább megszenvedő országok közé tartozott és közel egy évtizedes gazdasági stagnálás volt a 2000-es évek átgondolatlan gazdaságpolitikájának és a vállalatok és magánemberek rossz finanszírozási és beruházási döntéseinek a következménye. (Ennek köszönhetően a dollárban kifejezett magyar bruttó hazai termék a válság előtti csúcsához képest jóval nagyobb mértékben esett vissza, mint az eurózóna átlaga és a siker-propaganda ellenére még 2016-ban is 21 százalékkal maradt a válság előtti szint alatt.)

És közben mit csinált Soros? A Magyar Narancs 2008 júniusában csinált velünk közös interjút, ahol bőven az őszi krízis előtt beszéltünk az elkerülhetetlen és évekig az egész világon komoly gondokat hozó összeomlásról.

Ehhez azonban kellettek a kétezres években Magyarországon és máshol Európában, illetve Észak-Amerikában felelőtlen kormányzati, jegybanki és egyéni befektetői döntések, amelyek a gazdasági racionalitásra fittyet hányva vezettek az adósságok szintjének kezelhetetlen méretűvé burjánzásához.

Magyarország az elmúlt években a 2008-tól beinduló, majd átmenetileg 2010-11-ben elakadó válságkezelés, a világ és az EU konjunkturális helyzetének javulása, a beömlő EU transzferek és egyre több külföldön dolgozó magyar hazautalásainak köszönhetően stabilizálni tudta egyensúlyi helyzetét a költségvetési hiány, a fizetési mérleg és a nemzetközi adósság tekintetében. Bár nem túl robusztusan, de beindult a növekedés is az évtized közepére. Nem utolsó sorban ezt segítették olyan eszközök is, amelyek rövidtávú haszna elhalványul(hat) a hosszú távú veszteségekkel szemben. Ilyen például a nyugdíjpénztárak államosítása, vagy a különadók rendszere.

Összességében elmondható, hogy jobb és kevésbé jó szándékú, illetve átgondoltabb és teljesen felelőtlen döntések eredményeként, párját ritkítóan jó világgazdasági környezetben Magyarország a 2010-es években messze nem elégséges stabilizáció és növekedés eredményeként felélte és feléli a jövőbeli fejlődést finanszírozni és megalapozni hivatott forrásainak jó részét.

A 2020-as éveknek még a legjobb esetben is mindezen tényezők lényegi romlásának esélyével vág neki, miközben nagyra nőtt egy újabb komoly világválság veszélye, ketyeg a nyugdíjbomba, az oktatási és egészségügyi rendszer pedig a tartós felzárkózásunkhoz szükséges növekedés alapját jelentő minőségi humántőke biztosítására alkalmatlan.

Márpedig a növekedés két legfontosabb forrása a munkaerő és a termelékenység alakulása. Mindkettőre az oktatás és egészségügy helyzete egyre negatívabban hat, utóbbit pedig azok a tényezők is befolyásolják, amelyek általában a versenyképességet alakítják. Emiatt sem túl jó hír, hogy a versenyképességi rangsorban a 48-ik helyről a 69-ig esett vissza az ország pár év alatt, a korrupciós indexünk alakulása pedig még ennél is szomorúbb képet mutat. Nem túl rózsás jövőt jelez előre az sem, hogy az oktatás eredményességét mérő PISA-eredményeink évek óta tendenciaszerűen romlanak és az elmúlt fél évtizedben az OECD-átlagból a sereghajtók közé estünk vissza.

főleg ha a magyar állampolgárok azon egyre inkább növekvő többmilliós táborára gondolunk, akiknek már jó ideje nem sok oka van jókedvűnek lenni (mély)szegénységben és teljes kiszolgáltatottságban élve. A jelenlegi tendenciák alapján pedig a ma még esetleg a Sorostól rettegő vagy a plakátjait nézve cinikusan mosolygó “középosztálynak”, vagy inkább medián választónak is pár éven belül lefagyhat a mosoly az arcáról.

A cikk eredetije a Concorde Iránytű című lapjában jelent meg.