Két héttel ezelőtt az Európai Tanácsban két politikai cél elérése érdekében adtak kétlépcsős halasztást a briteknek és önmaguknak. Egyrészt az esetleges rendezetlen, „no-deal” jellegű kilépés felelősségét teljes egészében vissza akarták dobni, rá akarták tolni a megbolondult brit politikai elitre, másrészt tudatos, helyénvaló aknamunkával igyekeznek megtenni minden tőlük telhetőt a brexit kisiklatása, leállítása érdekében.

A két fenti cél azonban nem ugyanazon döntéshozók fejében párosul, hanem van, akit inkább az egyik mozgat, és van, akit inkább a másik. Legutóbb a „kötözni vagy amputálni” képet használtuk a dilemma szemléltetésére, ami kellően súlyos kérdés ahhoz, hogy a konzílium ne jusson könnyű egyezségre.

Nem is jutott. A jövő héten az EU 27-ek pontosan ugyanabban a helyzetben lesznek, mint voltak két héttel ezelőtt, talán a „blame game-ben” egy kicsit jobban állnak, azaz még egyértelműbb, hogy az esetleges katasztrófát a britek maguknak köszönhetik. Az elmúlt napok, hetek során a brit politikai elitnek nem sikerült irányt váltania, bár van néhány kedvező irányú, a gesztusok szintjén értékesnek tűnő elmozdulás a pártok közötti kiegyezés felé, de a törésvonalak rajzolata valószínűtlenné teszi, hogy a kormány széles konszenzuson alapuló tervvel a kezében kérheti a következő halasztást a Tanácstól. Az alsóházban zajló szavazási procedúrák show-műsornak továbbra is csodálatosak, van dráma, izgalom, de valójában egy civilizált tömegverekedés zajlik több mint 600 résztvevővel, mindenki mindenki ellen.

Továbbra is az erős blokkoló kisebbségek közötti lavírozás a miniszterelnök próbálkozásainak lényege, hozzávetőleg annyi autonómiával rendelkezik, mint egy fél pár zokni a mosógép dobjában, az egyetlen reménye az, hogy talán pont akkor áll le az a mosógép, amikor ő van felül. Nem adta fel, hogy háromszor leszavazott, átmeneti időszakkal megkönnyített, hosszú halasztásban lényegülő deal-jét egy jó pillanatban, negyedszerre talán átvigye a parlamenten. Az elkötelezett brexiter tory-kat a brexit elmaradásával fenyegeti, a saját politikai jövőjüket féltőket azzal, hogy utat nyit egy előrehozott választás előtt, bár ezt egyedül nem képes megtenni, az EU-hoz közeli kapcsolatokat szorgalmazókat és a maradni szándékozókat pedig azzal rémisztgeti, hogy lemond, és a helyére egy igazi kemény brexiter tory érkezik.

Mindez nem teljesen eredménytelen, hol innen, hol onnan szerez néhány átállót, a deal-jét befogott orral megszavazni hajlandó renegátot, de közben sok a dezertőr és a tisztáldozat a saját táborában is, nehéz lenne ebből pozitív mérleget vonni. Ráadásul ez nem az a játék, amelyben lehetségesek részsikerek. Vagy van többsége, vagy nincs – és nincs. Ha rajta múlt volna, nem kért volna halasztást a múltkor, lehet, hogy nem kérne most sem, de ez sem rajta múlik, viszont egy halasztási kérelmet is nehéz úgy megírni, hogy elkerülje a kormánypárt azonnali szétszakadását. Meg lehet, de akkor olyat kell írni bele, amiről az EU-ból naponta többször elmondja valaki, hogy azt nem lehet. May ennek megfelelően ugyanazzal a június 30-ig tartó halasztási kérelemmel indul neki az Európai Tanács jövő heti ülésének, amellyel a kezében a múltkor másfél órás szóbeli vizsga után kiküldték a teremből, és amire megkapta az elégtelent és a utóvizsgáról szóló értesítést.

Rövid halasztás nincs, mondja Macron, vagy hosszú van, vagy ott a kijárat, a magunk részéről készen állunk a fájdalmas búcsúra. A hosszú halasztás feltétele az EP választásokon való részvétel, és egy hiteles, szilárd többséggel rendelkező elképzelés a hosszú távú kapcsolatokról, ez utóbbit ki lehet váltani előrehozott választások vagy népszavazás megtartására vonatkozó ígérettel is. A francia álláspont szemernyit sem puhult két hét alatt.

Merkel pozíciója szintén nem változott: tulajdonképpen mindenre hajlandó, hogy a brexit leállításának legkisebb esélyét is megragadhassa. Amíg a francia köztársasági elnök számára a brexit-káosz az EU megreformálásának dühítő akadálya, addig a német kancellár számára ez maga a remény, hiszen amíg mozgásban van a rulett golyó, addig lehet bizakodni, hogy oda gurul be, ahová szeretnénk. Merkel sem tud, és talán nem is akar visszavonulni az EP választások megrendezésének kötelezettségéből, mint a hosszú halasztás minimális feltételéből, de a másik feltétel esetében nála nyilvánvalóan lejjebb van a mérce, mint a francia államfőnél.

Tusk sem az a könnyen feladós fajta politikus: ma néhány hét alatt harmadszor hirdette meg a lényegében feltétel nélküli hosszú halasztás ötletét, hadd fusson a brexiterek lova, amíg meg nem döglik magától, ne zavarjuk meg a végkimerülésben, ha nem muszáj. A legnagyobb baj ezzel éppen az, hogy végkimerülésről szó sincs, nem igaz, hogy a brexitet a közvélemény megbízható többsége már ellenzi, csak idióta politikusok dolgoznak rajta. A kilépést preferáló, bár enyhe kisebbségbe került választók eltökéltsége pedig szinte hétről-hétre nő, ami a no-deal forgatókönyv elfogadottságának erősödéséből látható leginkább.

May tehát nem akar halasztást, de kér egy rövidet, mert muszáj neki, Macron erős feltételekkel adna egy hosszút, azok híján semmilyet, Merkel bizonyos feltételekkel, de adna bármilyet, Tusk feltétel nélkül adna bármilyet, de főleg hosszút – ez az Európai Tanács jövő heti ülésének alapállása. Nem, a kedves olvasó nem téved, amikor azt mondja, hogy hiszen pontosan ez volt két hete is. A magyarázat mindösszesen annyi, hogy időközben nem történt semmi lényeges. A Tanács, az orvosi konzílium, benne Merkel főorvos asszonnyal és Macron főorvos úrral, ugyanazt a vitát fogja lefolytatni, mint két hete, csak vélhetőleg magasabb hőfokon: kötözni vagy amputálni.

A fő kérdés az, hogy a francia sebész viszi-e magával a csontfűrészt.