Hallott már a kedves olvasó brit miniszterelnököt megesküdni arra, hogy a brexit három hónap múlva megvalósul, így vagy úgy, „with or without a deal”? Hát persze, Theresa May vesszőfutásának utolsó időszakában mindenkinek volt alkalma hozzászokni az ilyen típusú terheléshez, aminek az lett a következménye, hogy a brexit elvégeztetett politikai tényből látszólag visszaminősült holmi vitás kérdéssé, beszédtémává. Boris Johnson mostani határozott ígérete ezért nem tud olyan hitelesen hatni, mint amilyen hiteles valójában. Pedig a Churchill-rajongó mókamester ezúttal tényleg nem viccel.

Az új miniszterelnök hivatalba lépése pillanatában világossá tette, hogy az elődje által az EU 27-ekkel megkötött, de minden lényeges kérdés rendezését későbbre toló kiválási egyezményt nem tartja életképesnek, esze ágában sincs negyedszer is behozni azt a parlament elé. Az EU ugyanezzel a lendülettel szögezte le, hogy az aláírt egyezmény módosítására, az erről szóló tárgyalások újranyitására éppúgy nincs mód, ahogy eddig sem volt.

Ha pedig ez a „deal” halott, ahogy Johnson fogalmaz szó szerint, másik pedig nem lesz, akkor az október 31-i, megállapodás nélküli kilépés egyetlen alternatívája az újabb halasztás lehetne. Leginkább ebben bíznak azok, akik egyáltalán bíznak valamiben, és nem csak úgy általában remélik, hogy majd csak lesz valami. Vizsgáljuk meg sorban, hogy a kényszerpályák miként kapcsolódnak egymáshoz.

A „deal” tényleg halott

A miniszterelnöknek igaza van, Theresa May megállapodásáról nem hogy az aláírása pillanatában, hanem azt jóval megelőzően is tudni lehetett, hogy az élettel összeegyeztethetetlen születési rendellenességei vannak. Johnson a kormány átvételekor nem tett egyebet, minthogy kihúzta a konnektorból a lélegeztető gépet.

Az EU 27-ek egyetlen esetben tudnák a „no-deal” helyett más irányba kormányozni a folyamatot: ha engednének Johnson-nak, visszavonulnának minimum az ír/észak-ír határ átjárhatóságát biztosító, Nagy-Britanniát adott esetben akarata ellenére is a vámunióban, Észak-Írországot pedig egyenesen az egységes piacban bent tartó megállapodásból. Az előbbi nem az EU 27-ek ötlete volt, elengednék, ha csak ezen múlik, de az utóbbi eltörlése vagy feltételessé tétele azonban jelen tudásunk szerint kizárható.

Bár a tartalmi kérdések a legfontosabbak, az EU 27-ek példás pragmatizmussal menedzselik a brexit-válságot három éve, nem jelentéktelen tényező az sem, hogy Johnson még rosszabb tárgyalási helyzetben van, mint May volt. May tett pozitív gesztusokat, diplomatikus és udvarias volt, kiváló személyes viszonyt alakított ki több kulcsfontosságú európai vezetővel is, megközelítése őszintén konstruktív volt, lehetett vele beszélni technikai részletekről, ráadásul sokak szerint érdemes volt erősíteni őt, annak érdekében, hogy nehogy idő előtt megbukjon, és egy nála sokkal kevésbé együttműködő utódnak adja át a helyét.

Johnson személyes reputációja ezzel szemben rémes, az egész folyamat során könnyű kézzel szórta a sértéseket, minden irányban, számtalanszor vált nyilvánvalóvá tárgyi felkészületlenségének ijesztő mértéke, a tárgyalópartner érdekeit látványosan semmibe vette, alternatív koncepciója pedig nincs, és egyértelművé tette, hogy a „no-deal” forgatókönyvvel való kétes értékű fenyegetésen kívül nem is lesz. De talán mindennél fontosabb az, hogy itt van, megérkezett, már nem lehet és nem is kell félni az eljövetelétől, nem érdemes kesztyűs kézzel bánni vele, az EU 27-ek felől nézve nála rosszabb már nem jöhet.

Johnsonnak és környezetének nyilvánvalóan az a mindennapi élménye, hogy valamiféle megújulás, lendületvétel történik a brit kormányban, alighanem belülről megélve nagyon nehéz lehet ezt nem kivetíteni a külső partnerekre – akik viszont ebben semmi pozitívumot nem látnak, éppen ellenkezőleg. Az egyik oldalon van egy kis hit, egy kis eufória, elvégre teljesült a nagy álom, a fenegyerek beköltözött a Downing street 10-be, a másik oldalról viszont mindössze az látszik, hogy az események haladnak a „no-deal” felé.

Az, hogy a sérülékenység és a gazdasági súly szempontjából is nyomasztó túlerőben lévő EU 27-ek néhány pökhendi nyilatkozat hatására engedjenek olyan kérdésekben, amelyekben három év alatt nem hátráltak eddig egy tapodtat sem, már csak azért sem valószínű, mert az idő múlásával érezhetően változik a „no-deal” forgatókönyv megítélése az EU-ban. Katasztrofális, igen, de reális, és egyértelműen közeledik – a döntéshozóknak és a döntések előkészítőinek egészen egyszerűen volt idejük megszokni a gondolatot, elfogadni ezt realitásként, így már nem a pokol kapuinak megnyílását látják benne.

Mindezek nyilvánvalósága okán szinte biztos, hogy Johnson valótlant állít, amikor azt mondja, hogy az alapforgatókönyve egy új megállapodás, és amennyiben ez nem jön össze, akkor végszükség esetén jöhet a „no-deal” brexit október 31-én, a legutóbb kikönyörgött halasztás utolsó napján. Éppen fordítva lehet – az alapforgatókönyv a „no-deal”, aminek a sikerre vihetőségében minden jel szerint őszintén hisz, de éppen az erre való hajlandóság hiteles felmutatásával azért ad egy esélyt annak is, hogy hátha az utolsó pillanatban mégis megrémülnek az EU 27-ek.

Mi az esélye egy újabb halasztásnak?

Ha a megkötött egyezmény halott, újról pedig az EU 27-ek tárgyalni sem hajlandók, és emellett ki is tartanak, akkor az október 31-i, megállapodás nélküli kilépés elkerülésének egyetlen elméleti lehetősége egy újabb halasztás lenne.

A halasztással ugyanaz a két probléma van, mint tavasszal: egyrészt ezt a brit kormánynak kell kérnie, másrészt az EU 27-eknek, egészen pontosan az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanácsnak egyhangúlag el kell fogadnia. A tavaszi két halasztás esetében is nehezen állt elő a két feltétel, a második alkalommal különösen. Theresa May nem akart halasztást kérni, szégyennek és személyes kudarcnak élte meg azt, a parlament kötelezte rá, az Európai Tanácsban pedig másodjára szétesett az egység a halasztás engedélyezésével kapcsolatban. Merkel és Macron fájdalmas sebeket ejtettek egymáson a vitában, amelyben Merkel időt akart vásárolni a halasztással bármi áron, Macron pedig a brexit-paralízis lezárását követelte, utat nyitva végre az EU intézményi reformjai előtt. Az elmúlt hónapokban mind a brit belpolitikai, mind az európai politikai klíma kedvezőtlenül változott egy újabb halasztás valószínűségét illetően.

Egy területen, a brit alsóház forrongásainak és mozgásainak technikai és politikai jelentőségében valóban új helyzetet teremtett az új kormányfő fellépése. Johnson ugyanis nem fog halasztást kérni, ezt kész ténynek tekinthetjük, szavazhat a parlament bárhogy. Ha ezzel kellene szembenéznie, akkor – és csak ebben az egy esetben – vállalná az előrehozott választások rettenetes kockázatát.

Nagy-Britanniában vagy az alsóházi képviselők kétharmadának szavazatával, vagy a kormány által elvesztett bizalmi szavazást követően kerülhet sor előrehozott választásra – utóbbi esetben ez ezen a ponton még nem automatikus, de a részletekre most nem térnénk ki. A kétharmad még azzal együtt is kétesélyes lenne, hogy a Munkáspárt ezt kész megszavazni, sőt követeli, bár aligha óhajtja ebben a pillanatban, bizalmi szavazást viszont kérhet maga ellen a miniszterelnök is, és alighanem ezt is tenné, összekapcsolva a halasztásra kötelező határozattal. Egy választás viszont csak akkor férne bele a menetrendbe, ha a fenti két eshetőség valamelyikére legkésőbb szeptember elején sor kerülne. Nem lehetetlen, de nem is valószínű.

Az európai politikában eközben az EU mint politikai termék felértékelődött, az EP választások eredményei és részvételi arányai megerősítették szinte valamennyi tagállam politikusait abban, hogy ez nem játék, az európai színtér történései közvetlen belpolitikai jelentőséggel bírnak, az európai választó egyre inkább úgy érzi, dolga van a közös európai ügyekben. Ez támogatja egy határozottabb, az európai identitásra épülő megközelítés felvállalását a brexit egy esetleges újabb halasztásának kérdésében is.

Ennél is sokkal fontosabb a Merkel-Macron vita utóélete. A tavaszi vitát technikailag Merkel nyerte meg, kiharcolva a halasztás engedélyezését, Macron-nak csak az időtartam lecsökkentésére és ellenvéleményének nagyon markáns kifejezésére volt lehetősége. Mostanra azonban kiderült, hogy tartalmilag Macron-nak volt igaza: a halasztás csak a brexit-paralízis kitolását eredményezte, a brit politika pedig éppen nem a kijózanodás irányába tart, ellenkezőleg, a kölcsönös érdekek tiszteletét ezzel egyidejűleg a brit oldalon felváltotta egy konfrontatív, az EU irányában bevallottan érdektelen, sőt, destruktív retorika.

Merkel hatalmas kockázatot vállalt, amikor a tekintélye teljes súlyával képviselte Macron-nal szemben a halasztást lehetővé tevő álláspontot, még egyszer ezt nehezen tudná hasonló erővel képviselni, különösen úgy, hogy közben az egészségével és a belpolitikai helyzetével kapcsolatban is felmerültek nehezen múló kételyek.

Népszavazás, újratöltve?

A parlament másik lehetősége Johnson és a no-deal megállítására egy népszavazás kiírása, ez mindeddig nagyon távol volt attól , hogy a képviselők többségének támogatását élvezze. Az oroszlán szájában persze ez változhatna, ezért jött nagyon jól az a segítség, amit egy látszólag váratlan irányból kapott az új miniszterelnök.

Jeremy Corbyn, a Munkáspárt és így az ellenzék vezére Johnson miniszterelnökként bemutatott első parlamenti szereplése alkalmával, mintegy mellékesen közölte, hogy amennyiben lenne megismételt népszavazás, akkor a Munkáspárt a maradás mellett kampányolna... Mondta ezt az a Corbyn, saját képviselőit is láthatóan meglepve, aki tavaly ősz óta minden taktikai tehetségét latba vetve siklatta ki a Munkáspártnak a népszavazást követelő többségi álláspontját. Az ravasz öreg róka nagyot húzott ezzel a mozdulattal, mostantól minden kilépéspárti képviselő, aki akárcsak megfontolta eddig a népszavazás megismétlését, sürgősen el fogja felejteni ezt a kósza ötletét. Corbyn lényegében ezzel kirántotta a szőnyeget a népszavazás eddig sem valószínű lehetősége alól, Johnson dolgát is megkönnyítve a „no-deal” felé vezető úton.

Volt is miért hálásnak lennie, túl azon, hogy a „no-deal” Corbyn számára tökéletesen megfelelő forgatókönyv, hiszen egyrészt fél évszázada következetesen euro-szkeptikus, másrészt ettől, az ezzel járó gazdasági visszaeséstől várja a Munkáspárt kormányra kerülését, és így az általa álmodott radikális baloldali fordulat megkezdésének esélyét. Igazán hálás azért lehet, mert Johnson a saját pártján belüli kampányában személyes céltáblává tette meg Corbyn-t, nem a Munkáspárt, hanem kifejezetten Corbyn ellen vonulva bontott zászlót, a heves és személyes külső támadás pedig sokat segített Corbyn-nak abban, hogy az elmúlt hónapokban sokszor felerősödő belső kritikák, sőt, nyílt támadások éle eltompuljon egy időre.

A népszavazás megismétlésének ötlete tehát jó eséllyel távolabb van a parlamenti többségtől, mint eddig bármikor, a miniszterelnök és az ellenzék vezére pedig hatékonyan összedolgozó párosként tesz meg mindent azért, hogy ez így is maradjon.

Működik a rituális felhatalmazás ereje?

A távozó és az új miniszterelnök helyzetében van még egy nehezen megfogható, de adott esetben súlyos gyakorlati következményekkel járó különbség. Theresa May arra kapott felhatalmazást, hogy tárgyalja végig a brexit-folyamatot, hozzon össze egy megállapodást, és így szerezzen érvényt a népszavazásnak.

A maradáspártiak nem minden alap nélkül tiltakoztak, amikor May úgy értelmezte a helyzetét, jogilag természetesen helyesen, hogy a mandátuma szükség esetén lehetővé, sőt kötelezővé teszi számára a megállapodás nélküli brexit levezénylését. A kormány politikai mandátuma, tartalmi felhatalmazásának határai folyamatosan a viták középpontjában álltak az elmúlt hónapokban.

Boris Johnson nem pontosan ebből a pozícióból indul. Hiába vágja a fejéhez Jeremy Corbyn, hogy választáson miniszterelnök-jelöltként nem szavazott rá senki, mégiscsak egy országos, közel 150 ezer embert, tory párttagot megmozgató belső választáson emelték pajzsra, egy régóta tartó, rendkívüli ismertséggel párosuló politikai karrier megkoronázásaként. Nem az égből pottyant oda, londoni polgármestersége első éveitől potenciális jövőbeni miniszterelnökként emlegetik.

A brexit arca, és az is pontosan tudható volt róla, hogy elfogadható számára a megállapodás nélküli kilépés. Ha eltekintünk a vélhetőleg politikai szempontból érdektelen részletekről, és csak az imázsát, a fellépését, a bejelentkezését nézzük, akkor azt látjuk, hogy azt a tervet készül megvalósítani, amihez támogatást kért. Nem utólag, nem pusztán a hivatala, a jogköre, a hatásköre révén jelöli ki a célokat, hanem felhatalmazást kért valamire, és megkapta azt. Ennek pedig ereje van. Nem akkora ereje, mint egy választási győzelemnek, de hiba lenne lebecsülni ezt a tényezőt. Párton belülről kést rántani a háta mögött sokkal nehezebb és kockázatosabb, mint Theresa May esetében volt. Ez pedig egyebek mellett ugyancsak a „no-deal” irányába hat.

Veszélyesebb, mint kellene

A megállapodás nélküli brexit önmagában is súlyos sokkot okozna, ezt azonban tovább súlyosbítja az, ha kellően sok szereplő nem számít rá, nem hiszi el, hogy itt vagyunk a közelében. Nem lehet csodálkozni azon, hogy így van ez. A népszavazás három éve volt, a kilépés tervezett dátuma is elmúlt lassan fél éve, halasztásból volt kettő, belebukott eddig két miniszterelnök, hasadozni kezdett a brit pártrendszer, közéleti téboly uralkodott el Nagy-Britannián – és mégis minden reggel felkel a Nap.

Ráadásul most is minden szereplő azt hajtogatja, az EU 27-ektől Boris Johnson-on át Jeremy Corby-ig, hogy vagy el akarják kerülni a „no-deal” forgatókönyvet, vagy valószínűtlennek tartják, vagy mindkettő, nem csoda, ha egy ilyen híráramlás eltompítja sokak veszélyérzetét.

Azzal együtt, hogy egy ilyen instabil helyzet bármikor eredményezhet egészen váratlan fordulatokat is, mindenkinek, aki kicsit is érintett a kérdésben, az egyetlen prudens megoldás az, ha egy október 31-én, megállapodás nélkül bekövetkező brexit-tel számol alapforgatókönyvként. Ha mégsem így történik, akkor pedig szinte bizonyos, hogy a brit belpolitikai káoszban a közeljövőben lesz még lejjebb.