A környezetrombolás és az ember okozta éghajlatváltozás napjainkban kétségkívül a figyelem középpontjába került. Minden probléma megoldásának első lépése annak felismerése, hogy baj van: ez a klímaváltozás esetében többé-kevésbé már megtörtént.

A következő lépés a megoldási javaslatok, alkalmazkodási stratégiák kidolgozása és végrehajtása lenne. Sajnos ezekben a pontokban óriásiak a hiányosságok, nem kis részben azért, mert a mai korszellemnek megfelelően

Csak rajtad múlik?

Az egyéni felelősségvállalást előtérbe helyező stratégiák (ne használj szívószálat, fogyassz tudatosabban stb.) manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, hiszen lehetőséget adnak az egyénnek, hogy közvetlenül tegyen valamit, ami a népszerű a „sorsod a te kezedben van” sémával rezonál. Különösen, ha ehhez nem is kell túl nagy áldozatot hozni.

A fogyasztás visszafogása, drasztikus átalakítása elméletileg az egyik leghatékonyabb módja a klímaváltozás elleni küzdelemnek, azonban a valóságban a fogyasztás messze túlmutat a szimpla szükségletkielégítésen. Az egyének számára identitásképző-személyiségépítő ereje van magának a fogyasztásnak – az vagy, amit fogyasztasz és azt fogyasztasz, ami vagy. Különösen igaz ez az élmények fogyasztására, amely sajnos az esetek egy részében hatalmas környezetterheléssel jár. Egyetlen példában szemléltetve: egy háromfős magyar család tenerifei nyaralásának szén-dioxid-kibocsátása (csak az oda-vissza repülést figyelembe véve Budapestről) a neten elérhető kalkulátorok átlagos értéke alapján közel 3 tonnát (!) tesz ki. Csak a három főre vetítve, és nem a teljes repülőgépre számolva.

A fogyasztói társadalomban a fogyasztás a közösségben betöltött helyet jelöli ki, mennyisége és minősége egyben a sikeres élet szimbóluma is. Pontosan ezért a fogyasztási szokások egyéni megváltoztatásának számos nem racionális gátja van. Természetesen ellentrendek is kialakulnak, azaz egyre többen igyekeznek magukat környezettudatos magatartással megkülönböztetni (például vegán étrend, hibridautó vásárlása stb.).

A népszerű egyéni stratégiákat kétségkívül támogatni kell, ugyanakkor a legjobb esélyeket a rendszerszintű változások jelenthetik: közösen elfogadott és ellenőrzött új keretrendszerek nélkül jelentősen csökken az esélyünk a klímaváltozással szembeni hatékony fellépésre.

A fő érvelési alap a gyors változással szemben annak jelentős rövid távú költsége. Ne feledjük azonban, hogy ami valaki számára költségként jelentkezik, az valaki másnak bevételt jelent. Önmagában a gyors változás ezért nem jelentene automatikusan gazdasági visszaesést. A kérdés inkább a rendelkezésre álló erőforrások (humán stb.) és a társadalmi költségek (egyes iparágak leépülnek, megugrik a munkanélküliség egyes szektorokban stb.) elfogadható és igazságos elosztása. Ez nem pusztán gazdasági kérdés, sokkal inkább társadalmi aspektusai vannak. Tehát milyen elvek mentén valósuljon ez meg? Hogyan és kik kompenzálják a változás veszteseit?

Változhat-e a piac működése?

Hiba lenne azt gondolni, hogy a piac önmagában képes kezelni ezt a helyzetet, de persze ez nem jelenti azt, hogy a piac eddig megismert működésében ne lehetne talán előnyös változásokat eszközölni.

A környezetrombolás egyik fő oka az olykor mindössze negyedéves periódusra optimalizáló vállalati szemlélet, a rövid távú profitcélok kizárólagossága. Nézzük mivel is próbálták meg ezt eddig korrigálni a vállatok, és miért voltak ezek felemás sikerűek?

• A fő csapásirányt a szennyezés költségeinek külső nyomásra történő beáraztatása (például szén-dioxid-adók, -kvóták) jelenti, amely piaci előnybe hozná a fenntarthatóan működő cégeket. E kezdeményezések eddigi hatása kérdéses. Ennek a legismertebb és a legközhelyszerűbb oka a változásban nem érdekeltek sokszor túlzott lobbiereje. Ezzel többnyire addig-addig finomhangolják az adott eszközt, míg az javarészt értelmét veszti: vagy az adókat, direkt terheket csökkentik, vagy a kereskedhető kvóták mennyiségét növelik túlzottan.
• Magában a koncepcióban is fellelhető hiba, hiszen a környezet nem piacra termelt áru. Nem szennyezésfelszívónak vagy a termelés érdekében lerombolhatónak termelik. Egyszerű piaci áruként való értelmezése pedig olyan gondolkodási kudarchoz vezethet, amely az egész természetet egy megvehető jószággá alacsonyítja le, aminek így már csak az ára kérdéses.
• De ha mégis „be kell áraznunk” az éghajlatváltozást, hogyan tegyük ezt meg? Számos tudós foglalkozott ezzel a témával, akik közül kiemelhető a 2018-ban Nobel-díjat kapott William Nordhaus, aki megpróbálta meghatározni a későbbiekben várható klímaváltozáshoz kapcsolódó költségeket (GDP-visszafogó hatást) és azt jelenértékre számolva alapot teremteni a negatív hatások beárazására. Kritikusai szerint azonban helyrehozhatatlan hibákat rejtenek a számolásai ( kiemelhetőek például Steve Keen írásai). Egyrészt a klímaváltozás hatásait közel lineárisnak feltételezi: sem a felmelegedésben, sem a katasztrófák költségeiben nem azonosít fordulópontokat, ahonnan a hatások exponenciálisan nőnek. A másik probléma az általa használt diszkontráta magas volta, ami elenyészővé teszi a hosszú évtizedek múlva bekövetkező költségeket a jelenben kimutatva. Azaz szerinte a klímaváltozás megelőzése drágább lenne, mint a bekövetkezése kapcsán felmerülő költségek, így véleménye szerint nem racionális a túlzottan gyors átalakulást erőltetni.

Egyénileg is, rendszerszinten is: zöldpénzügyek, ESG?

Hosszabb távra fókuszáló, környezeti és társadalmi hatásokat a befektetési döntésekben módszeresen figyelembe vevő szemléletmódokról van szó. Ezzel a piaci mechanizmus hatékonysági előnyei ötvöződhetnek egyéb környezeti és társadalmi, fenntartható növekedést támogató célokkal.

De mit is jelent ezt? Olyan befektetéseket például, amelyeknél a források felhasználása objektív módon mért és ellenőrzött zöldcélok mentén történik: röviden egy hitelesített zöldcímkét a gazdasági tevékenységek esetében. A nulladik lépés ezért annak meghatározása, hogy mi is számít zöldbefektetésnek. Erre már számos rendszerezés jött létre, ahol a lehető legpontosabban, tételesen meghatározásra kerülnek azon tevékenységek (például mely tömegközlekedési módok, milyen CO2-kibocsátás mellett számítanak zöldnek stb.), amelyek segítik a klímaváltozás és környezetrombolás elleni küzdelmet.

A következő lépés annak biztosítása, hogy az adott cég nem fordítja más célra a zöldcélúként bevont forrást, amit a külső minősítők hivatottak ellenőrizni: azaz aki zöldcéllal fektet be, az biztos lehessen benne, hogy arra a célra megy a pénze, amire szánta. Mindennek az adott zöldbefektetés (például zöldkötvény) teljes életciklusában teljesülnie kell, a környezeti hatásokat pedig az előírt módon folyamatosan riportálni szükséges.

Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem jótékonykodás: a technológia fejlődése, a szabályozások várható szigorodása, a fogyasztói attitűd változása miatt az üzleti lehetőségek kihasználása is hangsúlyos. Alacsony bázisról, de dinamikusan nő a zöldcélú befektetések globális volumene, és remélhetőleg közel sem csak PR és marketing szempontok (lásd „green washing”) hajtják ezt a növekedést.

Pénzügyibb, de szélesebb fókuszú az ún. ESG (Environment – Social – Governance) szemlélet, azaz Környezeti, Társadalmi és Irányítási tényezők módszeres figyelembevétele a befektetési döntésekben a hagyományos pénzügyi alapú elemzési fókuszon túl: mindezt elsősorban kockázatkezelés, valamint befektetési lehetőségek azonosításának céljával. Az eddigi kutatások szerint az ESG integrálásával kezelt befektetési alapok nem járnak hozamáldozattal a hasonló profilú nem ESG alapokhoz képest.

Naivitás lenne azonban azt gondolni, hogy ezek a megoldások önmagukban elegendőek lehetnek, hiszen számos területen nem működnek a színtisztán piaci módszerek, ott állami vagy nemzetközi beruházások és egyéb beavatkozások szükségesek. Egy fontos eszközt azonban e piaci kezdeményezések is képezhetnek, és a befektetési szokások ez irányú változásából egy új trend is kibontakozhat.

A szerző a BCE Magyar Nemzeti Bank Tanszék blogjának vendégszerzője.