Túlértékeljük a gazdaságpolitika alakítóinak a gazdasági növekedésre, és úgy általában a sorsunkra gyakorolt szerepét. Ebben a túlértékelésben az emberi elmének jelentős szerepe van, hiszen vágyunk arra, sőt sokan hajlamosak is elhinni, hogy politikusainknak, vagy akár a jegybankok vezetőinek döntő befolyása van az események alakulását illetően.
Nem akarjuk, nem merjük elhinni, hogy az esetek túlnyomó többségében sodródunk, és az események alakulásában a véletlennek legalább akkora, hanem nagyobb szerepe van, mint a rációnak és a tudatos döntéshozatalnak. (Annyira nem merjük ezt elhinni, hogy a népesség jelentős része fogékony is az összeesküvés elméletekre, ennek háttere pedig az emberi elmében keresendő.)
A globális gazdaság nincs könnyű helyzetben. Az egyre több forrásból érkező aggasztó, a gazdaságok lassulására utaló makroadatok, a kereskedelmi háború újabb és újabb mozzanatai, valamint a geopolitikai kockázatok mind óvatosságra intik a befektetőket. Ilyen időszakokban érdemes kisebb kockázatot vállalni, a befektetéseink kockázatos részébe pedig olyan papírokat (is) válogatni, melyek bástyaként, jól bírják a depresszív időszakokat. Ezekből az úgynevezett defenzív szektorokból meglehetősen sokat fel tudunk sorolni, viszont van egy, ami valamelyest kilóg sorból sajátos viselkedése miatt. Ezek a luxuscikkekkel foglalkozó vállalatok. A 2008-as válságot követően elsőként jöttek rendbe ezek a cégek, és az esés mértéke is kisebb volt a többi szektorhoz képest, így felmerül a kérdés, hogy azóta mi változott, és mire lehet számítani az előttünk álló időszakban.
A világ nagy nagy jegybankjainak a következő recesszióra való felkészülését körbejáró sorozatunk második részében az inflációt igyekszünk elhelyezni a monetáris politika evolúciójának összefüggésében. A téma első ránézésre nem túl izgalmas, hiszen azt mindenki tudja, hogy a jegybank elsődleges feladata az infláció féken tartása, és meg is vannak az eszközei arra, hogy ennek a küldetésének megfeleljen.
A jegybanki függetlenség intézménye mögött is elsősorban az a gondolat áll, hogy a politikai főhatalom mindenkori birtokosai általában túlságosan könnyű kézzel bánnak az inflációval, az árstabilitás melletti elkötelezettség sosem lehet olyan erős, mint bármely ország bármely kormánynak a saját hatalmon maradásához fűződő érdekei.
Nemcsak egy-egy ország jellemzője lehet az, hogy a közbeszerzési szerződések megkötését milyen erős verseny előzi meg, hanem azoké az intézményeké is, amelyek ezeket a közbeszerzéseket kiírják. Ez aztán módot ad arra, hogy megvizsgáljuk: ezen intézmények mennyire képesek ténylegesen és nemcsak a percepció, illetve az önértékelés szempontjaiból kontrollálni a korrupciós kockázatokat? Egy piacgazdaság keretei között mennyire érvényesítik működésük során a verseny szempontjait? Hogyan változott az ezzel kapcsolatos magatartásuk az évek során?
A lineáris gazdaságból, ahol a legyártott, felhasznált termékek életciklusuk végén a szemétben kötnek ki, a környezet védelmében, illetve a fenntartható(bb)ság érdekében egyre nagyobb mértékű elmozdulás történik a jobb hulladékmenedzsment segítségével a hosszabb életciklus és a több újrahasznosítás irányába.
Ha innen sikerül még tovább lépni,
akkor elérhető, hogy egyáltalán ne legyen hulladék és akár az eredetivel megegyező termékek álljanak elő újra: ez a körforgásos gazdaság.
Ez pedig különösen fontos a műanyagok esetében, hogy a földek, vizek szennyezése ne fokozódjon.
A felületes szemlélő számára úgy tűnik, a két nagyhatalom közötti kereskedelmi háború vámokról és piaci hozzáférésről szól, a kínai külkereskedelmi többlet jelentős csökkenésével pedig a probléma tulajdonképpen meg is oldódna. Több amerikai export mellé kevesebb import Kínából – mintha mindössze ebből állna a sikerhez vezető út az amerikai adminisztráció számára.
A vezető kínai technológiai óriás, a Huawei elleni amerikai szankciók, a bevezetett exporttilalom híre azonban brutálisan kijózaníthatja a kereskedelmi háborúval kapcsolatos optimista hangokat. A cég Kína talán legfontosabb üzleti vállalkozása, mindent megtestesít, ami a jövő: mesterséges intelligencia, mobilkommunikáció, Internet of Things, azaz hálózatba kötött otthoni és vállalati eszközök tömkelege, 5G, informatikai alapon kontrollált társadalom, globális technológiai vezető szerep.
105 MILLIÁRD DOLLÁROS ÁRBEVÉTELÉVEL PEDIG A HUAWEI MÁR MÁR MA IS KIEMELKEDŐEN NAGY SZEREPLŐ, NAGYJÁBÓL A MICROSOFTTAL EGY SZINTEN HELYEZKEDIK EL. A HUAWEI MA “A” KÍNAI VÁLLALAT.
A közelmúltban nagy visszhangot váltott ki a legújabb tanulmány , ami a villanyautók és a hagyományos autók üvegházhatását hasonlítja össze. A németül elérhető IFO számítások ugyanis meglepő eredményre jutnak: egy Németországban gyártott és üzemeltetett Tesla 3 üvegházhatása – a közvélekedéssel ellentétben – nagyobb, mint egy takarékos dízel Mercedesé. Az IFO intézet inkább a gáz és hidrogén alapú technológiák támogatását szorgalmazza a klímaváltozás elleni küzdelemben.
A számítások mögé néztünk és arra jutottunk, hogy bár a villanyautók valóban nem minden esetben jobbak, mint a belső égésűek, azért a klímaküzdelemben nekik is fontos szerep jut. Összességében pedig minden alternatívát érdemes megfontolni, és mindig azt választani, amelyik az adott körülmények között a legnagyobb javulást tudja biztosítani.
Nem tudjuk, hogy mikor és hogyan köszönt majd be a következő globális lassulás, azt sem tudhatjuk, hogy miként reagálnak erre a nagy jegybankok, az viszont világos, hogy a monetáris politika jövőjét meghatározó szakmai, akadémiai világ forrásban van. Forradalom készül, a monetáris politikai eszköztár alapvető átértelmezése, egy teljes paradigmaváltás is ott van a lehetőségek között.
Ebben az írásban csupán a téma felvetésére vállalkozunk, a rengeteg érdekes és fontos elágazásnak, történeti példának, jövőbeli lehetőségnek pedig egész sorozatot szánunk. Az alábbi néhány bekezdés tehát mindössze egy ízelítő.
Apálykor derül ki, kin nincs fürdőnadrág – szokta volt mondani Warren Buffett. De könnyen lehet, hogy már leszokott róla, ugyanis úgy tűnik, hogy a jegybankok és kormányok kitörölték a természeti jelenségek közül az apályt. Ha mégis jönne, akkor a temérdek, még kinyomtatható pénz láttán csalódottan fordul vissza – nincs itt semmi keresnivalója. Furcsa lenne, ha ez a végtelenségig működhetne, de egyelőre tény, hogy nem a víz az úr.
Új-Zéland miniszterelnöke fiatal, mosolygós nőként gyorsan robbant be a világ köztudatába, amit miniszterelnöksége alatt bejelentett várandóssága, majd szülése csak fokozott. Azóta – talán még nagyobb mosollyal és több szem körüli ránccal gazdagodva – kifejtette, hogy a gyermeke körüli teendők megértették vele, hogy a fiatal családoknak miért is juthat kevés ideje a politikára.
A királyok egy részéről köztudott, hogy hatalmuk dacára sokat dolgoztak, fegyelmezett életet éltek. Így volt ez például a 16. században I. Ferdinánd esetében is, akiről Magyarország ezeréves fennállásának emlékére kiadott, Jókai Mórt is a szerzők között tudó A Magyar Nemzet Történetében megemlítik, hogy: „Általában igen tevékeny ember volt. Hajnalban kelt s folyton sokat dolgozott.”
Míg Európában komoly fejtörést okoz az autógyártóknak, hogyan fogják teljesíteni az egyre szigorodó CO2 kibocsátási előírásokat, addig Japánban nem nagyon aggódnak a helyi célkitűzések elérése miatt. Pedig Japánban stabilan 1% körüli maradt a konnektoros elektromos (PHEV+BEV) autók aránya az újautó eladásokon belül, sőt 2018-ban még csökkentek is. Mégis úgy tűnik, ha nemcsak a szabályozás kényszeríti a gyártókat a változásra, hanem az autóvásárlók preferenciája is egybeesik a környezetvédelmi célokkal, akkor sokkal könnyebb a CO2-kibocsátás mérséklése.
De pontosan miért előnyösebb a kínai hitel az IMF által nyújtott konstrukcióknál? Ehhez meg kell értenünk, hogy az IMF milyen szempontok alapján kínál hitelt fejletlen, magasabb csődkockázatú államoknak. A Nemzetközi Valutaalap fő célja a globális pénzügyi rendszer stabilitásának megőrzése. 189 tagállama a gazdaságuk súlya szerint fizet be egy meghatározott kvótát a közös alapba, amiből a szervezet súlyos gazdasági nehézségekkel küszködő államoknak nyújt hitelt.
Napjaink vállalatfinanszírozási és befektetői világának slágertémája az ICO, azaz az Initial Coin Offering. Az IPO-hoz, azaz az elsődleges részvénykibocsátásokhoz hasonlóan az ICO egy cég vagy projekt megfinanszírozásának módja.
Az ICO keretében egy új virtuális valutát (úgynevezett tokent) bocsátanak ki, melyet a befektetők már létező kriptopénzekért (jellemzően Ethereum vagy Bitcoin), vagy hagyományos pénzekért vásárolhatnak meg. Fontos különbség azonban a részvényekhez képest, hogy ICO esetében a befektető nem lesz tulajdonosa a cégnek, így jellemzően osztalékot sem fog kapni (a különböző ICO-típusokról itt olvashat).
A KPMG elemzése szerint a magyar SSC szektorban több mint 110 vállalat működik, mintegy 55 ezer embert foglalkoztatva. Ezek a cégek a magyar GDP 1,1 százalékát és a magyar export 1,6 százalékát adják, döntő többségük Budapesten működik 32000 alkalmazottal, de SSC központnak tekinthető Debrecen (3600 fő) és Székesfehérvár (2800 fő) is.
Budapest az utóbbi időben jelentős dráguláson ment keresztül, és ez nemcsak a cégeknek fáj, hanem az alkalmazottaknak is. Az iroda bérleti díjak az SSC-k egyik fellegvárában, a Váci úton az elmúlt 5 évben 12,3-ról 14,3 euróra emelkedtek. Ráadásul az áremelkedésnek a jelek szerint nincs vége, sőt, a bérlők cserélődési rátája a 2014-es 20 százalékról 2018-ra 4 százalékra csökkent. Becslések szerint csak az említett Váci úti irodafolyosón legalább 20 ezer ember dolgozik a nemzetközi nagyvállalatoknak backoffice szolgáltatást nyújtó SSC szektorban. Ezzel párhuzamosan a lakásbérleti díjak is megugrottak, vagyis az az itt dolgozók bérének egyre nagyobb hányadát viszi el a lakhatás, még úgy is, hogy közben a szektor bérei is jelentősen emelkedtek.
Az EU 27-ek egységének legnagyobb próbája lehet a brexit halasztásának kérdése – írtuk egy hónappal ezelőtt.
Az Európai Tanács szerda éjszakai ülésén pedig nyilvánvalóvá vált, hogy
ez az egység Európa legfontosabb kétoldalú viszonyának esetében nem állta ki a próbát.
Az európai projekt szíve és lelke a német-francia együttműködés. Ha ez megvan, a projekt működik, ha ebben zavar keletkezik, akkor minden működésképtelen. A britek kiválása ezerféle módon okoz borzalmas károkat az európai integrációs folyamatban, de semmivel nem árthat annyit, mint a német-francia együttműködés megzavarásával. Egyelőre csak horzsolások és zúzódások látszanak, de nincs rá garancia, hogy megússzuk ennyivel.
Ijesztően szaporodnak az elrettentő európai példák a pénzmosási, terrorizmusfinanszírozási ügyekre. Az MNB megelőzésként májustól életbe lépő felügyeleti elvárásaiban megköveteli a pénzügyi intézményektől, hogy vizsgálják az ügyfelek nagy összegű készpénzbefizetéseinek forrását. Tízmillió forint feletti – vagyis az átlagügyfeleket nem érintő – készpénzbefizetésnél dokumentummal is igazolni kell, hogy honnan jött a pénz, s a pénzváltással kapcsolatos szabályok is változnak.
Az alábbi írásban Horváth Ágnes, a Mol vezető közgazdászának Kell-e tudnunk, hogy mi okozza a globális felmelegedést? című cikkére szeretnénk reagálni. A cikk szerzői klímakutatók és olyan tudományos szakemberek, akik célul tűzték ki, hogy minden a klímaváltozással és annak a társadalmunkra gyakorolt hatásával kapcsolatos tévhitet eloszlassanak kizárólag tudományos megállapításokra hivatkozva, de mindezt hétköznapi témákban közérthető nyelven megfogalmazva.
Az évtized elején hatalmas botrány rázta meg a globális pénzügyi világot. Az akkori Brit Pénzügyi Felügyelet (FSA) vizsgálata nyomán kiderült, hogy a 2008-ban kirobbant gazdasági válság előtt és alatt bankok sora manipulálta a londoni napi banki referenciakamatot, a LIBOR-t. A hír azért is volt megdöbbentő a pénzügyi piac számára, mert a LIBOR-ra a pénzügyi piac egyik legfontosabb és legmegbízhatóbb mutatójaként tekintettek, s mint ilyen – az akkori becslések alapján – elképesztő összegű, 360 ezer milliárd dollár összértékű tranzakció esetében számított irányadó kamatként. Ráadásul számos banki termékre közvetve is hatást gyakorolt, így például a lakossági jelzálogkamatokra vagy az autókra felvett kölcsönök törlesztő részleteire.
A piros lámpánál állva Junckerrel és Sorossal nézek farkasszemet, és nagyon szeretném megtudni, vajon „mire készül Brüsszel”. De úgy tűnik, erre (korrekt) választ nem a kormányzati kommunikáció fog szolgáltatni, hiszen az sem teljesen világos, mire készül maga a magyar kormány. Közben pedig az jár az eszemben, hogy az évtizedes távlatban reménytelennek tűnő népesedéspolitikai próbálkozások helyett vajon mi lenne célravezetőbb. Formállogikai szempontból a válasz egyszerű: ha nem lehet lényegesen növelni a születések számát, márpedig úgy tűnik, nem lehet, akkor a legcélszerűbb a halálozások számát csökkenteni, és emellett fiatal, szakképzett munkaerőt „importálni”.
A hazai gazdaságpolitika nem kis célt tűzött maga elé: idővel a teljes magyar államadósságot hazai kézben szeretné tudni. Ezzel párhuzamosan a devizaadósságot is le szeretné építeni. Még ha a hangzatos cél csak irányt jelöl is, a terv akkor is ambiciózus. Jelenleg az államadósságnak közel 40 százaléka van külföldi tulajdonban és 20 százalék a devizaadósság aránya.
A bejegyzések a szerzők személyes véleményét, nem a cégek álláspontját tükrözik, és semmilyen formában nem minősülnek befektetési ajánlatnak.
Először is fontos kiemelni, hogy üvegházhatású gázokra szükség van a légkörben. Nélkülük nem tudná a bolygó a Nap melegét megfogni és a Föld gyorsan kihűlne, felszíne fagyott lenne. Azonban kényes egyensúly biztosítja a jelenlegi nagyjából 15 fokos globális átlaghőmérsékletet. Az üvegházhatású gázok koncentrációjának már kis csökkenése is jégkorszakot eredményezhet, ahogy kis növekedése a hőmérséklet jelentős emelkedését.
Ha szkeptikusak is vagyunk a tekintetben, hogy a Nasa milyen pontossággal tudja megbecsülni, hogy mekkora is volt a szén-dioxid koncentrációja a légkörben 400 ezer évvel ezelőtt, az nem vitatott, hogy az ipari forradalom óta a szén-dioxid koncentrációjának növekedése látványosan felgyorsult, valószínűsíthetően a korábban tapasztaltakhoz képest is. A tudósok tehát alapvetően nem a klímaváltozás miatt aggódnak, az a bolygó történetének szerves része. A Nasa szerint például az elmúlt 650 ezer évben 7 jégkorszak is lehetett (amiket értelemszerűen felmelegedési időszakok követtek), amik közül a legutóbbi mindössze 7000 éve érhetett véget.
A klímaváltozás dinamikájának, sebességének megváltozása az, ami aggasztó.
Az EU szemszögéből nézve Nagy-Britannia túlment minden határon, ami a felelőtlenséget, a döntésképtelenséget, a valóságtól való elszakadást illeti. Meg is büntetnék a briteket egy megállapodás nélküli kilépéssel, de a tegnapi döntés egyik eredménye annak biztosítása, hogy ebben az esetben is egyértelmű legyen: ha a katasztrófa-forgatókönyv lép is életbe, azt április 12-én a britek élesítik, a felelősség a kilépés kezdeményezőit és kitartó támogatóit terheli.
Ép ésszel elképzelhetetlen, hogy ezek után maradna még olyan brit képviselő, aki azt hiszi, hogy az EU 27-ek az utolsó pillanatban félrerántják a kormányt, és fellazítják a kilépési egyezmény feltételeit. A következő három hétben a brit belpolitikában bármi megtörténhet: erősödtek a maradáspártiak, még a kilépés egyoldalú visszavonását sem lehet teljesen kizárni, de látni kell, hogy a megállapodás nélküli brexit továbbra is elfogadható a választók 43 százalékának, és ami még aggasztóbb, a tory párttagok 80 százaléka számára.
A piac jó és hatékony, az állam a szükséges rossz – a válság előtti évtizedekben ez volt az első számú közgazdasági törvény, aminek ellentmondani szinte egyet jelentett az elitből való kiiratkozással. Nem sokan merték megkérdőjelezni, hogy a gazdasági pörgés terepe a magánszektor, itt zajlik a valódi értékteremtés, az állam pedig azzal teszi a legjobbat, ha a lehető legkisebb mértékben zavarja a modern világ hőseinek tekinthető „vállalkozókat”. A tudományos folyóiratokat és a médiát is uraló „vezető közgazdászok és pénzügyi szakértők” megmosolyogták azt, aki szerint a közszektortól értékteremtő tevékenységet is el lehet várni. Legalábbis mostanáig, az utóbbi években ugyanis valami nagyon megváltozott.
Mielőtt rátérnénk a brexit esetleges elhalasztása körüli híráramlás szétszálazására, vegyük észre, hogy a népszavazás óta zajló szánalmas szerencsétlenkedés során eddig csak és kizárólag a halasztás és a halogatás aktusaira futotta a brit politikai elittől. A népszavazás után hivatalba lépő Theresa May miniszterelnök a Lisszaboni Szerződés szerinti kilépési eljárás megindításáról szóló elhatározását több mint kilenc hónapon át hordta a szíve alatt, mielőtt sikerült megszülnie, a végén már az EU illetve a 27-ek vezetőinek kellett nógatnia a briteket, hogy na most már írjátok meg azt a levelet, gyerekek. Az elinduló tárgyalások, egyeztetések során pedig egyvalami volt végig nyugodtan biztosra vehető: a kijelölt időkeretek, határidők garantáltan elcsúsztak, minden utolsó lehetőség után volt egy következő, minden huszonnegyedik óra elteltével elindult egy új nap.
A szemünk előtt gyarapodnak az utcai látképben a villanyautók, és halljuk, hogy régi dízelautókat tiltanak ki egyes belvárosokból, de a teherautók esetén nem ilyen látványos a változás. Bár kaphatók villanyteherautók, és vannak is használatban ilyenek, tömeges elterjedésük későbbre várható, mint a személyautóké. A múltbeli tapasztalatok azt mutatják, hogy a teherfuvarozásban erős a technológiai kötöttség, lassabb az átmenet.
A cikk első része bemutatta, hogy Budapesten az elmúlt években jelentősen megnőttek a lakhatási költségek – mind az albérleti árak, mind a lakásárak – és ez alapján a magyar fővárosban a lakhatás a bérszinthez képest már az egyik legdrágábbnak számít az uniós nagyvárosok közül. Ennek több oka volt: egyrészt az elmúlt évek turista-boomjának hatására közel 10 ezer lakás került ki a korábban kb. 100 ezer lakást tartalmazó állandó bérleti piacról az AirBnB-re és hasonló oldalakra, másrészt az így elérhető magasabb lakáskiadási hozamok és az alacsony kamatkörnyezet hatására a befektetési céllal ingatlant vásárlók a lakásárakat is felhajtották. Ebben a részben a következményeket és a potenciális ellenintézkedéseket vesszük számba.
Általánosan megfigyelhető jelenség, hogy minél fejlettebb egy ország, annál magasabbak ott az ingatlan- és egyéb árak. Ennek oka, hogy az egyre termelékenyebb iparágakban dolgozó munkavállalók bérei emelkednek, ami a gazdaság többi részében – így az ingatlanpiacon – is felhajtja az árakat. Bár ennek a jelenségnek is vannak fájdalmas újraelosztási hatásai, önmagában ez mégis természetesnek, a fejlődés velejárójának tekinthető.
Biztosan mindenki ismeri az ősrégi faviccet, amelyben az elefánt és a kisegér együtt mennek át egy hídon, amikor is a kisegér elégedetten nyugtázza: „A mindenit, hogy dübörög alattunk a híd!”. Hasonlóan groteszk helyzet alakult ki a brexit kapcsán is, hiszen bár nem tudatosan, de Nagy-Britannia mindent megtett azért, hogy ellopja a show-t.
A népszavazás előkészületei, a népszavazás drámája, az azóta tartó, egyre súlyosbodó, permanens, üzemszerű kormányválság, az ország területi integritását is fenyegető alkotmányos válság fantasztikus bőséggel szolgáltat anyagot mindenféle megfigyelőnek. Az infotainment-re és a tévésorozatokra kondicionált közönség számára a brexit fordulatai, hősei és antihősei közel hozhatók és átélhetők. Mindez pedig azt eredményezi, hogy a brexit folyamat látszólagos főszereplője Nagy-Britannia. Hát persze, mint a büszke kisegér azon a bizonyos hídon.
Ez a cikk két részben jelenik meg. A mai első részben bemutatjuk, hogy és miért vált a fővárosi albérleti és lakáspiac egyre drágábbá az elmúlt években illetve hogyan és miért lett mára a lakhatás a bérekhez képest az egyik legdrágább az európai nagyvárosok közül Budapesten. A szombaton megjelenő második részben pedig elemezzük, hogy miért fontos probléma mindez és mit lehetne ellene tenni.
2014 óta megduplázódtak Budapesten az ingatlanárak. A KSH szerint 2014-ben egy használt lakás átlagos négyzetméterára 240 ezer forint volt, 2018 júniusában viszont már 477 ezer forint, és a várakozások szerint 2018 végére már meghaladhatta a félmillió forintot.
Hasonló a helyzet az albérleti árakkal, csak itt a drágulás kicsit korábban kezdődött: míg 2012-ben a Körúton belül alig haladták meg a bérleti díjak az 1.500 Ft/hó/m2-t, addig ugyanez az érték 2018-ban már 3.000 forint felett volt. Közben a bérek is lendületesen, de ennél azért sokkal kisebb mértékben növekedtek: 2014-ben a KSH szerint az alkalmazásban állók nettó fizetése Budapesten kb. havi 200 ezer forint volt, 2018-ban viszont már valamivel több, mint 270 ezer forint, ami összesen 34%-os növekedésnek felel meg – ez pedig a lakásárak és bérleti díjak növekedésének csupán alig harmada.
Bizonyára felfigyeltek rá az elmúlt pár hónapban, hogy jelentős, 30-40 forintos árkülönbség alakult ki a kutakon a dízel és a benzin ára között. Mivel a két üzemanyagtípus egymáshoz viszonyított árának latolgatása elmaradhatatlan eleme az autóválasztásnak – amivel itthon nem mellesleg évente közel 300 000 ember szembesül –, érdemes rátekinteni a mögöttes folyamatokra.
Pillanatnyi kilengésről van szó, amire fittyet lehet hányni, vagy hosszabb távon drágább maradhat, esetleg tovább drágulhat a dízel? Nos, a felvetésben benne rejlik a válasz. A jelenben a globális olajkitermelés szerkezeti, földrajzi átalakulása növeli, a 2020-tól pedig egy környezetvédelmi törekvés – mely a magas kéntartalmú üzemanyagot igyekszik száműzni 2020-tól a tengeri hajózás piacáról – emelheti a dízel árát és a dízel/benzin árkülönbözetet.