A pénzügyi piacokon a brexit kapcsán az ébren álmodás a jellemző viselkedés, jószerével azóta, hogy a kérdés felkerült a napirendre. A piaci szereplők többsége a népszavazás előtt éppúgy nem merte elhinni, hogy megtörténhet a kilépés, mint ahogy nem meri elhinni azóta sem.
A reményektől elválni nem tudó várakozások határozták meg a piacok állapotát a folyamat minden egyes kritikus, vagy akként beharangozott állomásánál. A népszavazás eredménye sokkot okozott, annak ellenére, hogy a közvélemény-kutatások a legendákkal szemben semmiféle stabil fogódzót nem tudtak adni a megelőző hónapokban a referendum kimenetelét illetően.
Ugyanígy a végiggondolt megfontolásoktól mentes remények áradását hozta el a 2017-es előrehozott választás is, a piaci kommentárok jobbára kritika nélkül nyelték be Theresa May mondását, mely szerint ennek révén meg fogja erősíteni a tárgyalási pozícióit otthon és az EU-val szemben egyaránt. Az, hogy ennek az ellenkezője történt, a legkevésbé sem gátolta meg a mintázat későbbi, újra és újra ismétlődő érvényesülését.
Minden egyes alkalommal, amikor valaki találkozott valakivel, vagy nem, de majdnem, vagy szavazott valamiről, vagy mégsem, vagy közeledett egy határidő, vagy éppen lejárt, vagy valaki valamivel egyetértett, vagy nem, a piaci kommentárok zöme rendíthetetlenül kereste a dolog jó oldalát.
Érdeklődve olvastam a legutóbbi írásomra adott reakciót Antal Miklóstól. Azt gondolom, mielőtt a haragunkat bárkire kivetnénk, meg kell ismerkedni a realitásokkal. Érdemes végiggondolni, hogy az emberiség történetében példa nélküli jólét mennyire a fosszilis iparágaknak köszönhető. Az különösen fontos, hogy csak egy szűk csoport ráerőltetett akarata miatt használunk-e még mindig főleg földgázt a fűtésre, nyersolaj származékokat a szállításra és kőszenet az áram előállítására vagy az acélgyártására vagy ennek a magyarázata az, hogy nincs reális alternatívánk. És vajon reális cél-e, hogy a „lehető leggyorsabban nullára csökkentsük a kibocsátást”, amire nincs példa az emberiség történetében, amióta „Prométheusz ellopta az Istenektől a tüzet”.
Január második felében jött ki a 2018-ra vonatkozó kínai GDP adat: bár a gazdaság lassulóban van, még mindig 6,6%-os gazdasági bővülés volt. Az elemzők és gazdasággal foglalkozó újságírók két pártra szakadtak a kérdést illetően. Az adatokat tényként kezelő oldal, vagy azért mert tényleg elhiszi a számokat, vagy azért mert nem írhat mást, látszólag joggal teszi fel a kérdést: milyen lassulásról beszélünk, mikor a világ legtöbb országa bőven megirigyelne egy ilyen magas ütemű növekedést? Ráadásul az elmúlt négy évben összesen kevesebb, mint fél százalékpont körül csökkent ez a bővülés, tehát Kína látszólag gyorsan zárkózik fel a fejlett országok sorába. Másik oldalról annyi jele van annak, hogy a kínai GDP hazudik a gazdaság állapotáról, hogy inkább az a kérdés merül fel, melyik adatot érdemes ezek után nézni, mi az, amit egyáltalán biztosan állíthatunk a kínai gazdaságról?
„Miért nem hajlandó megfékezni az emberiség a klímaváltozást?” –tette fel a kérdést múlt pénteken az index gazdasági blogján Pletser Tamás, olaj- és gázipari elemző, az Erste Befektetési Zrt. munkatársa. Energiarendszerekkel és klímaváltozással foglalkozó kutatóként érdeklődve nyitottam meg a cikket, hátha új szemszögből világítja meg a kérdést.
„Mindig inkább a növekedést és a munkahelyeket fogjuk választani” – szólt a címlapon az egymondatos válasz. Ez gyanakvásra adott okot. Bár a jelenlegi gazdasági rendszer stabilitása és ezen belül a munkahelyteremtés valóban függ a gazdasági össztermék alakulásától, az egyáltalán nem világos, hogy miért kellene ennek örökké így maradnia. Miért kellene mindig egy több sebből vérző, az emberi jólétet nem mérő, absztrakt mutatót növelni ahelyett, hogy élhető világot teremtenénk magunknak? Miért kellene mindig olyan gazdasági rendszerben élnünk, ahol az emberek csak az éghajlati stabilitás felborítása árán kaphatnak munkát? Tényleg ennyire vagyunk képesek? Node haladjunk sorjában! Lássuk, hogyan jut a szerző erre a következtetésre, ha egyébként érvelésének jelentős része helytálló!
Az első fontos állítás, hogy ellentét feszül a fogyasztás folytonos növelése és a klímaválság megoldása között. Ezzel kapcsolatban egyetértünk. A második, hogy az átlagember és a politikus mindig a több fogyasztást választja. Ez az átlagemberekre vonatkozóan nem igaz: évtizedek kérdőíves felméréseinek eredményeit összegezve azt találtuk, hogy az emberek többsége sokszor a környezet védelmét részesíti előnyben, de jellemzően nincsenek határozott preferenciáik, ezért cselekedeteik sem konzisztensen egyik vagy másik irányba húznak. A politikusok jelentős része – illetve még inkább az őket befolyásoló gazdasági lobbicsoportok – azonban valóban ritkán helyezik az emberiség és a bolygó többi lakójának jövőjét a saját érdekeik elé. Ezt a szerző nem rója fel a világ legnagyobb privát olajvállalatának.
A világgazdaság egyik sarokköve a turizmus, számos ország gazdasága jelentősen függ ennek a szektornak a teljesítményétől. A középosztály növekvő aránya, a könnyen elérhető információ, és a fiatalabb generációk vágya a világ felfedezésére mind a globális turizmus folyamatos növekedése felé mutatnak. A World Tourism Organization (UNWTO) továbbra is 3-4%-os emelkedést jelez előre globálisan a turisták számának emelkedésére.
Az Economist hetilap múlt heti számában a világ legnagyobb független olajcégét, az ExxonMobilt vette górcső alá. A cikk némileg az olaj és energiacégeket tette felelőssé a globális felmelegedés miatt. Az ExxonMobilt negatív színbe festette a cikkíró, mivel a cég továbbra is az olaj és gázkitermelésre építi alapvetően stratégiáját. A tervek szerint vállalat a mostani 4 millió hordó egyenértékes napi szénhidrogén termelését 25%-kal növeli 2025-re, ami a készpénztermelő képességének duplázódását hozhatja.
A kérdés azonban nem ilyen egyszerű, és nem gondolom azt, hogy az energetikai cégek az egyetlen felelős szereplők abban, hogy a CO2 kibocsátás növekedése üteme alig lassul.
Az alábbi ábrán az USA egy főre eső GDP-jének változása látható 1800 és 2016 között és jól kivehető az 1929-es Nagy Válság, mely a GDP jelentős visszaesését okozta a harmincas évek elején. Ezt leszámítva ugyanakkor egy viszonylag egyenletes, közel lineáris növekedés jellemzi az adatsort. Na de hol van ezen a 2007-es válság?
A következő 30 évben a világ sokkal több szenvedést fog látni, mint boldogságot.
Jack Ma, a most 54 éves Alibaba alapító 2017-ben mondta ezt a technológiai fejlődés negatív hatásairól kínai vállalkozók előtt Csengcsouban. A várható szenvedés legfőbb oka Ma szerint az internet mindent felforgató hatása, a robotizáció-automatizáció és a mesterséges intelligencia lesznek.
2019. január 31-én nyilvánosan is bemutatták az OECD 2019-es jelentését Magyarországról. Mivel 2018. májusában OECD szakértők megkerestek engem is, hogy eszmét cseréljünk a magyar nyugdíjrendszer problémáiról, én is kaptam meghívót a mostani bemutatóra, és hosszú évek után ismét egy levegőt szívhattam a jelenlegi magyar hivatalnokokkal. Jellemző a kormányzati és tudományos szféra közti szakadékra, hogy a jelentésben idézett többi szakértőből senkivel sem találkoztam, és két nyugdíjhivatalnokon kívül a megjelentekből senkit sem ismertem. Kaptam ajándékba egy nagyon mutatós és tartalmas kötetet, amely elektronikusan ingyen olvasható (OECD Economic Surveys, HUNGARY stb.), de nem tölthető le ingyen. Erről a tanulmánykötetről számolok be az Index olvasóinak.
Az talán ismert, hogy ellentétben az IMF-fel és a Világbankkal, az OECD (Organisation for Economic Cooperation and Development) a fejlett piacgazdaságok klubja, tehát pénz helyett csak tanácsokat ad, emellett statisztikákat állít össze, és értékes elemzéseket készít, köztük rendszeresen jelentéseket közöl országokról, régiókról is. Most hazánk került terítékre, és a 180 oldalas jelentés az általános gazdasági áttekintésen kívül két terület szerkezeti reformjait taglalta: a magyar nyugdíj- és egészségügyi rendszer kihívásait és a bennfoglaló (inkluzív) regionális fejlesztést.
A jelentés megítéléséhez tudni kell, hogy a magyar kormánynak vétójoga van a jelentés elfogadásában és publikálásában, tehát az OECD-nek diplomatikusan kell eljárnia. Hely- és tudás hiányában főleg a nyugdíjrendszer problémáiról szóló részeket taglalom, és a regionális kérdéseket teljesen mellőzöm.
Külön felhívom a figyelmet a jelentés szerzőinek csak helyeselhető iskolás módszerére, hogy a fejezetek végén közli saját javaslatait, és helyenként kétoszlopos táblázatban összehasonlítja az előző, 2016. májusi áttekintésben tett javaslatokat és azok megvalósítását.
Már több mint 10 éve robbant ki a gazdasági világválság, ami érzékenyen érintette az Európai Uniót és Magyarországot is. A kezdeti nehéz éveket, ahol magasba szökött a munkanélküliség és a költségvetési hiány, felváltották a jó évek, amikor a munkaerőhiányról panaszkodnak a gazdasági szereplők. A miniszterelnök év eleji sajtótájékoztatójában mégsem volt megelégedve a 2019-re prognosztizált 3,9 százalékos gazdasági növekedéssel. További gazdaságélénkítésről beszél, 4 százalék feletti növekedést szeretne látni.
Felmerül a kérdés: miért van erre szükség? La Fontaine híres „ A hangya és a tücsök” meséjét mindenki ismeri. A tücsök életmódot már az előző gazdasági ciklusban megtapasztaltuk, ezért a nehéz időszakban drasztikusan kellett megszorítanunk. Ezt mintha gyorsan elfelejtettük volna, a jó időszakban még mindig költekezünk. Itt az ideje kipróbálnunk a hangyák életét is, hogy télen se fázzunk meg, itt az idő takarékoskodni.
Az emberek rengeteg időt töltenek ingázással, és ezt jellemzően nagy tehernek élik meg, ezért elvárható lenne, hogy cserébe a jobb környezetben, az alacsonyabb árakkal megfelelő kompenzációban részesüljenek. Ennek ellenére a kutatók azt találják, hogy minél többet ingázik valaki, annál kisebb a szubjektív elégedettsége az élettel (Stutzer és Frey, 2008).
Mindez pénzben kifejezve azt jelenti, hogy 23 perc utazást (egy irányba) 19 százalékkal nagyobb fizetés tud csak kompenzálni – ahogy azt Stutzer és Frey találta egy német háztartások körében végzett felmérés alapján. Ha az ingázás egyértelműen nagymértékű fizikai és mentális nehézséget jelent az emberek számára, amely egyben komoly stressztényező is (Koslowsky és szerzőtársai, 1995), akkor miért nem váltanak lakhelyet, hogy jobban érezzék magukat?
A bitcoin egy „roppant kockázatos spekulációs eszköz”, és az is marad a jövőben, mert az emberek számára nem vonzó, pénznek pedig amúgy sem tekinthető – némi tömörítéssel élve erről jelent meg egy cikk nemrég a Pénz beszélen . A most következő írás pedig az ott felvetett kérdésekre kíván alternatív válaszokat adni, több helyütt vitatkozva a szerző következtetéseivel.
Szakmai körökben általánosan elfogadott, hogy a bitcoin nem tekinthető pénznek. Ennek egyik legfontosabb oka a rendszerbe kódolt extrém magas értékingadozás. Bár az elmúlt évben az árfolyam alakulása is inkább a pesszimista szereplőket támasztotta alá, továbbra is sokan vélekednek úgy, hogy a kriptovaluták zászlóshajója hosszú távon kinövi gyermekbetegségeit és világpénzzé válik. Jelen írásomban ennek lehetőségét vizsgálom, bár már az elején leszögezném, hogy egyértelműen pesszimista vagyok e tekintetben.
Az 1996-os sportdrámában, a Jerry Maguire-ben az alakításáért a legjobb férfi mellékszereplő Oscar és Golden Globe díját elnyerő Cuba Gooding Jr. által megformált Rod Tidwell a közcímben szereplő kifejezés többszöri elismétlésével és elismételtetésével próbálja nyomatékosítani a játékáért szintén Oscar-díjra jelölt Tom Cruise játszotta címszereplőnek, hogy mennyire fontos neki a 10 millió dolláros szerződése.
A lóvé kifejezés tehát a filmben egyértelműen a törvényes amerikai fizetési eszközre, a dollárra vonatkozott. Így ez a jelenet is tudatosítja bennünk annak az alapvető pénzfunkciónak a fontosságát, hogy az adott eszközt elfogadjuk áruk és szolgáltatások (jelen esetben Tidwell sportteljesítménye) ellentételezéseként.
82 évet élt, világháborús és általában XX. századi tapasztalatokkal jól ellátott nagymamám tanította, hogy „kisunokám, jegyezd meg jól, nem lehet tudni, hogy kiben mi lakik.” Megjegyeztem, és a brexit kapcsán mostanában sűrűn eszembe is jut, nem is mernék vitatkozni vele, de mégis, tegyünk egy próbát: vegyük végig, hogy a tudható tények és az elgondolható motivációk alapján mi lehet azon brit politikusok fejében, akik ebben a pillanatban is akarják vagy elfogadhatónak tartják a brexit-et. Nem újdonság, hogy egy történelmi katasztrófa sokaknak vonzó ábrándok, lelkesítő fantáziák forrása, előtte, közben, és utána is, önmagában ebben nincs is semmi érdekes, viszont éppen a józanság oltárán áldozunk akkor, ha a lehető legjobban meg akarjuk érteni az érthetetlent. A brit belpolitikai káosz kiteljesedése jó alkalom erre.
Ahhoz képest, hogy Magyarországon elviekben teljes körű társadalombiztosítási rendszer működik, nagyon sokat költünk a járulékokon felül is saját pénzünkből az egészségünkre. A kiadások egyharmadát magánforrásból költjük el, a beteg által közvetlenül teljesített kiadások pedig szintén jelentős 29 százalékot tesznek ki a hazai egészségügyben. Mindkét érték magasnak mondható, a magánforrás aránya az EU-ban 23 százalék, a közvetlenül a beteg általi kifizetéseké pedig 15 százalék.
A jelenség hátterében az áll, hogy Magyarországon a magán és az állami ellátás nem kiegészíti egymást, hanem egymás alternatívái. Így a rendszer nagymértékben hagyatkozik a beteg által teljesített kifizetésekre. Ennek következtében sérül az egészségügyi esélyegyenlőség elve: a tehetősebbek hálapénzt fizetnek vagy magánba mennek, a szegények pedig lassan kiszorulnak az ellátásból.
2018 egyik legmeghatározóbb gazdasági fejleménye a kereskedelmi háború kitörése volt. Ám míg az amerikai vezetés a hagyományosan szövetséges országokkal a megegyezés felé tart, vagy már meg is egyezett velük, mint például Dél-Koreával vagy Kanadával, addig Kínával ennek az esélye sem látszik. Ezzel párhuzamosan a konfliktus kulcskérdései is eltolódtak: míg eddig a kommunikáció középpontjában az amerikai folyó fizetési mérleg hiány, az igazságtalan kereskedelmi szerződések és a vámok kivetése álltak, most inkább egy nagyhatalmak közötti technológiai verseny kezd kibontakozni. A kínai és amerikai vezetés is látja, hogy a jövőbeli siker kulcsa a technológiai fejlesztéseken, jórészt a mesterséges intelligencia-kutatásokban és annak felhasználásában rejlik, és egyik sem szeretne lemaradni a másikhoz képest.
Meghatározó változtatást vezettek be Németországban 2019. január elsején: a harmadik nemet. Ez azt jelenti, hogy az anyakönyvekben a nem megjelölésére immár a nő és a férfi kifejezés mellett a divers szó is alkalmassá vált. Ennek jelentése: különböző, különféle, vegyes. A változtatást az alkotmánybíróság rendelte el még 2017 végén, a parlament pedig tavaly elfogadta azt. Mielőtt rátérnénk, mivel jár ez a Németországban működő cégek számára, bővebben is kifejtjük a témát.
Január 2-án este (közép-európai idő szerint), ami a távol-keleti tőzsdék nyitásával esik egybe, olyan rendkívüli események történtek a devizapiacon, elsősorban a japán jen árfolyamában, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, még hazánkban sem.
Az úgynevezett Flash Crash (nagyon rövid idő alatt, nagyon nagy mértékű mozgás egy termék árfolyamában) elsősorban az euró japán jennel szembeni jegyzésénél volt érzékelhető, ahol alig 10 perc leforgása alatta közel 5 százalékos árfolyam zuhanást tapasztalhattunk.
Ez nagyjából azt jelenti, mint ha az euró a jelenlegi 320 forint körüli értékéről 335 fölé emelkedne ilyen rövid idő alatt. Adódik tehát a kérdés, hogy ha mindez a japán jennel megtörténhet, megtörténhet-e máskor, más devizával is? Mi áll a háttérben és elkerülhető-e hasonló eset?
2018 szokatlanul eseménydús év volt. Egy olyan év, amikor a hosszú békeidők után, amelyben a fejlődés volt a természetes, egyre inkább a jövőnkkel kapcsolatos pesszimizmus lett a meghatározó és egy a mostaninál kevésbé vonzó világ képe kezd kirajzolódni. Egyesek szerint a változások oka, hogy lassan kihal az a generáció, akiknek az első vagy a második világháború még személyes élmény volt.
Velük együtt tűnik el ezeknek a tragédiáknak a tanulsága és megoldásai is: az emberi jogok fontossága, az igazság kiderítésére törekvő párbeszéd, a jogszabályok sérthetetlenségének elve vagy éppen az állami ellátórendszerek fontossága, amelyek segítenek megőrizni az emberek méltóságát és esélyt adnak, hogy a szegények kitörjenek jelenlegi helyzetükből. És ha mindez nem lenne elég egyre közelebb kerülünk egy környezetvédelmi krízishez, a világgazdasági rendszerek pedig átalakításra szorulnak, hogy végre ne növeljék, hanem éppen ellenkezőleg: csökkentsék a jövedelmi különbségeket.
Ha ezt a bankok hirdetnék betéti kamatok formájában, alighanem igazi, pozitív értelemben vett „bank run” bontakozna ki a mai hozamsivár világban. A jó hír az, hogy az említett hozamszint, ha nem is a sarki bankfiókban, de pár méterrel a fejünk felett elérhető. Ehhez nem kell más „csak” egy-két millió forint, kedvező lokáció/tetőtípus, néhány négyzetméternyi napelempanel és változatlan szabályozás.
A cikkem apropójául nem az újdonság varázsa szolgált – vélhetően már igen sokan hallottak erről a lehetőségről –, hanem annak felismerése, hogy mekkora az eddig kiaknázatlan teljes hazai beruházási potenciál, valamint az, hogy a várható hozamhoz képest a befektetésünk kockázata alacsonyabb, mint azt sokan gondolnák.
Ma Magyarországon mintegy 200 MW háztartási méretű, tetőre telepített fotovoltaikus (napelem) villamosenergia termelő kapacitás létezik, ami iparági szakértők szerint, figyelembe véve a földrajzi lehetőségeinket, megháromszorozható. Ez bő 200 milliárd forintból megvalósítható, ami az említett 8-10 százalékos hozamszinttel számolva 16-20 milliárd forintnyi éves megtakarítást biztosíthatna a beruházóknak.
Európa nagy részében ugyan egyelőre a jelentős készpénzhasználat okoz fejtörést, de a nemzetközi trend alapján közel az idő, amikor már nem kell idegeskednünk, hogy otthon hagytuk a pénztárcánkat – hiszen nem is lesz pénztárcánk. Vessük vigyázó szemünket Svédországra, ahol már pontos dátuma is van a készpénzmentes kor elérkezésének, miközben még mindig zavaróan sok kérdésre és kételyre nincs válasz Stockholmban sem.
Annak ellenére, hogy a venezuelai termelés jó eséllyel még tovább fog csökkenni és 6 hónap múlva életbe lépnek az amerikai szankciók Irán ellen, az OPEC+ kartell mégis úgy érezte, hogy demonstrálnia kell elkötelezettségét a piac stabilizálása mellett. A rövid távú elvárásokat tehát úgy tűnik teljesíteni tudja a kartell, ugyanakkor ezúttal a szaúdiak (és az amerikaiak) egyértelmű vesztesként kerültek ki a találkozóból, ami nem csökkentette a bizonytalanságot a már egyébként is csapongó olajpiacon. Irán és az oroszok azonban megerősödtek.
Tíz évvel a hazai lakosság jelentős részét durván megégető hitelválság kirobbanása után újra csúcsra emelkedett a magánszemélyek hitelfelvétele, és a növekedés 2019-ben is szinte biztosan folytatódik. Mi történt? Mindenki elfelejtette, hogy a hitelfelvétel veszélyes is lehet, vagy minőségében egy teljes más mozi forog most?
Móricz Dániel fontos és időszerű témáról írt nemrég , amiben felhívja a figyelmet arra a világszerte tapasztalható folyamatra, miszerint a piaci koncentráció növekvőben van, ami általában együtt jár a verseny gyengülésével, az árak emelkedésével, a bérnövekedés lassulásával és a vállalati profitok növekedésével. Ehhez a témához kapcsolódva, érdemes kiegészíteni a gondolatfolyamot egy másik jelenséggel, aminek hasonló következményei lehetnek: ez pedig a tőzsdei vállalatok tulajdonosi koncentrációja, pontosabban az úgynevezett horizontális részesedések ügye.
Az elmúlt 20-25 évben a technológiai fejlődésnek, a globalizációnak, valamint a versenyhatóságok engedékenységének köszönhetően az iparágak többségében érezhetően nőtt a piaci koncentráció. Nemcsak az Egyesült Államokban, Európában is. Bár ennek rövid távon lehetnek kedvező hatásai, hosszabb távon a verseny korlátozása és a belépési korlátok emelkedése káros folyamat.
A domináns vállalatok nemcsak a fogyasztókkal, hanem a szállítókkal és a munkavállalókkal szemben is erőfölénybe kerülnek.
Ennek jelei (magasabb profitabilitás, kevesebb beruházás, lassuló termelékenység-bővülés, nyomottabb bérek) már sok esetben megfigyelhetők.
A boldogság mérésének megértése több meglepő eredményt is hozott az elmúlt évtizedekben. Látszólag egyszerű feladatnak tűnhet az emberek boldogságának a mérése. Viszont a területen végzett kutatások arra jutottak, hogy már az egyszerű kérdésekre sem adnak az emberek következetes választ vagy legalábbis nem úgy, ahogy előtte várták. Ráadásul az emlékeink rendszeresen becsapnak minket, sőt, több eredmény is arra utal, hogy az embereknek nem a pillanatnyi boldogság számít, hanem az, hogy mire fognak emlékezni.
Trump minden eszközt – adócsökkentés, klímaegyezmény felmondása, olajárak leszorítása – bevet a prociklikus gazdaságpolitika már tankönyvi példának is extrém gyakorlati megvalósítása érdekében. Pedig a tőzsde akkorát ment a 2008-as válság óta, hogy a jelenlegi esés csak egy kis lemorzsolódásnak tekinthető, de a gazdasági prosperitást saját érdemeként feltűntetni akaró, ugyanakkor azt a tőzsdeindexszel azonosító Trumpot ez láthatóan – és Twitter-üzeneteiből olvashatóan – nagyon zavarja.
A FED és annak Trump által kinevezett elnöke, Jerome Powell viszont a kamatemelés lehetőségét, és ezzel annak biztosítékát látja a jelenleg szárnyaló gazdasági mutatók mögött, hogy a világon szinte egyetlen monetáris hatóságként lesz érdemi mozgástere a kamatpolitikával nehezebb időkben segíteni a gazdaságot. A történelem azt mutatja, hogy az amerikai jegybank nem izgul a részvényindexekért, amíg azok a 200 hetes mozgóátlag fölött vannak, Trump viszont már tombol: hisztérikus hetek előtt állunk az év utolsó, december 19-i FED-ülése miatt.
Fontos leszögezni, hogy az FNA-ról folytatott vitákban gyakran alapvető kérdésekben is különböző rendszerek keverednek, melyek között jelentős különbségek vannak például abban, hogy ténylegesen helyettesítik vagy csak kiegészítik a meglevő szociális rendszert, vagy éppen mennyiben teljesül a valódi feltétel nélküliség. Ebben a cikkben nem az olyan programokat értjük FNA alatt, mint például a brazil Bolsa Familia program – ennek keretében oltatni és iskolába kell járatni a gyerekeket ahhoz, hogy a szülők egy garantált jövedelemminimumot kapjanak –, hanem a teljes és ténylegesen feltételhez nem kötött, pénzben kifizetett – nem negatív adóval visszafizetett – alapjövedelem fogalmára gondolunk.
Miért vetették el eddig mindenhol az FNA bevezetését? Az intuitív válasz a kérdése az szokott lenni, hogy az embereket sokszor még munkabérrel is nehéz rávenni a munkára, képzeljük csak el mi lenne akkor, ha feltétel – tehát munka – nélkül adjuk oda nekik a megélhetésükhöz szükséges pénzt. De tényleg képzeljük el: többen választanák a semmittevést a munka helyett, vagy a már biztosított megélhetés mellett többen használnák fel kreatív módon az eddig monoton munkával eltöltött időt?
E kérdésről jelenleg zajlik a tudományos vita közgazdászok és szociológusok között, és nagy a megosztottság. Ezért arra gondoltam, hogy úgy járok utána a kérdésnek, hogy elolvasom a kérdésben írt legtöbbet említett tanulmányokat és összegzem a kutatások eredményeit. Megtettem. A végeredmény? Kicsit leegyszerűsítve egyfelől sok tanulmány azt mutatja ki, hogy kreatívabbak és produktívabbak leszünk, ha ingyen pénzt kapunk, másfelől pedig sok tanulmány épp az ellenkezőjét bizonyítja – utóbbiak szerint nagyobb lenne a szegénység és csak kicsit javulna a társadalmi egyenlőtlenség. A válasz tehát az, hogy egyelőre nem tudjuk, hogy milyen konkrét hatása lenne az FNA-nak a társadalomra és a gazdaságra. Hogy többet tudjunk meg az FNA való világban történő bevezetéséről, több ország indított, tanulmányi jelleggel ingyen pénzt kifizető projekteket.
Amikor az olajárak közel 50 százalékot estek 2014 második félévében, ráadásul váratlanul, tényleg mindenkit meglepve, egyből megindultak a találgatások, mennyit lendíthetnek az alacsony energiaárak a globális gazdasági növekedés ütemén. Az elmélet ugyanis azt mondja, hogy az olajár-sokk nem zéró összegű játék, áresés esetén a pozitív hatás az olajimportőr országokban jellemzően nagyobb, mint a negatív az olaj exportőrök esetében. A városi legendák szerint minden 10 dolláros olajáremelkedés (-csökkenés) a globális GDP-növekedési ütemét fél százalékponttal csökkenti (emeli) 2 éven belül.
Az empirikus összefüggés eredeti forrását senki sem tudja, de széles körben elfogadott hüvelykujj-szabály a meglepően nagy hatás feltételezése ellenére. Vannak természetesen tudományosabb megközelítések is, amelyek megpróbálkoztak a hatás nagyságának becslésével. Egy 2000-es IMF papír például azt találta, hogy egy tartós 20%-os áremelkedés a GDP-t 0,25 százalékponttal veti vissza az első 4 évben. Az olajár-sokk természetétől függően az ECB és az IMF modelljei 0,1-0,2%-os GDP hatást tételeznek fel egy 10%-os olajársokk esetén. Blanchard és Gali óta azt is tudjuk, hogy az összefüggés sokkal erősebb volt a 70-es években. De ha kisebb is a GDP-hatás, azért napjainkban is megvan.