Történelmének legnagyobb bukását produkálta a Dow múlt hétfőn, amikor napon belül 1600 pontos esést is produkált. A kiváltó ok egy erős béremelkedést mutató munkaügyi adat volt, ami önmagában kevés ahhoz, hogy megkérdőjelezze a gazdaság fundamentumait. A szakértők egy része éppen ezért alternatív világmagyarázatként a befektetési alapoknál, brókercégeknél működő kereskedelmi robotokat és algoritmusokat kárhoztatja. Korábban volt már rá példa, hogy a programozott kereskedés úgynevezett „flash crash”-hez vagyis rendkívül gyorsan lezajló váratlan eséshez és rögtön utána korrekcióhoz vezetett.
A hír, mely szerint Ausztria az Európai Bírósághoz benyújtott keresetében kéri, hogy a bíróság semmisítse meg az Európai Bizottság (EB) Paks II megépítését jóváhagyó döntését, szinte minden média címoldalán hozta. Az új osztrák kormányzat környezetvédelmi minisztériuma által tett lépésből levont újságírói következtetések azonban egyelőre nem tértek ki pár fontos kérdésre, melyekkel kapcsolatban érdemes lenne tisztán látni:
2017-ben már egyértelműnek és jól olvashatónak tűnnek azok a folyamatok, melyeket még csak kevesen láttunk 2010-ben. A jegybankok világszerte meghirdették a nulla kamatok korát, első körben a cégek, később már a magánszemélyek sem kaptak érdemi kamatot a pénzükre a bankokban. Így ha nem is azonnal, de szépen lassan elkezdtek más alternatívát keresni megtakarításaik fialtatására.
A cégek elkezdtek beruházni, hiszen a betéti kamatok mellett a hitelkamatok is leestek, így egyre olcsóbb volt fejleszteni. A magánszemélyek ezt a nyomást csak kicsit később kezdték el érezni a saját bőrükön. A 2010-es válság után Európa-szerte magas munkanélküliséggel kellett számolnunk, azonban ahogy a cégek elkezdtek újra bővülni, úgy egyre többen találtak munkát, így újra tudtak megtakarításban vagy ingatlanvásárlásban gondolkodni.
Miközben a villanyautókkal kapcsolatos hírek szinte mindennaposak, a villanyautók tényleges szén-dioxid-kibocsátására legfeljebb utalások vannak. Többnyire nyitva maradt a kérdés, hogy ha nemcsak a kipufogógázt, hanem mindent, tehát a gyártást és a bezúzást, valamint az üzemanyag előállítását is figyelembe vennénk, mi is lenne a helyzet. A témában kutakodva kiderül, hogy rengeteg elemzés készült a témában. Talán nem túlzás azt mondani, hogy százával születtek erről tanulmányok, de a felhasznált módszertanok, az adatok és feltételezések elég változatosak.
Az alábbiakban hét olyan tanulmány eredményeit foglalom össze (némelyikük metatanulmány, tehát sok másik tanulmány összefoglalása), amik abban megegyeznek, hogy a villanyos és belső égésű személyautók teljes életciklusát elemzik (life cycle assessment, LCA). Ez azt jelenti, hogy figyelembe veszik az üzemanyag előállításával, annak felhasználásával, az autók legyártásával és a forgalomból való kivonásával járó széndioxid és más üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátását is.
Arbitrázs. Ezt a kifejezést a pénzügyi piacokon a biztos (többlet)nyereség szinonimájaként használják. Például, ha egy részvénnyel több tőzsdén is kereskednek párhuzamosan, és az egyik helyen a költségeknél is nagyobb mértékben eltér az árfolyam a másik tőzsdén éppen jegyzettnél, akkor az olcsóbb megvételével és a drágább eladásával elvileg ingyen pénzre lehet szert tenni. A gyakorlat a legtöbb esetben ennél jóval bonyolultabb, és klasszikus arbitrázs a piacokon mára aligha lelhető fel. Legalábbis, ha csak - ahogy a blog címe is szól - a pénz beszél. Van ugyanis a klímaváltozásnak egy olyan hatása, ami nagyon hosszú távú és speciális, de mégiscsak az arbitrázsra emlékeztet.
Időnként megesik, hogy egyes kutatók, publicisták azon gúnyolódnak, hogy az emberek nem racionálisan, hanem buta módon saját érdekük ellen cselekszenek. Sajnálatos módon az ritkán merül fel e kommentátorokban, hogy esetleg nem az emberek irracionálisak, hanem az ő megközelítésük alkalmatlan az adott jelenség elemzésére.
Pedig ez is előfordul néha. A napokban például Balásy Zsolttal, a Hold Alapkezelő elemzőjével, aki szerint az erzsébetvárosi lakásár-emelkedés áldásos dolog, azt a szabadjára engedett bulinegyed generálja, az ott lakó emberek a jelenségből hasznot húzhatnának, ők ezt a lehetőséget mégsem ismerik fel és buta módon dacosan tüntetnek a – szerinte – ajtajuk elé éppen aranytojást tojó legénybúcsús disneyland ellen.
Nagy felhördülés volt az év elején Oslóban, a norvég fővárosban, amikor egy januári szmog riadó keretében egy rövid időre teljesen kitiltották a dízel autókat a belvárosból. A bosszankodók baját az intézkedéssel jól foglalta össze Jens Stoltenberg, aki NATO-főtitkár és egyébként Norvégia miniszterelnöke is volt korábban: “Jó lenne, ha végre el tudnátok határozni magatokat. Nem is olyan régen még a dízel autókat preferáltátok a benzinesekkel szemben. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg tudjátok, mi is a legjobb megoldás”.
A pénzügyi innováció soha nem áll meg. Bizonyíték erre az, hogy a legfrissebb mánia alanya, a bitcoin, éppen annak a pénzügyi válságnak a csúcspontján (vagy mélyén?) született, amelynek okát sokan a megelőző évtized kreatív innovációiban (lásd három betűs pénzügyi eszközök tömkelege) látták. És amíg a korábbi válságban megismert termékeket mára jó alaposan leszabályozták, addig a kriptodevizák (kriptografikus, azaz titkosított) kapcsán igazi vadnyugat uralkodik: a tőkepiaci szabályozók most próbálnak képbe kerülni, hogy mi is ez az új eszközosztály, szabályozásról még szó sincs, kis túlzással mindenki csinál, amit akar.
A társadalmi mobilitás a szociológusok egyik kedvenc vesszőparipája – nem érdemtelenül. Leegyszerűsítve arról szól, hogy egy ember társadalmi helyzetét mennyire determinálja a szülei társadalmi helyzete. Egyszerűsített példával: milyen eséllyel lesz egy falusi vízszerelő gyerekéből egyetemi tanár.
Azok a társadalmak, ahol nagy a mobilitás, ott a különböző rétegeknek kevésbé van előre meghatározva a sorsuk, így az alsóbb osztályok gyermekei jobb esélyekkel vághatnak neki az életnek. Ez – könnyű belátni – egy társadalmat sikeresebbé tesz, hiszen az alacsony mobilitás valahogy úgy is lefordítható, hogy a közösség „lemond” az emberi erőforrásainak egy jelentős részéről azzal, hogy egy alacsony hozzáadott értékű kényszerpályára állítja őket. Ezért volt például olyan nagy mobilitási, így gazdasági és társadalmi előrelépés a XX. század folyamán a nők „felszabadítása” és integrálása a munkaerőpiacba.
Akik az elmúlt években vásároltak, kényelmesebb helyzetből, akik pedig kivártak, kényelmetlenebb pozícióból érdeklődnek. Érdemes-e még ingatlanba fektetni? Meddig folytatódhat az emelkedés? Lesz-e korrekció az árakban? Jóslásokba nem bocsátkoznék a jövővel kapcsolatban, de hazai, globális, illetve történelmi perspektívába helyezve a folyamatokat egy-két hasznos gondolattal, észrevétellel szolgálnék, melyek segíthetnek a döntéshozatalban.
Emelnék a hatósági árat a taxisok, mások már most is túl magasnak tartják, miközben sokan az Ubert sírják vissza, magát a hatósági árat okolva a problémákért. A közbeszédben gyakori álláspont szerint a hatósági ár előnye az átláthatóság és egyszerűség, a dinamikus árazás pedig összehozza a keresletet és a kínálatot – bármit is jelentsen ez egészen pontosan. Ki nyerne végső soron az árszabályozás eltörlésével? Megéri feladni a transzparenciát biztosító, nagy betűkkel a taxi ajtajára írható hatósági árat ezért a kapitalista sarlatánságért? Négy bekezdésben járjuk végig a taxiipar árszabályozásának elméletét.
Hazánk járásainak fejlettségét és helyzetét a területi tőkével mérhetjük, ami nem elégszik meg a pénzben jól kiszámolható adatok vizsgálatával. A területi tőke a járások anyagi adottságai mellett a megfoghatatlan gazdagságot: a kultúra erejét és a társadalmi energiákat is figyelembe veszi.
Az eredményekből jól látszik, hogy hazánkban Budapest és a megyei jogú városok kiemelkedően jó helyzetben vannak, de akadnak meglepő eredmények is ebben a mintázatban. Az Összkép térképei friss és pontos képet adnak arról, hogy milyen helyzetben vannak ma a magyarországi járások és települések.
Érdekes élményben volt részem néhány hete, az előttem haladó autó hirtelen megállt, és vészfékeztünk. Hogy miért a többesszám? Nos, az autó, amit vezetek, rendelkezik vészfék asszisztenssel, és bár a mai napig nem tudom pontosan, hogy melyikünknek köszönhető, hogy elkerültük a balesetet, valamiért úgy érzem, az autó volt a gyorsabb.
Hogy mindez miért érdekes? Azért, mert pontosan mutatja, hogy a következő néhány évben milyen kérdéseket kell majd megválaszolnia a társadalomnak és a biztosítási szakmának, és ami miatt azt állítom, hogy sokan megélhetjük, hogy elfelejthessük a kötelező gépjármű felelősségbiztosítást (röviden: kgfb).
Örvendetesen emelkednek a magyar bérek, a magyar bruttó átlagbér lassan eléri a német és a francia bruttó minimálbér 65 százalékát. Utoljára 2007-ben volt a magyar átlagbér a francia minimálbér értékének 60 százaléka felett (akkor még nem volt hivatalos német minimálbér, de amióta van, 2015-től, lényegében a franciával azonos).
Azonban a német átlagbérhez az idei masszív béremelkedéssel sem tudunk közeledni. A magyar átlagbér stabilan a német negyede-ötöde. Egész Közép-Európára igazak a fenti számok – vajon mi indokolja a régiós munkavállalók drasztikus alulfizetettségét?
Röviden a válasz: nem, sőt paradox módon még kicsit könnyebb is lenne. Jelen cikkben az euróbevezetés egy nem-gazdasági szempontját járjuk körbe. Úgy tűnik, mintha az európártiak egy része azért támogatná a közös pénz bevezetését, mert kimondatlanul is ettől reméli, hogy Magyarország európai integrációja erősebbé, egyenesen visszafordíthatatlanná válik.
Függetlenül attól, hogy hazánknak az EU-tól való eltávolodását mennyire tartjuk reális veszélynek, egy dolog biztos: egy „huxittól” való félelem miatt teljesen felesleges bevezetni az eurót. A brexit és a 2011-12 fordulóján nálunk történt hazai mini-árfolyampánik tapasztalatai éppen azt mutatják: nehezebb lenne az EU-ból forintot használva kilépni, mivel a saját deviza egy irracionális kilépési kísérletnél óriási sérülékenységi forrás lenne.
Hamar eljöhet az a pillanat, amikor hagyományos autónkat már nem lesz érdemes beindítani, mert a kedvenc szolgáltatónk feleannyiért elvisz minket úticélunkhoz, háztól házig. Ha a technikai, szabályozási és bizalmi problémák elhárulnak, akkor onnantól az átmenet gyors lesz. Persze nem lehet tudni, hogy ez mikor történik meg.
A Mol soha véget nem érő története az INA-val újabb fordulóponthoz érkezett a múlt héten. Egyrészt az orosz Roszneft bejelentkezett a cégért, másrészt a Mol a svájci szövetségi bíróság előtt végleg megnyerte a 2014 év elején indított eljárást, ami kimondta, hogy a Mol nem korrupcióval szerezte meg az INA-t és az eredeti, 2009-es megállapodást továbbra is érvényes.
Ez utat nyit egy jelentős kártérítésnek a Mol előtt. Egyre nagyobb a nyomás a horvát kormányon, hogy lépjen az INA ügyében, csakhogy a helyi politika és az Agrokor-csőd megköti a horvát fél kezét.
Az nem újdonság, hogy egy viszonylag szűk informális klikk tartja kézben a kiüresített kormányzati intézményrendszer csúcsát. Nem ritka, hogy még miniszteri pozícióban lévő szereplők sem dönthetnek vagy nyilatkozhatnak maguktól, miközben rendszeren kívüli „tanácsadók” és családtagok közvetlen befolyással bírnak egyes hivatali döntésekre.
Ez a fajta hálózatos vagy klánkormányzás azonban az intézményrendszer legalsó szintjeit is átszövi. A politikai hatalom ugyanis pártatlan formális intézmények helyett egyre inkább informális patrónus-kliens struktúrákon keresztül kapcsolódik egyes társadalmi csoportokhoz.
Az informális és formális intézmények közötti átjárás vagy átkapcsolás oda-vissza olajozottan működik a politikai elit aktuális érdekei alapján. Többször láttuk már például, hogy a fizikai erőszak állami monopóliumát „kiszervezik” a hivatalos intézményeken kívül eső, és emiatt felelősségi és elszámoltathatósági szempontból problémás csoportokhoz, kigyúrt verőemberekhez.
Beszédes az a videó, amin Liget őrzőinek főnöke úgy beszél a rendőrökkel , mintha azok az ő alárendelt alkalmazottai lennének. Az utca ilyen jellegű informális kontrollja, a társadalmi rendszer legalsó szintjein hivatott a rendet biztosítani.
A gazdaságtörténet kutatása a legnagyobb hatású történelmi eseményeket is új megvilágításba helyezheti. Ezt bizonyítja C. Tóth Norbert tanulmánya, amely a Magyar Királyság 1522. évi költségvetésének rekonstruálásával bizonyítja: a mohácsi vereséget nem a gyenge kezű Jagelló királyok vagy a széthúzó magyar elit, hanem az Oszmán Birodalom hatalmas túlereje okozta.
1526. augusztus 29-én a mohácsi csatában a Tomori Pál vezette magyar sereg teljes vereséget szenvedett az oszmán erőktől. II. Lajos király mellett a magyar főurak nagy része odaveszett, a törökök akadálytalanul folytathatták az utukat Buda irányába. Az ország központját 1541-ben foglalták el, az ország három részre szakadt, a háborús állapotok 150 évig állandósultak.
Nehéz mostanság politikamentesen írni a hazai energetikai szektor jövőjéről. Pedig a szektor nagyon érdekes és számos változáson fog keresztülmenni a jövőben.
Ami a magyarországi helyzetet illeti, az atomenergia választása nem feltétlenül lenne rossz döntés, ha tényleg sikerülne a projektet a tervezett költségkereten belül megoldani. Nyilván a fenti mondatban a „ha” szónak komoly jelentősége van.
Itt érdemes azt megjegyezni, hogy ma már tanulmányok százai bizonyítják, hogy az óriás állami projektek esetén, mint az atomerőmű építés vagy az olimpia, a kezdeti költségek mindig a sokszorosára emelkednek.
Sokan felszisszennek a cím miatt: de hiszen a magyar barack finom, szemben a vacak olasszal! Ez alól az érvelés alól gyorsan szeretném kirántani a szőnyeget, mielőtt többen felháborodottan abbahagynák az olvasást. Ha finom magyar és vízízű olasz barackot hasonlítunk össze, akkor nem a magyar és az olasz barack között megy a verseny. Hanem a finom és a nem finom barack közt, bárhol is termett. A cikkem mondanivalója pedig éppen ez lenne:
Az elmúlt hónapokban a 'Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén' feliratú plakátok “tartották lázban” az országot. Valószínűleg az átlag magyarnak fogalma sincs, ki (valójában) Soros György, mint ahogy az élete folyamán “migránssal” sem találkozik, legyen az illető illegális vagy legális. Így azt sem tudjuk, miért kell ezen “súlyos” veszélyekkel riogatni a magyar embereket.
Nos, ebben a kérdésben nem is a mi tisztünk állást foglalni, ezért az alábbi írás is inkább azzal foglalkozik, hogy a végén miért mégis Soros és a hozzá hasonló befektetők, azon belül is a Soros által is művelt makro hedge fund műfaj képviselői nevetnek és miért a magyar, vagy éppen brit, maláj és más országok átlagemberei lesznek kormányaik vagy saját rossz döntéseik miatt (időnként) szomorúak.
A társadalom elöregedése napjaink egyik legaggasztóbb kérdése. Mi lesz a nyugdíjjal? Mi lesz a nyugdíjasokkal? Egyelőre a fiókomba zárhatnám ezt a kérdést, hiszen még fiatal vagyok. De mégsem tehetem? Számolok: az a fiatal vagyok, akire kétszer annyi nyugdíjas fog jutni, mint arra a nyugdíjasra, aki aktív keresőként nem tudott eleget félretenni, úgy, hogy neki még kevesebb nyugdíjast kellett eltartania.
Emellett nekem kellene megállítani az elöregedési folyamatot azzal, hogy kétszer annyi gyereket vállalok, mint a korábbi nemzedékek. A gyereknevelés pedig nem olcsó mulatság. Ez eddig elég kilátástalannak tűnik. Ezeket a tényeket alapul véve nekem még inkább szükségem lesz majd a „nyugdíjra”, mert megtakarítani még nehezebb lesz a nyugdíjas éveimre. Van kiút ebből a lefelé tartó spirálból?
Meglepte a piacot, hogy az év első felében a nagy olajcégek (Shell, Exxon, Chevron, Total, Statoil) újra jelentősebb profitot tudtak felmutatni a továbbra is 50 körüli olajárak mellett. Az eredményesség mögött az OPEC-megállapodás miatti átmeneti olajár visszapattanáson kívül talán még fontosabb szerepet játszott az elmúlt évek költséghatékonyság-növekedése. Az elemzők körében egyetértés mutatkozik abban, hogy a hatékonyságnövelésre a tartósan alacsony olajár-környezet kényszerítette rá a cégeket.
Az alábbiakban látni fogjuk, hogy az olajárak historikusan egyáltalán nem alacsonyak. Az más kérdés, hogy a 2014 előtti, pár év 90 dolláros olajár mennyire kényelmesítette el az olajtermelőket, és hogy ezért igenis érezhetik alacsonynak az olajárakat mind az olajcégek, mind pedig az olajtermelő gazdaságok. A csökkenő olajbevétel a Perzsa-öbölben okozza a legnagyobb feszültséget a még magas olajár-környezetben elszabadult fiskális kiadások miatt. Míg a piaci alapon működő cégek meglepően hamar észbe kaptak, és racionalizálásba kezdtek, az olajtermelő országokban a szociális feszültségek miatt nem egyszerű megszorítani, és újra fegyelmezett fiskális pályára állni.
„Évekig hülyére vettek bennünket” - ezzel a címmel jelent meg az Auto Bild augusztus eleji száma, ami jól mutatja a német szakújságírók lesújtó véleményét a hazai autógyártás szinte egészéről. Korábban példa nélküli volt, hogy a konvencionális, időnként talán részrehajló német autóipari sajtó ilyen mértékben ostorozza a hazai gyártók három legnagyobbját.
A nemfizető hitelek állománya a 2008-as válságot követően Európa-szerte megugrott. A magánszektor és a vállalati szféra hitelei közül a 2007-es 2 százalékról 2013-ra csaknem 8 százalékig emelkedett a nemfizetők aránya, és európai szinten még mindig a nagyon magasnak mondható 5 százalék fölött van.
A KPMG erről szóló elemzése szerint 2016 közepén Görögországban és Cipruson volt a legdrámaibb a helyzet: mindkét országban 40 százalék feletti nemfizető aránnyal, őket követte egy másik országcsoport, ahol 18–22 százalékról számolt be a helyi jegybank. Ebbe a csoportba tartozott a 18 százalékos Magyarország mellett Szlovénia, Portugália, Írország, Bulgária és Olaszország is. (Magyarországon a ráta 2016 végére a teljes hitelállomány 7 százalékra csökkent.)
Nem tartozott viszont már ide az a Spanyolország, ahol a válságot követően az egyik legmagasabb volt a nemfizető hitelek aránya, és a magas érték ellenére nagyon komoly előrelépést tett az ügyben Írország is.
Pénteken újra tumultus volt az iskolák körüli utakon, több százezer család időbeosztása felett vette át a hatalmat az iskolacsengő. Reggel tanévnyitó: zászló be, himnusz, versek, igazgatói beszéd, kórus, szózat, zászló ki. Szépen sütött a nap, vidámak voltak a kipihent diákarcok, aztán megkezdődött a tanítás. A mondatok, hangulatok, színek az élet szokásos rendje szerint működtek. Egy dolog lepett meg: az igazgató boldog tanévet kívánt.
Ez így szokott lenni? Én úgy emlékeztem, az igazgatók „sikeres”, „dolgos és eredményes”, „tartalmas de azért vidám” tanévet szoktak kívánni. A tanévtől teljesítményt, erőfeszítést szokás várni, nem valami jóleső érzést.
Lassan nyolc éve töretlenül emelkedik a vendégéjszakák száma Magyarországon. A 2009-es mélyponthoz képest 2016-ig közel 9 millióval nőtt a vendégéjszakák száma, ez nagyjából fele-fele arányban oszlik meg bel- és külföldi turisták között. Tavaly rekordnak számító 27,6 millió feletti vendégéjszakát regisztrált a KSH. idén az első félévben – azaz a vizes vb és a rekord nézőszámot produkáló Forma1-es futam előtt – pedig 10 százalék feletti növekedést mértek az előző év hasonló időszakához képest. A Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségének (MSZÉSZ) adatai szerint az első fél évben Budapesten 71, a Balatonnál pedig 47,7 százalékos volt a szobakihasználtság.
Kiváló cikksorozatot írt Brückner Gergely a hazai oligarchisztikus kapitalizmus kiépüléséről, de úgy érzem nem volt benne eléggé hangsúlyos a bankrendszer-gazdaság összefüggésének kibontása, nevezetesen az, hogy az ilyen rendszerekben - és az elmúlt évtizedekben jó néhány nemzetközi példát láttunk ezekre - a nyereséget az oligarchák aratják le, míg a veszteségeket a bankrendszerek összeomlásakor az adófizetők állják.
A Li-ion technológia lényege, hogy a töltés tárolásáról lítium-ionok gondoskodnak, amelyek töltéskor a negatív, szén alapú elektródához, kisütéskor pedig a pozitív fém-oxid elektródához vándorolnak.
Mi most a lítium és a tipikus katódfémek termelőit nézzük meg. Alábbiakban azt vizsgáljuk, mely országok profitálhatnak legjobban az elektromos autók felfutásából és lehet-e kínálati szűk keresztmetszet ezeknek a kulcsfémeknek a piacain a közeljövőben.