Index Vakbarát Hírportál

Egyre több helyen és egyre több mindenért tudunk online fizetni. Ennek köszönhetően az internetes vásárlás beférkőzött mindennapjainkba. Vásárolhatunk bármit, bármikor és bárhol, azonban ez óriási veszélyekkel is járhat, ha nem figyelünk oda néhány alapvető dologra. Márpedig a karácsonyi hajtásban különösen hajlamosak vagyunk arra, hogy figyelmetlenek legyünk. Érdemes szem előtt tartani az alábbiakat:

Ki ne hallott volna arról, hogy az autóipar milyen kiemelt szerepet játszott hazánk 2010 óta látott gazdasági növekedésében úgy, hogy közben számtalan új munkahelyet is teremtett? Most mégis sokan azt kérdezik, hogy ez az áldásos hatás vajon tényleg olyan áldásos-e. Mi lesz velünk akkor, ha a német gyártók majd nem nálunk akarnak autókat összeszerelni? Az autóiparban megjelenő hozzáadott érték vagy annak a jövőbeni fenntarthatósága is vitatott kérdés, egy viszont biztos: az ágazat helyzetelemzéséből levonható következtetések túlmutatnak a növekedési statisztikák értelmezésén. Mert a magyar gazdaság Európában és a világban betöltött jelenlegi szerepéről és lehetőségeiről adnak lenyomatot.

• Hiába figyelmeztetnek a szakemberek, a felhasználók egyszerűen gyűlölik a jelszavakat, főleg a biztonságosakat.
• A szolgáltatók sem érzik át az adatvédelem súlyát, nem is költenek rá eleget, elavult titkosításokat használnak. 
• Sem a felhasználó, sem a szolgáltató nem érzékeli elég nagynak az adatszivárgásból eredő károkat ahhoz, hogy többet költsön rá. 
• A jelszó azonban hamarosan az életünkbe kerülhet, a szolgáltatókkal szemben pedig óriási kártérítési igénnyel jelentkezhetnek a károsultak. 
• És akkor jönnek majd a biztosítók. Illetve dehogy, már ott állnak a rajtvonalon. 

Hiába tanácsolja minden IT-szakértő, hogy használjunk biztonságos jelszavakat, minden regisztrációnál más jelszót adjunk meg, és hiába adnak általuk egyszerűnek mondott algoritmusokat a szerintük biztonságos jelszavak generálásához, a felhasználók nem tanulnak a káreseményekből.

Az amerikai NIST (National Institute of Standards and Technology) kutatásai szerint az emberek egyszerűen lebecsülik a rájuk leselkedő kockázatokat ("Miért pont rám lennének kíváncsiak a hackerek?”), és túlzottnak érzik a biztonsági elvárásokat („Nem lehet 28 jelszót megjegyezni”). Ezt a jelenséget nevezik a kutatók „adatvédelmi fásultságnak”.

Manapság nagyon könnyű olyan cikkbe botlani a világban, ami a fiskális stimulust várja/élteti/ünnepli. Tudok olyat is, ami a jelenséget (a várható amerikai fiskális stimulust) „prezident” Trump „pozitív hozadékának” tekinti. Jegybankok egyenesen csak akkor hajlandók lemondani a pusztító, hozammegsemmisítő politikájukról, ha a kormányok kezébe tehetik át a stafétát. A piacok is már kifejezetten árazzák, elnézve a kilövő hozamokat, szóval a fejlett világ fiskális lázban ég.

18 hónap kíméletlen kampányolás után a mai napon megválasztott Donald Trump elnök megkezdi a felkészülést a nyugati világ talán legnagyobb felelősséggel járó politikai hatalmának átvételére. Erre 73 napja van, és a feladat – a szövetségi kormányzat feletti irányítás megszervezése – komoly kihívás elé állítja még a politikai csatározásokban már megedzett stábot is.

Hogyan lehet a lehető legjobban kihasználni a rendelkezésre álló időt? Komoly segítség lehet, ha áttekintjük, hogy miként történt ez a folyamat a korábbi ciklusok hajnalán. 

• A digitális paradigmaváltás szélén áll a hagyományos bankrendszer, ami az ismert banki működési modell elkerülhetetlen összeomlásával jár. 
• Könnyen előfordulhat, hogy 10 év múlva bankokkal nem, csak egyetlen netes szolgáltatóval állunk majd szerződéses kapcsolatban. 
• Azt nagyjából látni, hogy mi lesz, de senki nem tudja, hogy ki lesz annak a nyertese. 
• Kína a későn jövők előnyével az élre ugrott, Amerikában belehúztak a piaci szereplők, Európának szokás szerint van – nem is rossz – koncepciója. 

Klasszikus, több ágazatban már lejátszódott digitális paradigmaváltás előtt áll a bankrendszer. Ez rendszerint új technológiával rendelkező, weben keresztül szolgáltató szereplők megjelenésével kezdődik, a hagyományos szereplők kétségbeesett útkeresésével és háttérbe szorulásával, majd egy merőben új piaci modell kialakulásával, és új gigászok megjelenésével jár.

Ez a folyamat már lejátszódott a zeneiparban (iStore, Spotify), a lapkiadásban és a hirdetési piacon (Google, Facebook), a videóforgalmazásban (Netflix) és a szállásfoglalásban (az Expediától az Airbnb-ig).

Ha megvizsgáljuk ezeknek a területnek az átalakulását, és hozzávesszük a fogyasztói szokások megváltozását, az eredmények elképesztőek. Mindezt kivetítve a pénzügyi szektorra, olyan új gigavállalatok létrejöttét képzelhetjük magunk elé, amelyeknek nemcsak a pénzügyi, de a politikai súlya is felülmúlhat mindent, amit a történelemben eddig láttunk, beleértve a Rothschild bárók és a templomosok vélt vagy valós informális hatalmát is.

Egyre valószínűbb, hogy már az őszi adócsomag részét fogja képezni az a járulékcsökkentési program, ami az eddig ismert tervek szerint csak 2018-tól volt várható. A program részletei ugyan még nem ismertek, azonban a 2017. januári hatályba lépés miatt október végéig minden bizonnyal kibújik a szög a zsákból.

Európa szerte a válások több mint fele egy harmadik fél hatására történik. A német energetikai cégek esetében ez a külső szereplő a fukusimai atomerőmű volt, amely a 2011 márciusában bekövetkezett földrengés, illetve az azt követő cunami hatására súlyosan megrongálódott és ezáltal válsághelyzetet eredményezett.

„Menni vagy nem menni (Angliába)?” volt a slágerkérdés a hazai fiatalok körében az elmúlt években. A közelmúlt drasztikus gazdasági és politikai változásai nyomán nem lennék meglepve, ha egyre inkább a „Maradni vagy hazatérni (Angliából)?” kérdés kúszna fel a toplista élére.

A font bő 20 százalékot gyengült a forinttal szemben, itthon pedig jóval nagyobb mértékben nőttek, nőnek a reálbérek, mint az Egyesült Királyságban. Közgazdasági szakkifejezéssel élve kijelenthető, hogy ma már egyáltalán nem kecsegtet olyan nagy megtérüléssel az angliai munkavállalás sem abszolút, sem relatív értelemben. Az elmúlt években az angliai gazdasági és munkavállalói kilátások romlottak, míg itthon nagymértékben javultak.

Szinte már naponta jelennek meg cikkek arról, hogy kormányzati vezetők gyerekei, testvérei, unokatestvérei, iskola-, edzés-, és feltalálótársai milliárdos állami megrendelésekhez jutnak, szokatlanul kedvező hitelt kapnak, jól fizető pozíciókba kerülnek vagy jóval piaci ár alatt lakást vehetnek.

Ebben a különösebben nem is nagyon titkolt haveri kapitalizmusban irdatlan mennyiségű adóforint „veszíti el közpénz jellegét” és alakul át magánvagyonná. Bár pontos összeget lehetetlen mondani, egy nemrég megjelent tanulmány az összes 2009 és 2012 közötti állami szerződés 50-60 százalékra becsülte a “haverok” által kézben tartott piacot.

Az elmúlt évek korrupciós központosításának eredményeként ez az arány szinte biztos, hogy tovább nőtt. A kormányzati kommunikáció szerint azonban ez így van rendjén, hiszen ami a szemünk előtt zajlik, Lánczi András szavaival élve, “a Fidesz legfőbb politikája”, az valójában nem korrupció, hanem az új nemzeti tőkés réteg megteremtése. 

Hallott-e már Ön az elmúlt években olyan jegybankról a világban, amelyik előre eltervezett módon jelentősen szűkítette a mérlegét, eladva az eszközeit, ezzel pedig felszívva a bankrendszerben kint lévő likviditás-mennyiséget?

Ha kapásból nem jut eszébe ilyen intézmény, a hiba valószínűleg nem ön készülékében van. Az elmúlt nyolc év a monetáris hatóságok életében az intenzív pénzteremtésről, azaz a jegybankmérlegek felduzzasztásáról szólt, és a jelek szerint ez a folyamat még ma is zajlik szinte mindenütt a világon.

De csak szinte. Van egy jegybank a világban, mely a fősodortól elszakadva az elmúlt másfél évben 30 százalékkal zsugorította a mérlegét, a piacon lévő szabad pénz mennyiségét pedig harmadára szűkítette. Ez a „csodabogár” nem más, mint a Magyar Nemzeti Bank.

A nyár közepe határozottan nem úgy telt, ahogy egy uborkaszezonnak illik. Miután június végén a britek elvileg leléptek, a tőkepiacok – némi habozás után – úgy döntöttek, hogy ez csak egy újabb ürügy a pénznyomtatásra – azaz részvény- és kötvényárfolyam emelkedésre. És hogy mennyire nem tévedtek, azt nem csak az új S&P 500 csúcs, de a Citigroup is alátámasztja: szerintük a jegybanki eszközvásárlások volumene 2013 óta nem látott szintre emelkedett.

Történelmi csúcson az S&P 500, ami megrázó látvány lehet, ha az ember portfóliója nem erre rendezkedett be. Márpedig Magyarországon jellemzően nem erre rendezkedett, a részvények aránya a pénzügyi eszközökön belül alig több, mint egy százalék. Ezt ugyan a befektetési jegyek állománya feljebb tornássza, azonban ha a teljes vagyonunkat kibővítjük a kevésbé likvid eszközeinkkel is, akkor még satnyább ez az arány. A kevésbé likvid eszközök alatt a humán tőkénket (gyakorlatilag a fizetésünket) és a „biztos” ingatlant lehet érteni.

A 2000-es években a lakossági megtakarítások piacán az egyik legdominánsabb trend a bankbetétek növekedése volt. Elsősorban a lekötött betéteké, ami ha akciós betét volt, még nagyobb volt az öröm.

Az első évtized alatt a bankbetét-állomány triplázódott, a forint betétállomány csúcsa 6800 milliárd (azaz 6,8 billió, de inkább maradnék a milliárdoknál, már azok is épp elég megfoghatatlanok) forint körül alakult. A jelenséget jól magyarázza, hogy abban az időszakban az alapkamat 13 és 6 százalék között ingázott le és fel, volt tehát miből kamatot fizetniük a bankoknak.

A legtöbbünk életében eljön annak az ideje, hogy elgondolkozzunk a lakásvásárláson. Egyrészt, valahol laknunk kell, így adódik a kérdés, hogy a bérleti díj fizetése helyett, nem érné-e meg inkább megvenni a lakást és a hiteltörlesztőt fizetni. Másrészt, ha már van saját otthonunk, akkor a lakásvásárlásra, mint befektetésre is tekinthetünk, abban bízva, hogy a felértékelődésével és a kiadásával jobban járunk más befektetésekhez képest. Nem mondunk újat azzal, hogy minden lakáspiaci szereplő számára meghatározó szempont az ingatlanárak jövője, de varázsgömb híján, vajon hogyan lehet egy ilyen fontos kérdésben jól számolni?

Képzeljük azt, hogy 2000 végén járunk Nyugat-Európában. Ezredforduló. Új lehetőségek végtelen tárháza. Ugyan a részvények sokat emelkedtek az elmúlt években, néhány vészmadár szerint drágák is, de vajon a károgók jól felmérik az internetben rejlő lehetőségeket? Nem túlságosan öregek már ahhoz, hogy megértsék a változást?

Mit lehet mondani a brit kilépésről, annak várható hatásairól röviden?

1. A kilépés nem azonnal történik, hanem gyakorlatilag végig kell tárgyalni a közösségi joganyagot, csatlakozási fejezeteket visszafelé. Ez 35 nagy téma – versenypolitika, közlekedés, külkereskedelem, agrárpolitika, környezetvédelem, regionális, stb. – és közel 100 ezer oldalnyi jogszabály. De a nehézségek már itt kezdődnek, mert a sikeres tárgyalásokhoz a briteknek tudniuk kellene, hogy hova akarnak kilépni. Az Európai Gazdasági Térségbe? Ez Svájc, Norvégia, Izland szintje. Mindegyik ország részéről több száz kétoldalú megállapodással az EU-val. A londoni City védelmében a briteknek ez előnyös lehetne, de a németek határozottan ellenzik. De jogi szempontból nagyon nem sima ügy. Vámunió? Ez Törökország és az EU kapcsolatainak szintje. De ez is nagyon sok területen együttműködést igényel – kereskedelempolitika, állami támogatások, fogyasztóvédelem, környezetvédelmi előírások. Szabadkereskedelmi társulás? Az EU és az USA pont mostanában léptetne életbe ilyet. Pont ebből az esetből tudjuk, hogy sokkal bonyolultabb a piacra jutási szabályokat összehangolni, mint korábban feltételeztük, ha az egyes szerződő felek versenyképessége is fontos.
2. A közös agrárpolitika reformját régóta szorgalmazó britek tűnnek el a közösségből. Ez konzerválhatja a francia agrárlobbi hatalmát a közösségen belül. Vagyis a francia agrártámogatások szintje marad. De a közösségen belüli brit felvevőpiac kiesése, átalakulása nehéz helyzetbe hozza az oda exportáló uniós országokat – portugálokat, dánokat, íreket, görögöket és újabban a lengyeleket és a magyar borászatokat.
3. Kiesik a britek nettó befizetése a közös költségvetésből. Igaz, a nekik járó visszatérítés miatt csak egyharmadát fizették be annak, amit az uniós jogszabályok alapján kellett volna. Így viszont az unió támogatási politikái még nagyobb arányban lesznek „kiszolgáltatva” a német nettó befizetéseknek, mint eddig, ami teljesen egyértelműen a németek politikai befolyását növelheti az EU-n belül.
4. Valóban csökkenhet az EU regionális politikára, agrárpolitikára összességében felhasználható pénze, amit a tagállamok között újra lehet osztani. Ez változatlan jogszabályi feltételek mellett a Magyarországnak járó uniós támogatásokat 2018 után, éves szinten akár 1 milliárd euróval is csökkentheti.
5. Törökország uniós tagsága végleg lekerülhet a napirendről.
6. A britek saját szemszögükből a lehető legrosszabbkor lépnek ki. Az alacsony olajárak mellett nem lesz a brit költségvetésnek olyan nagy olajbevétele, amiből a kilépés miatti gazdasági sokkot kezelni tudná. A nyolcvanas évek gazdasági szerkezetátalakítási sokkjának költségeit akkor a fellendülő kőolaj- és földgázexportból finanszírozták. Ebből a szempontból a britek most elég érdekesen találnák magukat egy érdekközösségben az oroszokkal, irániakkal, szaúdiakkal stb.
7. Ha a brit gazdaságból kivonjuk a londoni Cityt mint pénzügyi központot és az Angliában működő külföldi cégeket, akkor túlságosan sok nem marad. Mind a Citynek, mind az Angliában működő japán, kínai, amerikai cégeknek az EU egésze adja a piacot. Tehát a briteknek, ha ezeket a cégeket és a piacokat meg akarják őrizni, akkor minimum a vámunióban bent kellene maradniuk, viszont akkor a közösségi döntések résztvevőiből azok passzív elfogadóivá degradálódnak. Akkor ez miért előnyösebb? Az angol autómárkák egy jó része német tulajdonban van. A londoni metró szerelvényeit a német Siemens szállította legutóbb, miközben 10 ezer angliai munkahely fenntartására vállalt garanciát. A Rolls-Royce repülőgép hajtóműveinek legnagyobb vásárlója az Airbus, amit szintén könnyen el lehet veszíteni, ha a Daimler-Benz konszern tulajdonában lévő Deutsche Aerospace, ami az Airbus 40 százalékos részvényese, beszállna ebbe az üzletbe is.
8. Klímapolitika. Újra kell gondolni az európai részvételt, hiszen eddig az EU tárgyalt a tagállamai nevében. Kőkemény tárgyalásokra kell számítani ezekben az ügyekben, hogy mekkora szén-dioxid-kibocsátási kvótát hajlandó magával vinni Nagy-Britannia, amely eddig az átlag feletti kvótacsökkentést kapott. Ez viszont akár meg is szüntetheti a 2004-ben és azóta csatlakozott országok relatíve kedvezményezett státuszát, amennyiben eddig ténylegesen nem kellett kibocsátást csökkenteniük, sőt hazánk még 10 százalékkal növelhette is volna.

Hat évvel ezelőtt, 2010 nyarán potom 39 millió fontért vásárolta meg Vichai Srivaddhanaprabha thaiföldi üzletember az akkor még az angol másodosztályban szereplő Leicester City labdarúgócsapatát. Most csaknem ennyiért, 35 millió fontért adhatna túl Rijad Mahrezen, a klub legértékesebb játékosán. És akkor még nem beszéltünk a teljes klubról! Mindez annak köszönhető, hogy a csapat szenzációsan szerepelve az első helyen végzett a Premier League-ben.

Az angol fogadóirodák a szezon előtt mindössze 0,02 százalék esélyt adtak a Rókák (ez a becenevük) győzelmének. Ha a tulajdonos most úgy döntene, hogy eladja a klubot, a Private Company Financial Intelligence elemzőcég számítása szerint csaknem 436 millió font üthetné a markát. Ez ám a befektetés! Tízszeres hozam 6 év alatt! Ha egy tőzsdei átlagos részvényről lenne szó, valószínűleg a klub tulajdonosa azonnal az eladás mellett döntene.

Európa történetében a 20. század második felében volt egy rövid, boldog időszak, amikor azt hittük, hogy megvalósulnak az utópiák, és eljő a kor, midőn „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”, azaz a jóléti állam nem illúzió, hanem a gazdasági növekedés és a kulturális fejlődés következtében realitássá válik.

Hogy ez boldog, de átmeneti állapot volt, az már a 20. század végére kiderült, és ezt legelőször a nyugdíj és egészségügyi rendszerek problémái tették nyilvánvalóvá. A tudálékosság és a szakolvasók kedvéért készített ábra a megváltozott helyzetnek megfelelően írja le a fejlett világ egészségügyi rendszereit.

A digitális gazdaság komplex jelenségéhez tartozó egyik modell, a sharing economy, a megosztáson alapuló gazdaság csak csepp a tengerben. Mégis rengeteg vitát szült, rengetegen beszélgetünk róla, főként az Uber híres-hírhedt példáján keresztül. A kormányülésektől a kocsmai beszélgetésekig mindenhol téma, mégis kevesen értik, mi is történik pontosan, hová futhat ki ez a jelenség, mi a gazdasági haszna és mik a valódi veszélyek.

A decemberben publikált nagy befektetési bankházi elemzések szerzőinek többsége óvatos derűlátással tekintett a 2016-os évre. A fejlődő piaci problémákat a többség elismerte, ugyanakkor jellemzően azon a véleményen voltak, hogy ez a fejlett országok gazdaságában, de különösen a tőkepiacokon nem fog komoly nyomot hagyni. A januári tőkepiaci események ismeretében már látjuk, hogy ez utóbbiban tévedtek, és valószínűleg az előbbivel kapcsolatban is túl optimistának bizonyulnak.

Nagy divat mostanában Schobert Norbi cégén élcelődni. Laza másfél év alatt lényegében negyedére esett az Update-részvények ára, nem sikerült a nemzetközi áttörés, Agassi sem vacsizik Rékáéknál mostanában. Lényegében semmi nem valósult meg a kibocsátási tájékoztatóban írt nagy tervekből.

Magyarországon bárki tud készpénz és bankkártya nélkül mobiltelefonnal fizetni, bár ezt gyakorlatilag senki nem tudja. Nem is baj, mert a procedúra minimum 10 percet vesz igénybe. De miért akarunk egyáltalán kártya nélkül fizetni, milyen megoldásokat kínálnak erre a nagy piaci szereplők, mobilgyártók és szolgáltatók, és hova vezet ez az egész.

Érdeklődve olvastam Lantos Gabriella vitaindító írását a magyar egészségügy általa vélelmezett problémáiról és hasonlóan izgalmas volt a Kórházszövetség erre adott reakciója. Van azonban néhány olyan gondolat ezekben az írásokban, amelyeket érdemesnek látok árnyalni.

A korábban megjelent véleményírásokban megfogalmazott gondolatok a hálapénz kapcsán igazságtartalmukat nézve felemásak - ami igaz: a paraszolvencia mérgezi a rendszert, nehezíti a struktúraváltást, egy olyan tünet, mely önmagában fenntartja a betegséget. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy miért is alakult ki, illetve hogy mindazok a tényezők, melyek a kialakulásához vezettek, továbbra is fennállnak.

Önmagában tehát minden rossz okaként beállítani hatalmas hiba, mert egyrészt szinte lehetetlen ellene erővel küzdeni, másrészt eltereli a figyelmet és az erőforrásokat a valódi problémákról, azaz a forráshiányról, a rossz finanszírozási ösztönzőkről, a társadalom és az állam jelenleg betöltött és kívánatos betöltendő szerepéről, a rendszerek kölcsönhatásáról, az erők és eredők komplexitásáról.

Az ismert amerikai Kína-szakértő és publicista, Gordon G. Chang 2001-ben megjelent „Kína közelgő összeomlása” (The Coming Collapse of China) jelentős médiafigyelmet kapott annak idején, hiszen a szerző szokatlanul határozott előrejelzése szerint a kínai gazdaságnak és az országot vezető Kínai Kommunista Pártnak (KKP) öt, legfeljebb tíz éve volt hátra.

Az elmúlt hónapokban ismét megszaporodtak a kínai gazdaság esetleges összeomlásával fenyegető hírek és szakértői megnyilatkozások. Nem újdonság ez a keleti óriással foglalkozók számára, hiszen már számtalanszor megjósolták a kínai növekedés, sőt a KKP uralmának végét, ez idáig azonban nem váltak valóra a borúlátó elképzelések. Az alábbiakban megkíséreljük összefoglalni, hogy a megannyi valós probléma mellett milyen érvek szólnak a kínai gazdasági felemelkedés folytatódása mellett.

Sokszor elkapja a hév az elemzőt, hogy egyszerű válaszokat adjon bonyolult kérdésekre. Jó is ez, ha valóban létezik egyszerű válasz, máskor azonban a kérdésfeltevés is bonyolult, az adatok szerteágazók, így a válaszok sem evidensek. Így van ez a magyar egészségüggyel is. 

Lantos Gabriella Mi a baj a magyar egészségüggyel című írása ezt ez egyszerűsítést próbálja megtenni: sok részigazságból általánosít, és gyors megoldást kínál. Sajnos azonban az elmúlt évtizedek hasonlóan egyszerűsítő, súlyos kudarcba fulladt reformkísérletei jelzik, hogy ez az út – a látótérbe hozott részigazságok tisztázó hatása ellenére – nem járható.