Index Vakbarát Hírportál

Mit lehet mondani a brit kilépésről, annak várható hatásairól röviden?

1. A kilépés nem azonnal történik, hanem gyakorlatilag végig kell tárgyalni a közösségi joganyagot, csatlakozási fejezeteket visszafelé. Ez 35 nagy téma – versenypolitika, közlekedés, külkereskedelem, agrárpolitika, környezetvédelem, regionális, stb. – és közel 100 ezer oldalnyi jogszabály. De a nehézségek már itt kezdődnek, mert a sikeres tárgyalásokhoz a briteknek tudniuk kellene, hogy hova akarnak kilépni. Az Európai Gazdasági Térségbe? Ez Svájc, Norvégia, Izland szintje. Mindegyik ország részéről több száz kétoldalú megállapodással az EU-val. A londoni City védelmében a briteknek ez előnyös lehetne, de a németek határozottan ellenzik. De jogi szempontból nagyon nem sima ügy. Vámunió? Ez Törökország és az EU kapcsolatainak szintje. De ez is nagyon sok területen együttműködést igényel – kereskedelempolitika, állami támogatások, fogyasztóvédelem, környezetvédelmi előírások. Szabadkereskedelmi társulás? Az EU és az USA pont mostanában léptetne életbe ilyet. Pont ebből az esetből tudjuk, hogy sokkal bonyolultabb a piacra jutási szabályokat összehangolni, mint korábban feltételeztük, ha az egyes szerződő felek versenyképessége is fontos.
2. A közös agrárpolitika reformját régóta szorgalmazó britek tűnnek el a közösségből. Ez konzerválhatja a francia agrárlobbi hatalmát a közösségen belül. Vagyis a francia agrártámogatások szintje marad. De a közösségen belüli brit felvevőpiac kiesése, átalakulása nehéz helyzetbe hozza az oda exportáló uniós országokat – portugálokat, dánokat, íreket, görögöket és újabban a lengyeleket és a magyar borászatokat.
3. Kiesik a britek nettó befizetése a közös költségvetésből. Igaz, a nekik járó visszatérítés miatt csak egyharmadát fizették be annak, amit az uniós jogszabályok alapján kellett volna. Így viszont az unió támogatási politikái még nagyobb arányban lesznek „kiszolgáltatva” a német nettó befizetéseknek, mint eddig, ami teljesen egyértelműen a németek politikai befolyását növelheti az EU-n belül.
4. Valóban csökkenhet az EU regionális politikára, agrárpolitikára összességében felhasználható pénze, amit a tagállamok között újra lehet osztani. Ez változatlan jogszabályi feltételek mellett a Magyarországnak járó uniós támogatásokat 2018 után, éves szinten akár 1 milliárd euróval is csökkentheti.
5. Törökország uniós tagsága végleg lekerülhet a napirendről.
6. A britek saját szemszögükből a lehető legrosszabbkor lépnek ki. Az alacsony olajárak mellett nem lesz a brit költségvetésnek olyan nagy olajbevétele, amiből a kilépés miatti gazdasági sokkot kezelni tudná. A nyolcvanas évek gazdasági szerkezetátalakítási sokkjának költségeit akkor a fellendülő kőolaj- és földgázexportból finanszírozták. Ebből a szempontból a britek most elég érdekesen találnák magukat egy érdekközösségben az oroszokkal, irániakkal, szaúdiakkal stb.
7. Ha a brit gazdaságból kivonjuk a londoni Cityt mint pénzügyi központot és az Angliában működő külföldi cégeket, akkor túlságosan sok nem marad. Mind a Citynek, mind az Angliában működő japán, kínai, amerikai cégeknek az EU egésze adja a piacot. Tehát a briteknek, ha ezeket a cégeket és a piacokat meg akarják őrizni, akkor minimum a vámunióban bent kellene maradniuk, viszont akkor a közösségi döntések résztvevőiből azok passzív elfogadóivá degradálódnak. Akkor ez miért előnyösebb? Az angol autómárkák egy jó része német tulajdonban van. A londoni metró szerelvényeit a német Siemens szállította legutóbb, miközben 10 ezer angliai munkahely fenntartására vállalt garanciát. A Rolls-Royce repülőgép hajtóműveinek legnagyobb vásárlója az Airbus, amit szintén könnyen el lehet veszíteni, ha a Daimler-Benz konszern tulajdonában lévő Deutsche Aerospace, ami az Airbus 40 százalékos részvényese, beszállna ebbe az üzletbe is.
8. Klímapolitika. Újra kell gondolni az európai részvételt, hiszen eddig az EU tárgyalt a tagállamai nevében. Kőkemény tárgyalásokra kell számítani ezekben az ügyekben, hogy mekkora szén-dioxid-kibocsátási kvótát hajlandó magával vinni Nagy-Britannia, amely eddig az átlag feletti kvótacsökkentést kapott. Ez viszont akár meg is szüntetheti a 2004-ben és azóta csatlakozott országok relatíve kedvezményezett státuszát, amennyiben eddig ténylegesen nem kellett kibocsátást csökkenteniük, sőt hazánk még 10 százalékkal növelhette is volna.

Hat évvel ezelőtt, 2010 nyarán potom 39 millió fontért vásárolta meg Vichai Srivaddhanaprabha thaiföldi üzletember az akkor még az angol másodosztályban szereplő Leicester City labdarúgócsapatát. Most csaknem ennyiért, 35 millió fontért adhatna túl Rijad Mahrezen, a klub legértékesebb játékosán. És akkor még nem beszéltünk a teljes klubról! Mindez annak köszönhető, hogy a csapat szenzációsan szerepelve az első helyen végzett a Premier League-ben.

Az angol fogadóirodák a szezon előtt mindössze 0,02 százalék esélyt adtak a Rókák (ez a becenevük) győzelmének. Ha a tulajdonos most úgy döntene, hogy eladja a klubot, a Private Company Financial Intelligence elemzőcég számítása szerint csaknem 436 millió font üthetné a markát. Ez ám a befektetés! Tízszeres hozam 6 év alatt! Ha egy tőzsdei átlagos részvényről lenne szó, valószínűleg a klub tulajdonosa azonnal az eladás mellett döntene.

Európa történetében a 20. század második felében volt egy rövid, boldog időszak, amikor azt hittük, hogy megvalósulnak az utópiák, és eljő a kor, midőn „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”, azaz a jóléti állam nem illúzió, hanem a gazdasági növekedés és a kulturális fejlődés következtében realitássá válik.

Hogy ez boldog, de átmeneti állapot volt, az már a 20. század végére kiderült, és ezt legelőször a nyugdíj és egészségügyi rendszerek problémái tették nyilvánvalóvá. A tudálékosság és a szakolvasók kedvéért készített ábra a megváltozott helyzetnek megfelelően írja le a fejlett világ egészségügyi rendszereit.

A digitális gazdaság komplex jelenségéhez tartozó egyik modell, a sharing economy, a megosztáson alapuló gazdaság csak csepp a tengerben. Mégis rengeteg vitát szült, rengetegen beszélgetünk róla, főként az Uber híres-hírhedt példáján keresztül. A kormányülésektől a kocsmai beszélgetésekig mindenhol téma, mégis kevesen értik, mi is történik pontosan, hová futhat ki ez a jelenség, mi a gazdasági haszna és mik a valódi veszélyek.

A decemberben publikált nagy befektetési bankházi elemzések szerzőinek többsége óvatos derűlátással tekintett a 2016-os évre. A fejlődő piaci problémákat a többség elismerte, ugyanakkor jellemzően azon a véleményen voltak, hogy ez a fejlett országok gazdaságában, de különösen a tőkepiacokon nem fog komoly nyomot hagyni. A januári tőkepiaci események ismeretében már látjuk, hogy ez utóbbiban tévedtek, és valószínűleg az előbbivel kapcsolatban is túl optimistának bizonyulnak.

Nagy divat mostanában Schobert Norbi cégén élcelődni. Laza másfél év alatt lényegében negyedére esett az Update-részvények ára, nem sikerült a nemzetközi áttörés, Agassi sem vacsizik Rékáéknál mostanában. Lényegében semmi nem valósult meg a kibocsátási tájékoztatóban írt nagy tervekből.

Magyarországon bárki tud készpénz és bankkártya nélkül mobiltelefonnal fizetni, bár ezt gyakorlatilag senki nem tudja. Nem is baj, mert a procedúra minimum 10 percet vesz igénybe. De miért akarunk egyáltalán kártya nélkül fizetni, milyen megoldásokat kínálnak erre a nagy piaci szereplők, mobilgyártók és szolgáltatók, és hova vezet ez az egész.

Érdeklődve olvastam Lantos Gabriella vitaindító írását a magyar egészségügy általa vélelmezett problémáiról és hasonlóan izgalmas volt a Kórházszövetség erre adott reakciója. Van azonban néhány olyan gondolat ezekben az írásokban, amelyeket érdemesnek látok árnyalni.

A korábban megjelent véleményírásokban megfogalmazott gondolatok a hálapénz kapcsán igazságtartalmukat nézve felemásak - ami igaz: a paraszolvencia mérgezi a rendszert, nehezíti a struktúraváltást, egy olyan tünet, mely önmagában fenntartja a betegséget. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy miért is alakult ki, illetve hogy mindazok a tényezők, melyek a kialakulásához vezettek, továbbra is fennállnak.

Önmagában tehát minden rossz okaként beállítani hatalmas hiba, mert egyrészt szinte lehetetlen ellene erővel küzdeni, másrészt eltereli a figyelmet és az erőforrásokat a valódi problémákról, azaz a forráshiányról, a rossz finanszírozási ösztönzőkről, a társadalom és az állam jelenleg betöltött és kívánatos betöltendő szerepéről, a rendszerek kölcsönhatásáról, az erők és eredők komplexitásáról.

Az ismert amerikai Kína-szakértő és publicista, Gordon G. Chang 2001-ben megjelent „Kína közelgő összeomlása” (The Coming Collapse of China) jelentős médiafigyelmet kapott annak idején, hiszen a szerző szokatlanul határozott előrejelzése szerint a kínai gazdaságnak és az országot vezető Kínai Kommunista Pártnak (KKP) öt, legfeljebb tíz éve volt hátra.

Az elmúlt hónapokban ismét megszaporodtak a kínai gazdaság esetleges összeomlásával fenyegető hírek és szakértői megnyilatkozások. Nem újdonság ez a keleti óriással foglalkozók számára, hiszen már számtalanszor megjósolták a kínai növekedés, sőt a KKP uralmának végét, ez idáig azonban nem váltak valóra a borúlátó elképzelések. Az alábbiakban megkíséreljük összefoglalni, hogy a megannyi valós probléma mellett milyen érvek szólnak a kínai gazdasági felemelkedés folytatódása mellett.

Sokszor elkapja a hév az elemzőt, hogy egyszerű válaszokat adjon bonyolult kérdésekre. Jó is ez, ha valóban létezik egyszerű válasz, máskor azonban a kérdésfeltevés is bonyolult, az adatok szerteágazók, így a válaszok sem evidensek. Így van ez a magyar egészségüggyel is. 

Lantos Gabriella Mi a baj a magyar egészségüggyel című írása ezt ez egyszerűsítést próbálja megtenni: sok részigazságból általánosít, és gyors megoldást kínál. Sajnos azonban az elmúlt évtizedek hasonlóan egyszerűsítő, súlyos kudarcba fulladt reformkísérletei jelzik, hogy ez az út – a látótérbe hozott részigazságok tisztázó hatása ellenére – nem járható.   

Bóvli vagy nem bóvli? Az itt a kérdés, amit két cikkben boncolgatunk. Én amellett érvelek, hogy bóvli, és a hitelminősítők részéről prudens dolog politizálni, kollégám pedig ennek ellenkezője mellett foglal állást itt.

Alapvetően két okra hivatkozva szokás hiányolni a felminősítést. Az egyik a kedvezően alakuló költségvetési, külső eladósodottsági és néhány reálgazdasági mutató, a másik, hogy már a piac sem bóvli kategóriába árazza a magyar eszközöket. Ezekkel nehéz is lenne vitatkozni. Mármint, ha csak rövid időtávra fókuszálunk.

Ezért választottam a következő struktúrát: minden rövid távú örömhöz hozzáillesztem a jelenkori Magyarországon sajnos ezzel együtt járó, hosszú távú ürömöt – ezzel bemutatva, hogy miért nem kell a hitelminősítőknek is feltétlenül örülniük annak, ami óriásplakáton jól mutat.

• Az első paradoxon: a nagy hitelminősítők által jelenleg bóvliba, azaz nem befektetési kategóriába sorolt magyar, euróban kibocsátott, 2-3 év futamidejű államkötvények 1 százalék alatti hozammal forognak. Bóvli kötvények 0,7 százalékos hozammal?
• A második paradoxon: ha a piac sokszor nem a hitelminősítők értékelése alapján áraz egy pénzügyi terméket, akkor mi a fenének foglalkozunk a hitelminősítőkkel?
• Az első paradoxon magyarázata: a piac bóvliba sorolja a magyar kötvényeket bóvliba soroló hitelminősítők véleményét.
• A második paradoxon magyarázata: a minősítőkkel azért kell foglalkozni, mert a piac egy része kénytelen alkalmazkodni az ítéletükhöz.

Egy átlagos magyar anya mintegy négy és fél évet tölt otthon a gyerekével, mielőtt visszatér a munkába. A nők minden évvel, amit a szülés után otthon töltenek, veszítenek a tudásukból, lazulnak a szakmai kapcsolataik. Valószínűleg már egy évvel kevesebb otthon töltött idő is jelentősen jobb elhelyezkedési lehetőségeket, magasabb várható jövedelmet eredményezne.

Az Összkép magazinban bemutatott kutatásunk eredményei szerint a nők foglalkoztatottságának ösztönzése szempontjából az óvodai és bölcsődei férőhelyek bővítése döntő fontosságú lenne, ugyanis nagyobb arányban vállalnak munkát azok az anyák, akiknek lehetősége van napközben elhelyezni a gyerekeiket. Magyarországon a nők foglalkoztatási szintje a fejlett országok átlagának környékén van, a kisgyermekes anyák foglalkoztatottsága viszont ennél sokkal alacsonyabb.

Érdemes megvenni olyan vállalat részvényét, amelyben nincs se eszköz se tőke? Nagyon racionális befektető egyből rávágja, hogy dehogy, hozzá se nyúlnék. Mégis a divatos, kedveltebb részvények között ott találjuk a Tesla vagy a Facebook-papírokat és tény, hogy jó időzítéssel jelentős hozamot lehet elérni velük.

Fundamentális szempontból szinte lehetetlen elemezni ezeket a vállalatokat, hiszen nem egy biztos, kiszámítható pénzáramot generáló eszközbe fektetünk, sőt, ezek a vállalatok a növekedési görbe elején még jellemzően veszteségesek és a pénzáramuk (cash flow) is negatív.

Miért ad valaki pénzt egy ilyen cégnek? Nagyon egyszerű. Hisz a menedzsment víziójában, amely lehet hamar, de lehet, hogy csak 10-15 év múlva, de esetleg soha nem valósul meg.

Minden bank életében előfordul, hogy ezért vagy azért rosszul méri fel ügyfele fizetőképességét, és mikor ügyfele nem tud fizetni, avagy akadozik, késik a fizetéssel, akkor felméri a potenciális veszteségeket, és azt előre „leírja”, úgynevezett céltartalékot képez.

A nem, vagy akadozva teljesítő hitelek és a megképzett céltartalék aztán súlyos teherként nehezedik a bankra: rontja eredményét, fogyasztja tőkéjét, az egyre rosszabb helyzetbe kerülő ügyféllel és üggyel való hadakozás leköti munkatársai energiáját, növeli működési költségeit és a végén még biztos sem lehet benne, hogy valamilyen módon „pénzénél lesz”.

Ráadásul nincs se tőkéje, se ideje se ereje az új üzlettel, a jövővel foglalkozni. Az ügyfélnek sem jó a helyzet: ő szívesen szabadulna az adósságtól, szeretne továbblépni, a bankkal való hadakozás leköti idejét, energiáját és napról napra fogy az esélye, hogy előbb utóbb a pénzénél lesz.

2015 őszén a korábbi status quo-t alapvetően átrendező választások voltak Lengyelországban. Azóta mintha felgyorsult volna az idő kereke. Az új, jobboldali lengyel kormány erőltetett menetben hozza a törvényeket, melyekkel a kampányban elhangzott ígéreteit valósítja meg.

Ilyenek voltak pl. a bank- és szupermarketadó, a szociális juttatások emelése, a gyermekes családok támogatása, a nyugdíjkorhatár leszállítása és más, a gazdaságban nagyobb állami szerepvállalásra törekvő intézkedések.

Ma már közhely, hogy az állami nyugdíjra nem számíthatunk idős korunkra. Talán meglepő, de a magyarok szinte tökéletesen tudatában is vannak ennek: 100 emberből kettő gondolja csak, hogy kényelmesen meg tud majd élni abból, amit idős korában havonta hoz a postás.

De akkor miért van mégis ennyire kevés magyarnak nyugdíjcélú megtakarítása? Az államnak változtatnia kellene a hozzáállásán, de ne essünk abba a hibába, hogy másoktól várjuk a megoldást. Mindenki úgy tudja biztonságba helyezni magát, ha egyrészt növeli a jövedelmét, másrészt sokkal tudatosabb a pénzügyeiben.

A magyar állami nyugdíjrendszer hosszú távon fenntarthatatlan. Álomba ringatja magát, aki azt hiszi, hogy öngondoskodás nélkül boldogul majd nyugdíjas éveiben. De az okok keresése, a panaszok felsorolása előtt vegyük rögtön sorra, hogy mi a javaslat, azaz mit érdemes tenni a fentiek ismeretében.

Az elmúlt napok hírei alapján egyértelmű, hogy az orosz és a szaúdi vezetés között zajló alkufolyamat minden korábbinál intenzívebb szakaszához érkezett. A Kreml szóvivőjének nyilatkozatai, az orosz olajipari vezetők válságtanácskozása, a szaúdiakkal és más OPEC-tagokkal kezdeményezett tárgyalásokról való nyilvános beszéd, az iráni olajipari miniszter Moszkvába rendelése mind arra mutat, hogy Putyin ezúttal gyors megoldást akar.

Erre pedig a kitermelés kölcsönös csökkentéséről - és végre csak erről az egy témáról szóló - tárgyalások megkezdése valódi esélyt kínál, legalábbis rövid távon. A hosszú ideje húzódó szaúdi-orosz tárgyalási folyamatban ugyanis az olajár mindezidáig nem önálló téma volt, hanem a szaúdiak által a tárgyalóasztalra kitett töltött pisztoly szerepét kellett volna játszania.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal lassan másfél éve tart az olajárak lejtmenete. Az amerikai WTI könnyű olaj árfolyama a 2014-es nyári 100 dollár feletti jegyzésekhez képest csaknem 70 százalékot esett és jelenleg 32 dollár alatt, 13 éves mélyponton áll.

A mostanihoz hasonló heves olajáresésre a múltban is akadtak példák. A XIX. század óta számtalan ciklus zajlott le az olajárakban, amiket - a lenti ábra tanulsága szerint - keretbe foglaltak az úgynevezett hosszabb időtartamú olajár szuperciklusok.

Ez utóbbiak általában 21 és 32 évig tartanak, az átlagos időtartamuk pedig 27 év. Ha hihetünk az ábrán látottaknak, a jelenlegi olajár szuperciklus közepén járunk, ahonnan a múltbeli minták alapján tartósan alacsony olajár-környezetnek kellene beköszöntenie.

Inflációval korrigált olajár szuperciklusok (1859-2015)

Az olajár szuperciklusok tulajdonságai a következőkben foglalhatóak össze:

• az olajárak meredek emelkedése a ciklus elején
• egy vagy két további felívelő szakasz a ciklus első félidejében, az első árrobbanást követő 8-9 éven belül
• ciklus közepi árzuhanás
• olajárak összeomlása a ciklus végén, amit általában az olajárak meredek felívelése követ és ami egyben az új olajár szuperciklus nyitánya
• az átlagos olajár a ciklus utolsó évében a legalacsonyabb (ez alól egyedül az 1931-es év volt eddig kivétel, amikor az árak zuhanását a hirtelen nagyfokú túlkínálat okozta a kelet-texasi olajmezők felfedezését követően, amely egybeesett a kereslet zsugorodásával az 1929-33-as nagy gazdasági világválság során és amely az olajárak mélypontjához vezetett reálértelemben)
• a ciklus második felében mérséklődik az olajárak változékonysága, miközben reálértelemben csökkennek az olajárak.

Több éves huzavona végére tett pontot az Európai Parlament október 27-én azzal, hogy jóváhagyta az Európai Tanács által javasolt módosításokat, melyek eredményeképpen 2017. június 15-től a roamingszolgáltatások használata a mindenkori belföldi díjakkal azonos áron válik lehetővé az EU – tagállamok előfizetői számára.

A döntés egy 2007 óta tartó folyamat utolsó fázisát jelképezi – az egységes európai mobil távközlési piacot vizionáló brüsszeli szervek az elmúlt 8 évben folyamatosan, több lépésben csökkentették a roamingdíjak maximális felárát a belföldi díjakhoz képest.

A megszokott vadászterületeitől egyre távolabb portyázó, egyre nagyobb zsákmány után loholó orosz medve valójában fuldoklik. Olyan lánc szorítja a torkát, amelyet elszakítani lehetetlen - megnyújtani lehetséges ugyan, de minél messzebb enged, annál jobban feszül is. Az olajártól tökéletes függésben lévő orosz gazdaság vakmerőséget, kezdeményezőképességet, taktikai kreativitást követel a rendszer működtetőitől.

A hadi kommunizmus romjai között a szénhidrogénexportra támaszkodva lábra álló Oroszország számára a birodalmi létezésmód logikájához való visszatérés mostanra nem választás kérdése, hanem több okból is a Putyin- rendszer fenntarthatóságának egyetlen útja.

Befektetői szemmel ezekben az években egyre többször azzal a kérdéssel szembesülünk, hogy az orosz eszközök kockázatának a fentiekből származó nagyságrendi növekedését valamilyen stratégia mentén kompenzálhatja-e a mostanában extrémnek mondható, és ezért sokak fantáziáját megmozgató volatilitásban rejlő hozampotenciál. A következőkben igyekszem összekötni a kérdés megválaszolásához szükséges támpontokat.

2000. január 19-én Görögország a tizenkettedik EU-tagállamként bevezette az eurót. 2004. július 4-én a görög válogatott a labdarúgó-Európa-bajnokság lisszaboni döntőjében Harisztéasz 57. percben szerzett góljával legyőzte a házigazda Portugáliát. Majd egy hónappal később, augusztus 13-án Athénban megnyitották a XXVIII. nyári olimpiai és paralimpiai játékokat, amely minden várakozást felülmúlva a történelem egyik legjobb hangulatú sportrendezvénye lett. Mindeközben Görögország az Európai Unió leggyorsabban növekvő államává vált.

1998 és 2004 között a görög gazdaság éves szinten átlagosan 4,2 százalékos GDP-bővülést produkált, míg Európa és az Egyesült Államok gazdasága a recesszió szélén egyensúlyozott. Ennek köszönhetően a munkanélküliség ebben a periódusban 12 százalékról 9-re csökkent, az éves GDP-mutató pedig 100 milliárd euróról 184 milliárdra ugrott, aminek eredményeképpen a görög államadósság évtizedes felfutása megállt, és 95 százalék körüli szinten stabilizálódott ezekben az években – annak ellenére is, hogy a költségvetés hiánya mindvégig átlagosan 4,7 százalék körül mozgott. 

Tíz évvel később az athéni olimpia a köztudatban a bukás szinonimája, a játékok ellenzőinek pedig a legkedvesebb ütőkártyájuk lett.

Görögország gyakorlatilag a nemzeti szuverenitásának egy jelentős részét elvesztve, teljes gazdasági kilátástalanságban, 25 százalékos munkanélküliségi mutatóval, zéró gazdasági növekedéssel, 177 százalékos GDP-arányos, összesen több mint 325 milliárd eurós államadóssággal azon tépelődik egy ideje, hogy mi a kevésbé rossz megoldás számára hosszú távon: ragaszkodni az euróhoz vagy visszahozni a drachmát.

Ez a cikk azt próbálja körbejárni és bemutatni, hogy ebben a drámai fordulatban milyen szerepet játszott a 2004-es olimpia, és mi az, ami mindebből jó, illetve rossz tanulság lehet Magyarországnak.