Naponta megkérdezik tőlem, hogy mennyi lesz 2015-ben a forint árfolyama, milyen részvényt érdemes venni, megy-e még lejjebb az olaj, emel-e kamatot az MNB? Naponta hebegek-habogok persze, mert ezekre a kérdésekre nincsen jó válasz – meg amúgy sem tudom. Az, hogy mibe fektesse az ember a pénzét, nem egydimenziós kérdés, hanem mindig úgy vetődik fel, hogy milyen céllal, milyen időtávra, milyen kockázat mellett.
Továbbá bárki, aki foglalkozott befektetésekkel tudja, hogy tuti tipp soha sincs (na jó, nagyon ritkán van), legjobb esetben valószínűségeket tudunk adni, és ezek alapján lehet kitalálni valami értelmes(nek tűnő) befektetési stratégiát.
Persze attól, hogy 5/6 az esélye annak, hogy a klasszikus dobókockával egyesnél nagyobbat dobok, még nem jelenti azt, hogy ne jöhetne ki az egyes. Sőt, időnként ki is fog.
Ezért a helyes befektetési stratégia nem csak arra fog koncentrálni, hogy mi az, amit el akarok érni, mik az előrelátható esélyek/valószínűségek, hanem arra is, hogy ha nem abba az irányba mennének az események, akkor mit fogok csinálni?
Mi a B terv? Van-e C-terv?
Időnként úgyis tévedünk, úgyhogy valahogy ezt a helyzetet is kezelni kell. Benne maradunk-e az adott befektetésben vagy kimenekülünk? Ha igen, nem a piac alján fogjuk-e ezt megtenni? Számtalan kérdést kell megválaszolni, és mindig csak egyénileg lehet eldönteni, hogy ki milyen módon fekteti be megtakarításait.
Magyarország új gazdasági aranykor küszöbén áll.
Magyarország gazdasága a szakadék felé halad.
Nagyjából e két szélsőséges véleménnyel találkozhattunk az elmúlt években kormánypárti, illetve ellenzéki gazdaságpolitikusok/kutatók részéről. A 2009 utáni lassú talpra állás és a 2012-es ismételt recesszió idején a vészmadarak forgatókönyve tűnt hitelesebbnek, az elmúlt 2 év gazdasági növekedése után azonban az unortodoxia bajnokai gondolják azt, hogy most már mindenki számára végképp kiderült, ők látják jól a világot.
Eközben véleményem szerint mindketten tévednek – bár mindkét érvrendszer mögött van igazságtartalom –, mégpedig azért, mert nem választják külön a strukturális kilátásokat a ciklikus helyzettől.
Aki azt várja, hogy az alábbi cikkben a ravasz Putyin személyéről, szuperhősökről és főgonoszokról lesz szó, mint a mesében, annak csalódást kell okoznunk. A rubel válsága épp azt mutatja, hogy most a gazdasági realitások kerekedtek felül.
A háborúhoz három dolog kell: GDP, GDP és GDP. És ugyanez kell a társadalmi béke fenntartásához is. A szuperhősök és főgonoszok viszont nem tudnak egyik pillanatról a másikra GDP-t teremteni.
A cikk szerzői: Palotai Dániel – monetáris politikáért felelős ügyvezető igazgató; Kuti Zsolt – monetáris politika és pénzpiaci elemzés igazgatóság vezetője; Balogh Csaba – piaci elemzések főoszt vez.; Ligeti Imre – közgazdasági elemző
A Fitch a pénteki piaczárás után változatlanul hagyta Magyarország hitelminősítését, így idén már nem várható módosítás a magyar adósság-besorolásban. A Moody's november 7-én meglépett kilátásjavítása ugyanakkor fordulópontot jelent a magyar hitelminősítések elmúlt éves történetében, hiszen így már mindhárom kiemelt hitelminősítő intézet stabil kilátást rendel a hazai besorolás mellé. Éppen ezért érdemes áttekinteni a legfrissebb pozitív irányú hitelminősítői lépés mögötti tényezőket.
A kormány olyan szabályozást kreál, amivel biztosítani tudja a megmaradt nyugdíjpénztárak működésképtelenségét. Az új javaslat szerint be kell zárni azokat a pénztárakat, amelyek esetében a vizsgálat előtti hat hónapból volt legalább két olyan, amikor a tagok kevesebb mint 70 százaléka fizetett tagdíjat.
Mielőtt mondandómat kifejteném, nyilvánosságra hozom személyes érintettségemet: magán-nyugdíjpénztári tag maradtam. És ezzel nem jártam jobban, mint bárki más: a mai szabályok elvileg egyenlő feltételeket jelentenek a megmaradt tagok és a visszalépők számára.
Aki tag maradt, az arra az időszakra vonatkozóan, amikor a járulékának egy részét a magánpénztárba is fizette, csak az állami nyugdíj 75 százalékára jogosult, a többit a pénztári vagyonából kell majd fedeznie, amikor nyugdíjba megy. Ez a fedezet nagyjából 200 milliárd forintot jelent, ez az a pénz, ami a megmaradt négy pénztár cirka 60 ezer ügyfelének a számláján van.
Az volt a fő érvem a maradás mellett, hogy mire elérem a majdani nyugdíjkorhatárt, addigra a magyar államnak mindössze arra marad pénze, hogy minden idősnek kifizessen egy mai értéken legfeljebb 40-50 ezer forintos nyugdíjat, teljesen függetlenül attól, hogy az illető mennyi járulékot fizetett élete során – következésképp attól is függetlenül, hogy az 1997 és 2010 között a magánpénztárban felhalmozott megtakarítását mostanában odaajándékozza-e a kormánynak, vagy sem.
Ha pedig ez így van, akkor nyilvánvalóan jobban megéri a felhalmozott pénzt most megtartani, és kivárni, amíg abból tényleges magánnyugdíjat lehet vásárolni, ami majd kiegészíti az állami 50 ezret.
Fő állításom, hogy a nyugdíjpénzek lenyúlásával a kormány valójában azt vallja be, hogy a 2015-ös költségvetésben méretes lyuk tátong.
Az év hátralévő részében a globális tőkepiaci hangulatot újra az USA piaca határozza majd meg, dacára az október első felében tapasztalt korrekciónak és megugró volatilitásnak. A többi fejlett piacon elbizonytalanodtak a befektetők.
A másik nagy és az év elején még reményteljes piac, az EU részvénypiaca láthatóan nem tud kitörni egy kettős szorításból:
Összességében növekedés a prémium befektetési kategóriájú fejlett piacokon tehát leginkább csak az USA-ban volt és lesz ebben és a következő évben.
Szeretem a teniszt, nézni és játszani is. Szép sport, kemény sport, szellemi és fizikai kihívás. Kell hozzá sok gyakorlás, profizmus és persze több-kevesebb szerencse is. A teniszben az is jó, hogy nincs csalás, nincs zsűri, nincs szubjektív értékelés, a nem egyértelmű helyzetek is kideríthetőek (challenge). Nincs marketing, nincs más, csak hit, megnyert és elvesztett pontok, és a végén a jobbnál a győzelem és az öröm.
A tőzsde más, komoly dolog, a pénz teszi komollyá. Ami hasonlatossá teszi a teniszhez, az a hit és a nyerési vágy, az ahhoz vezető út viszont más képességeket kíván. Kérdés, megvannak-e ezek a képességek a hazai lakossági befektetőkben az Update IPO megítélésével kapcsolatban?
A Norbi sztori szép és csúnya, romantikus és profán, kiváló médiaesemény.
Dél-Korea és Magyarország más-más úton jár. Talán sokan emlékeznek még a szöuli olimpia megnyitóünnepségére. A fellobbanó olimpia láng által megperzselt sanyarú sorsú galambok mellett a megnyitó arról vált nevezetessé, hogy a dél-koreaiak szakítottak a hagyományokkal, és az olimpiai lángot egy kiemelkedő sportoló mellett egy vidéki tanár és egy, a kultúráért sokat tevő állampolgár gyújthatta meg.
Ez jól mutatja, a délkelet-ázsiai ország hozzáállását a tudáshoz és a műveltséghez. A dél-koreai reál GDP 1971 és 2014 között évi átlag 7,12 százalékkal nőtt (miközben volt 1998-ban egy 7,3 százalékos év/év alapú GDP-zuhanás is). Ezzel szemben Magyarország 1996 és 2014 között évi 2,05 százalék átlagos éves GDP-növekedést ért el.
Pontosan tíz évvel ezelőtt kezdődött meg a kereskedés a Google papírjaival az amerikai technológiai cégek piacán, a NASDAQ-on. A kibocsátási ár 85 dollár volt, ma egy split után is 582 dollár felett jár az árfolyam (a split a részvény felosztását jelenti, amikor a befektető egy részvény után két feleannyit érő papírt kap).
Janet Yellen, az amerikai monetáris politika vezéralakja és az általa vezetett nyíltpiaci bizottság bő két héttel ezelőtt két olyan ágazatot jelölt meg, amelyben jelentős piaci buborék meglétét látja. Az internetes részvények mellett a biotechnológiai papírokat jelölte meg, mint potenciális veszélyforrást.
Tény és való, hogy az utóbbi elképesztő emelkedésen van túl. Ha valaki a nagy piaci értékű vállalatok részvényeibe fektette a pénzét, akkor az elmúlt három évben 61 százalék ot keresett, az egészségügyi szektort követő ETF esetén ugyanez az adat 92 százalékos jelent, a legismertebb biotechnológiai papírokat tartalmazó ETF erre az időszakra 200 százalékos hozammal örvendeztette meg a befektetőket.
A papír értékeltsége valóban merész, csak egy példa: a leginkább figyelt P/E mutató az ETF-ben lévő egyes részvények arányaival súlyozva elérte a huszonhatot. Ez bő 50 százalék kal van az átlagos piaci értékeltségtől, amelyet nem egy elemző eleve magasnak tart. Nyilvánvaló tehát, hogy a befektetők nagyon sokat várnak ettől az ágazattól.
Mély figyelemmel olvastam Duronelly Péter írását a pénz beszél blogon, mely azt próbálja taglalni, hogy igazából senki nem tudja a megoldást Magyarország gazdasági bajaira. Egyik politikai erő sem találta fel a spanyolviaszt az elmúlt 25 évben.
Ezzel szemben úgy vélem létezik megoldás, ami alapjaiban orvosolná a gazdasági helyzetet.
A probléma sokkal inkább az, hogy ezt a politikát miként lehet az ország lakóival elfogadtatni. Ebből a szempontból Péternek igaza van: senki nem találta ki az elixírt, hogy miként lehet rávenni az ország többségét a rövidtávú áldozathozatalra.
A magyar 50 százalékos GDP arányos költségvetési újraelosztási arány, ami gyakorlatilag a rendszerváltozás óta változatlan, az országra jellemző alacsony társadalmi kohézió és gyenge minőségű állami szolgáltatások mellett egyszerűen nem hatékony. A magas újraelosztás miatt az adóterheket az adófizetők sarcnak érzik és igyekeznek kibújni alóluk, főleg, hogy az ellenőrzés nem hatékony és a magasabb adófizetéssel nem jár többletszolgáltatás vagy társadalmi elismerés. Az állam apanázst kapók szintén elégedetlenek az alacsony szintű juttatások és a gyenge színvonalú közszolgáltatások miatt.
A megoldás az lenne, hogy az 50 százalékos költségvetési újraelosztási arányt 40 százalék alá vigyük le, hasonlóan többi közép-kelet európai államhoz (Csehország: 42 százalék, Lengyelország 42 százalék, Szlovákia 39 százalék, Észtország 38 százalék, Románia 35 százalék - mind 2013-as adat).
Vagyis hagyjuk az előállított jövedelem nagyobb részét azoknál, aki megtermelik. Az államot pedig reformáljuk meg - határozzuk meg, hogy a fenti kereten belül mit biztosítson a köz és ezt mekkora költséggel tegye. A részletekről lehet vitatkozni, de azt gondolom, hogy a fő csapásirány egyértelmű.
A kisebb újraelosztás pénzt hagyna a gazdaságban, ami ösztönözheti a növekedést és a munkahelyteremtést. Tapasztalatok szerint a magángazdaság hatékonyabb – a saját pénzemet hatékonyabban költöm el magamra, mint az állami szereplő a mások pénzét másokra. Ennek tengernyi irodalma van és kevesen vitatják ezen tételeket.
Mert az ország többsége rövidtávon ellenérdekelt a változásban. Az országot vezető politikai réteg nem érdekelt a kisebb államban. Számukra a magas újraelosztás több hatalmat és erősebb befolyást jelent. Elvárni tőlük, hogy az érdekeikkel ellentétesen politizáljanak, nem reális. Ők nyilvánvalóan szeretnék fenntartani a vízfejű államot, főleg, ha erős politikai támogatást is kapnak hozzá.
A választók akarata jelenti a határt, ameddig a politika elérhet. Nyilvánvalóan jöhet egy Széchényi formátumú politikus, aki hajlandó saját magán példát statuálni és szembesíteni az országot a magas szétosztás negatívumaival, de saját gyarló párttársai és a rövidtávon ellenérdekelt rétegek haragja gyorsan visszahúzzák a merész vállalkozót.
A magyarok egy jó része szintén ellenérdekelt a rövidtávú áldozathozatalban és támogatja is ezt a politikát. Egy komoly átalakításnak azonban szembe kellene mennie a szavazók többségének rövid távú érdekével.
Egyik politikus sem akarja ezt a népharagot elviselni, amivel a valódi reformok járnak, miközben ezzel a saját rövidtávú érdekei ellen is játszik. Sokkal jobb számukra az osztogatásos rendszer kis mutyival fűszerezve, mint egy szűkebb állam, főleg, ha a többség is az előbbire szavaz.
Ez a politikai támogatás abból a nem heterogén csoporttól jön, akit nevezhetünk az „államtól nettó kapó” rétegnek. Ide tartoznak a nyugdíjasok, a szociális ellátottak, a közalkalmazottak, köztisztviselők, állami cégek alkalmazottjai, munkanélküliek, kismamák és az egyetemi hallgatók stb. Mindenki, akinek az egzisztenciája többségében az állami redisztribúciótól függ. Ezek az emberek egy kisebb állami újraelosztással rövidtávon rosszabbul járnak. S mivel nem bíznak abba, hogy hosszútávon, mondjuk 10 év múlva a reformok sikere nyomán nagyobb támogatásban részesülnek, ezért zsigerből elleneznek minden áldozathozatalt.
Ha megnézzük a magyar statisztikákat, közel 2 millió ember kap öregségi nyugdíjat, 800 ezer egyéb jogcímen kap nyugellátást, míg 700-850 ezer közalkalmazott, köztisztviselő és közmunkás van. Az „államtól nettó kapok” a nyolcmillió szavazó nagyobb fele és függő viszonyuk miatt általában ők a politikailag aktívabb réteg.
Az „állam felé nettó fizetők” ezzel szemben kisebbségben vannak (példaképpen bruttó havi 500 ezer forint bevallott összjövedelem felett 170 ezer ember befizető volt 2012-ben, ők az SZJA egy negyedét, 326 milliárd forintot fizetnek be évente személyi jövedelemadóként).
Mivel politikai erejük kisebb és a civil társadalmi erejük gyenge, nem is állnak a politika célkeresztjében. Ők maximum a lábukkal szavaznak: a feketegazdaság vagy külföld felé veszik az útjukat.
Pedig ez a csoport – mivel ők termelik meg a szétosztható jövedelmet – valójában nagyobb befolyással kellene, hogy bírjon. A civil összefogás hiánya és a magyar individualizmus azonban sokkal inkább az egyéni megoldásokat preferálja. Amíg ebben nincs változás és ez a réteg nem akar tisztább viszonyokat és képtelen az önszerveződésre, esély sincs a változásra. A változásra márpedig szükség lenne, és persze arra, hogy az adót valóban befizessük.
Sokszor felmerül, hogy talán egy gazdasági visszaesés esélyt adhat egy új struktúra kialakítására a mostani fenntarthatatlansága miatt. Ez sajnos a véleményem szerint nincs így.
A mostani felállás nem optimális, a szokásos ciklusos lefelé menet valószínűleg a gyengébb struktúrája országokat jobban sújtja. Zárójelben megjegyzem, hogy a korábbi évek unortodox politikája miatt mi is sebezhetőbbek vagyunk. Ha jön a menetrendszerű ciklus lefelé – ami jön, ez csak idő kérdése, hiszen ez a központi irányítás nélküli kapitalizmus velejárója – akkor minket duplán fognak ütni.
A kényszer miatt a politika kénytelen lesz csökkenteni az osztást. Ez az állapot azonban csak ideiglenes: a helyzet kismértékű javulásával együtt elindul a visszarendeződés, mivel az alapfelállást nem kívánja senki megváltoztatni. Amíg ez a perverz struktúra áll, esélyünk sincs egy tartós gazdasági kiemelkedésre.
Sőt, a példák az mutatják, hogy ilyen kohézió nélküli és magas eltartottakkal rendelkező országokban (lásd Venezuela, Argentína – miért is van velük tele a hazai sajtó?) még nő is az ellenségkeresés és a populizmus gazdasági recesszió esetén. A politika és az nettó eltartottak rövidtávú áldozathozatala nélkül el lehet itt felejteni örökre a jólétet – mi enélkül Európa humán összeszerelő robotjai maradunk.
Mindig csodálkozom, hogy negyven év kizárólagos állami tulajdon tapasztalatai után ebben az országban még kell bizonygatni, hogy az állammal mekkora problémák vannak ezen a téren. De úgy látom, ez sajnos nem kerülhető el.
A felelős öngondoskodás hívei akár ünnepelhetnék is, hogy 2014-től ismét adókedvezmény jár a nyugdíjcélú befektetést tartalmazó életbiztosítások után, és ezzel élve a biztosítók természetesen előtérbe is helyezték ennek a terméknek az értékesítését. Ünneplésre azonban semmi ok, ez a lehetőség a termék sajátosságai miatt az ezzel élők egy nem elhanyagolható részénél csak arra lesz jó, hogy egzisztenciális katasztrófákat változtasson családi tragédiákká. Alább kifejtem, hogyan.
Az elmúlt négy év gazdaságpolitikájának értékelésével kapcsolatban számos kiváló összefoglaló jelent meg az indexen és a portfolio.hu-n. Ezek az írások lényegében minden fontos, az elmúlt ciklus gazdaságpolitikájához tartozó témát lefedtek. Ezért én az összképre szeretnék koncentrálni és azokat a témaköröket, amelyeket megfelelően kiveséztek a szerzők, hivatkozás mellett csak röviden említem meg. A mondanivalóm alátámasztására olyan ábrákat használok, amelyek a magyar adatokat a régió öt országának (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Románia és Bulgária) viszonyában ábrázolják.
Racionális ember nem a pártprogramok alapján dönti el, kire szavaz. És, ha a pártprogramok olyanok, mint amiket a mostani választáskor látunk, akkor ennek örülnünk kell. Sőt, ilyen programokra nincs is szükség. Örüljünk, hogy a két fő esélyesnek nincs ilyen.
Negatívról stabilra módosította Magyarország hosszú távú devizaadósság-besorolásának kilátását a Standard & Poor's az elmúlt héten. Ez a bejelentés több szempontból is jelentős.
Can I play with madness? - the prophet stared at his crystal ball
Can I play with madness? - there's no vision there at all
Can I play with madness? - the prophet looked at me and laughed at me (ha ha he said)
Can I play with madness? - he said you're blind, too blind to see
(Smith/Dickinson/Harris)
Visszatekintve az elmúlt négy évre, egy sikersztoriról biztos nem fogunk tudni beszámolni: a növekedésről. Pedig a válság az Orbán-kormány számára pont jókor jött, hiszen egy mély recesszióból a felpattanás is nagy szokott lenni. Magyarország 2009-ben a rendszerváltás óta vett legnagyobb növekedési sokkját szenvedte el, de ebből a sokkból máig nem állt fel. Hogy mennyire nem, azt legegyszerűbben az utca emberének jövedelmi viszonyain keresztül tudjuk megfogni.
Adatok csak 2012-ig vannak teljes körűen, de az egy főre jutó reáljövedelem akkor 3,7 százalékkal maradt el a 2009-es (már válság sújtotta) szinttől. És bár a gazdasági növekedés mértéke nem esik egybe az egy főre jutó reáljövedelem mértékével, nem valószínű, hogy a tavalyi alig több mint másfél százalékos GDP-bővülés mellett ebből a 3,7 százalékból sokat behoztunk volna. Ha így nézzük, „rosszabbul élünk, mint négy éve”, illetve öt éve. Nagyjából úgy, mint tíz éve éltünk, azaz az elmúlt öt év (a válság, illetve a 2010-2013-as periódus) visszaesése letörölte a megelőző öt évet.
Kérdés, hogy vajon miért van ez így, és hogyan lesz tovább. Az „elmúltnégyév” elemzése nem egyszerű dolog, mert a gazdaságot, társadalmat jellemző általános tényezők keverednek a legutóbbi választások óta jellemző faktorokkal. A kiút ködös, és nem világos, hogy a jövőnkért makroszinten felelős döntéshozók szándékai pontosan milyenek.
A Fidesz-kormány elmúlt négy évben követett, vállaltan unortodox gazdaságpolitikája a tanult közgazdászok jó részében értetlenséget, néha kifejezetten riadalmat keltett. Sokan a piacgazdasággal szembenálló ideológiát, egyfajta új, alternatív gazdasági rendszer felépítésének szándékát látják benne, s erre akár rá is erősíthet a kormányzati kommunikációnak az a vonása, amely szinte mindenhol a korábbi viszonyokkal való éles szakítást hangsúlyozza.
Szerintem ugyanakkor sokkal inkább megérthetjük a közgazdaságtan kétszerkettőjével gyakran homlokegyenest szembenálló gazdaságpolitikai lépések mozgatórugóit, ha nem az ideológia felől közelítjük meg őket.
Alig egy bő évtizeddel azután, hogy az orosz birodalom államkapitalista modelljének első kísérlete, a Szovjetunió szétesett, Oroszország minden szempontból felkerült a valódi világgazdaság térképére.
A valódi világgazdaság – amelyben nem a normatív alapú tervezés és elosztás, hanem a piaci koordináció, azaz a javak önkéntes cseréje a társadalmi munkamegosztás fő szervező ereje, – a tudati reflexiók szintjén bámulatos gyorsasággal megemésztette Oroszország gazdasági átlényegülését. A pénzügyi piacok és a reálszféra szereplői úgy tekintettek rá, mint bármely más, gazdasági racionalitás alapján elemezhető és elemzendő országra, mint az úgynevezett feltörekvő országok egyik legérdekesebbjére.
Nem csoda, hiszen ekkorra, a 2000-es évek elejére, a putyini konszolidáció idejére már lezajlott a volt szovjet külső birodalom kelet-európai gyarmatainak gazdasági és politikai átalakulása, az euro-atlanti intézményrendszerbe való betagozódása, a kínai államkapitalizmus magántulajdonnal kiegészített és a világgazdaságba bekapcsolódó modellje pedig ekkorra már évtizedek óta produkálta káprázatos eredményeit.
Oroszország világgazdasági integrációja akkor és azóta egyszerűen a következő lépésnek tűnt, az ország lakóinak legjobban felfogott érdekeivel teljes összhangban. Az ukrán válság egyik legfontosabb hosszú távú következménye az lehet, hogy erre a képre hosszú és sötét árnyék vetül, ennek minden gazdasági szövődményével együtt.
Vegyük ezt a sort: 1,1; 1,6; -1,7; 1,2; 2,1; 2,1. Ha nem a gazdasági rovatban olvassuk, kevés összefüggést találunk a számok között. Ám azzal sem leszünk sokkal okosabbak, ha megtudjuk: ez a magyar gazdaság átfogó teljesítmény-mutatójának (GDP) alakulása 2010 óta, az utolsó két adat pedig az Európai Bizottság idei téli előrejelzése szerinti 2014-es és 2015-ös prognózis.
Fura idősor, annyi biztos. Kevesen hittük volna 2010-ben, hogy a magyar gazdaság és társadalom problémáinak megoldását növekedéssel – és nem megszorítással, azaz makrogazdasági stabilizálással – kúrálni szándékozó kormány ennyire gyenge négyéves tényadatokat fog produkálni.
Hogy mennyi is a mai viszonyok közepette a néven nevezhető gazdasági növekedés, amikor a világátlag 3 százalék körüli-feletti, azt persze nehéz megmondani. A kelet-közép-európai kontextusban a négy százalékra már rámondhatjuk, hogy húz a gazdaság, hat fölött dübörög.
Ezen a vidéken az EU-tagság 2004-es elnyerése valamint a 2009-es szinkronizált európai recessziós év közötti fél évtizedben néhányan tíz százalékos száguldást is felmutattak. A magyar gazdaság ugyan sosem tudott észt vagy szlovák növekedési statisztikát produkálni, de volt ambíció a hét százalékos növekedés elérésére. Igaz, ez még a 2008 előtti szakasz története; azóta a három százalékos bővülést is megsüvegelik.
Ha úgy érezzük, bankunk éppen a csőd felé tart, felesleges a fiókba rohanni: ha betétünk van, azt az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) közel 30 millió forintos összeghatárig a törvény szerint megtéríti.
Ha nagybefektetők, tulajdonosok vagy a vezetőség tagjai vagyunk, akkor még kevésbé segít a pánik: vagy időben a pénzünkhöz jutottunk, vagy akár ne is lépjünk, mert ha a kisbetétesek úgy érzik, menekítjük a pénzünket, betétkivételeikkel elindítják a lavinát, és még egy egészséges bankot is térdre kényszerítenek.
A pánikérzés nagy úr, hiszen az 1980-as években például Hongkongban elég volt egy cukrászda előtt álló hosszú sor, hogy a mellette lévő bankot roham alá vegyék a betétesek.
Kettő atomblokkot építünk. Építenek nekünk az oroszok. 3750 milliárd forintért. 2023-ra kész is lehet az első. Legalábbis a megállapodás szerint. Megépül-e, vagy nem? Bukás lesz, vagy siker? Szavazzon!
A devizahitelesek, most legutóbb a Raiffeisen kálváriája, valamint az erre adott fekete vagy fehér reakciók (tisztelet a kivételnek) együtt pontos kor- és kórképet adtak az országról. Meglehet, „veszélyes” mélyre ásni, mert az ott talált dolgok messze túlmutatnak a csupasz bank-hitel problémán. Mégis megkísérlem rendszerszinten átvilágítani az ügyet, feltárni a szűz ok-okozati összefüggéseket, levonni az eddig féligazság szintjén rekedt tanulságokat.
Kétségtelen, hogy a bankoknak jelentős extra terheket kellett és kell fizetniük hazánkban. Nem szükséges magyarázni, hogy a nehezen kiszámítható gazdasági környezet és az adóztatás nem arra sarkallja őket, hogy továbbra is Magyarországon maradjanak.Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy egyes bankok esetleges kivonulása pusztán az állami intézkedések következménye. Úgy gondolom, hogy a fenti terhek nélkül sem lett volna jelentős hitelezési aktivitás az elmúlt években. Miért?
Mérföldkőhöz érkezett a magyarországi értékpapírpiac a december 6-i tőzsdei kereskedési rendszer cseréjével. A német Xetra rendszer bevezetésével a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) belépett a globális tőkepiac kapuján, közvetlenül elérhetővé téve a magyar piacot 18 ország több mint 250 kereskedő cége számára. Miért fontos ez?
Egyedüli magyarként vett részt egy vállalkozókat segítő globális programban Kiss Gergely, a mobilfejlesztéssel foglalkozó hazai startup, az Attrecto Innovations vezetője. Az amerikai tanulmányúton milliomos egyetemistákkal, jótékony üzletasszonyokkal és technikailag kevésbé fejlett, mégis sikeres vállalkozókkal találkozva megfogalmazott néhány fontos tanulságot a magyar cégvezetőknek.
Nobilis Benedek, az NGM főosztályvezetője a Pénzügyi Szemlében megjelent cikkünk kapcsán megfogalmazott néhány kritikát és több fontos megjegyzést tett az egykulcsos adóreform lehetséges értékelésével kapcsolatban. Az utóbbival kezdem, ugyanis a felvetések többségével egyetértek. Vagy azért, mert mi magunk is hangsúlyoztuk a tanulmányban (például az adórendszer korlátozott szerepét az állami újraelosztásban), vagy azért mert szerintem is van létjogosultsága és érdemes lenne részletesen megvizsgálni (például a feketegazdaság szerepét). Ami a kritikákat illeti, azt gondolom, hogy Nobilis Benedek olyan dolgokat kér számon a tanulmányon, amelyekre az nem vállalkozott.
Az elmúlt napokban jelentős sajtóvisszhangot kapott Tóth G. Csaba és Virovácz Péter nemrégen megjelent tanulmánya, amely az egykulcsos adórendszer jövedelemeloszlásra gyakorolt hatását lenne hivatott vizsgálni.
A szerzők figyelmen kívül hagynak számos tényezőt, amelyek nélkül az adórendszer elmúlt években lezajlott átalakításának korrekt értékelése nem végezhető el; így következtetéseik is meglehetősen félrevezetőek. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk, hogy a fenti tanulmány miért jut téves következtetésekre, majd bemutatjuk, hogy milyen következményekkel jár a legmagasabb jövedelműek túlzott mértékű adóztatása, és milyen tényezők korlátozzák az újraelosztási szempontok érvényesítését az adórendszerben.
Bár valószínűleg nem erre a hírre voltak a leginkább kiéhezve a hazai újságolvasók, de: az eurózóna periféria-országaiban az idei év során zárulni látszik a folyó fizetési mérlegek hiánya. Ez azt jelenti, hogy ezek az országok elérték, hogy már nem költenek többet a jövedelmeiknél. Ez mérföldkőnek tekinthető az eurózónán belüli káros egyensúlytalanságok felszámolására irányuló folyamatban, noha ettől még mind a válságországok, mind az euróövezet előtt továbbra is hosszú, nehéz út és komoly dilemmák állnak.
A gazdaságpolitikai sikerességének alátámasztására a döntéshozók gyakran hivatkoznak néhány kiragadott gazdasági mutatóra, jelenségre, mint például az alacsony költségvetési hiányra, a folyó fizetési mérleg jelentős többletére, az idén jelentősen csökkenő inflációra vagy az elmúlt évben végrehajtott kamatcsökkentésekre.
Pusztán néhány indikátor alapján valóban az a kép rajzolódhat ki, hogy a gazdasági helyzet az utóbbi időben jelentősen javult és a „dolgok jó irányba haladnak”, ugyanakkor mégsem látható, hogy a társadalom jelentős többségére a hurráoptimizmus, a jelennel és a jövővel kapcsolatos felhőtlen elégedettség és bizakodás lenne jellemző.
Az alábbiakban néhány gazdasági mutatót és jelenséget elemezve arra próbálok rámutatni, hogy vajon minek köszönhető a gazdaság jelentős mértékű javulását sugalló mutatók és a gazdaság állapotával kapcsolatos borúsabb vélemények közötti ellentmondás.