A magyar gazdaság fő folyamatai és a gazdaságpolitika szempontjából 2010 még nyilvánvalóan köztes jellegű volt, de gondolhattuk azt, hogy 2011 lesz az az év, amelyben a gazdaság lendületet vesz, a kormányzati aktivitás pedig – a politikai ciklus természete szerint – kiteljesedik, még ha eredményei nem mutatkozhatnak is meg a mély átalakulásokhoz szükséges időigény miatt. Ám nem így alakult a valóság, sem a gazdaságban, sem a politika szférájában.
A gazdaság szereplői – nagy és kisebb vállalkozások, pénzintézetek, háztartások, önkormányzati és központi intézmények – 2011 során legalább akkora bizonytalanságot éltek meg, mint az azt megelőző politika-sújtotta évben. A bizonytalanság mértékét nem csak a különféle bizalmi indexek, felmérések jelzik, hanem olyan kemény mutatók is, mint a beruházások alakulása, a rendelésállomány, lakásépítés, a tőke be- és kiáramlása.
A bizonytalanságból fokozatosan bizalmatlanság lett; erről a hitelminősítői döntéseken és a csődkockázati felárak alakulásán túl 2011 végén a magyar pénztulajdonosok körében terjedő tőkementés jelenségei is tanúskodnak. A gazdasági növekedést mérő mutatók pedig világossá teszik, hogy 2011 nem lett az elrugaszkodás éve, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan az a kormányzati megszólalásokban szerepelt.
Ami pedig a gazdaságpolitika világát illeti: a kormány által kitűzött nemzetgazdasági célok többsége nem tudott teljesülni. Ráadásul a 2012-re testált rizikó példátlanul nagy.
Az IMF távozása óta csak erősödött a laikus olvasóban az a benyomás, hogy a kormány valamilyen váratlan fordulatra készül. Pusztán a nyilatkozatokból, és a politikai „speech act”-ekből nehéz kideríteni, hogy egyáltalán elkezdődik-e a tárgyalás januárban az IMF-fel. Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter például szokatlan hangnemben sejteti, hogy szükség van a megállapodásra, és meg kell vallani, ebben a témában ez józan érvnek tűnik, hiszen a jövő évi adósságmegújítás minimum problémás lehet, de adott esetben jelentős kereslet eshet ki a magyar állampapírpiacon.
A Barosso-levél nyilvánosságra kerülése óta egyértelmű, csak akkor lesz megállapodás az IMF-fel, ha az „erőteljesen” megváltoztatni javasolt törvényi passzusokat módosítják. Ha nem, akkor Magyarország külső források hiányában igen rövid időn belül mély recesszióba süllyed, amelyből hosszú évekig nem fog tudni kikászálódni. Ha lesz megállapodás, akkor esély nyílik az ország reorganizációjára.
Az elmúlt másfél év rapid törvénykezése nem szólt másról, mint arról, hogy a kétharmados többség gazdasági hátországát hogyan lehet megsokszorozni, hogyan lehet a „nemzeti burzsoáziát” hatékonyan kiépíteni. Ennek a hátországnak természetesen nem érdeke az, hogy az ország pénzügyeibe beleszóljanak: az állam gazdasági tevékenységét finanszírozó (a gazdasági hátországot hizlaló) re-disztribúcióból tappodtat sem engednek. Magyarország még most is az élbolyban van a tagországok között a közbeszerzések és a vissza nem térítendő támogatások GDP-hez viszonyított arányát illetően. A versenyszektorban végbenő, hipokrita állami újraelosztás forrásai azonban kevésnek bizonyulnak, újakat kell keresni.
Ezért vetettek szemet a jegybank devizatartalékaira. A jegybank függetlensége azonban akadályozza a hozzáférést.
A péntek reggeli IMF-tárgyalások váratlan megszakadása elindította az ötletgyártást valamennyi hazai gazdasági és politikai szereplő fejében. Első ránézésre érthetetlennek tűnik a kormány magatartása, hiszen a 180 fokos kommunikációs fordulatot követően kevesen gondolták volna, hogy mégis a pénzügyi szabadságharchoz folyamodna a hazai gazdaságpolitika.
Az európai politikusok megveregették saját vállukat, de a brüsszeli csúcson sajnos ismét tipikus rossz politikai döntés született. Valamit tenniük kellett. Valamit tettek, de ez a valami nem oldja meg az euró zóna alapvető problémáját. A csúcs nem kezelte a jelenlegi helyzetet megfelelően, mert nem adott rá elegendő pénzt. Nem tett semmit a jövőbeli válságok kialakulásának elhárítására, mert nem vett tudomást az euró zóna tagországai között meglevő nagymértékű egyensúlytalanságokról. Közben úgy tett, mintha a fiskális únió megvalósítható lenne, miközben az nem több egy mítosznál. Az euró sorsa még nem dőlt el.
Magyarország az elmúlt évtizedet a gazdasági fejlődés szempontjából elvesztegette. Sajnos úgy tűnik, hogy az előttünk álló évtizedtől sem várhatunk mást, mint alacsony gazdasági növekedést és stagnáló foglalkoztatást. Rövid távú kilátásaink még ennél is sötétebbek, egy nagyobb visszaesést sem zárhatunk ki. Mindezt pedig elsősorban nem a külső körülményeknek, hanem a magyar gazdaságpolitikának, nem kis részben az elmúlt másfél év gazdaságpolitikájának köszönhetjük.
A magyar kormány elmúlt másfél éves gazdaságpolitikai intézkedéseivel nem az a gond, hogy nem szokványosak. Új helyzetek mindig új megoldásokat kívánnak. Válságok idején a tankönyvi megoldásokat nagyrészt sutba dobják. Az elmúlt másfél év gazdaságpolitikai intézkedéseivel az a gond, hogy nem a magyar gazdaság krónikus problémáinak megoldására irányultak. Az intézkedésekkel vagy egyszerűen a költségvetési bevételeket növelték – lásd ágazati különadók, nyugdíjpénztár államosítás, adóemelések –, vagy rövid távú gazdaságpolitikai feszültségeket enyhítettek (lásd devizahitelek rendezése). Az egyetlen potenciálisan növekedést serkentő intézkedést pedig sikerült rossz időben, rosszul bevezetni (egykulcsos adó). A lépések nyomán nem javultak, hanem romlottak a növekedési kilátásaink. A gazdasági függetlenségi harc következtében a magyar gazdaságpolitika mozgástere csökkent.
A Legfelsőbb Bíróság múlt heti döntése a Partiscum-ügyben továbbra sem hozott nyugvópontot az egyoldalú banki szerződésmódosítással kapcsolatos, évek óta húzódó vitában. Az első sajtókommentárokkal ellentétben ugyanis a bíróság nem állította, hogy ez a gyakorlat teljesen rendben lenne, és az ügy sem zárult le, csak visszakerült első fokra. A probléma húzódásának pedig eddig csak vesztesei vannak: vesztettek a gyakran túlzott kamatemelésekkel sújtott ügyfelek, vesztes a probléma megoldásában rendre kudarcot valló törvényhozás és a tehetetlennek mutatkozó jogállam. De a bankok sem örülhetnek igazán: ha hajlandóak lettek volna engedményekre és áttérnek az Európa többi részén használt átlátható árazási gyakorlatra, ki tudja, talán nincsen se (ilyen mértékű) bankadó, se 180-as előtörlesztés, sem az összes, ezzel járó bizonytalanság és hisztéria. A probléma előremutató rendezésére lenne még esély: az MNB tavaly óta asztalon levő „árazási javaslata”, amely szerint a jövőben csak referencia-kamathoz kötött vagy legalább 3-5 évre fix kamatozású jelzáloghiteleket lehetne kínálni.
Európa közös fizetőeszköze gyakorlatilag halott. Az euró helyzete menthetetlen. Az egyetlen nyitott kérdés most már csak az, hogy az európai kormányok és az Európai Központi Bank reménytelen utóvédharca még hány napig tartja a lelket Görögországban. Hiszen abban a pillanatban, amikor Athén csődöt jelent, Európát egy tízes erejű földrengés rengeti meg, ami egy teljesen új korszak nyitánya lesz az öreg kontinens életében.
Be van fejezve a nagy mű, igen. Mint ahogy a Nemzetgazdasági Minisztérium szeptember 20-án kiadott közleményéből megtudjuk, „2012-ben a kormány befejezi a munkát és családokat támogató adórendszer kiépítését, általánossá téve az arányos adózást.” A közlemény folytatásából aztán kiderül, hogy erről szó sincs, a kormány - nyilván megijedve a következményektől - éppen az egykulcsos adó átmeneti puhítására készül. A következőkben azonban nem ezzel, a különféle kompenzációkkal és nem-másodikkulcs-hozzájárulással megtűzdelt hibrid adórendszerrel, hanem a „vegytiszta” egykulcsos személyi jövedelemadóval foglalkozom, amelyre a kormány hosszabb távon törekszik. Az átalakítás hosszabb távú makrogazdasági hatásaira fókuszálok, nemzetközi kontextusba helyezve a személyi jövedelemadózást.
Ma már aligha vitatja bárki, hogy a svájci frank trendszerű erősödése olyan erejű ütést mér a magyar gazdaságra, ami után örülnünk kell, ha csak megtántorodunk tőle. A háztartások adósságválsága a nemzetközi pénzügyi folyamatoknak való teljes kiszolgáltatottság tapasztalatával sújtja a magyar társadalmat, amelynek nagyobb része kulturálisan védtelen nemcsak a jelenlegi, hanem a következő globális válságperiódus nehézségeivel szemben is. Ég a ház, ezért természetes, hogy a közvélemény figyelmét jobb esetben a tűzoltás, rosszabb esetben a rémült tűzbe bámulás köti le, de most van itt az ideje a következő tűzvész megelőzésének is. A gazdaság sokktűrő képességének erősítését akkor kell elkezdeni, amikor még érezzük az utolsó sokk pusztító hatását, az újjáépítés időszakában már késő lesz új tűzvédelmi lehetőségeken gondolkodni.
A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság kapcsán felvetődött a bankok egyetemleges felelőssége, hiszen a globalizált kereskedelmi bankrendszerben, ahol a tulajdonos eltávolodott a banküzemtől a menedzsmentnek lehetősége nyílt arra, hogy a rövid távú kiemelkedő javadalmazás érdekében hosszú távon vállaljon magas kockázatokat. Ám a válság rámutatott: ez a fajta piaci viselkedés hosszú távon egyetlen szereplőnek sem tesz jót: sem a betéteket elhelyező lakosságnak, sem a hitelre számító vállalatoknak, sem a kereskedelmi bankok hosszú távú nyereségességének.
Amerika alapító atyái valószínűleg forognak a sírjukban, ha látják, hogy modernkori utódaik mit művelnek az adósságplafon megemelésének ügye kapcsán.
Mint ismeretes, Amerikában törvény rögzíti, hogy mekkora lehet a nemzeti adósság szintje. Mivel a Kongresszus által jóváhagyott költségek miatt felhalmozott adósság rendre meghaladja az adósságplafont, azt időröl időre fel kell emelni. Ez a múltban rutinszerűen történt, a republikánus ikon, Ronald Reagen elnöksége alatt éppen 18-szor, és azóta is rendszeresen. Most azonban a Képviselőházban többséget nyert, többnyire fiskális szigort hirdető Rebublikánus Párt beintett és szigorú megszorításokhoz kötötte az adósságplafon felemelését, kizárva bármifajta, a Demokraták által javasolt, adóemelés lehetőségét.
A devizaadósok számára augusztustól megnyíló árfolyamrögzítés lehetőségét alapvetően csak azoknak érdemes igénybe venni, akik enélkül már a mostani árfolyamon is rövid időn belül és elkerülhetetlenül fizetésképtelenné válnának. A többiek valószínűleg jobban teszik, ha a hitelüket az eredeti menetrend szerint törlesztik. Nagy baj (pl. munkanélküliség vagy még sokkal gyengébb forintárfolyam) esetén még mindig számíthatnak majd a hasonló banki programokra is.
A hosszú távú megtakarítások ösztönzéséhez szakmai konszenzuson és kormányzati támogatáson alapuló stratégia szükséges, mely már az iskolás kortól kezdődően kifejti hatását. A közösen kialakított célt és eszközrendszert konzisztens, hosszú távon stabil és kiszámítható jogszabályozásnak kell támogatnia. A pénzügyi kultúra kialakításához mindenekelőtt jövőképre és stratégiára van szükség, a hazai szabályozás és az eszköztár európai mércével is bőségesnek mondható, az elemek összehangolása és a szabályozás hosszú távú kiszámíthatósága hiányzik.
A modern közgazdaságtan nem tesz különbséget befektetés és spekuláció között. Mivel a jövőben történő események kimenetele bizonytalan, minden pénzügyi döntés tartalmaz spekulációs elemeket, legyen szó akár egy ország költségvetésének megtervezéséről, vagy egy sarki fűszeres megnyitásáról. Fejlett pénzügyi kultúrával rendelkező országokban egyértelmű különbséget lehet tenni a törvényes és a törvénytelen, az etikus és etikátlan spekuláció megjelenési formái között. Sajnos Magyarországon gyakran összemosódik a spekuláció fogalma más, a jogi vagy etikai szabályokat megszegő minősített esetekkel. Ilyen például, amikor egy adott cég vezetője visszaél a helyzetéből fakadó információs előnnyel, és a többi piaci szereplőt megelőzve vételekbe vagy eladásokba kezd, hogy amikor az „infó” napvilágra kerül, busás hasznot könyvelhessen el magának (bennfentes kereskedelem). Egy másik tipikus eset, amikor egy monopolhelyzetben lévő létszükségleti terméket (pl. élelmiszer) előállító vállalkozás szándékosan visszatartja termékét a piacról, hogy a kínálati oldal szűkítésével felfelé manipulálja az árakat. Gyakran hallani az állami közigazgatásban dolgozó tisztségviselők segítségével felminősítés előtt, áron alul eladott telkekről, földekről, ami kimerítheti a megvesztegetés, a bennfentes kereskedelem és a hűtlen kezelés fogalmát is.
Amióta eldőlt, hogy a nagy gazdaságokban a kormányok és a jegybankok a „kutyaharapást szőrével” elvre építik a válságkezelést, a fő kérdés az volt, hogy ezzel a módszerrel az államok meddig képesek halogatni az őket működtető társadalmakkal szemben esedékes keserű beismerő vallomásaikat. Az elmúlt hónapokban egyre több jel mutat arra, hogy nagyjából eddig: 2011 és 2012 a nagy szembenézések ideje lehet. A világ legerősebb államai be fogják vallani, hogy nem mindenhatók, nem tudnak a semmiből valamit csinálni, nem tudnak tartós gazdasági növekedést, állandóan növekvő jólétet, gazdasági értelemben igazságos társadalmi viszonyokat teremteni.
Megint eljött a kiigazítás ideje, mint már annyiszor. A marketing megint lekaratézta a közgazdaságtant. Megint győzedelmeskedett az az illúzió, hogy a fellendüléshez nem véres verejtékkel összekuporgatott források és az azok befektetéséről szóló közmegegyezés kell, hanem csak egy kis elszántság, hisz bátraké a szerencse. Megint eljutottunk - Romsics Ignác találó megfogalmazásával - a félperifériából a félperifériába.
A szokatlan legfeljebb csak az lehetett, hogy az elmúlt 10 évben összesűrűsödött mindaz, ami máskor eltartott akár egy emberöltőig is: az elinduló fellendülés, majd ennek nyomán esztelen pénzszórás, így persze súlyos eladósodás, és végül kiigazítás, ami lehetett volna az újabb fellendülés előszobája. De nem, újabb költekezés, újabb megszorítás... Ez a turbósított történelem pedig esszenciálisan jelenítette meg a legrosszabb magyar hagyományokat, a jóhiszemű lelki szegények cinikus átverését, a rövidlátást, a ködevést, a patetizmusba csomagolt haszonlesést.
És nincs olyan politikai erő, amelyiknek elhinnék, hogy a felzárkózáshoz végre meg kell szakítani ezt a 150 éves hagyományt. Míg akkoriban a legfejlettebb európai országok GDP/főben mért fejlettségének 60%-át, 1970-ben még 50, ma pedig már csak 40%-át érjük el (miként 20 éve, 1990-ben is ott tartottunk). Még a vásárló erő paritáson mért GDP-nk sem több mint az uniós átlag 60%-a.
A fokozatos lecsúszás helyett az emelkedő pályára álláshoz jelentős, költséges és csak hosszabb távon megtérülő beruházásokra van szükség: az emberekben a fizikai infrastruktúrába és az őket kiszolgáló állami intézményekbe. Minden sikeresen felzárkózó ország ezt az utat járta be. Ezek nélkül még jobb időszakokban is legfeljebb egyhelyben toporgunk. Ráadásul, ha előre látóan nem szánjuk rá magunkat e befektetésekre, akkor a bennünket körülvevő világ utólag erőnek erejével kikényszeríti ezeket, de annak mindig hitelek, magas kamatok, eladósodás és további lejtmenet az ára.
Mi kell ahhoz, hogy egy ilyen jelentős változás gondolata polgárjogot nyerjen? Hogy a választópolgárok a hitelből fedezett jóléti politika helyett a pillanatnyi fogyasztást elhalasztó befektetéseket kérjék számon a politikusokon? Legelőször is az állam és a polgárok jogait és felelősségét közérthetően leíró alternatívák megfogalmazása. Legalább két modellé, mert nem igaz az, hogy csak egyféleképpen lehet üdvözülni. Persze vannak alapvetések, amelyeket egy európai országban nem szokás (ezért nem szabad) megkérdőjelezni. Ezek a jogállam és az emberi jogok sérthetetlensége, amik a nyugati demokrácia alapértékei, s amelyek ezért jobb helyeken az alkotmányba cementezett, mozdíthatatlan pillérek. A sikeres országok emellett azt is tudják, hogy a szabályozó és e szabályok betartásán őrködő állami intézményeknek is stabilaknak és hatékonyaknak kell lenniük.
(közgazdász, a Corvinus tanára, az MNB volt elnöke)
A tavalyi választások előtt a polgárok kritikusan néztek mind a kormánypárt, mind a legnagyobb ellenzéki párt teljesítményére és kormányzási képességére. Végül is a szocialista oldal összeomlásával alakultak ki az új politikai erőviszonyok, amelyek addig ismeretlen hatalomtechnikai szabadságot adtak a második Orbán-kormánynak. Az új kormány érdekes módon maga emelte meg a működésével szembeni várakozási szintet olyan ígéretekkel, mint az egymillió új munkahely megteremtése vagy a személyi adózás gyökeres átalakítása – ez utóbbit nem követelte a társadalom, és ma sem népszerű. Elemzők általános vélekedése szerint 2010 tavaszán a követendő gazdaságpolitikáról az akkori ellenzék nem azért mondott kevés konkrétumot, nehogy a kormányoldal elemelje a kiváló gondolatokat, hanem mert nem állt össze koherens nézetrendszere. Erre az állításra nem cáfolt rá a valóság: a kormánypolitika gyakori irányváltásai túlzott improvizációnak tekinthetők, illetve egy sor ügyben valóban előkészítetlenség látszik.
A 2010-ben hatalomra került politikai erő saját bevallása szerint polgári-vállalkozói Magyarországot képzel el, s ezért tett is egyet s mást; de radikális változtatásai, voluntarista kormányzása, a végrehajtó hatalom mindent átalakító erejébe vetett hite szerfölött megingatták azt a közbizalmat, amely nélkül éppen a fenti céljai hiúsulhatnak meg. Az ország súlyos eladósodottsága és egyensúlyi problémái az új kormányt is belekényszerítették abba, hogy a nemzetgazdaság ügyes-bajos dolgairól továbbra is ugyanabban a meglehetősen szűk fogalmi keretben gondolkodjon: növekedés, konvergencia, eladósodottság, infláció, adórendszer, munkanélküliség és hasonlók. A közgazdász-szakma mindezt tovább részletezi, CDS-felárakról, inflációs várakozásokról, kamatdöntésekről, különféle nemzetközi mérlegekről és hasonlókról beszél. Nincs is ezekkel semmi más baj, mint hogy elfelejtetik velünk, hogy a gazdasági folyamatoknak intézményi, mentalitásbeli, szabályozási, etikai dimenziói is vannak. Ha pedig ezek mégis szóba kerülnek, akkor az érvek többnyire ellenőrizhetetlenek és a politikai lózungok szintjén maradnak. A válság hatására nagyjából úgy hangzik a konklúzió, hogy több állam – kevesebb piac – jobb világ. Az indoklás: a piac szabadjára engedi az emberi természet csúnya ösztöneit, amelyeket persze teljesen nem lehet elzárni, de „nyilvánvaló,” hogy „erősebb kontrollra” van szükség, mégpedig az emberek érdekében. S ezzel az „emberek” hajlamosak is egyetérteni.
Ahogyan a tavaszi olvadást követően a természeti törvények bizonyosságával áradni kezdenek a folyók és beindulnak a hormonok, úgy a tavasz beköszöntével a gazdasági törvényszerűségek is végre működésbe léptek. A Széll Kálmán terv azt jelzi, hogy a kormányzó erők is rájöttek, hogy nem lehet tartósan és büntetlenül szembehelyezkedni a gazdasági racionalitás szabályaival, mert a költségvetés nem olyan, mint a szeretet, hogy minél több felé osztom, annál több lesz belőle. Ha nem is a természet kíméletlenségével, ám a gazdaságban is egyértelműek a szabályok. Egy adott közösségben nem lehet tartósan sokkal-sokkal többet szétosztani, mint amennyinek az előállítására a közösség tagjai képesek. És nem lehet ezt a képességet tartósan más módon növelni, mint a jelenlegi fogyasztást elhalasztó befektetésekkel: a fizikai infrastruktúrába való beruházással, az emberek tudásának, egészségének fejlesztésével, meg az ezeket összekötő, kiszolgáló intézmények megerősítésével.
A közbeszerzés nem önálló és főként nem jogi tudomány, hanem a beszerzési szakma egy nagyon fontos része, így szabályozását is a beszerzés korszerű módszereire kell építeni. A közbeszerzési szférában a beszerzés stratégiai hozzáadott értéke - az erős jogi hatás és a gyakran torzult jogalkalmazás következményeként - napjainkban nem érvényesül kellőképpen. A beszerzésszakmai és piaci ismeretek hiánya, a tervezési, szervezési és szabályozási hiányosságok, valamint a gyenge informatikai háttértámogatás gátolja a költséghatékony közbeszerzés kiépülését. Pedig stratégiai gondolkozással, megfelelő szervezéssel, felelős erőforrás-gazdálkodással, naprakész szaktudással, korszerű beszerzési módszerek és eszközök alkalmazásával, valamint az ezt támogató szabályozási környezettel nemzetgazdasági szinten százmilliárdos megtakarítás érhető el.
Ha gyakorlati oldalról közelítjük meg az inflációt, rögtön fontos kérdéssé válik, hogy milyen módon tudjuk pénzünk vásárlóértékét megőrizni, esetleg még reálhozamot is elérni egy magas inflációjú időszakban. Ennek vizsgálatához érdemes először visszatekinteni a múltba és megnézni, mi volt a legjobb hozamú befektetés akkor, amikor a fogyasztói árak emelkedése jelentős volt. Vizsgálatunk fókuszába a II. világháború utáni időszak áll, főként azért, mert a mai értelemben vett aktív, professzionális monetáris politika korábban kevésbé volt jellemző, illetve a rendelkezésre álló adat is jóval több.
Az ember kezeli az alapokat, kereskedik, nézegeti a piacokat, olvasgat és egyszer csak elkezd írni. Ez sokszor már elég olajozottan megy. És miért pont az olaj? Mert nem telik el nap, hogy ne olvasnánk róla, ne hallanánk a hírekben és ne bosszankodnánk a 400 forint felé közelítő benzináron. Egészen mostanáig ugyan az áremelkedés volt az uralkodó trend, de a kőolaj piacán 2011-ben mind a további áremelkedésnek mind az esetleges csúcsot követő áresésnek megvan az esélye. Mindez attól függ, hogy világgazdasági és politikai események milyen irányt vesznek a következő hónapokban.
Különböző pártállású politikusok és eltérő világnézetű közgazdászok egyaránt úgy vélik, hogy az aktív munkavállalók alacsony száma az ország gazdaságának legnagyobb rákfenéje.
Bár nem láttam még szakszerű, de egyszerű modellezést, amatőr becsléseim alapján, ha ebben az egy mutatóban sikerülne Csehország szintjét elérnünk (ott a teljes lakosság 50,1 százaléka, a 15-74 évesek 63,3 százaléka dolgozik; ugyanezek nálunk: 42,7 ill. 54,8 százalék), ennek közvetlen és közvetett költségvetési hatásai összemérhetők lennének a jelenlegi teljes költségvetési hiánnyal.
A magyar társadalom jó tíz éve vakvágányra került. Az okokat és a felelősöket illetően természetesen vannak viták, magát a tényt illetően azonban széleskörű egyetértés uralkodott az országban már a választásokat megelőzően is. Ezért a társadalom többsége, köztük egyébként nem kevesen olyanok is, akik nem tekintik magukat a Fidesz elkötelezett hívének, őszintén reménykedett abban, hogy egy nagyon erős mandátummal rendelkező kormány képes lesz új teret nyitni a magyar társadalom előtt.
Ésszerűnek látszana annak alapján értékelni a Széll Kálmánról elnevezett – angol nyelvű változatában „Magyarország strukturális reformprogramja” címet viselő – tervet, ami benne van. Ki lehetne emelni az adósságráta tervezett leszorítását, vagy a kilátásba helyezett megszorítások (strukturális átalakítások) jellegét. A közzétett magyar nyelvű dokumentum azonban általános elképzeléseket fogalmaz meg, és angol változata sem tartalmazza azokat a részleteket, amelyek alapján megvalósíthatóságát, illetve megvalósításának lehetséges gazdasági és társadalmi következményeit meg lehetne ítélni.
Ezért a Széll Kálmán Tervet (SZKT) egyelőre nem a tartalma, hanem a következő két szempont alapján javaslom értelmezni és értékelni: 1. mi nincs benne; 2. mi az, ami inverz módon van benne. Inverz tartalmon azt értem: milyen következményekkel számol a terv arra az esetre, ha nem lépne életbe.
Az a számokban is elborzasztó, de számokban felmérhetetlen tragédiasorozat, amit Japánnak el kell szenvednie ezekben a napokban, érthető módon elsősorban a pusztulás tényeit számba vevő kommentárokkal árasztja el a sajtót. A pénzügyi piacok szereplőinek reakciói azonban már alkalmat adnak arra is, hogy az életerő és újjáépítés perspektívájával is kiegészüljön az összkép.
A 2010 évi világgazdasági és tőkepiaci folyamatokat áttekintve az első gondolatunk, hogy a 2008-2009 évi gazdasági- és pénzügyi válság csak a képzelet műve, a Lehman csődjével, zuhanó tőzsdei- és gazdasági indexekkel, széteső bankrendszerekkel egy rémálom csupán, amivel szemben a valóság az, hogy a világ robosztusan fejlődik, amit a főbb tőzsdeindexek is méltán követnek felfelé. A világgazdaság 2010 évi 3,8 százalékos növekedése ugyan elmarad a válság előtti évek legmagasabb értékétől, mely 2006-ban 4,1 százalékos ütemben öltött testet, de a termelés, a beruházások szintje, és bizony sok tőzsdei termék új csúcsra mentek, dacolva mindazokkal a tényezőkkel, amelyek gravitációs hatása nyilvánvaló. Mik is ezek a tényezők, és ezeket áttekintve vajon tényleg olyan szép-e a kép, amit első ránézésre látunk?
A kormány és a jegybank közötti konfliktusok természetesek. A jegybank ezért független. Nem lenne szükség a függetlenségre, ha a kormány és a jegybank mindig egyetértene. Nem lenne szükség a függetlenségre, ha a kormány fennhatóság alá kerülő monetáris politika alacsony inflációt, pénzügyi stabilitást, és stabil gazdasági növekedést biztosítana. De nem biztosít. Egy kormánynak alárendelt monetáris politika többnyire magas inflációt, pénzügyi zavarokat és alacsony növekedést produkál.
Az utóbbi hónapokban, néhány csendesebb év után, újra fellángolt a vita a magyar felsőoktatás helyzetéről, az egész rendszer átalakításának, újraszabásának szükségességéről. Néhány, a gödörből kitekintő és talán a kelleténél kicsit sarkosabban megfogalmazott gondolattal ehhez az eszmecseréhez szeretnék hozzájárulni. Először talán célszerű meghatározni hogy hol vannak a jelenleg működő rendszer leggyengébb pontjai, ahol mindenképpen valami változásra, változtatásra lenne szükség.