Európa már tavaly tavasszal bebizonyította, hogy egyedül nem képes a perifériáján tovaterjedő adósságválság kezelésére. A válság rendszerszintű megoldása természetesen az európai kormányokra vár, de a döntési mechanizmusok sajátosságai miatt ez a megoldás a pénzügyi piacok ritmusával összevetve félelmetesen lassan születik meg. Márpedig a gondolkodási időnek, vagy nyersebben fogalmazva a bénultságnak ára van.
A montanai őserdők Amerikában még az ember megjelenése előtt egy viszonylag egészséges egyensúlyban működtek. Ennek meghatározó tényezői voltak a magas erős fák, amik alatt finom, nem túl erős aljnövényzet borította a talajt. Időnként jöttek viharok, villám csapott az erdőbe, de az erdő maga sosem égett le, mivel az alacsony növésű aljnövényzet miatt a lángok sosem érték el a fák magas lombjait. Így csak az aljnövényzet pusztult el. Tekintve, hogy gyakran égett le az aljnövényzet, sosem tudott igazán megerősödni. Ez egy viszonylag egészséges egyensúly volt. Aztán megjelent az ember és elkezdte eloltani a legkisebb tüzeket is, aminek az lett a következménye, hogy az aljnövényzet megerősödött és egy idő után amikor villám csapott az erdőbe, akkor szinte az egész erdő leégett.
A médiából ömlik a svájci-frank-horror. Korhatár nélkül mindenki nézheti, hallgathatja és stresszelhet, hogy magyar hitelfelvevők százezrei hogyan nyerik el a szilveszteri malac színét a devizapiac tüzénél. Gyengébb idegzetűek talán már a svájci jegybankkal álmodnak. Mindez azonban úgy tűnik, hogy nem elég. Az egy kilobites memóriák gyorsan törlődnek, és még a sebek begyógyulása előtt paprikajancsik ezrei tartják az arcukat a palacsintasütő felé a legszélesebb mosollyal. Igaz most már nem biztos, hogy csak svájci frank, euró, vagy japán jen szerepel a mit sem sejtők drámájában. Új thrillerünkben adott az ausztrál és kanadai dollár, a török líra, a dél-afrikai rand, sőt, gyakorlatilag bármi.
Kétségtelen, hogy nyomdafestéket nem tűrő szavak sűrű használatával könnyebb lenne figyelmet kelteni egy év végi, globális kitekintésű monetáris politikai pillanatkép töredékes vázlatához, ez az út azonban mindenképpen járhatatlan. Nem pusztán azért, mert az így lopott figyelem érdemtelen lenne, hanem azért is, mert 2010 végén egy ilyen pillanatkép középpontjában szükségképpen jobbára olyan szavak állnak, amelyek – egyelőre – nagyon is jól tűrik a nyomdafestéket. A dollár, az euró, a jen látszólag különféle indíttatású és jelentősen különböző léptékű nyomtatása egyaránt messze van attól, hogy inflációt okozzon, miközben a fejlett gazdaságoktól különböző módszerrel, de az elmúlt években ugyancsak bőségesen gyártott jüan esetében már fenyegető inflációs nyomásról lehet beszélni a továbbra is erőteljesen növekvő kínai gazdaságban.
Nagyon felpörögtek az utóbbi hetekben az események. A döbbent csend után a befektetők is megszólaltak: a Moody's leminősítette az országot, immár Bulgáriával kerültünk egy csoportba. Pedig a jogállam és az alkotmányos berendezkedés ellen indított támadás még csak pár ezer jogász és citoyen felhorkanását váltotta ki. Ám az ennek nyomán bevezetett hadigazdálkodás immár 3 millió embernek magyarázza el félreérthetetlenül, mit is jelent a nemzeti együttműködés.
A hadigazdálkodás kifejezés nem stiláris elem, hanem puszta tény: ez a fogalom írja le a legpontosabban a magántulajdon azonnali, kártérítés és jogorvoslat nélküli államosítását. A magántulajdon szentsége nélkül pedig nincs a kapitalizmusban polgárság, beruházás, növekedés, sőt valójában kapitalizmus sincs. A magántulajdon sérelmére elkövetett politikai akciókra egy magát polgári, konzervatív pártnak nevező képződmény esetében végképp nincs semmilyen mentség és magyarázat.
A hadigazdálkodás tesztüzeme a MAL állami felügyelet alá vonása volt (ezt a honvédelmi törvény módosítása tett lehetővé). A katasztrófa miatti felfokozott hangulatban ez a törvény még komolyabb ellenállás vagy visszhang nélkül ment át. Ennél a próbánál azonban sokkal veszélyesebb Orbán Viktor számára biztos választóbázisának felbőszítése. De vajon tényleg nem volt más választása, minthogy zsigerekig ható érvekkel vegyen rá több millió embert, hogy leendő nyugdíját inkább tegye a gazdasági növekedés motorjává? Ez a kérdés annál is inkább értelmesnek tűnik, mivel pár hete Párizsban a miniszterelnök maga is elismerte, hogy újfajta gazdaságpolitikájában a kudarc lehetősége is benne van. Úgy tűnik a miniszterelnökkel a hitelminősítők is egyetértenek, hisz a magyar állampapírok már csak egy osztályzattal maradtak a bóvli kategória fölött.
Az ellenzéki nyolc évben használt, kétharmadot hozó politikai beszédmód nem könnyítette meg a Fidesz kormány számára a 3,8 százalékos idei hiánycél betartását. De nem is lehetetlenítette el teljesen. Ráadásul előrelátó módon a két választási küzdelemben nem terhelték gazdasági programjuk részleteivel a választópolgárokat, ez ma kellő mozgásteret hagy a miniszterelnöknek. Erre pedig mindennél nagyobb szüksége van olyan válságos időkben, amikor Merkel asszony egy szolid és takarékos német hausfrau fegyelemével határozottan tiltja a sziesztázó, kacsalábon forgó palotákra vágyó, vagy csak dzsentriként költekező nevelt fiainak, hogy (továbbra is) két kézzel szórják a pénzt.
Az Európai Központi Bank elnöke tegnapi sajtótájékoztatóján nagyon udvariasan, a sorok között fogalmazva bejelentett valamit, amit a piacon már régóta mindenki tud: az európai pénzügypolitika Berlinben megtervezett válságkezelési modellje megbukott. A modell megszületése óta eltelt hét hónap során Németország több-kevesebb sikerrel keresztül tudta verni az európai kormányokon a fiskális fegyelem növelésének programját, és fogyatkozó erővel bár, de megpróbálta ezzel egyidejűleg életben tartani a Bundesbank szellemiségét az Európai Központi Bank tárgyalótermeiben. Fő célját, a tagállamok tisztán piaci alapú finanszírozásának helyreállítását azonban nem érte el. A magunk mögött hagyott héttel, az ír mentőcsomag balul sikerült piaci tesztjével ez a lehetőség végleg elveszett, helyette tegnap intézményesült az európai „quantitative easing light edition”.
Ha a nyugdíjpénztári rendszerünk eltűnik, akkor a feltörekvő magyar vállalatok tőkebevonó lehetősége drasztikusan beszűkül. Éppen ezért fontos felismerni, hogy a hazai lakosság a magán-nyugdíjpénztári megtakarításain keresztül a Budapesti Értéktőzsdén nem kaszinózik, hanem magyar munkahelyeket teremtő magyar vállalati szektor fejlődését, növekedését finanszírozza és olyan magyar sikerekben szerez tulajdonrészt, mint a CIG Pannonia Biztosító, a Danubius Hotel, a Rába, a Synergon, az RFV vagy a Zwack Unicum.
A múlt héten megszületett az ítélet, nincs szükség Költségvetési Tanácsra. A törvényjavaslatot még nem hagyták jóvá, de illúzióim nincsenek a kimenetelt illetően. A Költségvetési Tanács hazánkban csupán két éve működik, az emberek többsége feltehetően nem is tud a létezéséről. A nagy múltú Alkotmánybíróság kasztrálása sem keltett szélesebb körű ellenállást, tehát simán folytatódhat a kormányzati politikával szemben kritikát megfogalmazó független intézmények felszámolása. Ez a rövid írás azért született, mert úgy gondolom mindenképp meg kell emlékezzünk a Tanácsról, megérdemli a tisztes búcsúztatást.
Az új gázárképlet 60 százalékban a hosszú távú import szerződések árát veszi figyelembe a jelenleg is ismert (orosz) gázképlet alapján, míg 40 százalékban behozza a képbe a rotterdami TTF gázelosztó központ (hub) határidős árait.
A válság kitörése és az önkormányzati választások között eltelt két évben Magyarországon semmi váratlanul izgalmas politikai esemény nem történt: a szociál-liberális pártok elvesztették a hatalmat, amint azt megérdemelték, és a Fidesz olyan arányban nyerte meg, ahogy azt ellenfelei elveszítették. A többi ennek nyilvánvaló következménye. Az állóvizet az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítéséről készülő törvénytervezet kavarta fel. Mindenki érzi, hogy ez a meccs tétre-befutóra megy, és azt is, hogy kimenetele nem kétséges. Éppen ezért ez az írás nem a liberális demokrácia végéről, hanem a készülődő hegemón hatalomról szól.
Hát itt van, megérkezett: a Fed tegnap bejelentette várva várt pénznyomtatási programjának volumenét és technikai részleteit, elmúlt a várakozás izgalma. Még szerencse, hogy az előbbi mondatban foglalt állítások a dolgok érdemét tekintve nem igazak, mivel a hosszadalmas előkészületek miatt a hírt mindennek lehet nevezni, csak éppen meglepetésnek nem.
A Fed bejelentésének legfontosabb, a gazdasági hírportálok címlapját uraló eleme az, hogy a jelenleg mintegy 2300 milliárd dolláros mérlegfőösszegű monetáris hatóság a jövő év közepéig 600 milliárd dollár értékben vásárol amerikai állampapírokat a jelenleg gyenge és a foglalkoztatottság javulását nem eredményező növekedés dinamizálása, valamint a deflációs kockázatok kezelése érdekében. Ez a bizonyos 600 milliárdos szám az, ami a sok kapcsolódó információ mellett megér némi magyarázatot.
Manapság a politikusokat és a gazdasági szakembereket foglalkoztató egyik legfontosabb kérdés, hogy milyen módon szűnhet meg a nagy megtakarítók (így például Kína és Németország), valamint a magas fizetési mérleghiánnyal küszködő országok, elsősorban az USA közötti egyensúlytalanság. Különösen élesen rajzolódik ez ki a külkereskedelmi forgalom részletesebb vizsgálata után, hiszen a kínai teljes exporttöbblet szinte pont ugyanakkora, mint amennyi az amerikai deficit Kínával szemben - azaz az ázsiai ország a világ többi részét tekintve lényegében egyensúlyban van - így itt húzódik jelenleg a legkomolyabb törésvonal.
Elkezdődött a végső visszaszámlálás, napokon belül kiderül, hogy hozzávetőleg mennyi dollár nyomtatásával lép be az Egyesült Államok a válságkezelés következő szakaszába. Jövő szerdán, nem mellesleg az amerikai kongresszusi választások másnapján a Fed bejelenti, hogy mekkora és milyen formájú pénznyomtatási programmal próbálja megtámogatni a gyenge, és a foglalkoztatás bővülését nem eredményező növekedést.
Az adósmentő csomagot tekintve el lehet játszani azzal a gondolattal, hogy mi történne, ha az adósságszolgálatot szerződésszerűen teljesítő, a devizahitelek árfolyamkilengése miatt pórul járt adósokat, bizonyos adókedvezményekkel segítené a kormány. Előre szeretném bocsátani azt, hogy az adójogszabályok elsősorban nem szociálpolitikai vagy egyéb támogatási célt szolgálnak, de az ötlet lehet mégis érdekes. Ennek megfelelően az árfolyamveszteséget elszenvedő, devizahiteles adósok, a törlesztések során – tehát realizált árfolyamveszteségről beszélünk – elszenvedett veszteség egy részét vagy egészét az összevont adóalapjuk terhére, felső korlát beiktatásával érvényesíthetnék. Ez a pozitív adójogi diszkrimináció azokat érinthetné, akik egyrészt rendelkeznek pozitív összevont adóalappal, másrészt adósságszolgálatukat teljesítik. Nyilván a már bajba került adósok részére ez a megoldás nem jelentene gyógyírt, azonban az etikus és tisztességes adózói magatartásra sarkalhatna.
Mario Puzo fantasztikus regénye, „A Keresztapa” jut az ember eszébe, amikor Masaaki Shirakawa japán jegybankelnök tegnapi és mai nyilatkozatait hallgatja, ugyanis ha esetében képletesen is, de mégiscsak arról van szó, hogy vagy az aláírása kerül a jelenleginél sokkal agresszívabb monetáris enyhítésről szóló döntésre, vagy valami sokkal gusztustalanabb dolog fröccsen oda.
Mindössze egy nappal azután, hogy Naoto Kan japán miniszterelnök sikeresen túlélt egy rendkívül veszélyes párton belüli lázadást, a japán kormány ma interveniált a dollárral szemben újabb lokális csúcsokra erősödő jen gyengítése érdekében. Ma méltán ez a pénzügyi piacok legtöbbet kommentált eseménye, az pedig egészen kivételes, hogy ilyen egyértelműek legyenek egy devizapiaci intervenció belpolitikai összefüggései.
Az alig egy éve kormányzó Japán Demokrata Párt alig három hónapja hivatalban lévő elnöke, Japán miniszterelnöke nem akárkinek a lázadását verte le tegnap. Ellenfele, a kormányzópárt elnökségéért, és Japánban így automatikusan a kormány vezetését ringbe szálló Ichiro Ozawa a japán politika egyik legszínesebb egyénisége, aki négy évtizedes pályafutása ötödik pártját koptatja, ő volt az országot fél évszázadon át kormányzó Liberális Demokrata Párt felett tavaly aratott történelmi győzelem kovácsa, jelenlegi is a kormányzópárt legnagyobb parlamenti belső frakciójának vezetője. Nem pusztán azért érdekes figura, mert szereti nyilvánosan egysejtű lényekhez hasonlítani az amerikaiakat, hanem azért is, mert minden japán politikus közül ő az, aki a leghangosabban követelte a jen gyengítését, a jegybank pénznyomdájának felpörgetését, ennek érdekében az ennek ellenálló jegybank megtörését, a jegybanktörvény megváltoztatásával a Bank of Japan függetlenségének felszámolását.
A gazdasági elemzések sokszor homályos, érthetetlen számtengere ijesztő ködbe burkolja a magyar gazdaságnak – majd egymillió vállalkozás alkotta – nevezett - majd 1 millió vállalkozás - struktúráját, fejlődési irányait, belső kockázatait vagy éppen lehetőségeit. A bonyolult képletek mögött nehéz meglátni a gyakran oly szembetűnő
összefüggéseket.
Az elmúlt hetekben a piacok az úgynevezett W alakú recessziókilábalás forgatókönyvét kezdték árazni, azaz, hogy rövid távon az amerikai gazdaság negatív növekedési mutatókat produkál majd. Egyes közgazdászok szerint az árak és a kereslet lefelé való gyilkos spirálja, a defláció sem zárható ki.
A Magyarország és az IMF-EU páros között zajlott tárgyalások 2010. július 17-i megszakadásának várható következményeit sokféleképpen értékelték az azóta eltelt időszakban. Egyes hazai és nemzetközi vélemények kiálltak Magyarország mellett, amiért hazánk ajtót mutatott a kizárólag a fiskális stabilitással törődő IMF-nek, míg más vélemények szerint akár súlyos következményekkel is szembesülhetünk, amennyiben nem hosszabbítjuk meg lejáró hitelszerződésünket. Bár az ügy nem mentes a politikai felhangoktól – és a helyzet megoldására akár az is hatással lehet, ha a kormány sikeresen érvényesíti Magyarország érdekeit az európai politikai porondon – érdemes a tárgyalások megszakadását finanszírozási lehetőségeink szempontjából is áttekinteni.
Az IMF hazazavarása kapcsán felmerült az ország hitelminősítésének, azaz hitelkockázati besorolásának esetleg változása (romlása) is, ennek kapcsán szeretném az alábbi ábrát elemezni. Már előre látom, hogy milyen kommenteket fogok ezért a cikkért kapni, de nem baj.
A Fidesz gazdasági programja köztudott módon tíz év alatt egymillió új munkahely teremtését célozza meg. Ennek egy fontos eszköze az iparpolitika: olyan kiemelt szektorok állami fejlesztése, mint a mezőgazdaság, az építőipar, a turizmus, sőt a „zöldipar”, amelyben a tervek szerint egymagában 150-200 ezer munkahely keletkezhet.
„Háború dúl a jegybank és a kormány között? Na és?” Az Index olvasói, mint a magyar hírfogyasztó válogatott keret tagjai talán még egy vállrándításra sem méltatnak egy ilyen című írást, egyrészt világviszonylatban is kiemelkedő erőnléti edzőiktől kapott legendás állóképes-ségük miatt, másrészt a hazai bajnokságban szerzett hatalmas meccsrutinjuknak köszönhetően.
Ha azonban a hír nem egy nekünk ugyan mindennél fontosabb, de a világgazdaság egészét tekintve hibahatárnak is kicsi ország viszonyairól szól, hanem a világ második-harmadik legnagyobb gazdaságáról, akkor talán mégis érdemes figyelmet szentelni a jelenségnek. Japán, mely még 2009-ben is a világ második legnagyobb gazdasága volt, és várhatóan ebben az évben szorul Kína mögé a dobogó harmadik fokára, jó ideje küzd ezzel a problémával, de az elmúlt hetek-hónapok fejleményei alapján a java csak ezután jön. Ennek pedig mindenki megérezheti a hatásait – hiába, a globális játékosoknak nem lehetnek igazi belügyei, az ő bajaik mindenkire tartoznak.
A piacokon ma reggel látható örömöt a kínai kormányzat egy olyan bejelentéssel érte el, amelyben nincs benne az öröm kiváltó oka. A sajátos helyzetet a közeledő G20 csúcs kényszerítette ki, a kínaiak az utolsó pillanatban megint kihúzták a fejüket a hurokból.
Az interneten mindenféle megjelenik. Ha egy portálon azt olvassuk, hogy a föld lapos, és az emberek a szélén ülve a semmibe lógatják a lábukat, akkor vigyorgunk, és továbbklikkelünk. Ám nem érthetünk mindenhez, a legtöbben például híján vannak a pénzelméleti és a pénzügyi rendszer működésére vonatkozó alapismereteknek. Ha ugyanazon a portálon találunk a pénzügyi rendszer alapvető átalakítását javasoló és számunkra hihetetlen megtakarításokat ígérő írásművet, ahol a föld laposságára vonatkozó fejtegetéseket is olvashattuk, akkor persze elég óvatosak leszünk ahhoz, hogy ne vegyünk készpénznek hülyeségeket. Az ország talán legnépszerűbb internetes újságáról okkal tételezzük fel, hogy szakértőkkel ellenőriztet valamit, amihez saját szerkesztői nem értenek, és amíg ezt gondoljuk, kevésbé vagyunk óvatosak. Milyen hitelt adhatunk a szakmánkba nem vágó híradásainak, ha egyszer azon kapjuk, hogy nem teszi?
A pénzügyi szakma inflációs pénzszaporítástól félve kritizálja az EKB döntését, hogy az államfinanszírozás tilalmát államkötvények vásárlásával megkerüli. Az EKB új fellépését azonban a pénzrendszer forradalmi megújításának első lépéseként is lehet értelmezni, amely arra irányul, hogy állami monopóliummá tegye a pénzteremtést.
Bár az S&P 500 órás bontású grafikonján is látszott tegnap, hogy az 1090 pontnál húzódó ellenállást elsőre talán nem küzdi le a világ vezető részvényindexe a nagy esések utáni megkönnyebbülésben sem, a kínaiak üzenete nélkül azért egy szép emelkedő napot tudhattak volna maguk mögött szerdán este az amerikai részvénypiacok.
A hír, amely miatt nem így lett, a Financial Times-től származott, a brit lap ugyanis arról tudósított, hogy a kínai állami befektetési alapok a közös európai deviza gyengélkedése miatt fontolgatják euróban denominált eszközeik súlyának csökkentését. Ha valóban ezt tennék, az óriási baj lenne mindenkinek – Kínának is –, nem csoda, hogy a hírre azonnal oda is csapták a részvénypiacot és az eurót egyaránt.
Az elmúlt hetek eseményei lassan nyílt lapos játékra kényszerítik a politikai és jegybanki döntéshozókat. Az elmúlt 1 évben működött szisztéma megbukni látszik, bár ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem erőltetik tovább. De mi is ez a stratégia általánosságban és globálisan, mire irányul, és valós megoldást ad-e?
„Holt lelkeket veszek” – közölte a meglepett vidéki földesurakkal Gogol hőse, Csicsikov. A terve regénybe illő szélhámosság volt: a holt lelkek, vagyis a meghalt jobbágyok tulajdonjogát ajánlja fel biztosítékként egy banknak, amelytől hitelt remél. Úgy vélte, az átverés csak évekkel később lepleződhet le, a legközelebbi „revízió”, jobbágyösszeírás alkalmával. Addig is a hitel révén növelheti társadalmi megbecsültségét, kényelmesen élhet – ha pedig eljön a revízió ideje, meglép a felelősségre vonás elől.
- Piacok fel.
- De hát lefelé kéne nekik...
- Majd fognak.
- De akkor miért fel...?
- Majd fognak.
Néhány héttel korábbi meeting. Vagy, a szocializmus szavával: értekezlet. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Mégis tudom: az sms, amit kapok. Tökfej tökfejre esett. Pár nap kórházi megfigyelés, ami alatt sokat róttuk az értekezlet szó hangulatú folyósokat. Képek, vavva-cicca-vavva, na meg a „Ne ülj rá, műtőbe való” feliratú papírlappal sterilizált műtős asztal. A pont a szocializmuson.
E kacsázások során hallottam a következő, egyáltalán nem Dr. House-i párbeszédet:
- De doktornő, az ismerősünk szerint semmi baja nincs a lányomnak. Kinek higgyek?
- Sajnálom...
- És meg fog gyógyulni?
- Nem vagyunk jósok.
- De hát...
A hétvégén történelmi fordulat következett be az eurózónában: a szigorúan független és szigorúan inflációellenes német jegybank, a Bundesbank mintájára létrehozott Európai Központi Bank feladta azt az elvét, hogy nem finanszíroz semmilyen módon központi költségvetéseket. Mostantól az EKB is vásárol a másodpiacon államkötvényt, vagyis pénzteremtéssel állíthat elő fedezetet – ha közvetett módon is – az európai kormányok költekezéseire. E fordulatnál is megdöbbentőbb azonban az, ahogyan eljutottunk idáig. Rekonstruáljuk az elmúlt napok eseményeit: