Lehet, hogy az elmúlt időszak devizahiteles mizériája után kicsit fals hangzása van a címnek. De, mint oly sokszor a látszat itt is csal. A cím inkább egy pozitív változásra szeretné felhívni a befektetők figyelmét.
Az elmúlt évek során Magyarország esetleges eurózóna csatlakozásának az esélye folyamatosan csökkent, a több mint két éve zajló globális válsághoz való részben kényszerű alkalmazkodásunk azonban nagy változást hozott a kilátásokat illetően. Görögország agóniáját látva azonban felvetődhet a kérdés, hogy nem hullik –e szét a rendszer mire odaérünk.
A 2008-2009-es válság egyik aspektusa nagyon leegyszerűsítve az volt, hogy megrendült a pénzügyi szektorba vetett bizalom, bajba kerültek a bankok, értékpapírcégek, biztosítók, s ezeket a kormányzatoknak, államoknak kellett kimenteni. Az történt, hogy ezek a cégek (és jellemzően a lakosság is) megpróbálták adósságait csökkenteni, miközben ezt az adósságot átvállalta az állami szektor, így segítve rajtuk. Azaz, az államok egyre jobban kezdtek eladósodni, hogy megmentsék a gazdaságot. A második Nagy Gazdasági Válság elhárításának azonban nagyon komoly ára volt a legtöbb országban: az államok rendkívüli, soha nem látott gyorsaságú eladósodása. Ez alól kivételt képez például Magyarország, amely korábbi bűnei miatt kényszerpályán mozgott, s így kénytelen volt más utat választani: itt az állam is egyre kevesebbet költött ellentétben a legtöbb országgal. Ennek természetes következménye egy nagyon komoly recesszió lett idehaza. Amiről most szó lesz, az ennélfogva jellemzően nem alkalmazható Magyarországra, hanem sokkal inkább a nagy gazdaságokra.
Egy évvel ezelőtt Bernard Madoff gigantikus csalásán hüledezett a világ. Senki sem gondolta volna, hogy a Nasdaq korábbi elnökeként is hírnevet szerzett sztárbefektető Kulcsár Attilát is megszégyenítő pimaszsággal képes átverni a pénzvilág „elitjét”. A csodabankár által felépített piramisjáték – Madoff saját bevallása szerint – már közel két évtizeddel korábban kezdődött, a csalássorozatban összesen körülbelül 65 milliárd dollárnyi virtuális pénz került az ügyfelek „számláira”. A lufi kipukkadt, a befektetők futhattak a pénzük után.
Úgy tűnik, manapság komolyan kell foglalkozni azzal, hogy milyen a jó monetáris és a jó fiskális politika. Sokan azt hiszik –elsősorban hazánkban-, hogy a szigorúnak látszó költségvetési és pénzügyi politika már önmagában elégséges feltétel ehhez és nem veszik figyelembe, hogy a valódi cél nem az egyensúly, hanem a jólét növelése egy adott társadalmon belül. A másik tévhit az, hogy sokak szerint az egyensúly önmagában elvezet a jóléthez, illetve azt hiszik, a parametrikus változtatás az már maga reform.
A mostani válság okainak tisztázásakor és értelmezésekor érdemes megvizsgálni a közgazdaságtani racionalitáson túl, egyéb, első ránézésre nem a tárgykörbe eső okokat is. Itt egészen prózaiakra gondolok: az emberi érzelmekre, az érzelmek befektetési és pénzügyi döntésekben betöltött szerepére. A közgazdaságtannak ezzel a témával bővebben és részleteiben is foglalkozó ágát angolul behavioural finance-nak hívják, magyarban a pénzügyi viselkedéstan kifejezése honosodott meg. Úgy gondolom, hogy e tudományos módszerekkel már leírt és vizsgált témakör behatóbb ismerete fontos lehet a jövő szempontjából, legyen szó a válságból való kilábalásról, a pénzpiacok jövőjéről vagy éppen saját személyes pénzügyeink tervezéséről.
A múlt hét híre volt, hogy az indiai jegybank a devizatartalékokból vett kétszáz tonna aranyat, ami így átlépte az 1100 dolláros árat. A vásárlást az indiai pénzügyminiszter azzal indokolta, hogy az amerikai és az európai gazdaság is elég gyenge ahhoz, hogy nekik jobban megérje aranyba tenni a pénzüket, mint dollárba vagy euróba. Elég flegma kommentár, pláne Indiától, de valami azért van benne.
Aki szokta olvasni a germán, kelta regéket, olvashatta a történetet a helgolandi halászokról. Akik, mivel a környékükön lévő tengerben rengeteg hering volt, a halászatból nagyon jól éltek, és mindezt könnyedén, erőlködés nélkül tették. Viszont a jó élet kényelmessé tette őket, elfelejtették, mi volt az ami számukra biztosította az „édes életet". Azt gondolták, a könnyű lét örökké fog tartani, és már semmit sem kell érte tenni. A történet szerint annyira nem akartak foglalkozni a halakkal, nem készültek elő sóval, hordókkal, hogy mikor érkeztek a heringek, nem halászták ki őket. A halaknak kellett kiugrálni a partra, de ahelyett hogy feldolgozták volna őket, egy öregasszony inkább visszasöpörte őket a tengerbe. A halak végül megsértődtek, odébbálltak, és azóta Helgolandban is ugyanúgy meg kell küzdeni a megélhetésért, mint bármelyik halászembernek. Az elmúlt időszakban mintha így lennének a befektetők is a tőzsdéken, illetve a pénzpiacokon.
Pénteken sem mozgott sokat a forint árfolyama, a kurzus egész nap 275 forint/euró közelében maradt, bár délelőtt rövid időre 274 alá, majd 275,50 fölé is benézett. Öt óra előtt nem sokkal 274,80-nál jegyezték a devizapárt.
A valóságban nem az a piac működik, mint amit tankönyvekből ismerünk. Az idei két Nobel-díjas kutatásainak középpontjában ez a kérdés áll. Az elméleti piacmodell kritikája azonban éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az állami beavatkozásra még kevesebb indok van.
Ismét sok pénz van a világban. Mai hír: a Henderson Land Development, az egyik vezető helyi ingatlanfejlesztő által épített hongkongi lakóházban most adtak el egy 68 emeleti lakást kb. 122 ezer dolláros (USD), azaz 21,9 millió forintos négyzetméteráron. Ez a cég szerint az egész földön valaha elért legmagasabb érték , a lakás teljes ára így 439 millió hongkongi dollár, mintegy 10,2 milliárd forint.
A héten ítélik oda a svéd kémikus és feltaláló, Alfréd Nobel alapította díjakat. 1968-tól ez kiegészül a Közgazdasági Alfred Nobel-emlékdíjjal is (vagyis nem közgazdasági Nobel-díj a hivatalos titulus). Mivel a jelöléssel és odaítéléssel kapcsolatos dokumentumok archívuma kereken ötven évig nem kutathatóak és titkosak, minden évben nagy várakozások előzik meg a díjak kiosztását, különösen most, amikor válság söpör(t) végig a világ gazdaságában és pénz- és tőkepiacain.
Kicsit olyan érzésem van, mint réges-régen, amikor egykori sztármeteorológusunk, akinek nevét egy egész ország ajkán hordozta, „beígérte” a csodaszép időt, és közben másnap egy egész ország ázott bőrig. Itt van még az indiánnyár, vénasszonyok nyaralnak, de becsapós az időjárás, kik lengén vannak, már felfáznak. Bár ad még meleget a napsugár, de kopogtat az őszi szél, vad zápor és nagy eső, az ajtóban bebocsátást kér.
A napokban jelent meg a két talán legfontosabb nemzetközi gazdasági jelentés, a Világgazdasági Fórum Global Competitiveness Report-ja, amely az egyes országok versenyképességét, és a Világbank Doing Business évkönyve, amely az egyes országok szabályozórendszerét értékeli abból a szempontból, hogy mennyire segítik, vagy éppen akadályozzák az üzleti élet működését. Ez a két jelentés az, amelyekből talán a legtöbbet megtudhatunk arról, hogy milyen egy-egy ország nemzetközi megítélése.
Kilábalás az elveszett évtizedből címmel a múlt héten jelent meg az Oriens két szakértőjének, Orbán Krisztiánnak és Vojnits Tamásnak az írása ezen a blogon. A szerzőpáros kifejti, hogy az elmúlt tíz év a felzárkózás szempontjából nem hozott eredményt és a válság végképp rávilágított, mennyire tévúton haladt az ország. A közgazdászok azt is kiemelik, sok olyan hiedelem bukott meg, amiket korában ellenőrizetlenül fogadott el a szakma. Ilyen például az, hogy a felzárkózásunk automatikusan biztosított, hogy az állami kiadások csökkentése önmagában vett érték, vagy hogy az államadósságunk minden körülmények között kezelhető. Az írás főbb tételeivel csak egyetérteni lehet, néhol azonban hiányérzetem van, erről írok röviden.
2008. szeptember 15-e az igazság pillanata volt. A Lehman Brothers összeomlásával megindult a lavina, ami kishíján betemetette Magyarországot. Az összeomlást elkerültük ugyan, de a szembenézést nem fogjuk. Még ha gyorsan ki is lábalnánk a válságból, egy egész elveszett évtizedet fogunk magunk mögött tudni.
Egy évvel ezelőtt jelentett csődöt a Lehman Brothers, és ezzel napok alatt a többi nagy (befektetési) bankot is hasonló helyzetbe hozta, és a fenyegető pénzügyi csődhullámot csak az amerikai és más kormányzatok gyors és korlátot nem ismerő költségvetési-, illetve jegybanki mentési akciója állította meg. Ekkor már egy éve gazdasági recesszió volt az Egyesült Államokban és több fejlett országban, illetve drámai lassulás a világgazdaság új motorjának tekintett fejlődő országokban. Az alábbiakban a folyamat főbb elemeit és ezek összefüggéseit próbálom röviden feltárni.
A világ meghatározó gazdaságaira kitekintve azonos gazdaságélénkítő eszközök bevetését tapasztalhatjuk. A szeptember 5-én tartott, G20 csúcstalálkozót előkészítő pénzügyminiszteri értekezleten a felek egyetértettek abban, hogy korai lenne még a rendkívüli fiskális és monetáris gazdaságélénkítő intézkedések visszavonásáról beszélni, mivel gazdasági növekedést még számos kockázati tényező fenyegeti. Ez a döntés e pillanatban gazdaságpolitikailag indokolható. A döntéshozókra ráadásul nagy nyomás nehezedik állampolgáraik, választóik részéről a munkahelyek megőrzése miatt. Ennek érdekében az amerikai és a kínai jegybankok a nap 24 órájában nyomtatják a pénzt, a fejlett világ kormányai pedig adócsökkentéssel próbálnak több pénzt hagyni gazdaságaikban.
A 2004-es rengeteg halálos áldozatot követelő kelet-ázsiai cunami pusztításának romeltakarítása után sokan feltették a kérdést, miért nem lehetett előre jelezni a jelenséget? A térségben azóta is voltak kisebb szökőárak, de a szeizmológiai intézetek most már előre figyelmeztetnek a várható pusztításra.
2007-ben a világgazdaságot egy cunamierejű válság rázta meg, az azóta tartó recesszió következtében pedig a 80 évvel ezelőtti, nagy gazdasági világválság óta a legnagyobb globális gazdasági visszaesésnek lehetünk szemtanúi. Sokan kérdezik, miféle tudomány a közgazdaságtan, ha nem tud előre jelezni ilyen méretű bukást? A laikusok értetlenül hallgatják, hogy a válságkezelés kapcsán is gyakran tökéletesen ellentmondó javaslatok érkeznek. Ráadásul az ötletgazdák közgazdasági Nobel-díjasok, nem valószínű, hogy hülyeségeket irkálnak, de Paul Krugman javaslatai mégis teljesen mások, mint például Robert Lucas-éi.
Minden tudományban léteznek különböző iskolák, amelyek szerencsésebb esetben közös alappal, de saját eszközrendszerükkel, módszertanukkal próbálják bizonyítani igazukat. A közgazdaságtanban is folyamatos rivalizálás megy már több száz éve, átmeneti kompromisszumos időszakokkal. Nem vagyok elmélettörténész, de reggelenként a különböző nagyágyúk blogjait olvasva úgy tűnik, most is nagy csetepaté zajlik.
Kedden véglegessé vált: itt hagyott minket a közel nyolc éves múltra visszatekintő szlovák SkyEurope légitársaság, mely alakulásakor nagyratörő tervekkel jelent meg a diszkont légitársaságok piacán. Pedig a szlovákiai székhelyű cég modellje a kezdetektől hibásnak tűnt, amit alátámaszt, hogy megalakulása óta valamennyi évben veszteséggel zárt a cég, szemben például a rivális Ryanair és a magyar érdekeltségű Wizzair cégekkel (igaz, ez utóbbinak nem érhetők el hivatalosan a mérlegadatai, mivel tőzsdén nem jegyzik részvényeit, így csak a cég nyilatkozataiból lehet következtetéseket levonni).
A hosszabbhoz némi gazdasági fejtegetés szükséges, akit ez nem érdekel, azoknak elég lehet annyi, hogy a bankok tele vannak pénzzel, nincs rá már nagyon szükségük, és ilyen magas kamatokat amúgy sem tudnak kitermelni, úgyhogy a kétszámjegyű betéti akciókat használjuk ki, amíg lehet, nem fognak örökké tartani.
Ki lehet az a személy, akinek gondolatai, elképzelései a legnagyobb hatást gyakorolják mindennapi életünkre az elkövetkező években? Gandhi? Nelson Mandela? Einstein? Nos, valószínűleg egyikük sem. A válasz sokkal inkább John Maynard Keynes, a 20. század talán legnagyobb közgazdásza. Mint ismeretes, Keynes alkotta meg az állam gazdasági szerepvállalásának modelljét, amelyben az állam feladata a gazdasági visszaesés idején a drasztikusan visszaeső aggregát kereslet pótlása. Ez röviden az állami költekezések alkalmazását takarja, akár az állami eladósodottság növekedésének árán is.
Ami most a mi szempontunkból fontos, hogy jelenleg globális méretekben zajló jegybanki és állami beavatkozások mind-mind a keynes-i eszme által vezéreltek.
Mostanában a hivatásos közgazdászoktól kisbefektetőkig sokakat foglalkoztat az a kérdés, hogy mi áll az utóbbi hónapokban látott gyors részvénypiaci emelkedés mögött. Vajon csak egy különösen heves korrekció a folytatódó medvepiac közben, vagy fundamentális indokokkal alátámasztható fordulat, amely egyben a recesszió végét – vagy legalábbis annak közeledtét – is jelzi?
„A történelem az élet tanítómestere“. Ugye mindenkinek ismerős az iskolából? “A történelem ismétli önmagát” – ez is történelmi tapasztalat. Azaz: nem tanulunk semmit. Ugyanazt tesszük és hisszük mint a korábbi évszázadokban, ugyanazokat a hibákat követjük el, csak mindezt magasabb technlógia színvonalon tesszük, így az okozott kár egyre nagyobb lesz. Legjobb példa erre a most zajló világméretű pénzügyi és gazdasági válság. Mind a válság természetrajza mind az azt kísérő társadalmi jelenségek kísértenek a történelemből.
Az utóbbi 3 évben kezdik egyre többen felvetni azt, hogy életképes-e a magánpénztári/nyugdíjpénztári rendszer globálisan vagy sem. A korábbi tanulmányok (MNB, Világbank, stb.) abból indultak ki, hogy a tőkefedezeti modellben egyértelműen jobban járnak a jövő nyugdíjasai, mint a felosztó-kirovó rendszer esetében, hiszen a reálhozamok évi átlagban meghaladják a nettó 2,5 százalékot. Az elmúlt évtizedekre sajnos ez nem volt igaz, ezért van az ún. tőkefedezeti rendszerben komoly hiány.
Ami meglepő az az, hogy nem negatív, hanem pozitív értelemben. A Merrill Lynch napokban megjelent elemzése alapján a magyar költségvetés ciklikusan igazított hiánya 2010-ben a legalacsonyabb lesz az általa figyelt országok közül. Olyannyira, hogy a ciklikus hatásoktól megtisztított költségvetési egyenleg pozitív (+0,6%)! Erre ki tudja mikor volt utoljára példa.
Az utóbbi napok MNB Elnököt ért támadásairól szóló hírek hallgatása közben egyre inkább gyűlt bennem az érzés, valami tényleg nagyon furcsán működik Magyarországon.
Lemondott a PSZÁF elnöke. Ilyenkor mindenki fejében az merül fel, hogy valami történt a háttérben, mert nem szokás egy ilyen pozícióról csak úgy lemondani. Az utóbbi hónapokban sokan vetették fel a Felügyelet felelősségét a pénzügyi rendszer problémáinak kialakulásában, de véleményem szerint ezt nem lehet mindenek fölé helyezni. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a problémák elsősorban a gyenge kormányzásból és nem egyedi intézményi hibákból adódtak. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a gyenge minőségű kormányzás (gyenge minőségű emberek, Gyurcsány Ferenc hasonlatával élve) megjelent egy erőtlen Felügyelet munkájában is. A pénzügyi irányítás azonban három intézményt foglal magában (Magyar Nemzeti Bank, Pénzügyminisztérium, Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete), melyek közül egyik sem volt a helyzet magaslatán, de legnagyobb bűn mégiscsak a kormányzat oldalán van, aminek köszönhetően – Jaksity György hasonlatával élve – meztelenül érkeztünk a csalánosba.
A Főmterv 2007-es költségbecslésénél akár 30-50 százalékkal is drágább lehet a Margit híd felújítása, derült ki a múlt héten fővárosi vezetők nyilatkozataiból. Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes szerint egyebek közt azért drágulhat a felújítási költség, írta az MTI, mert a gazdasági válság miatt ugrásszerűen megnőttek a banki finanszírozási költségek, emelkedik az áfa és az acél világpiaci ára és az infláció is. Többletköltséget eredményezhet az is, hogy a tervezettnél később kezdődik a rekonstrukció és pluszköltséget is igényel, ha hétvégenként és éjszakánként is dolgoznak. Micsoda?
Június 30-án búcsút inthetünk a hatósági gázárnak, legalábbis olyan formában, ahogyan eddig ismertük. Jön a verseny. Mielőtt teljesen beparáznánk, hogy akkor most jön a hónapról hónapra változó gázár kora, nem árt, ha végiggondoljuk röviden, hogy működött az eddigi rendszer és mi lesz ezután.