A 2004-es rengeteg halálos áldozatot követelő kelet-ázsiai cunami pusztításának romeltakarítása után sokan feltették a kérdést, miért nem lehetett előre jelezni a jelenséget? A térségben azóta is voltak kisebb szökőárak, de a szeizmológiai intézetek most már előre figyelmeztetnek a várható pusztításra.
2007-ben a világgazdaságot egy cunamierejű válság rázta meg, az azóta tartó recesszió következtében pedig a 80 évvel ezelőtti, nagy gazdasági világválság óta a legnagyobb globális gazdasági visszaesésnek lehetünk szemtanúi. Sokan kérdezik, miféle tudomány a közgazdaságtan, ha nem tud előre jelezni ilyen méretű bukást? A laikusok értetlenül hallgatják, hogy a válságkezelés kapcsán is gyakran tökéletesen ellentmondó javaslatok érkeznek. Ráadásul az ötletgazdák közgazdasági Nobel-díjasok, nem valószínű, hogy hülyeségeket irkálnak, de Paul Krugman javaslatai mégis teljesen mások, mint például Robert Lucas-éi.
Minden tudományban léteznek különböző iskolák, amelyek szerencsésebb esetben közös alappal, de saját eszközrendszerükkel, módszertanukkal próbálják bizonyítani igazukat. A közgazdaságtanban is folyamatos rivalizálás megy már több száz éve, átmeneti kompromisszumos időszakokkal. Nem vagyok elmélettörténész, de reggelenként a különböző nagyágyúk blogjait olvasva úgy tűnik, most is nagy csetepaté zajlik.
Kedden véglegessé vált: itt hagyott minket a közel nyolc éves múltra visszatekintő szlovák SkyEurope légitársaság, mely alakulásakor nagyratörő tervekkel jelent meg a diszkont légitársaságok piacán. Pedig a szlovákiai székhelyű cég modellje a kezdetektől hibásnak tűnt, amit alátámaszt, hogy megalakulása óta valamennyi évben veszteséggel zárt a cég, szemben például a rivális Ryanair és a magyar érdekeltségű Wizzair cégekkel (igaz, ez utóbbinak nem érhetők el hivatalosan a mérlegadatai, mivel tőzsdén nem jegyzik részvényeit, így csak a cég nyilatkozataiból lehet következtetéseket levonni).
A hosszabbhoz némi gazdasági fejtegetés szükséges, akit ez nem érdekel, azoknak elég lehet annyi, hogy a bankok tele vannak pénzzel, nincs rá már nagyon szükségük, és ilyen magas kamatokat amúgy sem tudnak kitermelni, úgyhogy a kétszámjegyű betéti akciókat használjuk ki, amíg lehet, nem fognak örökké tartani.
Ki lehet az a személy, akinek gondolatai, elképzelései a legnagyobb hatást gyakorolják mindennapi életünkre az elkövetkező években? Gandhi? Nelson Mandela? Einstein? Nos, valószínűleg egyikük sem. A válasz sokkal inkább John Maynard Keynes, a 20. század talán legnagyobb közgazdásza. Mint ismeretes, Keynes alkotta meg az állam gazdasági szerepvállalásának modelljét, amelyben az állam feladata a gazdasági visszaesés idején a drasztikusan visszaeső aggregát kereslet pótlása. Ez röviden az állami költekezések alkalmazását takarja, akár az állami eladósodottság növekedésének árán is.
Ami most a mi szempontunkból fontos, hogy jelenleg globális méretekben zajló jegybanki és állami beavatkozások mind-mind a keynes-i eszme által vezéreltek.
Mostanában a hivatásos közgazdászoktól kisbefektetőkig sokakat foglalkoztat az a kérdés, hogy mi áll az utóbbi hónapokban látott gyors részvénypiaci emelkedés mögött. Vajon csak egy különösen heves korrekció a folytatódó medvepiac közben, vagy fundamentális indokokkal alátámasztható fordulat, amely egyben a recesszió végét – vagy legalábbis annak közeledtét – is jelzi?
„A történelem az élet tanítómestere“. Ugye mindenkinek ismerős az iskolából? “A történelem ismétli önmagát” – ez is történelmi tapasztalat. Azaz: nem tanulunk semmit. Ugyanazt tesszük és hisszük mint a korábbi évszázadokban, ugyanazokat a hibákat követjük el, csak mindezt magasabb technlógia színvonalon tesszük, így az okozott kár egyre nagyobb lesz. Legjobb példa erre a most zajló világméretű pénzügyi és gazdasági válság. Mind a válság természetrajza mind az azt kísérő társadalmi jelenségek kísértenek a történelemből.
Az utóbbi 3 évben kezdik egyre többen felvetni azt, hogy életképes-e a magánpénztári/nyugdíjpénztári rendszer globálisan vagy sem. A korábbi tanulmányok (MNB, Világbank, stb.) abból indultak ki, hogy a tőkefedezeti modellben egyértelműen jobban járnak a jövő nyugdíjasai, mint a felosztó-kirovó rendszer esetében, hiszen a reálhozamok évi átlagban meghaladják a nettó 2,5 százalékot. Az elmúlt évtizedekre sajnos ez nem volt igaz, ezért van az ún. tőkefedezeti rendszerben komoly hiány.
Ami meglepő az az, hogy nem negatív, hanem pozitív értelemben. A Merrill Lynch napokban megjelent elemzése alapján a magyar költségvetés ciklikusan igazított hiánya 2010-ben a legalacsonyabb lesz az általa figyelt országok közül. Olyannyira, hogy a ciklikus hatásoktól megtisztított költségvetési egyenleg pozitív (+0,6%)! Erre ki tudja mikor volt utoljára példa.
Az utóbbi napok MNB Elnököt ért támadásairól szóló hírek hallgatása közben egyre inkább gyűlt bennem az érzés, valami tényleg nagyon furcsán működik Magyarországon.
Lemondott a PSZÁF elnöke. Ilyenkor mindenki fejében az merül fel, hogy valami történt a háttérben, mert nem szokás egy ilyen pozícióról csak úgy lemondani. Az utóbbi hónapokban sokan vetették fel a Felügyelet felelősségét a pénzügyi rendszer problémáinak kialakulásában, de véleményem szerint ezt nem lehet mindenek fölé helyezni. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a problémák elsősorban a gyenge kormányzásból és nem egyedi intézményi hibákból adódtak. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a gyenge minőségű kormányzás (gyenge minőségű emberek, Gyurcsány Ferenc hasonlatával élve) megjelent egy erőtlen Felügyelet munkájában is. A pénzügyi irányítás azonban három intézményt foglal magában (Magyar Nemzeti Bank, Pénzügyminisztérium, Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete), melyek közül egyik sem volt a helyzet magaslatán, de legnagyobb bűn mégiscsak a kormányzat oldalán van, aminek köszönhetően – Jaksity György hasonlatával élve – meztelenül érkeztünk a csalánosba.
A Főmterv 2007-es költségbecslésénél akár 30-50 százalékkal is drágább lehet a Margit híd felújítása, derült ki a múlt héten fővárosi vezetők nyilatkozataiból. Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes szerint egyebek közt azért drágulhat a felújítási költség, írta az MTI, mert a gazdasági válság miatt ugrásszerűen megnőttek a banki finanszírozási költségek, emelkedik az áfa és az acél világpiaci ára és az infláció is. Többletköltséget eredményezhet az is, hogy a tervezettnél később kezdődik a rekonstrukció és pluszköltséget is igényel, ha hétvégenként és éjszakánként is dolgoznak. Micsoda?
Június 30-án búcsút inthetünk a hatósági gázárnak, legalábbis olyan formában, ahogyan eddig ismertük. Jön a verseny. Mielőtt teljesen beparáznánk, hogy akkor most jön a hónapról hónapra változó gázár kora, nem árt, ha végiggondoljuk röviden, hogy működött az eddigi rendszer és mi lesz ezután.
Mi volt a Bokros-csomag legnagyobb bűne? Szerintem az, hogy átgondolatlanul nyúlt hozzá olyan területekhez, amelyek valóban reformra szorultak. Mivel a „reformok” átgondolatlanok voltak, így sorra megbuktak, és ezzel hosszú időre lehetetlenné tették az egyébként szükséges lépések megtételét. Ilyen volt például a tandíj: a Bokros-csomag elérte, hogy közel tíz évig egyetlen kormány se legyen hajlandó, még csak a tandíj szót sem kiejteni a száján; hiába volt már meg a diákhitel. Most éppen az ingatlanadót fenyegeti hasonló veszély: borzalmas módon megpróbálják bevezetni (ráadásul ők maguk sem tudják, hogy hogyan kéne – lásd a kétnaponként, majd lassan már óránként változó koncepciókat), majd az érthető felháborodás miatt a várható új kormány rövid időn belül megszünteti, és hosszú ideig az ingatlanadó ötletét felvetni is politikai öngyilkosság lesz. Tegyük hozzá, az ingatlanadó elrontása nem tíz évre diszkreditálja az intézményt. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején az Egyesült Államok több tagállamában (például Kaliforniában, vagy Massachusettsben) tört ki adólázadás a rossz ingatlanadó miatt, a kormányok a választói akaratnak engedve gyakorlatilag működésképtelenné tették, és a mai napig nem sikerült újra életet lehelni a rendszerbe. Ezért mondom: el a kezekkel az ingatlanadótól, ne csináljatok belőle új tandíjat!
Az Európai Unió közzétette Magyarország szén-dioxid-kvótáját és annak allokációs tervét, vagyis a listát, hogy a nagy kibocsátók közül ki mennyi kvótához jut 2009-ben. A döntés némiképp megkésve érkezett, sokan már a körmüket rágták, mert úgy hírlett, hogy az újonnan csatlakozott országok mostani kvótáit szűkre szabják, az első keret ugyanis meglehetősen bőkezűre sikerült. Márpedig egy erőműnek, vagy egy ipari termelő üzemnek nagyon nem mindegy, hogy mennyi kvótával gazdálkodhat a következő években a kvóta ugyanis pénz, és nem is kevés. Magyarország a mostani döntéssel némiképp szűkebb kereteket kapott, mert 25 millió tonna helyett csak 23,9 millió tonna széndioxid kibocsátására kaptunk kvótát, de ez nem okozott meglepetést a piacon, hiszen mindenki tudta, hogy az újonnan csatlakozott országokat az előző ciklusban egy kicsit túlallokálták.
A kormány a 2010-es adótörvények kapcsán az ingatlanadó bevezetéséről dönt a napokban. Az új adónem bevezetésének lehetőségével már több kormány foglakozott, azonban általában a téma érzékenysége miatt kivitelezhetetlennek ítélték. Miért népszerűtlen az ingatlanadó gondolata? A jelenlegi rendszer nem annyira felháborító?
A hétvégén a sajtóba és a köztudatba bekerülő sertésinfluenza kapcsán több olyan hangot is lehet olvasni a médiában, hogy „na már csak ez hiányzott”. A kijelentés arra utal, hogy miközben a II. világháború óta eltelt időszak legnagyobb gazdasági válságával állunk szemben, egy olyan hír érkezik, miszerint akár világjárvány is lehet a sertésinfluenzából.
Az elmúlt napokban többen hívták fel a figyelmet arra, hogy a hazai tőke- és pénzpiac mintha nem volna hajlandó tudomást venni a kormányválságról és hazánk romló makrogazdasági kilátásairól. A tőzsdeindex emelkedik, a forint erősödik – de legalábbis stabilizálódik – és egészében véve a befektetők hangulata nem tükrözi az ország vezetésében várható változások iránt érzett aggodalmat.
Tegnap este az amerikai jegybank szerepét betöltő FED bejelentette, hogy tovább folytatja az agresszívan expanzív monetáris politikáját, és az eddigi eszközök vásárlásán túl – amelyek javarészt jelzálogpiaci kitettséggel rendelkező eszközök voltak, illetve úgynevezett ABS (asset backed securitiesek, amelyek mögött más hiteltípusok állnak) – hosszú lejáratú állampapírok vásárlásába is kezd. Ezzel megindul az amerikai államadóság monetalizálása, ami a jelenlegi még fennálló deflációs félelmek mellett indokolhatónak tűnnek. A lazább monetáris és fiskális kondíciók a gazdaság dinamizálódásának irányában hatnak – tankönyvileg, mert a Japán példa mást sugall –, így a lépések pozitívan értékelhetők, rövid távon legalábbis mindenképpen. A FED elszántságával kapcsolatosan eddig sem voltak kétségeink, a nagy kérdés, hogy ezúttal is igaznak bizonyul-e az a piaci axioma, miszerint „never bet against FED”, azaz soha ne spekulálj a FED-del szemben.
A közelmúltban számos elemzés és kommentár született arról, hogy a magyar államadósság dinamikája, növekedése veszélyes, és a jelenleg ismert és meghatározó feltételek alapján nem is számíthatunk arra, hogy mérséklődni fog. Ebben nem segítenek még az IMF által a hitelnyújtáshoz szabott feltételek sem, további fajsúlyos (költségvetési) intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy az adósságspirál egyáltalán elkerülhető legyen. Ezekkel a megállapításokkal vitatkoznék, hiszen úgy érzem, a hivatkozásul felhasznált (adósságdinamikát leíró) közgazdasági egyenlet következtetései nem precízen lettek megfogalmazva, a feltételként megadott paraméterek pedig inkonzisztensek hosszú és rövidtávon is.
Az elmúlt napok eseményei hatására sokan találgatják, hogy túl van-e forint a nehezén, vagy számítani kell még a korábbi mélypontok visszatérésére. Ezzel kapcsolatban először a pár héttel ezelőtti bejegyzésemhez hasonlóan, ismét egy orvosi hasonlat jutott eszembe.
Szinte másról sem hallunk, mint Magyarország külső adósságállományának tragikus mértékéről, az ebből fakadó deviza- és hitelválságról. Valóban, Magyarország a fizetésképtelenség szélére került, köszönhetően az elmúlt (néhány, de különösen az utóbbi) évtized felelőtlen gazdaságpolitikájának és a parlamenti pártok (nemcsak az aktuális kormánykoalició) által megszavazott „jóléti” törvényeknek (jelzáloghitel-kamattámogatási rendszer, minimálbér adómentessége, tizenharmadik havi nyugdíj, hogy csak a többszázmilliárdos éves kiadási tételeket említsük). Miközben ma már az is államcsődről beszél, aki ezen kifejezés egyik tagjának pontos jelentésével sincs tisztában, nemhogy az ország makrogazdasági és pénzügyi rendszerének helyzetét illető öszefüggéseivel és tényeivel, pillanatnyilag a legnagyobb bajban nem az állam van hiteleinek refinanszírozását tekintve, hanem a privát szektor (pénzügyi és nem pénzügyi vállalatok, lakosság), amely a világ pénzügyi piacainak likviditás szűkülése miatt az elmúlt két-három évben drámain növelte rövidtávú eladósodását.
Először Izlandhoz hasonlítottak minket. Később „csak” a régió leggyengébb láncszemeként emlegettek. Manapság pedig már Barack Obama is Magyarországgal foglalkozik. Sorban csapódnak be előttünk az Európai Uniós ajtók. A kedvezőtlen megítélés alá eső régióban is külön kezelnek bennünket, sőt ők maguk is próbálják kirekeszteni Magyarországot. Lehet, hogy végre rá kellene jönni, hogy a tükörben látható sápadtság nemcsak a napsütés hiányának köszönhető, hanem valóban betegség, amire gyógyszer kell. Sürgősen!
A Financial Timesban a nemrégiben megjelent egy cikk, amelynek szerzője – egyebek mellett – a pénzügyi tudatlanság bélyegét sütötte a közép-európai országokra (a banki ügyfelekre és a kereskedelmi bankokra gondolva) az elmúlt években szárnyaló svájci frank alapú devizahitelezés miatt. Bagoly mondja verébnek…Számolhattak volna, ráadásul a nyugati országokban is népszerű a frankhitel.
Félelmetes leértékelődésen mentek keresztül a visegrádi országok nemzeti valutái, természetesen Szlovákia kivételével aki év elején csatlakozott az euró zónához. A külföldi sajtó szörnyülködik, az elemzők egyre borúsabb előrejelzéseket tesznek közzé. A hitelminősítő intézetek (valaki végre már őket is minősíthetné, azt nem értem, hogy van aki még hisz nekik...) pedig elsősorban a devizák értékvesztésére hivatkozva a besorolások rontását rebesgetik. Valutaválság, államcsőd! Ez most a menő. Ezen hírek természetesen újabb eladásokat indukálnak. A spirál beindult és nagyon nehéz ezt a folyamatot megállítani.
A Bank of America legfrissebb elemzésében 2318 forintról 1222 forintra módosította az OTP célárfolyamát. Ezek az értékek a technikai elemzést használóknak már régóta ismerősek, ezért felmerül a kérdés, hogy mennyire szükséges a közgazdasági hókusz-pókusz ahhoz, hogy valakiben kirajzolódjon egy elképzelés az árfolyamok lehetséges alakulásáról.
Véleményem megírására alapvetően két ok sarkallt. Az egyik az, hogy az elmúlt napokban, hetekben egyre többen írnak a devizaválságról, mint az eljövő Armageddonról és „dobnak be" a köztudatba, szinte egymást felüllicitálva nagyobbnál nagyobb számokat, de annak magyarázata nélkül, hogy miért is kerülhet oda az árfolyam. A másik ok az volt, hogy úgy érzem, nem mérjük fel a fenti lehetőség kockázatát. Ne gondoljuk azt, hogy ha a forint tényleg lejtőre kerül és 100-200%-kal leértékelődik, majd eltelik néhány rossz hónap - talán év - és visszakerül minden a régi kerékvágásba. Nem, nem fog, sőt meg merem kockáztatni, hogy a gazdasági hatáson túl elsősorban társadalmi feszültségeket okoz majd, amit nem fogunk kiheverni az elkövetkező 30 évben.
Elszakadva a mindennapok híráradatától olyan folyamatokról szeretnék beszélni, melyek az elkövetkező 1-2 évben meghatározóak lehetnek. Egyfajta „szabad ötletek jegyzéke" mindez a gazdasági kilátásokról a feltörekvő országokra koncentrálva. Az elmúlt hónapok tőkepiaci zűrzavarának egyik legérdekesebb jellemzője a dollár árfolyam-alakulása volt. A dollár annak ellenére tudott erősödni a válság hónapjaiban az euróval szemben, hogy a problémák az amerikai pénzügyi- és ingatlanszektorban gyökereznek. Látni fogjuk, sokak számára lényeges, hogy minden így is maradjon. A válságból kivezető utat ugyanis a legtöbb fejlett országbeli kormány (USA, Egyesült Királyság, Németország, stb.) különféle állami mentőcsomagokban, az állami kiadások fokozásában látja.
Napjainkban egyre többet beszélünk arról, hogy Magyarországnak azért rossz, mert az egész térségnek rossz, és csak egy közös megítélés áldozatai vagyunk. Valóban nem mi tehetünk arról, hogy a forint 300 fölé jutott? Jogos-e, hogy a lengyel és a cseh gazdasággal egy csónakba raktak minket a szakadék felé robogó folyón?
Ha körülbelül egy évvel ezelőttre emlékezünk vissza, amikor még nagyon kevesen beszéltek válságról és a világgazdaság problémáit is csak elvétve elemezték néhányan, akkor nem győztünk szégyenkezni, hogy mennyire kezdünk lemaradni a térség országaitól, és a legtöbb makrogazdasági mutatóban az utolsó helyre szorultunk. Ennek ellenére a forint árfolyama lassan, de biztosan erősödött, és mindenki mosolyogva vette fel a devizahiteleket. Ám az árfolyam erősödésben nem a gazdaság teljesítménye volt a fő érv, hanem a magas kamat. Az akkori 7,5% meghaladta az 5,5%-os lengyel és még inkább a 3,5%-os cseh kamatszintet. Mindez abban is jelentős szerepet játszott, hogy a lakosság számára sokkal vonzóbbak voltak a devizahitelek a forintosoknál. Ráadásul ezen hitelek folyamatos folyósítása öngerjesztő folyamatként erősítette tovább a magyar forintot a júniusi, valóban irreális szintekig. S habár a jegybank mindig kiállt, és figyelmeztetett a devizahitelek veszélyére, az akkor is rendelkezésre álló árfolyamot befolyásoló eszközeiből semmit nem használt. Jelenleg a devizahitelek GDP-hez mért aránya Magyarországon duplája, mint Lengyelországban, és sokszorosa a cseh értéknek.
Azóta nagyon sok víz folyt le ezen a bizonyos folyón, és sok minden megváltozott. Tény és való, hogy a legjobb elemzések sem tudták előre vetíteni azt ahová most jutottunk, de sajnos mélyebbről figyelve (reméljük azért még nem a víz alól) az eseményeket most is mi vagyunk a legrosszabb helyzetben, s örülnünk kell, hogy a lemaradásunk a nagy hullámok között elmosódott. A külföldiek szemében újra egy kategóriába került a három ország, és az árfolyamgyengülések is nagyjából egyenlő mértékben jelentkeznek. Csak az a nagy kérdés ez kinek okoz nagyobb károkat…
Igen. Egyértelműen Magyarországnak. Hiába próbáljuk tehát a térség gyengülésével magyarázni a jelenlegi helyzetet, tény, hogy a válság előtt és a válság közben is mi állunk a legrosszabbul. A hibákat és a megoldásokat magunkban kell keresni. A jelenlegi helyzettel újra megkaptuk a lehetőséget, hogy utolérjük a versenytársakat. Csak határozott, a politika felett álló, szakmai irány kell a költségvetés rendbetételére, annak áldozataival együtt!
Az elmúlt napokban sorra dőlnek a rekordok, az euró ára pénteken elérte a 299, ma pedig már a 300 forintot is. Ennek legfőbb okai a Magyarország makrogazdasági mutatóival szembeni bizalmatlanságon, illetve az országból folyamatosan kivont külföldi befektetéseken kívül máshol is keresendőek.