Ma reggeli hír, hogy az 1930-as évek óta nem látott méretű bankcsőd következhet be az Egyesült Államokban, az egykor negyedik legnagyobb befektetési bank, a Lehman Brothers kér várhatóan csődvédelmet. Az ügy következményei egyelőre még kiszámíthatatlanok, annyi azonban biztos, hogy a pénzügyi rendszerek újkori történelmüknek legnagyobb megrázkódtatását élik át. Ezúttal az állami mentőöv nyújtása elmaradt, az adófizetők pénzének védelme élvez prioritást. Az persze elgondolkodtató, hogy a pénzügyi rendszerbe vetett bizalom csökkenésének milyen költségei lehetnek még, de ezeket a potenciális közvetett költségeket talán könnyebb lesz majd kommunikálni.
Mint a hírekben röviden lejött, az amerikai kormány effektív közvetlen állami irányítás alá helyezett két nyilvános, azaz tőzsdén forgó jelzáloghitel-intézetet, melyek az amerikai jelzáloghitel-piacon tapasztalható anomáliák miatt jelentősen veszítettek tőkéjükből és korábbi kormányzati segítségek ellenére is a fizetésképtelenség szélén álltak. Ez rendkívüli eset, hiszen a piacgazdaság egyik legtisztább formáját hirdető Egyesült Államokban nem igazán jellemző, hogy a piacok állami támogatásért ácsingóznak. A magamfajta analitikusabb gondolkodású fazonok el is kezdenek kombinálni, hogy akkor most mi van. Mindenkinek van valami dilije, nekem szakmailag mostanában a globális infláció jár a fejemben, úgyhogy egyből ezen a szűrőn keresztül kezdtem értelmezni a történteket.
A hétvége nagy gazdasági híre, hogy az Egyesült Államok államosította a 2 legnagyobb jelzálog hitelintézetet, rövid nevükön a Freddie Mac-et, és a Fannie Mae-t ( az USA kötelezettségvállalása sokszáz milliárd dollárra szól, annyi benne a nulla, hogy nem győzzük számolni). Sokakat sokkolt ez a hír, mondván, hogy történhet ilyen a kapitalizmus bástyájának számító USA-ban?
1. Tekintettel arra, hogy a miniszterelnök az utóbbi években átlag hathavonta új programmal illetve vízióval állt elő, alacsony hitele van egy újabb verzió megjelenésének. Ebben a helyzetben számára az lenne a leghasznosabb, ha új elképzeléseivel ezt a hitelességi deficitet próbálná enyhíteni úgy, hogy minél konkrétabb és rövid távon megvalósítható lépéseket javasol, hosszabb távú, kevésbé kontúros elképzelések helyett. Különösen igaz ez egy olyan miniszterelnök esetében, aki formálisan kisebbségben kormányoz, és maga tesz olyan kijelentéseket, melyek szerint lemond, ha az Országgyűlés nem fogadja el az adótörvényeket, illetve a költségvetést. Ezért az adójavaslatoknak csak az első évben megtenni javasolt lépéseivel érdemes foglalkozni. Ez az összeg pedig a „kompenzáló” adóemelésekkel nettózva kevesebb, mint 150 md forint!
Magyarországon a reform (így az adóreform is), eddig gyakran nem jelentett mást, mint sarcolást, a korábban, felelőtlenül elvesztegetett pénzek újbóli visszaszedését, a terhek emelését, a lyukak tömködését, az összeomlás széléről való megmentést, pedig nem erről kellene szólnia. Az adóreform egyáltalán nem l’art pour l’art tevékenység, nem is véletlen, hogy mára jóformán minden gazdasági szereplő felsorakozott mögé. A célja az, hogy a terhek elosztása igazságosabb legyen., és a magyar gazdaság gyorsabban növekedjen - ami mindenkinek jó. Adóreformot nem azért kell végrehajtani, hogy lenyugtassuk a közgazdászokat, és hogy megnyerjük a volt koalíciós partner maroknyi, ám annál fontosabb szavazatát. Adóreform azért kell, hogy mindannyiunknak jobb legyen, hogy négy év múlva jobban éljünk, mint most. A valódi adóreform mindannyiunk érdeke. Illetve majdnem mindannyiunké.
Manapság sok szó esik a spekulánsokról, különösen arról a fajtáról, amelyik mesterkedésével történelmi csúcsra hajtotta a kőolaj árát, meg arról a fajtáról, amelyik évtizedes mélypontra juttatta az amerikai bankindexet (BKX). Gazdaságpolitikai döntéshozók ilyenkor hajlamosak a tőkepiacok erőteljesebb szabályozását sürgetni (érsd: állítsuk meg a "káros" spekulációt), mintha éppenséggel a pénzügyi befektetők lennének felelősek a mélyben ható fundamentális folyamatok irányáért. Hogy egy példát is hozzak: nem a pénzügyi befektetők, hanem az amerikai törvényhozás volt az, aki 1999-ben felülírta a befektetési és kereskedelmi bankokat szétválasztó 1933-as Glass-Steagall törvényt. Többek között ez tette lehetővé az amerikai bankrendszer egészségtelen mértékű felfúvódását és a fenntarthatatlan eredmény-dinamikát, aminek korrigálása éppen most zajlik.
Az utóbbi hónapok makrogazdasági adatai azt mutatják, hogy rohamosan lassul a világgazdaság. Látszik, hogy az eredetileg főleg a jelzáloghitelezéshez kapcsolódó, a pénzügyi szektorból kiinduló válság gyors ütemben terjed át a reálgazdaságra. Ez pedig azt jelenti, hogy az emberek most már nem csak az újságokban olvasgatják a nehezen felfogható sok nullás banki leírásokat, hanem valószínűleg a hétköznapokban is megérzik a gazdaság lassulásának negatív hatásait.
Természetesen egyelőre senki sem tudhatja, hogy az iráni válsággal kapcsolatos félelmek mekkora szerepet játszottak az olajlufi felfújásában. Minden jel arra utal azonban, hogy a következő néhány hónapban, de legalábbis egy éven belül ez ki fog derülni – az iráni válság ugyanis, akárki akármit mond, rohamosan halad a megoldás felé.
Manapság minden magára valamit is adó gazdasági szakértő világgazdasági összeomlást vizionáló cikket ír, vagy legalábbis egy újabb nagy és végzetes veszélyre hívja fel a figyelmet. Az elmúlt egy év persze kiváló táptalajt is szolgáltat erre, hiszen szépen, ahogy a csillag megy az égen jöttek felszínre ok-okozati sorrendben az újabb és újabb problémák. Az ingatlanpiaci válságból hitelpiaci válság, amiből szép lassan reálgazdasági krízis kerekedik, az infláció i-jére pedig mostanában kerül fel a pont. Valahogy úgy nézünk most ki, hogy bámuljuk a „szegény” pénzügyi szektort és a világgazdaságot ahogy a detoxikálóban „ejtőzik” és a tisztulás nem kívánt melléktermékei bizony nem nyújtanak valami szép látványt, ráadásul a folyamat sem egy estés lesz, mint az életben. De talán nem lesz végzetes az elmúlt pár év „féktelen” ivászata és a beteg újra magához tér, hogy véres és kialvatlan szemmel újra neki induljon. Mert a világ már csak ilyen… Ezért, bár nem kis erőfeszítést jelent ez most, próbáljuk meg optimistán szemlélni ami történik és nézzük mi történhet az elkövetkező években.
De előtte csak nagyon röviden a múltról, mert bár már mindet leírtak ugyan a krízis okairól – használva olyan szép rövidítéseket mint CDS, CDO, CPDO, CLN, SIV, SPV, CLCI…(szinte verseny van abban, ki tud több ilyet) – de röviden nem történt más, minthogy „valakik” (a fejlett világ állampolgárainak egy része) nemes egyszerűséggel hitelből fedezve elköltötték azt a pénzt ami soha nem is volt és soha nem is lesz az övék. Ez utóbbi az igazi gond, lévén hitelről van szó. Tették ezt azon nagyon is megfogható célból, mert egyszerűen jó volt és kész. Nekik is, meg azoknak is (a globális bankrendszer egy jelentős részének), akik úgy adták a hitelt, mintha ingyen lenne a forrás és csak a pénzt hozza a kockázatok nélkül. De mint mindig most is kiderült semmi nincs ingyen…Ilyen értelemben ami most történik az bizony kedvező, hiszen egy téves gondolatra – nevezetesen az, hogy az ingatlanárak örökké emelkednek és a kockázat csak egy elavult fogalom – alapuló folyamat megbukott, az egyre biztosabb összeomlás felé való robogás lassult és talán meg is áll végre. A tehetetlenségi erő még ugyan a szakadék felé tolja, de a fékek már erősen csikorognak..
Naponta legalább három ember keresett meg az elmúlt hónapban, hogy „ugye szerinted is érdemes a forintunkat átváltani euróra?”. Ha két hét múlva mész Görögországba nyaralni, akkor igen, ha viszont a befektetéseidet akarod lecserélni forintról euróra, akkor már nem biztos – nagyjából ennyit tudtam válaszolni, miközben a forint szép csendesen leballagott 248-ról a soha nem látott 233-as szintig.
Ismét nő feszültség a piacokon, a március-áprilisi rövidebb korrekciót követően. A vezető amerikai tőzsdeindex a Dow Jones áttörte a március eleji mélypontot, és a német DAX sincs már ettől messze. Mi történt már megint, volt még olyan negatív hír, amiről nem tudtunk korábban? Leegyszerűsítve, a lassan egy éve kirobbant válság forgatókönyve a következőképpen alakult. 2007 vége felé lassan mindenkiben kezdett tudatosodni, hogy itt elég nagy baj van, a globális növekedés jelentősen lassulni fog, vége a 80-as évek közepétől tartó aranykornak.
Mi lenne, ha 2400 forint lenne egy 1 euró? Semmi. Na jó, ez így nem teljesen igaz, sarkítottam, ferdítettem, csúsztattam. Van olyan eset, amikor semmi sem történne. Vegyünk egy egyszerű példát. Tegyük fel, hogy a kormány és a jegybank bejelenti ma este, hogy holnap 0 órától, minden forintösszeg mögé egy nullát írunk, azaz megszorozzuk tízzel. A fém- és papírpénzek, az árak, a bérek és minden, így az árfolyam is a mai tízszerese legyen. Holnaptól tehát 2400 forint egy euró. (Tekintsünk most el attól, hogy ennek gyakorlati megvalósítás milyen nehézségekbe ütközne.) Nos, sajnos vagy nem sajnos, de nem változna semmi sem.
Azt mondja a miniszterelnök úr – és állítólag ebben egyetért vele az ellenzék is valamilyen formában – hogy „Robin Hood”-adót kell kivetni az energiaiparban képződött „extra”profitra. Az érvelés klasszikusan populista persze: a magas olajárak miatt a „megérdemeltnél” többet keresnek az energiaiparban dolgozó cégek, így hát logikus, hogy egy részét fizessék be a közösbe. Az ötlet első hallásra mindenkinek tetszik, rövid végiggondolás után már nem biztos, hogy annyira jó.
Az alapvető probléma az, hogy ki dönti el, hogy mi az extraprofit, és miből ered? Vajon nem extraprofittal dolgoznak-e a bankok, vagy a 400%-os THM-el pénzt kölcsönzők? Esetleg a fodrászok? Ki mondja meg, hogy mitől lesz „extra” a profit? Hiszen csak egyetlen példa: megduplázódott-triplázódott a gabonák ára az elmúlt pár évben (hasonlóan, mint az olaj) így hát ilyen alapon logikus lenne, hogy vessünk ki Robin Hood-adót a gabonatermelőkre is, nem? Hiszen a bevételük minden érdem nélkül éppúgy megtriplázódott, mint az olajkitermelő cégeké. Semmi különbség nincs, csak annyi, hogyha nekik rossz kedvük van ettől, akkor lezárják a kombájnokkal az utakat, amire a legtöbb egyéb iparágban dolgozó cég nem képes. Magyarul: nekik nem szabad csúnyát mondani, mert mérgesek lesznek. Másoknak igen. Azért jó a nagy cégek adóztatása például a gabonatermelők helyett, mert a nagy cégek „arctalanok”, olyan mintha senkié sem lennének – ellentétben például a földművelőkkel.
A másik probléma viszont, hogyha egyszer már van extraprofit-adó, akkor felvetődik a kérdés, hogy mit fogunk csinálni akkor, ha a feltételek majd megváltoznak, és mondjuk elvesztik nyereségességüket ezek a cégek. Akkor majd állami támogatást kapnak cserébe a korábbi elvonásokért? Így lenne logikus és igazságos a dolog. Ha jól mennek a dolgok, elvonunk pénzt tőletek, ha rosszul, akkor meg kisegítünk állami pénzből. Így működtek a szocialista vállalatok, emlékezhetünk rá milyen sikerrel.
A harmadik probléma, hogy ha bejelentjük, hogy a képződött „extra”profit (továbbra sem tudjuk, hogy ki és mi alapján mondja majd meg, hogy valami extraprofit-e) egy részét elvonják – bármely iparágban – akkor ez éppúgy hat, mint a magas személyi jövedelemadó kulcs: csökkenti az adott iparág hajlandóságát a fejlődésre, fejlesztésre, hiszen a fejlesztés költségeit, kockázatait ők vállalják, a nyereséget meg ha akarja, elvonhatja az állam. Akkor minek fejlesszen?
A legtöbb közgazdász elfogadja, hogy az állam szabályozó szerepe, a kiszámítható, tisztességes játékszabályok alkalmazása fontos a gazdaságban, ezért van például Versenyhivatal, különböző Felügyeletek, egyebek. Tessék használni ezeket és egyéb szabályozókat, ha úgy vélik, hogy valaki nem tisztességesen versenyez, átveri a fogyasztókat, partnereit, vagy hasonlók. Számtalan eddig kevéssé kihasznált eszköze van, lehet még az államnak, hogy tisztességesebbé, a lakosságnak olcsóbbá tegye a versenyt, a gazdaságot. De hasraütésszerűen megállapítani, hogy mi az extraprofit és mi nem, úgy gondolom, ez nem túl szerencsés megoldás.
NE.
Az elmúlt hónapokban öles léptekkel emelkedett a benzin és gázolaj ára, amelynek hatására a fuvarozók és úrvezetők egysége tömörülve az üzemanyagok adótartalmának mérséklésére szólítják fel a kormányt. Nemcsak itthon, egész Európában. Én azt mondom, ne csökkentsük le az adókat.
Az üzemanyagokat terhelő adóknak több mögöttes oka, értelme van.
Az olajárak nem véletlenül emelkedtek az elmúlt években: egyre több olajterméket használunk fel, és a növekvő kereslet megemeli az árakat. Rendkívül rossz üzenet lenne ezt azzal ellensúlyozni, hogy lejjebb visszük az árakat, ahelyett, hogy az olajtól való függőségünket próbálnánk meg csökkenteni. Az olajárak emelkedése, és az ebből származó adóbevételek megugrása inkább esély lehet. A helyes válasz nem az üzemanyagok adótartalmának csökkentése, ami többletfogyasztásra ösztönöz, és semmi haszna nincs, hanem ehelyett inkább azt kellene deklarálnia a kormányzatnak, hogy a többlet-adóbevételeket alternatív-energiaforrások kutatására, telepítésére, fejlesztésére, környezetvédelemre használja fel. Mint oly sokszor a gazdasági életben, két választás van, az egyik rövidtávon kellemes, hosszútávon mindenkinek rossz, a másik nem túl kellemes rövidtávon, de hosszabb távon a közösségnek hasznosabb.
Az élőmunka terheinek csökkentése áll az Oriens tanácsadó cég alternatív kormányprogramként is felfogható javaslatcsomagjában. Az szja és a munkáltatói terhek jelentős csökkentését részben a kiadások visszafogásával, de az áfa 23 százalékra és a jövedéki adó emelésével is ellensúlyoznák. A nettó bérek minden jövedelemkategóriában emelkednének, úgy, hogy a munkáltatói terhek is csökkenek. A kiadások lefaragásában nem lehet megkerülni a nyugdíjkérdést sem, a Kilábalás program is szakítana a jelenlegi svájci indexálással, ahogy a minimálbér intézményével is. Részletek az Index összállításában.
A költségvetési bizottság a jövő kedden meg kívánja hallgatni Simor Andrást, a jegybank elnökét a hétfői kamatdöntéssel kapcsolatban.
Összefoglalva, röviden: “Monnya El!”
Ez a mindössze kétszavas tőmondat nyilván megérdemli, hogy több sík mentén is elemzés tárgyává tegyük. Ha arra mérget nem is vennék, hogy a lehető összes irányból kivesézem, néhány erre érdemleges szempont lehet a következő: politikai-odamondós; logikai-szakmai; legitimációs-kommunikációs.
Egy barátomat megkereste valaki, aki azt ígérte, hogy havi 10%-os hozamot tud elérni „alacsony kockázat mellett” a részvény és devizapiacokon kereskedve. Tényleg van ilyen? Lehetséges ez? A válasz talán szomorú: nem nagyon.
Ha az államháztartásban nem is sikerül, legalább a fejekben, a közgazdasági közgondolkodásban reformot akarnak – mondják az Oriens befektetési tanácsadó cég neve alatt alternatív kormányprogramot készítő szakértők. Szerintük a konvergenciaprogram stabilizálta ugyan az ország helyzetét, de ezenkívül csak rontott rajta, mára mindenkinek nyilvánvaló kell legyen a tarthatatlan növekedési áldozat. A politikusok rossz teljesítménye mellett ebben a közgazdasági elitnek is szerepe van: hozzászoktunk ahhoz is, hogy nem kell számokkal alátámasztani az állításokat, az átalakításokhoz hiányoznak a hatásvizsgálatok. A csapat két hét múlva ezermilliárd forintos kiadáscsökkentést és adóreformot magába foglaló javaslatot mutat be, amely révén, ha januárban életbe lépne, már 2010-re jelentős tartalék képződne a rendszerben. A Barabás Gyuláva, Holtzer Péterrel, Orbán Krisztiánnal és Vojnits Tamással készült interjút itt olvashatják.
Május 26-án megosztja velünk az MNB, hogy mit gondol az inflációs célok teljesíthetőségéről. Ugyebár az inflációs kérdésekben elvileg egyet értő kormány és Magyar Nemzeti Bank azt tűzte ki magának célul, hogy két-három éves távon 3% lesz az infláció. Ha éppen nem annyi, akkor az MNB mindent megtesz, hogy annyi legyen, ha meg kábé annyi, akkor meg igyekszik ott tartani. Ezt hívják „inflációs célkitűzéses rendszernek”, más néven „inflation targetingnek”. Ez mostanában elég népszerű rezsim, az EU-ban például baltiakat és a bolgárokat kivéve mindegyik jegybank így működik. A balti-bolgár tengelyben azért nem, mert ők úgy döntöttek, hogy az árszint kontrollja helyett inkább a devizaárfolyam euróhoz viszonyított értékét fixálják be, az alacsony inflációt pedig a monetáris tanácstagok közös imájával igyekeznek elérni.
Adam Smith-et megalázták, leköpték, a tanait kifordították, közgazdasági köreit négyszögesítették, és ez ideig-óráig sikerült is, bár nem tudni, hogy mennyivel lesz képes ez az állapot túlszárnyalni a mezonok élettartamát, ami sokszor a másodperc egy milliomod részéig sem tart. Valószínűleg tovább, de a határ nem lehet a csillagos ég.
A magyar lakosság köszöni szépen, de nem kér a magyar államkötvényekből. Nem kell neki, nem vásárolja meg. Mind az MNB, mind a befektetési alapok adatai arra utalnak, hogy a lakosság nem szívesen vásárolja a magyar állam kötvényeit. Miért? Az ok egyszerű. Aki hosszabb lejáratú magyar állampapírokat tartott az elmúlt években, az igencsak rosszul járt.
Mitől emelkednek az élelmiszerárak? Az egyszerű, népies megoldás szerint sok a köcsög, a politikailag elfogult megoldás szerint Gyurcsány/Orbán/Bush, stb. szándékos népnyúzása tehet róla – mindkettő értékelhető, de nem túl helyes megoldásnak tűnik. Ha inkább a közgazdasági megoldás irányába próbálunk elmozdulni, akkor viszont igen komoly trendeket láthatunk az elmúlt években, ami jelentősen hatott az élelmiszerek árazására.
Az elmúlt három nap igen agresszív emelkedést láttunk a kínai tőzsdéken, akár a külföldiek számára fenntartott hongkongi H-részvénypiacot, akár a belföldiek kaszinójaként üzemelő sanghaji tőzsdét nézzük. (A kettő között némi átjárás azért már van). A tegnap reggeli 9%-os emelkedés a legtöbb volt, amit a Huangpu folyó partján láttak az elmúlt 10 évben. Persze rögtön mondhatjuk, hogy volt honnan, hiszen a sanghaji piac pont lefelezte magát az elmúlt fél évben. Nézzünk picit a mélyére, mi is történik most?
Olcsó az olaj! És a többi nyersanyag sem drága, a réz angyalát! Új korszak következik a nyersanyagok és élelmiszerek kereskedésében, újra kell gondolni az árupiacok közgazdasági modelljét, legalábbis ilyen és ehhez hasonló hírek és főcímek árasztották el a piacokat a napokban. Deja vu-m van. Ha a nyersanyag szót kicseréljük high-tech-re vagy dotcomra, az új korszakot paradigmaváltásra, akkor már dereng a 2000-es amerikai technológiai lufi. Hallani a szirének csábító hangját: a nyersanyag-készletek fogyóban, míg a kereslet folyamatosan nő, ráadásul a gyenge dollár olcsóbbá teszi a zöldhasúban jegyzett termékeket, így nincs, ami megállítsa az árupiaci instrumentumok menetelését. Az iráni miniszter szerint alulértékelt az olaj, az elemzői házak pedig önkéntesen asszisztálnak az olajprognózisok 100 dollár fölé való emeléséhez, szoktatják a népet a drága nyersanyaghoz. Mindeközben Afrikában több 10 millió embert fenyeget éhínség és apadnak a raktárak élelmiszer- és nyersanyag készletei. Azt azonban már senki sem gondolja végig, hogy ennek talán nem a globális hiány az oka, hanem az egekbe szökő árak és a globális egyensúlytalanság.