Index Vakbarát Hírportál

Az elmúlt évtizedekben a világban zajló munkamegosztás leegyszerűsítve a következő képen nézett ki. A rendszer alapját az Egyesült Államok lakosságának szinte vég nélküli, nagy részben hitelből történő fogyasztása adta. A fejlődő országok termelésükkel valamilyen módon ezt a fogyasztást szolgálták ki, Európa pedig főleg magasabb hozzáadott értékű termékeket értékesített szintén Amerikába, illetve az egyre gazdagabb fejlődő országokba.

Ebből a rendszerből persze tartós egyensúlytalanságok alakultak ki, hisz valaki az egyre növekvő adósság terhére csak fogyasztott, míg mások pedig inkább csak termeltek, és nem költöttek. A világban voltak persze kisebb megingások, azonban a töretlen amerikai fogyasztás mindig segített. Az ázsiai és latin amerikai válság után az érintett országok közvetve vagy közvetlen módon az amerikai keresletnek köszönhetően viszonylag gyorsan talpra álltak. Amerikaiak fogyasztókat, semmi nem kényszeríttette nagyobb óvatosságra, nem gondoltak a megtakarításra, mert a folyamatosan növekvő részvény illetve lakásáraik olyan illúzióba ringatták őket, mintha a megtakarított pénzük folyamatosan dagadna.

Az adósságuk finanszírozására pedig viszonylag olcsón kaptak pénzt, aminek számos oka volt. Egyrészt a fejlődő országok az USA-nak értékesített árukból jelentős bevételre tettek szert, amiből sokszor amerikai állampapírokat vettek, vagyis az adósságot finanszírozták. Másrészt az amerikai pénzügyi rendszert mindenki biztonságosnak, alacsony kockázatúnak gondolta, így olcsón adták a pénzt.

Szóval nagy vonalakban így nézett ki a világ 2008-ig, és aztán hirtelen változni kezdett minden, amint az ábrán feltüntetett növekedési ütemekből is láthatjuk. Húsz év után először az amerikaiak elkezdték visszafogni a fogyasztásukat, durván elkezdett csökkeni a lakosságnak nyújtott hitelállomány, és a fentebb bemutatott rendszer alapján ez az egész világot megbénította.

Mindenki a második világháborút követő időszak legsúlyosabb gazdasági lassulásáról kezdett beszélni. A 2009-es év kezdetével pedig mindenki azt kérdezi, hogy mikor fordul a trend, mikor térünk vissza a korábbi évek nyugodt, prosperáló időszakához. Az alapkérdés az, hogy a mostani lassulás egyszerűen egy ciklikus dolog, vagyis a rendszeren belül az egyszer fent másszor lent típusú, átmeneti ingadozás, vagy pedig strukturális változásról van szó, ami azt jelenti, hogy a rendszer alapműködésében következett be törés.

Az eddig adott, illetve tervezett amerikai kormányzati intézkedések, melyek lényege, hogy a kieső lakossági keresletet állami költekezéssel pótolják ki, akkor lehetnek sikeresek, ha az első kimenettel van dolgunk, vagyis a mostani lejtmenet véget ér, és visszatér minden a régi kerékvágásba. Ebben az esetben is azonban valószínűleg az eddig ismerteknél radikálisabb állami beavatkozásra lenne szükség ahhoz, hogy a korábbi összkereslet meglegyen. Amerikában az ingatlan és részvények formájában lévő megtakarítások egyszerűen köddé váltak. Ahhoz, hogy az embereknek a nyugdíjas évekre legyen valami, a hagyományos, pénzbeli megtakarítások szintjét egészségesebb szintre kell visszatolni, mondjuk a hitelőrület előtti évekre jellemző hat százalékos GDP arányos szintre.

Ha az emberek hat százalékkal visszafogják fogyasztásukat, hogy abból megtakaríthassanak, akkor az azt jelenti, hogy a kormánynak a jelenlegi 3-4 százalékos költségvetési hiányt újabb hattal kellene megfejelni, hogy a kiesést pótolni tudja. Ez 10 százalékos a költségvetési hiányt jelentene az elkövetkező években, erre egyébként Obama explicit is utalt, amikor 1000 milliárd dollárt meghaladó deficiteket jósolt a következő évekre.

Ilyen mértékű éves hiányok az államadósság gyors emelkedését jelentik majd, és akkor még nem is beszéltünk azokról az állami kötelezettségvállalásokról, melyek akkor jelennek meg majd egyértelmű adósságként, ha azok a kockázatos eszközök, illetve garanciák, melyeket most rakás számra vásárol, illetve ad az amerikai jegybank, bukni fognak. Az adósság tehát rohamosan nőni fog, és ezzel nemcsak Amerika van így, hanem az összes olyan állam, mely költségvetési élénkítésben töri a fejét.

A nagy kérdés, hogy ki fogja ezt a GDP-nek már most a 70 százalékát meghaladó, és rohamosan gyorsuló adósságot finanszírozni. Kik lesznek azok a befektetők, akik majd megveszik az állampapírokat, és milyen kamatot kérnek majd az adott kölcsönért.

Kölcsönt általában akkor szoktak adni, ha tudják, hogy azt az adós vissza is fizeti majd. Amerika eddig jó adósnak számított, mit mondtuk olcsón, alacsony kamatokon kapott pénzt. Ahhoz, hogy az állam vissza tudja fizetni az adósságot növelni kell az adókat, vagy csökkenteni kell a kiadásokat, vagy durván megugró gazdasági növekedésre van szükség, hogy az adóbevételek emelkedéséből keletkező többletből lehessen törleszteni. Jelenleg ezek közül egyik sem adott. Az állam éppen növeli a kiadásokat, csökkenti az adókat, megugró gazdasági növekedésre pedig egyáltalán nem számíthatunk, örülünk ha ezekkel az intézkedésekkel egyáltalán a magánszektor fogyasztás visszafogása miatti lassulást pótolni lehet.

Itt pedig visszatérhetünk az alapkérdésünkhöz, ami arról szólt, hogy a mostani lassulás ciklikus vagy strukturális változások következménye. Az állami költekezés által nyújtott segítség akkor működhetne, ha ezzel újraindulna a magánszektor, ismét a korábbihoz hasonlóan felpörögne a fogyasztás, ekkor ugyanis az állam is vissza tudná fizetni a most felvett adósságokat. A jelenlegi helyzetben azonban nagy az esély arra, hogy a mostani lassulás strukturális változásokat hoz, illetve azok egyfajta következménye, melyből sokáig nem lesz visszatérés a múltbeli modellhez. Az amerikai lakosság egy jó ideig nem fog belemenni durva eladósodásba, a meglévő terhek törlesztését nyögi majd, és azzal próbálkozik majd, hogy elveszett megtakarításait valahogy pótolja majd a nyugdíjas éveire.

Abban az esetben, ha a befektetők nagy része kezd el majd így gondolkozni, akkor az amerikai állam nagy bajban lesz, mert nem fogják finanszírozni, az állampapírokat nem lehet majd a mostani alacsony hozamokon eladni, egyszerűen nem lesz pénz amiből az állam költekezni tudna. Sok választás sajnos nincs, lehet reménykedni abban, hogy a bevezetőben felvázolt globális munkamegosztás úgy változik majd, hogy az állami költekezés tartós megugrása helyett, inkább más országok amerikai termékek iránti kereslete indítja majd be a gazdasági növekedést. Ez azonban egy lassú folyamat, hisz Amerikának ehhez nemzetközileg versenyképes termékeket kell majd előállítania, illetve azoknak az országoknak Ázsiában, illetve kisebb részben Európában, akik eddig inkább exportra termeltek nagyobb hangsúlyt kell helyezniük az importra. Nos ezek a változások nem 2009-ben fognak villámgyorsan lezajlani.

Nem vagyok makroelemző, de valamiért mindig szoktam nyilatkozni makroügyekben, főleg, ha megkérdeznek. Most nem kérdezett meg senki, de azért dobok két ábrát, mert a pénteken kijött ipari termelési adatról szóló indexes cikk címe azt sugallta, hogy itt az alja, és ezt pontosítani kéne. Nincs itt.

Sokan azt mondják, most olyan válság van, amilyen még nem volt. Én nem így látom. Ha például az egyik legjobban dokumentált ország, az Egyesült Államok gazdaságtörténetét tanulmányozzuk, akkor számtalan gazdasági és azokkal jellemzően összefonódó bankválsággal találkozhatunk, amelyek jellemzői a csődök számának megugrása, növekvő munkanélküliség, az értékpapírpiacok beomlása, és hasonlók. Az argentín gazdaság bedőlése után a válság átterjedt Angliára, számtalan bank, és vállalkozás csődbe jutott, a különféle értékpapírok árfolyama összeomlott, s ha az Angol Jegybank nem avatkozik nagyon hatékonyan közbe, talán javíthatatlan károk keletkeztek volna a gazdaságban – írták az 1890/91-es brit válságról az 1911-es New York Times-ban, a "régi" válságokat elemezve. Szinte a mostani válságról is írhatták volna, pár szót kicserélve…

A svájci jegybank nagyokat vágott, és komoly svájcifrank-kínálatot nyújt Európának. Meg van ijedve. Ő is, meg mi is, svájci frankban eladósodott hitelesek. Micsoda szerencse, hogy mi is ugyanattól félünk, mint ők: hogy a frank nem látott szintekre erősödik, ami a frankhiteles honfitársaink havi törlesztését az egekig emelheti. Alkalmi barátok lettünk.

Ettől félt a magyar kormány is (néhány hete), és ezért tette a javaslatát a bankoknak, hogy azok mentesítsék az ügyfeleket az iszonyú árfolyamkitettségtől, ami a bankrendszer stabilitását is potenciálisan veszélyezteti. Hiszen ha az adósok hiteltörlesztése az egekbe szökik, úgy ugyanoda tart a fizetni nem képes ügyfelek száma, és így a bankok vesztesége is. Egy kis bökkenő azért van a dologban: ha mindenki rohan leváltani vagy visszatörleszteni a frank hitelét, akkor a frank árfolyama erősödik, vagyis az adósok maguk alatt vágják a fát, hiszen egyre rosszabbul járnak (persze főleg azok, akik késlekednek, ilyen pánikrohamokban mindig elől lenni jó). Minél tovább tart ki egy ilyen esetben a hitele mellett egy adós, annál jobban nő a motivációja, hogy szabaduljon a hitelétől, mert a többiek visszaváltásai miatt erősödő frank egyre növeli a havi törlesztő részletét.

A baj ott van, hogy ez a hatás valószínűleg nem lenne gyenge: a 2004-től európai szinten is egyre kedveltebb svájci frank alapú hitelezés folytán mintegy 500 milliárd franknyi ilyen hitel van Európában, és ez megfelel az alpesi ország egy évnyi nemzeti össztermékének (ebből a magyar és a lengyel 40-40 milliárd, osztrák körülbelül 90 milliárd). Mint mondtam, a szerencsénk, hogy látszólag nem csak mi félünk ettől a kimenettől, hanem a svájci jegybank is, ami ilyen helyzetekben egyáltalán nem mellékes kérdés (nála jobb barátot nem is találhatnánk). De jogos, hogy ő is a mi fejünkkel gondolkozik? Miért nem hagyja a „meggondolatlan” hiteleseket bedőlni, és erős devizával végigröhögni, hogy miként nyer magának igazat a közgazdaságtan egyik alapszabálya, a „nincs ingyen ebéd” posztulátuma? (Itt ez arra utal, hogy ingyen ebéd akkor van, ha valaki csak azért, mert frankban veszi fel a hitelét, biztosan jobban jár, mint honfitársa, aki forintban teszi mindezt, hiszen az árfolyam változása pont az, ami ezt az előnyt elméletileg kell, hogy kompenzálja. Időnként le kell értékelődni a forintnak a frankkal szemben, vagy legalábbis nagyon úgy kell tűnnie.)

A válasz nagyon egyszerű: egy erős frank (és vegyük észre, ha ilyen körülmények között erősödik, akkor nagyon erős is lehet) óriási kockázatokat hordoz saját gazdaságára nézve. A mai pénzügyi válságban jelentősen megromlott fundamentumú gazdaságot egy árfolyam-erősödés veszélyes vizekre viheti. (Ezért nem kell rohanni a frankhitelek visszafizetésével.) A helvét gazdaságra leselkedő a veszélyek pedig a következők: turizmus, exportszektor, bankrendszer, államadósság. Vegyük sorra, ezeket:

Turizmus: a helvét nemzeti jövedelem 6 százalékát azok a bevételek adják, amelyet főleg a háromnegyedrészben európai idelátogatóktól szerez a minden tizedik munkavállalót foglalkoztató turizmus szektor. Ha a frank a jelenlegi 1,5 frank/euró árfolyamról 1-re erősödne, az csak emiatt a válság felé rohanó európai gazdaságok polgárainak szemében egyharmaddal drágítana minden utazást, elképzelhetjük, hogy a svájci családok tizede mit szólna ehhez…

Exportszektor: hasonlóan a turizmushoz, a sok szállal Európához integrálódott gyógyszer- vegy- műszer- gépipar is óriási kihívások elé nézne…

De természetesen, mindennek a kulcsa most is a bankszektor: a bankrendszer mérlegfőösszege a svájci GDP 9,2-szerese! Kontinentális Izland, mondhatnánk; nyilván sok a különbség is, és erre biztos sok svájci tudna megfelelő indokokat mondani. A legnagyobb bankja, a UBS, amely mérlegfőösszege a svájci nemzeti jövedelemnek a nagyjából négyszerese. Mindehhez nevetséges, 46 milliárd frankos tőke társul, vagyis az eszközei kis részének bedőlése esetén is képtelen lenne a veszteségeket saját zsebből finanszírozni: valakinek segíteni kell. Hasonló élményben már volt része, amikor a közelmúltban 60 milliárdos rossz eszközét magára vállalta az állam (ezzel a GDP 10 százalékával rontotta az adófizető polgárok vagyonát).

De mi lesz akkor ezekkel a bankokkal, ha az erős frank hatására a hitelesek sorra becsődölnek, és a fenti összeg akár többszörösét is kénytelen lehet leírni néhány nagy helvét bank? Ne is beszéljünk arról, hogy mindennek milyen hatása lehet más eszközökre, amelyek szintén ott csücsülhetnek a bankok mérlegében (kelet-európai kötvények, részvények)? Svájc több évszázados pénzügyi fellegvár nimbusza mehet rá egy ilyen kalandra, bár lehet, hogy ez a hajó már kifutott a kikötőből. A probléma nagyon nagy lehet.

És akkor felmerül a kérdés, mi lesz az államadóssággal? Egyáltalán: elég nagy-e a svájci állam ahhoz, hogy mindezt a szemetet magára vegye? Jut eszembe: növekvő államadósság, csökkenő árak (erős árfolyam biztos defláció jelen helyzetben), gazdasági recesszió, mindez az az egyveleg, amitől a mai Japán az, ami: példa minden jegybankár íróasztalfiókjában arról, mit kell elkerülni…

Ezek alapján a válasz egyértelmű: svájci barátaink is úgy irtóznak egy jó kis frank-erősödéstől, mint ördög a szenteltvíztől. De mit lehet itt tenni? Valószínűleg túl sokat nem. De az a kevés is elég lehet ahhoz, hogy a frank ne erősödjön tovább: a monetáris politikának mindent meg kell tennie, hogy a frankkeresletet kielégítse. Addig kell csökkenteni a kamatot, amíg lehet (0 alá már nehéz lesz), és annyi eurót megvenni (esetleg forintot, zloty-t), amennyit nem szégyell. (Kétkedőknek: a magyar jegybank is ellen tudott állni 2003 januárjában a forint erősödésére játszó spekulációnak, több milliárd eurót megvéve néhány nap leforgása alatt.) A japán közelmúltból szakmabelieknek ismert fogalmak itt is előkerülnek: ’ZIRP’, ’quantitative easing’. És csak zárójelben: ebben nem is lesznek olyan egyedül…

Mi hát a konklúzió? Nincs ingyen ebéd. Csak lehet, hogy a cehhet most a svájciak állják.

Minden játszmának van legalább egy egyensúlyi pontja. Egy amerikai matematikus, J. F. Nash mondta: véges játék esetén egyensúlyi helyzetet teremt, ha a szereplők felismerik, hogy egyik játékosnak sem éri meg eredeti stratégiáján változtatni akkor, ha a többiek sem változtatnak. Nash 1994-ben ezért a rendkívül szellemes és a köz hasznára alkalmazható megállapításáért Nobel-díjat kapott; akkor, amikor a magyar befektetésialap-törvény alig volt több két évesnél, ingatlanalapból meg még csak egy működött.

A PSZÁF 10 napra felfüggesztette az ingatlanalapok forgalmazását, ami jogos aggodalmat váltott ki sok befektetőkből, tekintve, hogy az ingatlanapokban kezelt vagyon 400 milliárd forint körüli összegre rúg, és ennek jelentős része a magyar lakosságtól érkezett. Hogy jutottunk idáig, és mi lesz ezután?

A nyíltvégű ingatlanalapok azzal váltak ismertté Magyarországon az elmúlt években, hogy szinte pontosan, előre kiszámítható hozamokat generáltak, kissé a banki betétek hozama felett hoztak, nem csoda hogy százmilliárd számra ömlött beléjük a pénz 2004-2006 között. A probléma azonban éppen a nyíltvégű státuszból adódik: a konstrukció életképtelen ebben a formában, és csak idő kérdése volt, hogy ez a konstrukció összeomoljon, amit pár kollégával együtt már évekkel ezelőtt megállapítottunk.

Nézzük hogyan működnek ezek az alapok? A feltételezéseink erősen egyszerűsítőek lesznek, ezért már most elnézést kérek, de szeretném egyszerűen érthetővé tenni. Tegyük fel, hogy az alap kibocsát 1000 darab befektetési jegyet 1 Ft-os árfolyamon, befolyik 1000 Ft, ebből 800 Ft-ot elkölt ingatlanokra, 200 Ft-ot félretesz bankbetétbe, vagy más likvid pénz formájában arra az esetre, ha ki akarnának venni pénzt az alapból. Folyik be a bérleti díj, dübörög a gazdaság, az ingatlanok értékelődnek fel (mondjuk 50%-kal), hamarosan a benne lévő ingatlan 1200 Ft-ot ér, plusz a benne lévő pénz 200 Ft, összesen az alap vagyona 1400 Ft. Mivel van 1000 darab befektetési jegy, egy jegynek az értéke 1,4 Ft lesz. Ha valaki szeretné visszaváltani a befektetési jegyét, akkor a félretett pénzből kifizetik ( 1 darab = 1,4 Ft árfolyamon), ha új befizetők jönnek (ugyanezen az árfolyamon), akkor pedig a pénzt szép lassan elköltik ingatlanokra. Rögtön látható, hogy mikor érkezik el a probléma. Tegyük fel, hogy valamilyen oknál fogva alapunkból az ügyfelek fele (500 darab befektetési jegy tulajdonosa) ki akar lépni, vissza akarják váltani befektetési jegyüket. Ki kellene fizetni neki 500*1,4 = 700 Ft-ot. De az alapban csak 200 Ft van készpénzben, a többi 1200 ingatlanban áll. Mit csinál az alap? Az első 200 Ft-ot kifizeti, azután csodálkozva néz. Na nem teljesen, mert a törvényi szabályozás szerint valamennyi hitelt felvehet az alap, és valameddig ki tudja fizetni a befektetőket még, de eljön a pont, amikor képtelen lesz fizetni, függetlenül attól, hogy az alapban lévő ingatlanok milyen minőségűek, és mennyit érnek. A probléma abból adódik, hogy az alap eszközei, az ingatlanok nem likvidek, csak lassan, nehézkesen eladhatók, a befektetők viszont bármikor visszakérhetik a pénzüket. Ha nagyon sokan akarják egyszerre kivenni a pénzüket, az alap képtelen lesz kifizetni őket, nem áll rendelkezésére ennyi készpénz. Nagyon fontos, hogy a probléma NEM abból adódik, hogy az alapkezelők rosszul bántak volna a befektetett pénzzel, kilopták volna, vagy rossz ingatlanokat vettek. Alapvetően a struktúra a hibás, mindig eljön a pillanat, amikor legjobb szándékuk ellenére bajba kerülnek! S mivel a befektetési alapok piacán gyakran gyorsan történik ki vagy beáramlás, ennek a veszélye bármikor fennáll.

Az elmúlt egy hónapban óriási mennyiségű (több, mint 100 mrd Ft) pénz áramlott ki ezekből az alapokból, nem véletlenül. Az ingatlanalapok az elmúlt egy-két évben jellemzően egyszámjegyű hozamokat generáltak, ám a szeptember-októberi banki betéti akciók során a bankok 9-10, később már 12-13-14%-os hozamokkal csábították az ügyfeleket. Az ügyfelek pedig teljesen racionálisan reagáltak, kivették a (múltban) kevesebbet hozó alapból a pénzüket, és átrakták a többet hozó bankbetétbe, ezzel megállíthatatlan spirált indítva be. Elkezdett fogyni az ingatlanalapok készpénze, és úgy tűnik eljutottunk oda, hogy egy-kettő már nem tudta kifizetni az ügyfeleit. Az igazi probléma pedig az, hogy ha csak egy alappal is történik meg ez (s valószínűleg múlt hét végére megtörtént), akkor hiába áll más ingatlanalapokban tonnaszám a pénz (van ahol még mindig 50% alatti az ingatlanarány, és borzasztó sok készpénzük van), ha az emberek beijednek, akkor pillanatok alatt ezekből, a "jó" alapokból is borzasztó mennyiségű pénzt vehetnek ki, ami őket is hasonló helyzetbe juttathatta volna. A PSZÁF tehát gyorsan, és bölcsen döntött, ámde lehet, hogy a 10 napos felfüggesztés nem lesz elegendő.Mit lehet ilyenkor tenni???

Több lehetőség van. Vagy az anyacégek, akik jellemzően bankok, megveszik az alapban maradt ingatlanokat (vagy azok egy részét), pénzt juttatva az alapba (a jelen helyzetben ehhez nem túl sok kedvük lesz, van elég bajuk), vagy az alapok megpróbálják értékesíteni az ingatlanokat, de ha mind egyszerre akar eladni egy egyébként is befagyott piacon, akkor ez az ingatlanárak drasztikus eséséhez vezethet – és ez azzal is jár, hogy hónapokig nem jutnak pénzükhöz a befektetők. Lehetséges megoldás zártvégűvé alakításuk, és bevezetésük a tőzsdére, ebben az esetben azonban valószínűleg azonnali, drasztikus, legalább 20-30%-os veszteséget fognak realizálni a befektetési jegyeiktől szabadulni igyekvők, hiszen mindannyian a tőzsdén akarnak majd eladni, és kérdés, hogy mekkora lesz a vételi érdeklődés (a piaci hangulat alapján borítékolhatóan kicsi) . A jelenlegi eset bebizonyította azt, amit már korábban sejteni lehetett: az ingatlanok illikvid jellegéből adódóan a klasszikus nyíltvégű, bármikor visszaváltható struktúrára alkalmatlanok, hiszen akármikor megismétlődhet, hogy többen akarják kivenni a pénzt az alapokból, mint amennyi szabad, likvid pénzeszközzel az alapok rendelkeznek, és ilyenkor a visszaváltások felfüggesztése marad csak megoldásként. Lehetséges megoldás még tőzsdei társaságként, vagy speciálisan szabályozott formában, REIT-ként (Real estate investment trust) való működésük, amelynek a törvényi hátterét viszonylag gyorsan meg lehet teremteni.

Az ingatlanalapok másik problémája, hogy hogyan értékelik be az ingatlant. Az ingatlanok beértékelésére sokféle megoldás kínálkozik, de mindegyik csak becslés, nem tükrözi feltétlenül a valóságot, lehet, hogy alul- és lehet, hogy túlbecslik az alapban rejlő ingatlanok valós értékét, az alap beértékelése pedig ezen a virtuális, valósággal viszonylag szoros kapcsolatban álló, de azt soha tökéletesen le nem fedő árazással történik.

Az árazás problémája és az ügyfelek gyors kivonulásának problémája valójában megoldhatatlan dilemma, és véleményem szerint a nyíltvégű ingatlanalap, mint struktúra nem működhet jól. Van, aki máshogy gondolja, erről a következő hetekben bizonyára sokat fognak vitatkozni a szakemberek. Úgy vélem, hogy az a lakosságban meglévő hit lett megerősítve az ingatlanalapok „vonalzóval meghúzott” eredményességével, miszerint az ingatlan a tuti befektetés. Sajnos ez nem igaz, az ingatlanbefektetés is kockázatos (éppúgy, mint bármely más befektetés) és a jelenlegi problémák éppen ezt tükrözik. A megoldás az adott időre, mondjuk 10 évre szóló zártvégű, tőzsdén kereskedett alapok kibocsátásban van, erre már volt példa, ilyen volt mondjuk a Pillér befektetési jegy. Mivel nem bármikor visszaváltható, így nincs meg annak a veszélye, hogy az ügyfelek,hirtelen „kirántják” a pénzt, az alapban lévő ingatlanok árazását pedig a piac dönti el. Ez sem tökéletes megoldás, de a jelenleginél szerintem jobb.

A bentragadt befektetőket ez persze nem fogja megnyugtatni, és valószínűleg lesz még utcára vonulás, ha sokan nem jutnak hónapokig a pénzükhöz, de az eset tanulságait le kell vonni, és újra kell gondolni a szabályozást.

A magyar gazdasági és politikai élet nagyjai beindultak. Csányi Sándor beráncigálná az euróövezetbe Magyarországot, kedvenc miniszterelnökünk Gordon Brown-nal és Putyinnal telefonálgat, és még Orbán Viktor is rácsörög naponta egy-két európai miniszterelnökre, hogy ugyan segítsenek. Itt már igazi krízishelyzet van, még a végén megérjük, hogy valamiféle összefogás is kialakul, habár a múlt tükrében ez csupán csalfa ábrándnak tűnik.

Pedig összefogásra szükség lenne, minden szinten. Magyarországnak sikerült belelavíroznia magát a legbénább antilop szerepébe, amely után most oroszlánok rohangálnak – ahogy a jegybankelnök úr kifejtette ország-világ előtt pár napja. Aki nézett már természetfilmet az persze tudja, hogy az oroszlánok nem hülyék, nem a leggyorsabb, legerősebb antilopra rontanak rá, hanem kinézik a leggyengébbet, és levadásszák. Természetes szelekció, pusztuljon a férgese. Sokat tettünk azért, hogy mi legyünk a spekulánsok első számú célpontja, a szerencsétlen, lúzer antilop. A spekulánsok alapvetően nem gonoszak – ahogy az oroszlánok sem azok – csupán logikusan, racionálisan kiválasztják, hogy az adott pillanatban kire, mire érdemes rámozdulni. És rámozdulnak.

Rámozdultak Magyarországra is, és ez nem kicsi probléma. Az elmúlt években sikerült mindannyiunknak devizában eladósodni, habár néhányan időnként bátortalanul megjegyezték, hogy ez azért kicsit kockázatos. Sebaj, majd lesz valahogy. És évekig megúsztuk, élveztük az alacsony kamatokat, örültünk az alacsony törlesztőnek. Lehet, hogy most is megússzuk, és élünk tovább boldogan. Nem tudom megmondani, valószínűleg senki sem. De lehet, hogy nem, és meg kell fizetni a korábbi évekért is. Persze az egész probléma nem létezne, illetve sokkal kisebb lenne, ha Magyarországon már euróval fizethetnénk. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi válsághelyzet kiváló lehetőséget kínál, meg kell próbálnunk hasznot kovácsolni a szerencsétlenségből. Egy igazi magyaros virtussal, gyors huszárvágással ki kell kecmeregnünk a csapdából. Le kell térdepelni szépen az európai döntéshozók elé, és meg kell nekik mondani, hogy sajnos nincs más megoldás, be kell vezetni az eurót Battonyától Nemesmedvesig . Ha már tót testvéreinknél úgyis azzal fizetnek január elséjétől, ugyan hadd legyen már nálunk is euró. Persze az európai vezetők tiltakozni fognak, hogy így maastricht, meg úgy kritérium, de ha nagyon látványos arccal szenvedünk, mint kisgyerek az oltás után, akkor lehet, hogy el lehet érni valamit. Csányinak igaza van, minél gyorsabban be kell vezetnünk az eurót, ha más nem megy, legalább érjük el, hogy az euró előszobájának tekintett ERM-II rendszerbe beléphessünk, ahol már az Európai Központi Bank őrködik felettünk. Lehetetlennek tűnik, és a szabályokkal ellenkezőnek is, de a válság mindent felülír, még a legszigorúbb szabályokat is – ezt az európai vezetők is be fogják látni. Ha a politikusaink valóban szívügyüknek tekintik az ország dolgait akkor ezen fognak dolgozni, amilyen gyorsan csak lehet. Remélem már veszik is a brüsszeli repülőjegyeket…

A forintgyengülés jelentős része valószínűleg lufi. Ugyanolyan mint a 147 dolláros olajár, amikor 200 dolláros víziók jelentek meg, illetve az, hogy az orosz részvénypiacok a béke szigete lesznek a világgazdasági lassulás közepette. Mindkettő lényegében összeomlott azóta és valószínűleg a forint elleni spekulációval is ez fog történni. Október 23-24 miatt néhányan pánikolnak ugyan, hogy majd a külföldiek 300-ig viszik az eurót, pedig ez pont egy lehetőség, hogy hagyjuk akkorára fújódni a lufit csütörtök-pénteken, a karosszékből nézve a CNBC-t, amekkorára akar úgyis külföldiek fogják egymást püfölni. Mi meg nevethetünk majd a markunkba, mert hétfőre kiütik egymást a spekulánsok, és miután jól elagyabugyálták egymást, a forint visszatértet a normális szintjére, ami valószínűleg sokkal erősebb a mostaninál. A mai nap tehát akár kivételes lehetőség is lehet forint vásárlása deviza ellenében.

A gazdasággal ugyan sok baj van, meg a hitelességünk sem a legjobb és a válságkezelő stratégiánkat sem fogják egyetemeken oktatni mintaként, de azért összeomlástól nem kell tartani. A magyar ugyanis nem pánikol. Elnézést kérünk egy spekuláns „hedge fund”-októl, de mi nem pánikolunk, így ők fognak veszíteni. Lehet, hogy Izlandon nyertek, de ahogy 2003-ban is vesztettek az árfolyamsáv elleni támadással, úgy most is veszíteni fognak. Ez van, sajnáljuk. A történet ugyanis arról szól, hogy a spekulánsok próbálják megijeszteni a helyi lakosságot és a vállalatokat, pánikot kelteni, hogy megrohanják a bankokat és mindenüket euróra akarják váltani, s akkor nyerhetnének. De a magyar nem rohan sehova sem, váltani amúgy is drága, és korábban is mindig visszajött, akkor most miért ne tenné?

A jegybankelnök azt mondja mi vagyunk a leglassúbb antilop európában, ezért ránk vadásznak az oroszlánok. Ha mi elesünk, jön a következő. De valószínűleg nem esünk el, nagy nehezen, de kamatot is emeltünk és minden visszatér a régi kerékvágásba. A 2008-as forint válságnak vége.

Azt mondja egy ismerősöm, hogy micsoda műbalhét csinálnak itt már megint, mutatják a TV-ben, hogy megy le a tőzsdegrafikon, fogják az értékpapírkereskedők a 15 monitor előtt a fejüket, ijedt arccal bámulnak, mindenki szomorkodik, pánik van. Aztán másnap az ellenkezője, majd megint ugyanez. Pedig az ismerős tudja a megoldást (Berlusconi is ezt javasolta): be kellene zárni a tőzsdéket három hétre, elküldeni a brókereket szabadságra, pihenjék ki magukat, és mindenki rájönne, hogy nincs semmi baj, felkel minden reggel a nap, jár a villamos is, és mivel az utakat még mindig túrják, megmarad a dugó is, semmi érdekes nem lenne tehát. Megvan a megoldás!

Bankválság, az öreg kontinensnek is mozdulnia kell! A globális hitelválság kapcsán az emberek nagy részének az amerikai bankcsődök jutnak az eszébe, ami nem csoda, hiszen az elmúlt pár hét alatt számtalan nagy múltú, megingathatatlannak hitt intézmény húzta le a rolót. Ez nem is véletlen mondhatnánk, hisz Amerikában burjánzott az ingatlanpiac, az összeomlásának ezek az egyértelmű következményei. A bankválság azonban átkelt az óceánon, és úgy néz ki stabilan megvette a lábát Európában is.

Nehéz helyzetben van, aki használtautó-vásárlásra adja a fejét. Megnézi a terméket. Mit lát? Az autó ki van suvickolva, és most épp működik. A motorházba már legtöbben hiába bámulunk. Egyre mélyebb és naprakészebb műszaki tudás kell ahhoz, hogy valaki érdemben meg tudja állapítani, hogy milyen az az autó, és pláne, hogy mennyit ér. A tulaj és az ügynök sincs teljesen képben, de az előbbinek annyi előnye talán lehet, hogy ismeri az autó múltját, az utóbbi meg talán valamennyire szakértője az autóknak úgy általában.

Az eladó jobban ismeri azt, amit elad, mint a vevő. Ismerős?

Október. Egyike ama hónapoknak, amikor különösen veszélyes a tőzsdén spekulálni. A többi ilyen hónap: július, január, szeptember, április, november, május, március, június, december, augusztus és február.

Ma reggeli hír, hogy az 1930-as évek óta nem látott méretű bankcsőd következhet be az Egyesült Államokban, az egykor negyedik legnagyobb befektetési bank, a Lehman Brothers kér várhatóan csődvédelmet. Az ügy következményei egyelőre még kiszámíthatatlanok, annyi azonban biztos, hogy a pénzügyi rendszerek újkori történelmüknek legnagyobb megrázkódtatását élik át. Ezúttal az állami mentőöv nyújtása elmaradt, az adófizetők pénzének védelme élvez prioritást. Az persze elgondolkodtató, hogy a pénzügyi rendszerbe vetett bizalom csökkenésének milyen költségei lehetnek még, de ezeket a potenciális közvetett költségeket talán könnyebb lesz majd kommunikálni.

Mint a hírekben röviden lejött, az amerikai kormány effektív közvetlen állami irányítás alá helyezett két nyilvános, azaz tőzsdén forgó jelzáloghitel-intézetet, melyek az amerikai jelzáloghitel-piacon tapasztalható anomáliák miatt jelentősen veszítettek tőkéjükből és korábbi kormányzati segítségek ellenére is a fizetésképtelenség szélén álltak. Ez rendkívüli eset, hiszen a piacgazdaság egyik legtisztább formáját hirdető Egyesült Államokban nem igazán jellemző, hogy a piacok állami támogatásért ácsingóznak. A magamfajta analitikusabb gondolkodású fazonok el is kezdenek kombinálni, hogy akkor most mi van. Mindenkinek van valami dilije, nekem szakmailag mostanában a globális infláció jár a fejemben, úgyhogy egyből ezen a szűrőn keresztül kezdtem értelmezni a történteket.

A hétvége nagy gazdasági híre, hogy az Egyesült Államok államosította a 2 legnagyobb jelzálog hitelintézetet, rövid nevükön a Freddie Mac-et, és a Fannie Mae-t ( az USA kötelezettségvállalása sokszáz milliárd dollárra szól, annyi benne a nulla, hogy nem győzzük számolni). Sokakat sokkolt ez a hír, mondván, hogy történhet ilyen a kapitalizmus bástyájának számító USA-ban?

1. Tekintettel arra, hogy a miniszterelnök az utóbbi években átlag hathavonta új programmal illetve vízióval állt elő, alacsony hitele van egy újabb verzió megjelenésének. Ebben a helyzetben számára az lenne a leghasznosabb, ha új elképzeléseivel ezt a hitelességi deficitet próbálná enyhíteni úgy, hogy minél konkrétabb és rövid távon megvalósítható lépéseket javasol, hosszabb távú, kevésbé kontúros elképzelések helyett. Különösen igaz ez egy olyan miniszterelnök esetében, aki formálisan kisebbségben kormányoz, és maga tesz olyan kijelentéseket, melyek szerint lemond, ha az Országgyűlés nem fogadja el az adótörvényeket, illetve a költségvetést. Ezért az adójavaslatoknak csak az első évben megtenni javasolt lépéseivel érdemes foglalkozni. Ez az összeg pedig a „kompenzáló” adóemelésekkel nettózva kevesebb, mint 150 md forint!

Magyarországon a reform (így az adóreform is), eddig gyakran nem jelentett mást, mint sarcolást, a korábban, felelőtlenül elvesztegetett pénzek újbóli visszaszedését, a terhek emelését, a lyukak tömködését, az összeomlás széléről való megmentést, pedig nem erről kellene szólnia. Az adóreform egyáltalán nem l’art pour l’art tevékenység, nem is véletlen, hogy mára jóformán minden gazdasági szereplő felsorakozott mögé. A célja az, hogy a terhek elosztása igazságosabb legyen., és a magyar gazdaság gyorsabban növekedjen - ami mindenkinek jó. Adóreformot nem azért kell végrehajtani, hogy lenyugtassuk a közgazdászokat, és hogy megnyerjük a volt koalíciós partner maroknyi, ám annál fontosabb szavazatát. Adóreform azért kell, hogy mindannyiunknak jobb legyen, hogy négy év múlva jobban éljünk, mint most. A valódi adóreform mindannyiunk érdeke. Illetve majdnem mindannyiunké.  

Manapság sok szó esik a spekulánsokról, különösen arról a fajtáról, amelyik mesterkedésével történelmi csúcsra hajtotta a kőolaj árát, meg arról a fajtáról, amelyik évtizedes mélypontra juttatta az amerikai bankindexet (BKX). Gazdaságpolitikai döntéshozók ilyenkor hajlamosak a tőkepiacok erőteljesebb szabályozását sürgetni (érsd: állítsuk meg a "káros" spekulációt), mintha éppenséggel a pénzügyi befektetők lennének felelősek a mélyben ható fundamentális folyamatok irányáért. Hogy egy példát is hozzak: nem a pénzügyi befektetők, hanem az amerikai törvényhozás volt az, aki 1999-ben felülírta a befektetési és kereskedelmi bankokat szétválasztó 1933-as Glass-Steagall törvényt. Többek között ez tette lehetővé az amerikai bankrendszer egészségtelen mértékű felfúvódását és a fenntarthatatlan eredmény-dinamikát, aminek korrigálása éppen most zajlik.

Az utóbbi hónapok makrogazdasági adatai azt mutatják, hogy rohamosan lassul a világgazdaság. Látszik, hogy az eredetileg főleg a jelzáloghitelezéshez kapcsolódó, a pénzügyi szektorból kiinduló válság gyors ütemben terjed át a reálgazdaságra. Ez pedig azt jelenti, hogy az emberek most már nem csak az újságokban olvasgatják a nehezen felfogható sok nullás banki leírásokat, hanem valószínűleg a hétköznapokban is megérzik a gazdaság lassulásának negatív hatásait.

Természetesen egyelőre senki sem tudhatja, hogy az iráni válsággal kapcsolatos félelmek mekkora szerepet játszottak az olajlufi felfújásában. Minden jel arra utal azonban, hogy a következő néhány hónapban, de legalábbis egy éven belül ez ki fog derülni – az iráni válság ugyanis, akárki akármit mond, rohamosan halad a megoldás felé.

Manapság minden magára valamit is adó gazdasági szakértő világgazdasági összeomlást vizionáló cikket ír, vagy legalábbis egy újabb nagy és végzetes veszélyre hívja fel a figyelmet. Az elmúlt egy év persze kiváló táptalajt is szolgáltat erre, hiszen szépen, ahogy a csillag megy az égen jöttek felszínre ok-okozati sorrendben az újabb és újabb problémák. Az ingatlanpiaci válságból hitelpiaci válság, amiből szép lassan reálgazdasági krízis kerekedik, az infláció i-jére pedig mostanában kerül fel a pont. Valahogy úgy nézünk most ki, hogy bámuljuk a „szegény” pénzügyi szektort és a világgazdaságot ahogy a detoxikálóban „ejtőzik” és a tisztulás nem kívánt melléktermékei bizony nem nyújtanak valami szép látványt, ráadásul a folyamat sem egy estés lesz, mint az életben. De talán nem lesz végzetes az elmúlt pár év „féktelen” ivászata és a beteg újra magához tér, hogy véres és kialvatlan szemmel újra neki induljon. Mert a világ már csak ilyen… Ezért, bár nem kis erőfeszítést jelent ez most, próbáljuk meg optimistán szemlélni ami történik és nézzük mi történhet az elkövetkező években.

De előtte csak nagyon röviden a múltról, mert bár már mindet leírtak ugyan a krízis okairól – használva olyan szép rövidítéseket mint CDS, CDO, CPDO, CLN, SIV, SPV, CLCI…(szinte verseny van abban, ki tud több ilyet) – de röviden nem történt más, minthogy „valakik” (a fejlett világ állampolgárainak egy része) nemes egyszerűséggel hitelből fedezve elköltötték azt a pénzt ami soha nem is volt és soha nem is lesz az övék. Ez utóbbi az igazi gond, lévén hitelről van szó. Tették ezt azon nagyon is megfogható célból, mert egyszerűen jó volt és kész. Nekik is, meg azoknak is (a globális bankrendszer egy jelentős részének), akik úgy adták a hitelt, mintha ingyen lenne a forrás és csak a pénzt hozza a kockázatok nélkül. De mint mindig most is kiderült semmi nincs ingyen…Ilyen értelemben ami most történik az bizony kedvező, hiszen egy téves gondolatra – nevezetesen az, hogy az ingatlanárak örökké emelkednek és a kockázat csak egy elavult fogalom – alapuló folyamat megbukott, az egyre biztosabb összeomlás felé való robogás lassult és talán meg is áll végre. A tehetetlenségi erő még ugyan a szakadék felé tolja, de a fékek már erősen csikorognak..

Naponta legalább három ember keresett meg az elmúlt hónapban, hogy „ugye szerinted is érdemes a forintunkat átváltani euróra?”. Ha két hét múlva mész Görögországba nyaralni, akkor igen, ha viszont a befektetéseidet akarod lecserélni forintról euróra, akkor már nem biztos – nagyjából ennyit tudtam válaszolni, miközben a forint szép csendesen leballagott 248-ról a soha nem látott 233-as szintig.

Ismét nő feszültség a piacokon, a március-áprilisi rövidebb korrekciót követően. A vezető amerikai tőzsdeindex a Dow Jones áttörte a március eleji mélypontot, és a német DAX sincs már ettől messze. Mi történt már megint, volt még olyan negatív hír, amiről nem tudtunk korábban? Leegyszerűsítve, a lassan egy éve kirobbant válság forgatókönyve a következőképpen alakult. 2007 vége felé lassan mindenkiben kezdett tudatosodni, hogy itt elég nagy baj van, a globális növekedés jelentősen lassulni fog, vége a 80-as évek közepétől tartó aranykornak.

Mi lenne, ha 2400 forint lenne egy 1 euró?  Semmi.  Na jó, ez így nem teljesen igaz, sarkítottam, ferdítettem, csúsztattam.  Van olyan eset, amikor semmi sem történne.  Vegyünk egy egyszerű példát.  Tegyük fel, hogy a kormány és a jegybank bejelenti ma este, hogy holnap 0 órától, minden forintösszeg mögé egy nullát írunk, azaz megszorozzuk tízzel.  A fém- és papírpénzek, az árak, a bérek és minden, így az árfolyam is a mai tízszerese legyen.  Holnaptól tehát 2400 forint egy euró.  (Tekintsünk most el attól, hogy ennek gyakorlati megvalósítás milyen nehézségekbe ütközne.) Nos, sajnos vagy nem sajnos, de nem változna semmi sem. 

 Azt mondja a miniszterelnök úr – és állítólag ebben egyetért vele az ellenzék is valamilyen formában – hogy „Robin Hood”-adót kell kivetni az energiaiparban képződött „extra”profitra. Az érvelés klasszikusan populista persze: a magas olajárak miatt a „megérdemeltnél” többet keresnek az energiaiparban dolgozó cégek, így hát logikus, hogy egy részét fizessék be a közösbe. Az ötlet első hallásra mindenkinek tetszik, rövid végiggondolás után már nem biztos, hogy annyira jó.

Az alapvető probléma az, hogy ki dönti el, hogy mi az extraprofit, és miből ered? Vajon nem extraprofittal dolgoznak-e a bankok, vagy a 400%-os THM-el pénzt kölcsönzők? Esetleg a fodrászok? Ki mondja meg, hogy mitől lesz „extra” a profit? Hiszen csak egyetlen példa: megduplázódott-triplázódott a gabonák ára az elmúlt pár évben (hasonlóan, mint az olaj) így hát ilyen alapon logikus lenne, hogy vessünk ki Robin Hood-adót a gabonatermelőkre is, nem? Hiszen a bevételük minden érdem nélkül éppúgy megtriplázódott, mint az olajkitermelő cégeké. Semmi különbség nincs, csak annyi, hogyha nekik rossz kedvük van ettől, akkor lezárják a kombájnokkal az utakat, amire a legtöbb egyéb iparágban dolgozó cég nem képes. Magyarul: nekik nem szabad csúnyát mondani, mert mérgesek lesznek. Másoknak igen. Azért jó a nagy cégek adóztatása például a gabonatermelők helyett, mert a nagy cégek „arctalanok”, olyan mintha senkié sem lennének – ellentétben például a földművelőkkel.

A másik probléma viszont, hogyha egyszer már van extraprofit-adó, akkor felvetődik a kérdés, hogy mit fogunk csinálni akkor, ha a feltételek majd megváltoznak, és mondjuk elvesztik nyereségességüket ezek a cégek. Akkor majd állami támogatást kapnak cserébe a korábbi elvonásokért? Így lenne logikus és igazságos a dolog. Ha jól mennek a dolgok, elvonunk pénzt tőletek, ha rosszul, akkor meg kisegítünk állami pénzből. Így működtek a szocialista vállalatok, emlékezhetünk rá milyen sikerrel.

A harmadik probléma, hogy ha bejelentjük, hogy a képződött „extra”profit (továbbra sem tudjuk, hogy ki és mi alapján mondja majd meg, hogy valami extraprofit-e) egy részét elvonják – bármely iparágban – akkor ez éppúgy hat, mint a magas személyi jövedelemadó kulcs: csökkenti az adott iparág hajlandóságát a fejlődésre, fejlesztésre, hiszen a fejlesztés költségeit, kockázatait ők vállalják, a nyereséget meg ha akarja, elvonhatja az állam. Akkor minek fejlesszen?

A legtöbb közgazdász elfogadja, hogy az állam szabályozó szerepe, a kiszámítható, tisztességes játékszabályok alkalmazása fontos a gazdaságban, ezért van például Versenyhivatal, különböző Felügyeletek, egyebek. Tessék használni ezeket és egyéb szabályozókat, ha úgy vélik, hogy valaki nem tisztességesen versenyez, átveri a fogyasztókat, partnereit, vagy hasonlók. Számtalan eddig kevéssé kihasznált eszköze van, lehet még az államnak, hogy tisztességesebbé, a lakosságnak olcsóbbá tegye a versenyt, a gazdaságot. De hasraütésszerűen megállapítani, hogy mi az extraprofit és mi nem, úgy gondolom, ez nem túl szerencsés megoldás.

NE.

Az elmúlt hónapokban öles léptekkel emelkedett a benzin és gázolaj ára, amelynek hatására a fuvarozók és úrvezetők egysége tömörülve az üzemanyagok adótartalmának mérséklésére szólítják fel a kormányt. Nemcsak itthon, egész Európában. Én azt mondom, ne csökkentsük le az adókat.

Az üzemanyagokat terhelő adóknak több mögöttes oka, értelme van.

1. A költségvetésnek kiváló bevételi forrásul szolgálnak. Az árak emelkedésével a költségvetés bevételei nőnek, amely a jelenlegi helyzetben kifejezetten jól jön az államnak, a magyar költségvetés egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy bevételekről mondjon le.
2. Az adótartalom azért is hasznos – elméletileg – mert a magasabb árak visszafogják a fogyasztást, így csökkentik a környezeti terhelést. Ha adótartalmat csökkentük, azzal megugrik a fogyasztás, és nő a környezetet érő terhelés.
3. Elméletileg az üzemanyagokban foglalt adók értelme az (is), hogy a növekvő bevételekből direkt vagy indirekt módon több pénz juthat az okozott környezeti károk csökkentésére, hiszen a jelenlegi üzemanyagok nagyon komoly környezeti terhelést okoznak.

Az olajárak nem véletlenül emelkedtek az elmúlt években: egyre több olajterméket használunk fel, és a növekvő kereslet megemeli az árakat. Rendkívül rossz üzenet lenne ezt azzal ellensúlyozni, hogy lejjebb visszük az árakat, ahelyett, hogy az olajtól való függőségünket próbálnánk meg csökkenteni. Az olajárak emelkedése, és az ebből származó adóbevételek megugrása inkább esély lehet. A helyes válasz nem az üzemanyagok adótartalmának csökkentése, ami többletfogyasztásra ösztönöz, és semmi haszna nincs, hanem ehelyett inkább azt kellene deklarálnia a kormányzatnak, hogy a többlet-adóbevételeket alternatív-energiaforrások kutatására, telepítésére, fejlesztésére, környezetvédelemre használja fel. Mint oly sokszor a gazdasági életben, két választás van, az egyik rövidtávon kellemes, hosszútávon mindenkinek rossz, a másik nem túl kellemes rövidtávon, de hosszabb távon a közösségnek hasznosabb.

Az élőmunka terheinek csökkentése áll az Oriens tanácsadó cég alternatív kormányprogramként is felfogható javaslatcsomagjában. Az szja és a munkáltatói terhek jelentős csökkentését részben a kiadások visszafogásával, de az áfa 23 százalékra és a jövedéki adó emelésével is ellensúlyoznák. A nettó bérek minden jövedelemkategóriában emelkednének, úgy, hogy a munkáltatói terhek is csökkenek. A kiadások lefaragásában nem lehet megkerülni a nyugdíjkérdést sem, a Kilábalás program is szakítana a jelenlegi svájci indexálással, ahogy a minimálbér intézményével is. Részletek az Index összállításában.

A költségvetési bizottság a jövő kedden meg kívánja hallgatni Simor Andrást, a jegybank elnökét a hétfői kamatdöntéssel kapcsolatban.

Összefoglalva, röviden: “Monnya El!”

Ez a mindössze kétszavas tőmondat nyilván megérdemli, hogy több sík mentén is elemzés tárgyává tegyük. Ha arra mérget nem is vennék, hogy a lehető összes irányból kivesézem, néhány erre érdemleges szempont lehet a következő: politikai-odamondós; logikai-szakmai; legitimációs-kommunikációs.

Egy barátomat megkereste valaki, aki azt ígérte, hogy havi 10%-os hozamot tud elérni „alacsony kockázat mellett” a részvény és devizapiacokon kereskedve. Tényleg van ilyen? Lehetséges ez? A válasz talán szomorú: nem nagyon.

Ha az államháztartásban nem is sikerül, legalább a fejekben, a közgazdasági közgondolkodásban reformot akarnak – mondják az Oriens befektetési tanácsadó cég neve alatt alternatív kormányprogramot készítő szakértők. Szerintük a konvergenciaprogram stabilizálta ugyan az ország helyzetét, de ezenkívül csak rontott rajta, mára mindenkinek nyilvánvaló kell legyen a tarthatatlan növekedési áldozat. A politikusok rossz teljesítménye mellett ebben a közgazdasági elitnek is szerepe van: hozzászoktunk ahhoz is, hogy nem kell számokkal alátámasztani az állításokat, az átalakításokhoz hiányoznak a hatásvizsgálatok. A csapat két hét múlva ezermilliárd forintos kiadáscsökkentést és adóreformot magába foglaló javaslatot mutat be, amely révén, ha januárban életbe lépne, már 2010-re jelentős tartalék képződne a rendszerben. A Barabás Gyuláva, Holtzer Péterrel, Orbán Krisztiánnal és Vojnits Tamással készült interjút itt olvashatják.