Az előbb-útóbb mindenféle mentőakció ellenére szükségképpen bekövetkező görög államcsőd kommentálása kapcsán egyre több olyan vélemény hangzik el, amely az Európai Monetáris Unió szétesését, sőt az egész európai integrációs folyamat leállását vizionálja. Szándékosan használtam a „vizionál” szót, ugyanis a jelenlegi válságszituáció és a felfestett apokaliptikus jövőkép közötti oksági láncolatot ezek a vélemények nem fejtik ki, nagyjából arra szorítkoznak, hogy nagyon nagy baj van az európai integrációval, tehát annak vége lesz. A magam részéről ezzel nem értek egyet, szerintem nemcsak az EU, de az Európai Monetáris Unió is túléli ezt a válságot, csak a formák és a határok változnak meg – bár ez sem kevés.
Az izlandi Eyjafjallajökull vulkán továbbra is eregeti magából a füstöt és hamut, azonban a kitörés intenzitása alábbhagyni látszik, és a kibocsátott hamufelhő magassága is alatta marad a korábbinak. A hónap közepén a hamu a sztratoszféra alsó határáig emelkedett, olyan 6 és 10 kilométeres magasság közé.
Itt már érződik a föld forgásából eredő sztratoszferikus szél hatása. Ez a hamut az európai légtér felé sodorta. Ennek az állandó szélnek az oka a föld forgásában keresendő, a bolygó maga valamivel gyorsabban forog, mint az ebben a magasságban lévő igen ritka levegő. Azaz a levegő a bolygóhoz képest (ami keletről nyugatra forog) nyugatról keletre mozdul el. Ez nem klasszikus meteorológiai értelmben vett szél, de ettől még hatása ugyanaz. Ez tette például lehetővé a második világháborúban a japánok számára, hogy olyan léghajókat készítsenek, amelyeket 10 kilométerre felengedve és időzítővel ellátva bombákat juttassanak el az USA nyugati partvidékére. Pár ilyen bomba okozott is némi riadalmat Kaliforniában, egy ideig az USA hadvezetése azt hitte, hogy japán gépek dobták le a bombákat, ekkor ugyanis még nem tudtak a sztatoszferikus szélről. Ez majd csak a sugárhajtású repülés idején vált közismertté. És ha valaki eddig nem tudott volna erről, most a reptéren rostokolva volt ideje rá, hogy a számtalan híradásból mindezt megjegyezhesse.
A cikk első része arról szólt, hogy Görögország nagyon nehezen kerüli a csődöt, vagyis azt, hogy vagy fizetésképtelen legyen, vagy hogy valamilyen egyeztetett módon fizetési halasztást, adósságátstrukturálást hajtson végre. Akkor azt írtam, hogy ez geopolitikailag is jelentős esemény, mert 180 fokkal szembe megy mindannak, ami a második világháború óta Európában történt. Olyan folyamatok láncolatát indítja meg, ami ismét átrajzolja, bizonyos értelemben visszarendezi Európa működését, amivel a hatvanöt éves, szinte folyamatos integrációs folyamatnak — egyelőre, vagy talán végleg — vége szakad, az Eurózóna pedig akár szét is szakadhat.
Lassan ki kell mondani, hogy Görögország valószínűleg csődbe megy. Ez talán a legjelentősebb európai esemény a második világháború lezárása óta, ugyanis alapvetően fordítja vissza azt a folyamatot, ami Berlin 1945-ös elfoglalása óta meghatározta Európa életét.
Geopolitikai változásról van szó. Száznyolcvan fokos fordulat abban a láncolatban, amellyel Németország lefegyverzésétől fokozatosan jutottunk az európai integráció egyre magasabb szintjére. Ennek az integrációnak a kelet-európai bővítés mellett az egyik utolsó állomása volt az euró létrehozása. Lehet, hogy Európa más irányt vesz, és ezt az irányt a hatvanöt éven át visszafogottan viselkedő Németország határozza meg.
A kétrészes cikk első fele Görögországgal és annak adósságügyeivel foglalkozik, a második a történet ellenkező végén álló Németország és vele Európa jövőjét boncolgatja.
A Magyarországon elterjedt gyakorlat szerint a pénzügyi kormányzat csúcspozíciói és a Big Four tanácsadó cégek szakértői állásai között szabad az átjárás . Két volt pénzügyminiszter és az Apeh volt alelnöke jelenleg is valamelyik adótanácsadó partnere, a bársonyszék mostani tulajdonosa, akárcsak az MNB elnöke pedig az egyik első embere volt korábban. Ezek a cégek elsősorban nagy nemzetközi vállalatok számára végeznek adótanácsadást, valamint segítik a beruházói adókedvezmények megszerzését. Tevékenységük másik részét a magyarországi nagyvállalatok offshore ügyeinek intézése képezi. A Figyelő szerint egyetlen ciprusi címen – a CY-3030, Limassol, Chrysanthou Mylona 3. alatt – 293 magyar vállalat tulajdonosának van a székhelye. Ez a cím ad otthont a Deloitte-csoport helyi képviseletének is.
Az önmagában nem lenne probléma, hogy a múlt heti EU csúcson a görög válság ügyében Európa vezető politikusai bohócot csináltak magukból, hiszen egyrészt ez a foglalkozásukkal jár, másrészt az ilyen ragyogó előadásokért lehet őket igazán szeretni. A láthatóan jelentős részben a cirkuszi porondon rögtönzött műsorszámuk lényege az volt, hogy óriási csinnadrattával odaígértek egy komplett süllyedő hajónak egy darab, frissen öntött ólomból készült mentőövet, azt is csak azzal a feltétellel, hogy mire a hajó teljesen elsüllyed, a legénység tagjainak és az utasoknak tökéletesen meg kell tanulniuk úszni.
A háztartások devizahiteleinek állománya körülbelül 6400 milliárd forintot tesz ki. Ennek kilencven százaléka svájci frank alapú, és 97 százaléka öt éven túli lejáratú. Az alacsony kamatlábú devizahitelek gyors elterjedését az okozta, hogy a hitelintézetek nem tájékoztatták részletesen ügyfeleiket az ilyen hitelek kockázatainak mértékéről. Az ügyfeleket olyan táblázatokkal kellett volna ellátni, amelyek szemléltetik, hogy az esetleges 5, 10, 15, stb. százalékos forintárfolyam gyengülés esetén mekkorára fog nőni a havi törlesztőrészletük.
Gazdasági mutatóinkat tekintve sok mindenben különbözünk régiós szomszédainktól, az egyik lényeges differencia, hogy az elmúlt tíz év során nálunk jóval magasabb volt az infláció mint a Csehországban vagy Lengyelországban. A magasabb inflációnk régiós viszonylatban magasabb jegybanki, és így magasabb kereskedelmi banki kamatokat jelentett az elmúlt évek során, ez volt az egyik oka annak, hogy szomszédainkhoz képest nálunk jóval elterjedtebb volt a devizahitelezés. A jelentős devizahitel felvétel itthon végső soron fogyasztásban csapódott le, tehát tolta a keresletet, erősítette az inflációs nyomást, és a magas importon keresztül folyófizetési mérleg hiányt eredményezett. Volt ebben tehát egy kis ördögi kör jelleg, hisz az infláció leszorítását célzó szigorúbb jegybanki politika a táguló forint-euró vagy magyar-svájci kamatkülönbözeten keresztül, az erősödő forint mellett, csak fűtötte a devizahitelezést, vagyis a fogyasztást. A burjánzó, szabályozatlan devizahitelezés katasztrofális következményeit a válság során megtapasztaltuk, az azóta hozott intézkedések a jövőben ezt a kockázatot mérséklik, habár a devizahitelekből adódó sérülékenység még több éven át velünk marad, hisz a kiépült állomány nem tud egyik pillanatról a másikra eltűnni. Úgy tűnik, hogy a válság, a gazdasági visszaesés részben a másik problémánkat is kezeli, megtöri a magasabb inflációt, az MNB legfrissebb előrejelzése szerint 2011 végére 2 százalék körülire mérséklődik majd az árszínvonal emelkedés üteme.
Válságkezelésből jeles. Mármint a lakosság viselkedése a megtakarítási lehetőségek terén a válság ideje alatt. Ezt mutatják legalább is azok a statisztikák, melyek a háztartások döntéseit tükrözik a banki betétek és a tőzsdei részvények piacain. A körülmények ugyanakkor változni látszanak, és bár a válság kifutása kapcsán még számos kérdőjel van, annak egy fontos szakasza minden bizonnyal lezárult.
2008. és 2009. az offshore-ellenes keresztes háború évei voltak, idén pedig a bankárok ellen indul harcba a nemzetközi igazságosztók serege. Legalábbis úgy tűnik, hogy a fejlett államok - nevezhetjük ezeket OECD tagállamoknak, G20-nak vagy valóság közelibb néven "magas adózású területeknek" - az egyetemes közjó és gazdasági stabilitás érdekében megrendszabályozzák a krízis okozóit, a banánköztársaságokat és a haszonleső bankárokat.
A pénzügyi válság átrajzolta az egyes régiók és országok pénzügyi térképét. Elemzésekben, befektetői döntésekben a korábbiakhoz képest egyre újabb országcsoportok jelennek meg, különböző országok kapnak önálló figyelmet, korábban egymástól távol eső államok kerülnek összehasonlításra. Önmagában megtisztelő az a figyelem, ami ezen folyamatban Magyarországnak kijut, különösen, mert nemzetközi szervezetek, befektetőházak, sőt olykor még hitelminősítők is egyre gyakrabban méltatják, hogy Magyarország a válság legnehezebb időszakában is milyen mértékű költségvetési konszolidációra volt képes. Ebből a sorból viszont feltűnően kilóg Edward Hugh 2010. január 21-én megjelent, Hungary Isn't Another Greece......Now Is It? című cikke. (Az elemzést az Index is közölte. Oszkó válasza angolul ma megjelent a Hugh-elemzést közlő fistfulofeuros.net -en is. )
Az értékalapú ingatlanadó a mai magyar adórendszer hiányzó eleme. E szakmai evidencia ellenére a képviselők sokat nyűglődtek bevezetésével (lásd: Építményadó-impotencia adóügyben). A nagy nehezen kikínlódott, belső ellentmondásokkal terhes luxusadótörvényt végül is megszülték, ezt azonban az Alkotmánybíróság (AB) simán megsemmisítette. Fő érve az volt, hogy az önkormányzati értékbesorolás szerinti, az adott ingatlan konkrét műszaki jellemzőin alapuló ún. számított értéknél nincs jogi út az adóalap vitatására olyankor, amikor az ingatlan tényleges forgalmi értéke (piaci értéke) alatta marad a számított értéknek (155/2008. (XII.17.) AB határozat).
Lehet, hogy az elmúlt időszak devizahiteles mizériája után kicsit fals hangzása van a címnek. De, mint oly sokszor a látszat itt is csal. A cím inkább egy pozitív változásra szeretné felhívni a befektetők figyelmét.
Az elmúlt évek során Magyarország esetleges eurózóna csatlakozásának az esélye folyamatosan csökkent, a több mint két éve zajló globális válsághoz való részben kényszerű alkalmazkodásunk azonban nagy változást hozott a kilátásokat illetően. Görögország agóniáját látva azonban felvetődhet a kérdés, hogy nem hullik –e szét a rendszer mire odaérünk.
A 2008-2009-es válság egyik aspektusa nagyon leegyszerűsítve az volt, hogy megrendült a pénzügyi szektorba vetett bizalom, bajba kerültek a bankok, értékpapírcégek, biztosítók, s ezeket a kormányzatoknak, államoknak kellett kimenteni. Az történt, hogy ezek a cégek (és jellemzően a lakosság is) megpróbálták adósságait csökkenteni, miközben ezt az adósságot átvállalta az állami szektor, így segítve rajtuk. Azaz, az államok egyre jobban kezdtek eladósodni, hogy megmentsék a gazdaságot. A második Nagy Gazdasági Válság elhárításának azonban nagyon komoly ára volt a legtöbb országban: az államok rendkívüli, soha nem látott gyorsaságú eladósodása. Ez alól kivételt képez például Magyarország, amely korábbi bűnei miatt kényszerpályán mozgott, s így kénytelen volt más utat választani: itt az állam is egyre kevesebbet költött ellentétben a legtöbb országgal. Ennek természetes következménye egy nagyon komoly recesszió lett idehaza. Amiről most szó lesz, az ennélfogva jellemzően nem alkalmazható Magyarországra, hanem sokkal inkább a nagy gazdaságokra.
Egy évvel ezelőtt Bernard Madoff gigantikus csalásán hüledezett a világ. Senki sem gondolta volna, hogy a Nasdaq korábbi elnökeként is hírnevet szerzett sztárbefektető Kulcsár Attilát is megszégyenítő pimaszsággal képes átverni a pénzvilág „elitjét”. A csodabankár által felépített piramisjáték – Madoff saját bevallása szerint – már közel két évtizeddel korábban kezdődött, a csalássorozatban összesen körülbelül 65 milliárd dollárnyi virtuális pénz került az ügyfelek „számláira”. A lufi kipukkadt, a befektetők futhattak a pénzük után.
Úgy tűnik, manapság komolyan kell foglalkozni azzal, hogy milyen a jó monetáris és a jó fiskális politika. Sokan azt hiszik –elsősorban hazánkban-, hogy a szigorúnak látszó költségvetési és pénzügyi politika már önmagában elégséges feltétel ehhez és nem veszik figyelembe, hogy a valódi cél nem az egyensúly, hanem a jólét növelése egy adott társadalmon belül. A másik tévhit az, hogy sokak szerint az egyensúly önmagában elvezet a jóléthez, illetve azt hiszik, a parametrikus változtatás az már maga reform.
A mostani válság okainak tisztázásakor és értelmezésekor érdemes megvizsgálni a közgazdaságtani racionalitáson túl, egyéb, első ránézésre nem a tárgykörbe eső okokat is. Itt egészen prózaiakra gondolok: az emberi érzelmekre, az érzelmek befektetési és pénzügyi döntésekben betöltött szerepére. A közgazdaságtannak ezzel a témával bővebben és részleteiben is foglalkozó ágát angolul behavioural finance-nak hívják, magyarban a pénzügyi viselkedéstan kifejezése honosodott meg. Úgy gondolom, hogy e tudományos módszerekkel már leírt és vizsgált témakör behatóbb ismerete fontos lehet a jövő szempontjából, legyen szó a válságból való kilábalásról, a pénzpiacok jövőjéről vagy éppen saját személyes pénzügyeink tervezéséről.
A múlt hét híre volt, hogy az indiai jegybank a devizatartalékokból vett kétszáz tonna aranyat, ami így átlépte az 1100 dolláros árat. A vásárlást az indiai pénzügyminiszter azzal indokolta, hogy az amerikai és az európai gazdaság is elég gyenge ahhoz, hogy nekik jobban megérje aranyba tenni a pénzüket, mint dollárba vagy euróba. Elég flegma kommentár, pláne Indiától, de valami azért van benne.
Aki szokta olvasni a germán, kelta regéket, olvashatta a történetet a helgolandi halászokról. Akik, mivel a környékükön lévő tengerben rengeteg hering volt, a halászatból nagyon jól éltek, és mindezt könnyedén, erőlködés nélkül tették. Viszont a jó élet kényelmessé tette őket, elfelejtették, mi volt az ami számukra biztosította az „édes életet". Azt gondolták, a könnyű lét örökké fog tartani, és már semmit sem kell érte tenni. A történet szerint annyira nem akartak foglalkozni a halakkal, nem készültek elő sóval, hordókkal, hogy mikor érkeztek a heringek, nem halászták ki őket. A halaknak kellett kiugrálni a partra, de ahelyett hogy feldolgozták volna őket, egy öregasszony inkább visszasöpörte őket a tengerbe. A halak végül megsértődtek, odébbálltak, és azóta Helgolandban is ugyanúgy meg kell küzdeni a megélhetésért, mint bármelyik halászembernek. Az elmúlt időszakban mintha így lennének a befektetők is a tőzsdéken, illetve a pénzpiacokon.
Pénteken sem mozgott sokat a forint árfolyama, a kurzus egész nap 275 forint/euró közelében maradt, bár délelőtt rövid időre 274 alá, majd 275,50 fölé is benézett. Öt óra előtt nem sokkal 274,80-nál jegyezték a devizapárt.
A valóságban nem az a piac működik, mint amit tankönyvekből ismerünk. Az idei két Nobel-díjas kutatásainak középpontjában ez a kérdés áll. Az elméleti piacmodell kritikája azonban éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az állami beavatkozásra még kevesebb indok van.
Ismét sok pénz van a világban. Mai hír: a Henderson Land Development, az egyik vezető helyi ingatlanfejlesztő által épített hongkongi lakóházban most adtak el egy 68 emeleti lakást kb. 122 ezer dolláros (USD), azaz 21,9 millió forintos négyzetméteráron. Ez a cég szerint az egész földön valaha elért legmagasabb érték , a lakás teljes ára így 439 millió hongkongi dollár, mintegy 10,2 milliárd forint.
A héten ítélik oda a svéd kémikus és feltaláló, Alfréd Nobel alapította díjakat. 1968-tól ez kiegészül a Közgazdasági Alfred Nobel-emlékdíjjal is (vagyis nem közgazdasági Nobel-díj a hivatalos titulus). Mivel a jelöléssel és odaítéléssel kapcsolatos dokumentumok archívuma kereken ötven évig nem kutathatóak és titkosak, minden évben nagy várakozások előzik meg a díjak kiosztását, különösen most, amikor válság söpör(t) végig a világ gazdaságában és pénz- és tőkepiacain.
Kicsit olyan érzésem van, mint réges-régen, amikor egykori sztármeteorológusunk, akinek nevét egy egész ország ajkán hordozta, „beígérte” a csodaszép időt, és közben másnap egy egész ország ázott bőrig. Itt van még az indiánnyár, vénasszonyok nyaralnak, de becsapós az időjárás, kik lengén vannak, már felfáznak. Bár ad még meleget a napsugár, de kopogtat az őszi szél, vad zápor és nagy eső, az ajtóban bebocsátást kér.
A napokban jelent meg a két talán legfontosabb nemzetközi gazdasági jelentés, a Világgazdasági Fórum Global Competitiveness Report-ja, amely az egyes országok versenyképességét, és a Világbank Doing Business évkönyve, amely az egyes országok szabályozórendszerét értékeli abból a szempontból, hogy mennyire segítik, vagy éppen akadályozzák az üzleti élet működését. Ez a két jelentés az, amelyekből talán a legtöbbet megtudhatunk arról, hogy milyen egy-egy ország nemzetközi megítélése.
Kilábalás az elveszett évtizedből címmel a múlt héten jelent meg az Oriens két szakértőjének, Orbán Krisztiánnak és Vojnits Tamásnak az írása ezen a blogon. A szerzőpáros kifejti, hogy az elmúlt tíz év a felzárkózás szempontjából nem hozott eredményt és a válság végképp rávilágított, mennyire tévúton haladt az ország. A közgazdászok azt is kiemelik, sok olyan hiedelem bukott meg, amiket korában ellenőrizetlenül fogadott el a szakma. Ilyen például az, hogy a felzárkózásunk automatikusan biztosított, hogy az állami kiadások csökkentése önmagában vett érték, vagy hogy az államadósságunk minden körülmények között kezelhető. Az írás főbb tételeivel csak egyetérteni lehet, néhol azonban hiányérzetem van, erről írok röviden.
2008. szeptember 15-e az igazság pillanata volt. A Lehman Brothers összeomlásával megindult a lavina, ami kishíján betemetette Magyarországot. Az összeomlást elkerültük ugyan, de a szembenézést nem fogjuk. Még ha gyorsan ki is lábalnánk a válságból, egy egész elveszett évtizedet fogunk magunk mögött tudni.
Egy évvel ezelőtt jelentett csődöt a Lehman Brothers, és ezzel napok alatt a többi nagy (befektetési) bankot is hasonló helyzetbe hozta, és a fenyegető pénzügyi csődhullámot csak az amerikai és más kormányzatok gyors és korlátot nem ismerő költségvetési-, illetve jegybanki mentési akciója állította meg. Ekkor már egy éve gazdasági recesszió volt az Egyesült Államokban és több fejlett országban, illetve drámai lassulás a világgazdaság új motorjának tekintett fejlődő országokban. Az alábbiakban a folyamat főbb elemeit és ezek összefüggéseit próbálom röviden feltárni.
A világ meghatározó gazdaságaira kitekintve azonos gazdaságélénkítő eszközök bevetését tapasztalhatjuk. A szeptember 5-én tartott, G20 csúcstalálkozót előkészítő pénzügyminiszteri értekezleten a felek egyetértettek abban, hogy korai lenne még a rendkívüli fiskális és monetáris gazdaságélénkítő intézkedések visszavonásáról beszélni, mivel gazdasági növekedést még számos kockázati tényező fenyegeti. Ez a döntés e pillanatban gazdaságpolitikailag indokolható. A döntéshozókra ráadásul nagy nyomás nehezedik állampolgáraik, választóik részéről a munkahelyek megőrzése miatt. Ennek érdekében az amerikai és a kínai jegybankok a nap 24 órájában nyomtatják a pénzt, a fejlett világ kormányai pedig adócsökkentéssel próbálnak több pénzt hagyni gazdaságaikban.