Lengyelország az állami nyugdíjrendszert is drasztikusan átszabta rendszerszinten, míg Magyarország alapvetően nem nyúlt az első nyugdíjpillérhez. Most megnézzük közelebbről, mi is történt Lengyelországban. A lengyel reform egy évvel később, 1999-ben követte a magyar 1998-as nyugdíjreformot. Ez az egy év elegendő volt arra, hogy Lengyelország lemásolja a svéd reformot, azaz bevezesse a fiktíve egyéni számlás rendszert. A kérdés, hogy ezzel sikerült-e megválaszolniuk a nyugdíjrendszer hosszú távú problémáit?
Rohamosan öregszik Közép- és Kelet-Európa posztkommunista országainak népessége, leginkább azért, mert nagyon alacsony a születési ráta, és az egyre jobban kitolódik a várható élettartam. Az Eurostat hosszútávú népesség-előrejelzése szerint Magyarországon a 65 év felettiek aránya 2010 és 2060 között megkétszereződik és 30 százalék felé emelkedik. Lengyelországban a változás két és félszeres lesz és 2060-ban az idősek aránya eléri majd a 34 százalékot.
A következő három hónap alatt gyökeresen át fog alakulni a magyarországi gyógyszertárak tulajdonosi szerkezete. A rendszerváltás óta nem történt ilyen széleskörű tulajdonosi átrendeződés ilyen rövid idő alatt ebben az ágazatban. Egyedül a gyógyszertári privatizációhoz mérhető a tulajdonviszonyok most kezdődő átalakulása, de a változás iránya részben ellentétes: egyes helyeken az állam újra tulajdonos lehet a patikákban. Kérdés: hogyan alkalmazkodnak a szereplők az új versenyfeltételekhez, illetve hozzájárulhatnak-e ezek a változások a gyógyszertárak jövedelmezőségének javulásához és a szolgáltatások bővüléséhez?
Elég egyszerű volt, hogy mindenki megértse, de éppen ezért nem igaz. A 90 százalékos adósságküszöb rövid idő alatt nagy karriert futott be, hogy aztán egy Excel-hiba lelepleződése után gyorsan hiteltelenné váljon. A problémák viszont, amire válaszolni akartak vele, továbbra is égetőek.
2008 szeptember 15-e megrengette a pénzügyi világot, majd a globális gazdaságot is, évtizedek óta nem látott visszaesést okozva. Ugyanakkor ez nem jelentette azt, hogy ne lehetett volna pénzt keresni – volt több olyan pénzügyi befektetés, amely kiemelkedő hozamot ért el ebben az időszakban. Tekintsük át ezeket!
Közép-kelet-európai befektetési elemzőknek vélhetőleg nem 2008 szeptemberének második hete volt a legalkalmasabb időpont arra, hogy amerikai ügyfeleiket egy ötnapos körutazáson rábírjanak a térségbeli pénzügyi befektetési lehetőségek szemrevételezésére. Utólag visszatekintve talán még őrültségnek is tűnt pont akkor sort keríteni egy tengerentúli kiruccanásra, amikor az amerikai pénzügyi rendszer fennállásának legsúlyosabb krízisét élte át az 1929-33–as nagy gazdasági válság óta.
Na de ne legyünk önmagunkkal szemben igazságtalanok: ugyan kiszámított - néhány jól informált bennfentes szereplőt leszámítva - arra, ami azon az ominózus héten történt? Ha viszont már így belecsöppentünk az események sűrűjébe, vettük a bátorságot szembenézni a kihívással, rövid mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy maradunk, és az eredeti program szerint lelkiismeretesen végiglátogattuk mindazokat, akik még hajlandóak voltak meghallgatni bennünket. Természetesen igyekeztünk alkalmazkodni a rendkívüli helyzethez.
Vételi ajánlásainkat a sutba hajítottuk, és mondanivalónkban inkább a vételi pozíciók mielőbbi zárásának fontosságára helyeztük a hangsúlyt. Az igazat megvallva, nem volt különösebb akadálya meggyőzni erről az ügyfeleket. Egy New York-i befektetési alapkezelő például jószerivel az egész megbeszélésünk alatt mással sem nyüstölt bennünket, mint hogy ajánljunk neki német részvényeket eladásra. Elképesztő volt látni, de azon a héten tényleg alig akadt olyan, aki ne eladni akart volna.
A támogatott KKV-hitelek világát teljesen felbolygatta a Magyar Nemzeti Bank (MNB) idén nyáron indított hitelprogramja (aminek a határideje ma jár le). Pedig már előtte is jó sok, a piaci feltételeknél kedvezőbb feltételekkel elérhető, támogatott hitel közül válogathattak a fejlesztésre vágyó kis- és közepes méretű cégek.
Kínában a március közepén lezajlott vezetőváltás óta minden jel szerint erősödik a nyugati szél, legalábbis ami a gazdaságpolitikát illeti. A dinamikájukat vesztett exportpiacok növekedést generáló hatását fél évtizede, jobb híján, kényszerből pótló, a külső keresleti sokk tompítására szolgáló, kézi vezérlésen, valamint az elképesztő volumenű mesterséges hitelexpanzión alapuló gazdaságirányítási modell elérkezett fenntarthatóságának határaihoz. Az új vezetés pedig nem vesztegeti az időt, és nem hagy kétséget a tervezett változások irányát és mélységét illetően sem.
Néhány hónapon belül kiderül, hogy kit választ az amerikai jegybankként funkcionáló Federal Reserve (Fed) élére Barack Obama. Az amerikai sajtóban már hetek óta megindultak a találgatások. Nyilatkozatai alapján Obama olyasvalakit szeretne Ben Bernanke utódjául, "aki érti a Fed kettős mandátumát, azaz képes kissé eltávolodva, objektíven nézni a magas munkanélküliséget és a gazdaság növekedésének biztosítása mellett figyelni tud az inflációra is, mégpedig úgy, hogy ha az esetleg megszaladna és a piacok újra beindulnak, ne hozzanak létre új buborékokat." Tapasztalt döntéshozó kerestetik, nem lesz egyszerű a döntés.
Az elmúlt időszakban a wall street-i elemzők és a pénzügyi szaksajtó kiemelt figyelemmel követik a világ egyik legnagyobb PC gyártója, a DELL körül kialakult felvásárlási csatát. Az ügy nem csupán üzleti vonatkozásai miatt érdekes. A főszereplők, az alapító Michael Dell és Carl Icahn befektető megtestesítik az amerikai álom két különböző olvasatát, összecsapásuk a Tőzsdecápák, Bud Fox és Gordon Gekko harcához hasonlítható.
A fősodratú sajtó narratívája szerint 2011 februárjában egy népi mozgalom elsöpörte Mubarak diktatórikus rendszerét. Ideiglenesen a hadsereg vette át a hatalmat, majd szabad választásokat írtak ki, melyet a Muzulmán Testvériség nyert meg. Mivel ők rosszul, autokrata módon kormányoztak, elvesztették a nép bizalmát. Az 2013 júniusában újra föllázadt és – ezúttal is a mélyen demokratikus hadsereg segítségével - elűzte az alkalmatlanná vált Morsi elnököt a hatalomból. Végre egy igazi demokrata reformer, a nyugati orientációjú csapat, Baradei és társai veszi át a hatalmat. Egyiptom így hamarosan révbe ér és beköszönt a Nílus mentén a nyugalom korszaka. Mindebből semmi sem igaz.
A jegybankelnök legutóbbi tájékoztatóján új monetáris politikai keretrendszert jelentett be. Eszerint az MNB átveszi az EKB gyakorlatát. A hazai gazdasági helyzet azonban sok szempontból nagyon más, mint az euróövezeti vagy az Egyesült Államok helyzete. Nem ugyanaz a pálya, nem ugyanazok a magyar gazdaság lehetőségei, ezt pedig figyelembe kell venni a kamatdöntéseknél. Ahogy az orwelli „négy láb jó, két láb rossz” típusú érvelés sem valódi érvelés, úgy ez az „alacsony kamat jó, magas kamat rossz” egyszerűsítésre is nagyon igaz. Ennél a helyzet sajnos bonyolultabb.
Sokan és sokszor megjósolták már a szénhidrogén alapú üzemanyaggal történő közúti közlekedés végét, de eddig egyetlen egyszer sem vált valóra a vízió. A világon ma már több mint 1 milliárd személyautó jár az utakon, évente 60 millió új autót adnak át, és ezek közül szinte mindegyik üzemanyaga benzin vagy dízel, még a hibridek aránya is elenyésző (bár az Egyesült Államokban már megközelíti a 4%-ot). A kizárólag elektromos hajtású autó érdemi mennyiségű sorozatgyártása pedig mindezidáig álom maradt. Mondhatnánk, hogy az autóipar adatait figyelve semmi jelét nem látni a az evolúció következő lépésének, de van egy másik terület, ahol látszólag mégis hisznek forradalmi változásokban: a részvénypiacon.
Amióta kitört a devizahitelek körüli mizéria, a legextrémebb megoldási kísérletekkel találkozhattunk végtörlesztéstől árfolyamrögzítésen, forintosításon és átstrukturálásokon át egészen az obskúrus szerződési tételekben vájkáló bírósági ítéletekig. Múlt héten pedig a kormányzat egy újabb végtörlesztés lehetőségét lengette be. Van valami perverz abban, hogy ezekben a megközelítésekben a devizahitelek gyakorlatilag minden paraméterét megpiszkálták már az árfolyamtól a futamidőig, kivéve a legkézenfekvőbbet, amely az egyetlen igazán korrekt megoldási lehetőséget kínálná: a hitelek kamatát.
Valójában a megoldás kulcsa mindig is a kamat volt. Ha az ügyfelek által fizetett kamatok lekövették volna a CHF-alapkamat csökkenését - nagyjából úgy, ahogy Lengyelországban történt – akkor az részben ellensúlyozta volna a frankerősödést, így elkerülhető lett volna a törlesztő-részletek és a nemteljesítő adósok arányának ilyen mértékű emelkedése, a téma állandó politikai napirenden tartása, a folyamatos negatív sajtó a nyugati pénzügyi világban, stb. - bár az is igaz, hogy ennyi bankadót se lehetett volna beszedni.
Az alábbiakban részletesen is kifejtem, hogyan lehetne a kamatra fókuszálva még mindig megnyugtatóan rendezni a devizaadósok helyzetét.
Egy ország boldogulása meghatározóan gazdasági versenyképességéről szól. És amint ezt Magyarország gazdasági mutatóiból kiolvashatjuk, országunk versenyképességének egyik legfőbb tényezője a külföldről beáramló működőtőke (FDI), tehát nemzetközi cégek itthoni beruházásai, mellyel munkahelyeket teremtenek, termékeket és szolgáltatásokat hoznak létre. Ennek eredményeként adóznak és közvetlenül hozzájárulnak a ország fejlődéséhez, az állami kiadások finanszírozásához.
A 2012-es UNCTAD World Investment Reportban [ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája 2012. évi Befektetési világjelentés] szereplő FDI Contribution Index rangsorában Magyarország az első helyezést érte el. Az index a külföldi működőtőke nemzetgazdaságon belüli jelentőségét méri különböző makrogazdasági mutatók (foglalkoztatás, bruttó hozzáadott érték, beruházás, export, bérek, adóbevétel, K+F) alapján.
A külföldi közvetlen tőkebefektetések magas magyarországi arányát az NGM tavaly júliusi adatai is megerősítik. 2012 első negyedévének végén az FDI meghaladta a 71,6 milliárd eurót, ezzel a GDP arányában a magyarországi állomány a legmagasabb volt (71,3 százalék) a közép-európai térségben.
Talán érdemes azt is tudni, hogy a Magyarországra beérkezett FDI nagyjából egyharmad része érkezett Németországból, német vállalatoktól. Az újra befektetett tőkének pedig közel a fele.
A kínai gazdasági növekedés lassulása új fokozatba kapcsolt és immáron olyan jeleket produkál, amely megütötte a világsajtó ingerküszöbét is, és az utóbbi hetekben-hónapokban a befektetők szemében is első számú veszélyforrássá lépett elő. A két héttel ezelőtti kínai bankközi zavarokat sokan úgy interpretálták, hogy kézzelfogható közelségbe került a gazdaság vészfékezése, sőt, akár egy kínai válság kialakulásának is szemtanúi vagyunk.
Ehhez képest a kínai jegybank viszonylag lassan, de mára gyakorlatilag teljesen orvosolta a bankok egymás közti hitelezésében fellépő likviditás-hiányt, és a bankok egymás közti hitelezésének árát mutató bankközi kamatok ismét lecsökkentek a megelőző hetekben tapasztalt szintekre. Mindez nem nagy mutatvány egy jegybanktól, elvégre alapvető feladatuk a bankközi likviditás menedzselése és kipótlása. A nagy kérdés inkább az, hogy vajon valós, azonnali veszély-e a kínai összeomlás.
A római hadvezérek és uralkodók csaknem mindegyike igyekezett a népet maga mellé állítani. Ennek rövidlátó verziója volt az, amikor egy hadvezér egy győztes háború, új területek elfoglalása után bevonult Rómába. Egyfajta propagandaakcióként végigvezette Róma utcáin az ellenséges hadsereg foglyait, az elfoglalt területek népének tagjait, vezetőit, vezérét. Mindeközben megszerzett vagyonának egy részét – piciny részét – az utcán ünneplő tömegek közé szórta, szóratta. Vagy éppen akár hetekig is eltartó gladiátor küzdelmeket finanszírozott.
Évek óta gyakorlatilag lehetetlen olyan elemzést, véleményt olvasni nálunk, ami ne a hitelezés beindítását sürgetné. Ez visszatérő elem volt a kormányoldalon és annak kritikusainál egyaránt, a két csoport között csak a hitelezés elmaradása mögött felfedezni vélt okokban volt különbség ("magas kamat" vs. "kiszámíthatatlan gazdaságpolitika").
Bár nyilván a policy-döntések szerepe sem elhanyagolható, szerintem valójában a hitelezés visszaesése mostanáig jelentős részben Magyarország külső eladósodásában bekövetkező szükséges korrekció természetes következménye volt. És bár nem vitatható, hogy a hitelezés élénkülése rövid távon mindig jótékonyan hat a növekedésre, ez a pozitív hatás hosszabb távon egyáltalán nem automatikus: csak akkor következik be, ha az új hitelek jó, megtérülő projektekre fordítódnak. Ezért a hitelélénkítésnél nem árt az óvatosság: a „rossz hitelezésnél” valójában még a nem-hitelezés is jobb.
Egy nyugati diplomata meséli elkerekedett szemekkel: "te, ha ebben az országban öt percet késel egy megbeszélés tervezett kezdetéhez képest, akkor egész pontosan az első öt percből ki is maradsz". Melyik országról lehet szó? Szinte az összes, fejlett nyugati országbeli válaszadó a távol-keleti országokat jelölte meg. Afrikait egy sem. Pedig ezt Elefántcsontpart kapcsán hallhattuk. Ahol a közszolgák duplasávos autópályán özönlenek a városba, a róluk elnevezett „közigazgatási dugó” kora reggeli időszakában, hogy aztán modern, csupa üveg felhőkarcolókban landoljanak pontban fél nyolckor, eleget téve az ország legfelső közszolgája, a miniszterelnök rendeletének.
Nálunk a politikai elit az elmúlt 20 évben túlhangsúlyozta az adórendszer szerepét - a gazdasági növekedésre gyakorolt hatását mindenképpen, ennek a részleteiről bővebben ebben a korábbi posztban írtam. Politikusaink leginkább azzal érvelnek, hogy az adócsökkentés Magyarországon a gazdasági növekedés gyorsulásához vezet. Erre két magyarázatot is szoktak adni.
Az elmúlt közel hat év összes erőfeszítése ellenére a fejlett gazdaságokban igen lanyha a növekedés, az euró övezet recesszióban van, rendkívül magas, sok esetben emelkedő a munkanélküliségi ráta, a válság előtt és/vagy a válság eredményeképpen felhalmozódott adóssághegyek leépítése pedig továbbra is várat magára. A fiskális politika mozgástere szinte mindenhol teljesen beszűkült, így a világ a jegybankoktól várja, hogy megoldja a problémákat, hiszen - szól az érvelés - egyedül a jegybankoknak vannak meg az eszközeik a válság megnyugtató rendezésére.
Észak-Korea, ha hinni lehet a sajtóértesüléseknek, gyakorlatilag hadat üzent az Egyesült Államoknak a minap. Ha ez múlt hétfőn történik, gyenge áprilisi tréfának tűnne a hír. Mint amikor a második világháborúban Bárdossy László, Horthy miniszterelnöke átadta a magyar hadüzenetet az amerikai nagykövetnek, aki nem értette, hogy egy királyságnak miért van kormányzója, hogy ha az országnak nincs tengere, akkor az miért ellentengernagy, és hogy miért az Egyesült Államoknak üzennek hadat, ha területi követelésük a körülötte lévő kelet-európai országokkal szemben van.
A kivándorlásnak nem csak gazdasági vetületei vannak, hanem mindenféle egyéb, szociális és érzelmi következményei is. Mégis, az alábbiakban ezen szempontok értékelésétől eltekintek és maradok az objektívebben megragadható gazdasági szempontoknál.
Amióta tavaly tavasszal a közvélemény - szinte véletlenül - felfigyelt egy, egyébként már régóta rendszeresen készülő Tárki-közvéleménykutatás eredményeire, azóta alig lehetett nálunk józan hangvételű elemzést olvasni a kivándorlásról (tisztelet a néhány kivételnek). Ez nem is annyira meglepő, hiszen az elvándorlás vagy az arra való hajlandóság egyfajta hangulati indikátor is, márpedig a hangulat már egy ideje nem valami jó Magyarországon, ráadásul a hangulati kérdések gyorsan bele is csúsznak a politizálás mocsarába. Szerintem azonban a kivándorlás fontosabb probléma annál, hogy ilyen alacsony színvonalon tárgyaljuk. Ezért – bár alapvetően pénzügyekkel foglalkozom – a következőkben megpróbáltam összeszedni egy körültekintőbb helyzetelemzést. (A cikket két részben közöljük, az első azt veszi számba, hányan, kik és feltehetőleg miért mentek el, míg a holnap megjelenő folytatás a kivándorlás nemzetgazdasági hatásait próbálja bemutatni.)
Miként azt a nemzetközi elemzők és hazai szakértők is sokat hangsúlyozták az elmúlt hetekben, a stabil növekedés szempontjából hatalmas a jelentőséggel bír, hogy a kormány képes lesz-e a választások közeledtével is tartani magát a tervezett államháztartási hiányhoz. Sokan találgatták, többek között a Bank of America Merrill Lynch elemzői is, hogy képes lesz a kormányzat folytatni az elmúlt két évre jellemző viszonylagos költségvetési fegyelmet vagy a választás közeledtével nem tud majd ellenállni a rövidtávú szavazatmaximálás logikájának és a növekedés szempontjából káros kiadásokra fecsérli a nagy áldozatok árán szerzett fiskális mozgásteret. A nemrég bejelentett rezsicsökkentés ez utóbbi forgatókönyv megvalósulását valószínűsíti. Hogy pontosabb képet kapjunk az esélyekről érdemes segítségül hívni a közgazdaság tudományi irodalom politikai költségvetési ciklusokkal foglalkozó eredményeit.
2011 után tegnap ismét sikerült dollárkötvényt eladnunk a világnak. Most ne azt firtassuk, hogy miért e két év szünet, azt majd megtesszük kicsit lejjebb. Kezdjük inkább azzal, hogy minek örülhetünk. A vártnál nagyobb érdeklődés – 12 milliárd dollárnyi ajánlat – és a vártnál alacsonyabb hozamok egyértelműen ünneplendőek. Sikerült szintén a várakozásoknál több, 3,25 milliárd dollárnyi öt- és tízéves dollárkötvényt kibocsátani, a megfelelő amerikai kötvényhez képest 335 és 345 bázispont felárral, azaz 4,125 és 5,375 százalékos hozammal. Ezzel a mennyiséggel az idénre tervezett devizaalapú kötvénykibocsátási kvótánk több mint felét letudtuk. Sőt, mindez megengedi azt a feltételezést is, hogy a kormány ezzel már finanszírozási szempontból ki fogja húzni a választásokig. Nem lesz tehát szükség a rettegett IMF pénzére, hacsak nem omlik össze közben a világ.
Az idén elkezdődik az „ingyenpénz”, a bankópréssel finanszírozott kormányzati költekezés korszaka. De ez még elméletben is egyedül a Jupiterek számára járható út. A kicsi, kevésbé fejlett országok csak öngyilkosságra használhatnák ezt a fegyvert, Magyarországot valószínűleg mégis meg fogja kísérteni az ingyen pénz gondolata. De bármennyire szeretnénk, nem vagyunk Jupiterek. Ellen kell állni a kísértésnek.
Mostanában híre ment, hogy az USA kincstárának ki kellene bocsátania egy platinaérmét, amit a Fed ezer milliárd dollár értékben megvenne, és ebből finanszíroznák az idén a költségvetés hiányát. Mi van? – kérdezhetik sokan.
Ahogyan néhányan szégyenlősen megjegyezték, a tandíj önmagában nem ördögtől való. Az átlag magyar diplomás kétszer annyit keres és harmadakkora eséllyel lesz munkanélküli, mint akinek nincs diplomája. Az az ötlet, hogy cserébe a diplomája költségének egy részét neki kéne állnia, elég igazságosan hangzik. A probléma az, hogy a jelentős részben tandíjból fedezett felsőoktatatás koncepciója a mai Magyarországon nem valósítható meg.
Pár hónappal ezelőtt elolvastam Michael Schuman The Miracle című könyvét. A könyv arra tesz kísérletet, hogy bemutassa az ázsiai csoda gazdasági hátterét, okait és a gazdaságpolitikai döntéshozók gondolkodásmódját. Ami meglepett, hogy számos Dél-Kelet Ázsiai országban még az igen keménynek tartott diktatúrákban is komoly gazdaságstratégiai elképzelésekkel rendelkeztek a vezetők. Többségük nem közgazdász volt, ennek ellenére azonban mindannyian tudták, hogy hatalmuk megtartásához szükséges a jólét számottevő növelése. Mivel a közgazdaságtanhoz nem értettek, külföldről, „Nyugat”-ról kértek szakértői segítséget. Évtizedeket átölelő gazdaságstratégiai elképzeléseket valósítottak meg. Bár az állam rengeteget ruházott be, az ázsiai csoda valójában a magángazdaság, a szabadon működni hagyott piac csodája.