Továbbra sincsen meg az április végén Szíriában foglyul ejtett két magyar személy. Hazai állampolgárok ritkán esnek áldozatul külföldi emberrablásoknak, az eddigi tapasztalatok alapján évtizedenként nagyjából egy-egy eset történik. A korábban elraboltak sikeresen hazatértek Magyarországra, de Szíriában nagyon zavaros a helyzet, így nem lehet tudni a mostani áldozatok sorsáról.
Két magyar eltűnt Szíriában, de azt nem tudni, hogy pontosan kik ők, ahogy azt sem, hogy kik az elrablóik, miért és hogyan vitték el őket, vagy akár az, hogy életben vannak-e. A Terrorelhárítási Központ (TEK) a Külügyminisztérium közreműködésével dolgozik az ügyön, de még sok a homályos részlet.
Annyit biztosan lehet tudni, hogy egy magyar informatikus és egy mérnök az áldozat. A kelet-szíriai Deir al-Zúrt-ban dolgoztak, ott is veszett nyomuk április 28-án. A TEK-nek korábbi közlése szerint vannak felvételei az áldozatok munkahelyeiről, amiken lehetnek információk az elrablók kilétére és az elkövetés módjára vonatkozóan, de ezek eddig nem kerültek nyilvánosságra. Bizonyítékok híján csak találgatni lehet, ugyanis Szíriában nem egy csoport van, amely embereket rabol.
A 2011 tavaszán kirobbant kormányellenes tüntetések óta Szíria polgárháborús helyzet közelébe került. A felkelők és a kormányerők között dúló szakadatlan harcok romba döntötték a közbiztonságot, és kiélezték a viszonyokat a számtalan vallási felekezet és törzsi-rokoni csoport között is. Túszejtéseket és emberrablásokat majdnem mindenki követ el, habár az okok eltérőek.
A kormányerők leginkább felkelőket, azok rokonait, illetve ellenzéki tevékenységgel meggyanúsított civileket rabolnak el. A cél itt az áldozatok családtagjainak, rokonainak megfélemlítése, esetleg kényszerítése, hogy hagyjanak fel a rendszerellenes tevékenységükkel. Az elrablásokban feltételezhetően szerepe van a szíriai hadseregnek, a kormányhű milíciáknak, valamint a nagyjából 20 szíriai titkosszolgálatnak is.
A Human Rights Watch (HRW) jelentése szerint a damaszkuszi rezsimhez köthető emberrablásokra a felkelők a maguk akcióival válaszolnak. A bosszúállás, a szimpatizánsok megfélemlítése, vagy a váltságdíjak követelése a felkelés további finanszírozására mind motiváló tényező. Ha váltságdíjat követelnek a tettesek, az még a jobbik eset, mivel, akárcsak a kormányerők, néha a felkelők is megkínozzák foglyaikat, ha példát akarnak statuálni velük, és nincs egyéb okuk, hogy vigyázzanak a testi épségükre.
A felkelők és kormányerők közti túszszedések mellett megnövekedett a különböző vallási csoportok közti emberrablások száma is. Szíriában laknak szunniták, síiták, alaviták és keresztények is, mind egymáshoz közel, gyakran vegyes közösségeket alkotva. Ha a környéken elrabolnak egy szunnitát, könnyen lehetséges, hogy másnap nyoma vész egy alavitának.
A különböző vallási csoportok ilyen esetekben elsősorban nem váltságdíjat követelnek, hanem klasszikus túszcserében a saját foglyaikat szeretnék kicserélni a másik féllel, hogy visszakapják barátaikat, rokonaikat, ismerőseiket. A különböző helyi törzsi csoportok hasonlóképpen járnak el, ha például két falu között kell kicserélni a túszokat.
Vannak természetesen esetek, amikor egyszerű anyagi haszonszerzésről van szó, és sem vallás, sem politika nem áll a háttérben. Homsz városában, ahol eddig talán a leghevesebb harcok zajlottak, több száz embert raboltak el, de a rendőrség tehetetlen. A bandák, milíciák és bűnözők váltságdíjfizetésre kötelezik az áldozatok családját – ez személyenként félmillió forint körüli összeg körül mozog.
Az emberrablások (amelynek pontos száma nem ismert, mert senki nem vezet róluk hiteles statisztikát) túlnyomó részét a helybéliek ellen követik el, de van néhány eset, mint például a mostani, amikor külföldi állampolgárok a célpontok.
A szír-libanoni határon a rezsim pártolói, illetve ellenzői követtek el emberrablásokat egymás ellen. Hétvégére hatvan szíriai volt Libanonban, míg három libanoni „vendégeskedett” a határ túloldalán. A kölcsönös túszejtések, amik az érintettek reményei szerint majd cserével zárulnak, mutatják, hogy a szír konfliktus milyen könnyen terjedhet át a régió többi országára, ahogy avval megfigyelők már hónapok óta riogatnak.
Politikai nyomásgyakorlás volt a cél, amikor 29 iráni állampolgár került felkelő katonák fogságába. A felkelők szerint katonai tanácsadókat fogtak, akik a damaszkuszi kormányt segítették a lázadás leverésében, és azt követelték, hogy Teherán hagyjon fel Bassár el-Aszad elnök támogatásával. Damaszkusz szerint nem katonákat, hanem mérnököket fogtak a lázadók, és később tisztázatlan körülmények között 11 iráni kiszabadult.
Mivel eddig sem a Külügyminisztérium, sem a TEK nem adott tájékoztatást a magyar mérnököt és informatikust elrablók feltételezett kilétéről, nehéz megmondani, mi lehetett az elrablás oka. Ha helyi milíciák vagy felkelők voltak, akkor valószínűleg váltságdíjat követelnek majd a magyarokért, akikért, mivel EU-s és NATO-tagállam polgárai, elvileg többet lehet kapni, mint egy helybéliért.
Ha esetleg szír kormánycsapatok a felelősek, a pénzszerzés lehetősége mellett felmerül a diplomáciai előnyszerzés ötlete is. Damaszkusz a túszok megkerítésével próbálhat piros pontokat szerezni Magyarországnál, hogy Budapest járjon közben Szíriáért az ENSZ-ben vagy az EU-ban, de figyelembe véve a magyar kormány külföldi befolyását, ez nem túl valószínű.
Az is elképzelhető, hogy a két magyar egyszerűen belekeveredett valamilyen fegyveres csetepatéba, ami a közelben zajlott le, és annak végén fogságba estek. Nem lehet kizárni azonban, hogy azóta végeztek velük. Mivel szemtanúk voltak, kockázatot jelentettek, vagy egyszerűen fölösleges terhet, ha nem sikerült meggyőzniük fogvatartóikat az értékükről.
Filmekbe illő történet lenne, ha a két magyart kémnek vagy álruhás újságírónak nézték a felkelők vagy a szír hadsereg emberei, és elrablásuk után végeztek velük, mert avval vádolták őket, hogy információkat továbbítanak az ellenségnek. Ha azonban a magyarok valóban ottani munkavállalók voltak és rendelkeztek helyismerettel, ez a verzió is valószínűtlennek tűnik.
A nagy bizonytalanság ellenére, ha még életben vannak, a korábban elrabolt magyar állampolgárok esetét alapul véve, mégse olyan rosszak a mostani foglyok esélyei. A fegyveres szabadítási akció nem tűnik valószínűnek, de váltságdíjfizetéssel még előkerülhetnek.
Sikeres emberrablást magyarok ellen utoljára 2010 októberében követtek el. (Az idén januárban történt etióp eset – a magyar áldozatok ellenére – nem számít, mert magyar foglyokat nem ejtettek.) Akkoriban Papp Istvánnak, az ENSZ és az Afrikai Unió közös békefenntartó erői magyar polgári alkalmazottjának veszett nyoma Szudánban három hónapra.
Az időben közeli szudáni eset előtt hosszú szünet volt. Korábban 1997 októberében, Oroszországban, a csecsenföldi Groznijban fegyveresek törtek rá a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat képviseletére, és ejtettek túszul két magyar munkatársat. Dunajszky János és Oláh István 1998. július 25-én szabadult ki.
Ezt a két alkalmat leszámítva a rendszerváltás óta nem történt magyarokat érintő túszejtés. A fenti esetek közül mindkettő szerencsés véget ért, és a korabeli miniszteri közlemények is megegyeztek. A külügyminisztérium szerint egyik esetben se katonai akció vezetett a foglyok szabadulásához, hanem az elkövetők egy idő után csak úgy elengedték őket. A minisztérium mindvégig tagadta, hogy váltságdíjat fizettek a magyarokért, de más ésszerű történettel eddig senki nem tudott előállni. Ha megkerülnek a szíriai foglyok, valószínűleg hasonló magyarázatot kapunk.