Mintha a brit uralom háromszázadik évfordulójára időzítették volna az újabb spanyol-brit konfliktust, de ágyúk és flották helyett most betonzátonnyal és határilletékkel vívják a harcot. A szópárbajban mindkét fél nagyon kemény.
Gibraltár a hajdanán a Föld negyedét beborító brit gyarmatbirodalom egyik utolsó szirtje. Igen, a birtok valóban csak egy sziklából és egy kikötőből áll, a 6,7 négyzetkilométeres területen 30 ezer ember tolong. Csak egynegyedük spanyol, a többi brit, portugál, olasz, hindi vagy lengyel. Gibraltári.
A Földközi-tenger kulcsának is tartott támaszpontot a szövetséges angol-holland erők a spanyol örökösödési háború elején, 1704-ben foglalták el, és formálisan az 1713-as Utrechti békében került a britekhez, akik Menorca és később Málta mellett innen tartották ellenőrzésük alatt a mediterrán térséget és Észak-Afrikát.
A hanyatló Spanyolországnak az évszázadok múlásával egyre kevesebb esélye volt arra, hogy egymaga szerezze vissza Gibraltárt az ereje teljében lévő Brit Birodalomtól. Ennek ellenére a gyarmat története bővelkedik konfliktusokban. A spanyolok V. Fülöp parancsára már 1727-ben megpróbálták visszavenni, a véres és hiábavaló rohamokkal eltöltött öthónapos ostrom azonban csúfos kudarcba fulladt.
Ezután francia szövetségben próbálkoztak újra, ami a Brit Birodalom hadtörténetének leghosszabb ostromát eredményezte 1779 és 1783 között – de Gibraltár ekkor is kitartott. A XIX. században azután már a két ország nem volt egy súlycsoportban, mégis, a britek részéről az 1800-as évek végén komolyan felmerült, hogy a modern messzehordó lövegek és a torpedó megjelenésével egyre sebezhetőbb támaszpontot elcseréljék a spanyolokkal az afrikai oldalon lévő Ceutáért. Végül meggondolták magukat, és inkább modernizálták a bázist.
A revízió gondolatával Franco tábornok is eljátszadozhatott, amikor 1940-1941-ben a II. világháború több frontján is leterhelt Egyesült Királyság képtelen lett volna megakadályozni a félsziget elfoglalását. Erre a lépésre a németek is erősen ösztökélték a semleges spanyolokat, hiszen Gibraltár elestével lezárták volna a legfontosabb – igaz, kitettsége miatt ritkán használt – Közel-Keletre tartó utánpótlási hajóútvonalat. De a hatalmát a náciknak köszönhető caudillo sokkal ügyesebben lavírozott, mint a szerény képességű Horthy, ezért el tudta kerülni azt, hogy nyíltan szembekerüljön a szövetségesekkel. A világháborút így Gibraltár megúszta egy szigorúbb határzárral.
A háború után a gyarmatbirodalom gyorsan elolvadt, de a földnyelv a britek birtokában maradt. A spanyolok a francoista rezsim alatt és után is többször próbálkoztak azzal, hogy valamiféle „megosztott szuverenitást” alkudjanak ki a britektől, de ők ragaszkodtak ahhoz az elvhez, hogy minden megállapodáshoz szükség van a gibraltári polgárok beleegyezésére is. A rendkívül vegyes összetételű helyi lakosság pedig nagyon jól érzi magát brit alattvalóként, több mint 80 százalékuk tartja magát „gibraltárinak” és csak 1 százalékuk „spanyolnak”, ezért a Franco előtt és után –1965-ben és 2002-ben – is egyaránt elsöprő többséggel utasították el az utrechti béke felülvizsgálatát.
A helyiek akaratával egybecsengve a kétezres években több brit kormány is megerősítette, hogy soha nem fogja feladni a gyarmatot. A 2006-os alkotmány Gibraltárnak saját kormányzatot biztosított, de a honvédelemért és a külpolitikáért továbbra is London felel.
Az elmúlt évtizedek alapvető nyugalomban teltek el – mondjuk a Gibraltárt a szárazföld felé elzáró intézkedést csak 1985-ben oldották fel –, az első viharfelhők csak idén májusban kezdtek el gyülekezni a gyarmat felett. Ekkor ugyanis az Európai Labdarúgó-szövetség 1999 és 2007 után harmadszori próbálkozásra felvette a helyi labdarúgó szövetséget (GFL) a tagjai közé. A korábbi próbálkozások alkalmával természetesen a most is berzenkedő spanyolok ellenállásán bukott meg a gibraltári foci európai integrációja.
2007-ben például a spanyol szakszövetség kerek-perec kijelentette, hogy ha Gibraltár belép, akkor ő bizony Barcelonástul és Realostul visszavonja az összes spanyol csapatot a nemzetközi kupákból.
A spanyolok nem azért berzenkedtek a GFL tagsága ellen, mert félnek a 30 ezres miniállam támasztotta konkurenciától, hanem azért, amiért Kína megtorpedóz mindent, ami Tajvannal kapcsolatos: úgy érzik, minden egyes nemzetközi szereplés, minden egyes szövetségi tagság egyre távolabb viszi a két országot az újraegyesítéstől.
Ezen kívül a fociőrült – bár melyik európai nemzet nem az? – spanyolok attól is tartanak, hogy a korlátozott szuverenitással bíró Gibraltár UEFA általi elismerése precedensként szolgálhat az olyan szeparatistább tartományok számára, mint Katalónia vagy Baszkföld. A katalán vagy a baszk szövetségek kiválásával pedig be is csukhatná kapuit az amúgy is dögunalmas spanyol bajnokság – arról nem beszélve, hogy Madridban mindenki összerezzen, ha katalán vonatkozásban bármilyenk kontextusban meghallja azt a szót, hogy „független”.
Az igazi balhé azonban csak július végén tört ki – méghozzá egy mesterséges zátony miatt. A betondarabot azért süllyesztették el a gibraltári partok közelében, hogy megvédje a helyi tengerrész élővilágát a gibraltári vizekre állítólag előszeretettel behajózó spanyol halászoktól. Legalábbis ez volt a hivatalos magyarázat, de ezt a spanyol kormányzat provokációként élte meg, és nem is késlekedett a válasszal: a július 27-28-i hétvégén lezárták a forgalmas gibraltári határátkelőt, az utazókat a brutális hőségben néha hat órán keresztül várakoztatták. A határzárat végül csak akkor oldották fel, amikor William Hague brit külügyminiszter személyesen telefonált rá spanyol kollégájára, José Manuel García-Margallora.
Ekkor jött az újabb ötlet: a jobboldali Rajoy-kormány belengette, hogy „a megkárosított halászok kompenzálása érdekében” 50 eurót fognak beszedni minden határátlépés fejében. Ezt jog szerint talán meg is tehetnének, hiszen amikor az Egyesült Királyság 1973-ban csatlakozott az EU elődjéhez, az Európai Gazdasági Közösséghez, akkor csatlakozási szerződésben kikötötte, hogy Gibraltár nem lesz tagja a vámuniónak – a schengeni övezetből pedig értelemszerűen kimaradt. De az oda-vissza 100 eurót kóstáló illeték a mintegy 10 ezer, napi rendszerességgel ingázó gibraltári munkavállalót biztos, hogy tönkretenné.
Mondjuk Gibraltár különállása a spanyoloknak nem csak a történelmi sérelem miatt fáj. Már a XIX. század közepének ír utazója, Martin Haverty is „csempészlerakatként” jellemezte Gibraltárt, ez a vád mai szóhasználattal – és Madrid megfogalmazásában – úgy hangzik: „offshore-paradicsom”. A különösen kedvező gibraltári adószabályok és a virágzó szerencsejáték-ipar régóta szúrja az amúgy is krónikus bevételhiánnyal küszködő spanyol kormányok szemét. Így aztán most az ottani offshore-lovagok elleni retorikai offenzívát most szépen át lehetett vezetni a dolgos halászok megkárosításával, meg a gibraltári tulajdonú spanyolországi ingatlanok adóellenőrzésével.
A spanyol ötletelés és autósvegzálás láttán a britek sem maradtak adósok a keménykedő nyilatkozatokkal. A vitába hétfőn bekapcsolódott Boris Johnson londoni polgármester – akinek sosem kell a szomszédba mennie néhány csípős megjegyzésért –, Rajoyék intézkedéseit egyenesen Francóéhoz hasonlította, és reményét fejezte ki, hogy az Egyesült Királyság „lefeszíti majd a gyarmatunk torkára fonódó spanyol kezeket”.
És mintha ez nem lett volna elég a konfliktusokból, szerencsétlen módon pont ekkor indult Gibraltárba egy előre tervezett látogatásra az egyetlen brit repülőgép-hordozó, az HMS Illustrious. Márpedig a tengeri hadgyakorlatok a nemzetközi diplomáciában általában a másik fél fenyítésre szolgálnak – elég ha arra gondolunk, mennyit lövik az észak-koreaiak a tengert.
Na azt azért nem, de az tény, hogy a két fél – mint ahogy azt Carol Williams a Los Angeles Times-ban találóan megjegyezte – csúnyán bennragadt a retorikai háborúban, ahol egyik fél sem engedhet presztízsveszteség nélkül. A történelmileg jól megágyazott konfliktust ráadásul most átszínezi az Európát megosztó Észak-Dél konfliktus, és a megdöbbentő mértékű spenyol munkanélküliség miatti frusztráltság.
De az évtized botrányába keveredett Mariano Rajoy miniszterelnöknek sem jön rosszul egy kis szólózás a nemzeti érzelmek húrjain, hiszen alig egy hónapja saját pártpénztárnoka borította rá az évtized korrupciós ügyét. Tehát a Néppártnak annyira nem jön most rosszul egy kis nemzetközi kardcsörtetés, amivel háttérbe lehet szorítani az unalmas, nehéz és egyáltalán nem izgalmas gazdasági kérdéseket.
A briteket sem kell félteni, Cameronék a megmaradt gyarmatokkal kapcsolatban hagyományosan keményen és elutasítón fogalmaznak.
Emlékezhetünk arra, hogy amikor Cristina Fernández de Kirchner argentin elnök a Falkland-szigeteki háború harmincadik évfordulója kapcsán felmelegítette a szigetcsoport hovatartozásáról szóló vitát, David Cameron kapásból leszögezte: Nagy-Britannia szükség esetén katonai eszközökkel is kész megvédeni birtokát. A falklandi ügy abban is hasonlít a gibraltárira, hogy mindkét helyen a történelmi szuverenitás áll szemben a népszuverenitással – azaz a terület lakosai nem akarnak a terület eredeti tulajdonosai alá tartozni. Ezen kívül mindkét esetben egy gazdasági problémákkal sújtott kormányzat melegíti fel a sérelmeket.
Nem véletlen, hogy Rajoy pont az ENSZ elé akarja vinni a kérdést – mely névleg még mindig csak a mesterséges zátony miatti károkról szól –, ahol Kirchnerrel összefogva megpróbálná mindkét területi vitát elintézni. Ez a terv azonban inkább csak spekulációnak tűnik, hiszen Nagy-Britannia az ENSZ Biztonsági tanácsának állandó tagjaként simán meg tud vétózni minden ellene irányuló kezdeményezést. Ezen kívül bármiféle terület-visszacsatolás vagy a szuverenitás felülről diktált átrendezése – különösen a helyiek elutasítása mellett – napjainkban már nagyon-nagyon esélytelennek tűnik.
De a britek is szeretnék nemzetközi szintre terelni a verbális állóháborúvá merevedett konfliktust: ők – konzervatív kormányzattól elég szokatlan módon – uniós szinten támadnák meg a polgárok szabad mozgásának megsértéseként értelmezett spanyol határzár ügyét. Ez már inkább tűnik megfelelő fórumnak a konfliktus elsimítására, bár az EU eddig mélyen hallgatott a konfliktusban. Ez mondjuk nem csoda, hiszen a válsággal küszködő közösségnek a flottafelvonulásos-határzáras melldöngetés úgy hiányzik, mint egy betonzátony a hátára.