Ahogy távolodik a közvetlen katonai beavatkozás időpontja, úgy nő a különböző elemzések, magyarázatok és mítoszok száma a szíriai polgárháborúról. A vegyifegyver-provokációtól az olajháborún át az éghajlatváltozásig minden felmerült.
Az amerikai kongresszus hétfőtől vitázik a Barack Obama elnök által javasolt katonai akcióról – Szíriában még el sem kezdődött az igazi háború, máris ott tartunk, hogy úgy érezzük, semmit nem tudunk a valódi történésekről és a szereplők valódi indokairól. Nem kell ahhoz a Leleplező magazint olvasgatni, hogy az embert ellepjék a különféle összeesküvés-, háttérhatalom- és katasztrófaelméletek. Itt vannak a legnépszerűbbek.
A szíriai konfliktus vezető összeesküvés-elmélete az augusztus 21-i gáztámadáshoz kapcsolódik, és egyáltalán nemcsak a konteórajongókat foglalkoztatja, hanem a média szemét is szúrják a történet ellentmondásai. Legfőképpen az, hogy például az oroszok szerint is a 1429 ember haláláért felelős támadás – amelyről vasárnap a washingtoni kormány által hitelesnek tartott videofelvételeket mutatott be a CNN – végrehajtása a legkevésbé pont Aszad elnöknek állt érdekében.
Hiába mutat egyre több technikai jellegű adat arra, hogy ezt a 21 gáztöltetet bizony csak a szír kormányerők lőhették ki, rengeteg kérdés még mindig megválaszolatlan. Miért nyúlt Aszad egy olyan eszközhöz, melyről lehetett tudni, hogy az USA nem hagyhatja válasz nélkül? És miért pont akkor, amikor erői offenzívában vannak, stratégiailag fontos győzelmeket aratnak? Miért egy olyan eszközt vet be, aminek stratégiai szempontból nincs sok értelme?
Amikor a németek Ypresnél a történelemben először vetettek be gázt, azt az antant védelmének szétzilálása érdekében tették, azaz egy jól körülhatárolható céllal. De a Damaszkusz lázadók által ellenőrzött körzetében elszórt ötvenliteres szarintölteteknek zömmel civil áldozatai voltak, a 426 meggyilkolt gyerek nem valószínű, hogy veszélyeztette volna a rezsimet, ellenben milliókat fordíthatnak Aszad ellen.
A francia hírszerzési adatok szerint ugyanakkor kizárólag a szíriai elnök és a rezsim néhány befolyásos tagja adhat parancsot a vegyi fegyverek használatára, és arra is adnak magyarázatot, miért állhatott ez a kormányerők érdekében. Eszerint a rezsim ebben az időszakban tartott az ellenzék Damaszkusz elleni komoly támadásától. A francia szolgálatok feltételezése szerint a kormányerők a támadással biztosítani akarták a főváros ellenőrzéséhez szükséges stratégiai pontokat.
A Bild am Sonntag német lap szerint lehallgatási adatok viszont azt valószínűsítik, hogy nem Aszad engedélyezte vegyi fegyver bevetését, miután a kormányerők egyes parancsnokai már hónapok óta kérték a mérges gáz bevetésének engedélyezését az elnöki palotától, de ezt nem kapták meg. Éppen ezért egy önjáró, Aszadtól függetlenül támadást elrendelő parancsnokról szóló elmélet is egyre inkább tartja magát.
Ugyanakkor egy másik összeesküvés-elmélet is felmerült: a Nyugat, Izrael, Törökország vagy Szaúd-Arábia, netán ők együtt adták a felkelők kezébe a gáztölteteket és az indítóállomásokat, hogy utána erre hivatkozhassanak, Aszad nyakába varrhassák a tömegpusztító fegyverek használatát, és végül szépen bemasírozhassanak Szíriába. A Nyugat nemes szándékainak őszinteségét – a rossz emlékű iraki precedensen kívül – az is megkérdőjelezi, hogy az augusztusi gáztámadást a brit hírszerzés jelentése szerint már legalább 13 hasonló akció előzte meg a kormányerők részéről, ezek azonban akkor nem jelentettek választóvonalat.
A felkelők hibáztatását egyébként simán átvette a magyar szélsőjobboldali média, ahol már olyan cikkek is megjelentek, melyek egy fiktív hírügynökségi forrásra hivatkozva állítják: a felkelők elismerték azt, hogy ők vetették be a szaúdiaktól kapott szarint. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter például júliusban ledorongolta a nyugati vizsgálatokat, és saját „hiteles” nyomozásuk alapján a márciusi aleppói gáztámadást egyértelműen a felkelők számlájára írta. Az aleppói precedenst pedig azóta is emlegetik, pedig német és amerikai hírszerzési források állítják, bizonyítékaik vannak arról, hogy a pár tucatnyi halottal járó támadást a kormányerők hajtották végre.
A mostani gútai akció utóélete is igen furcsa. Aszad hosszas szervezés után beengedte az országba az ENSZ-ellenőröket, de utána orvlövészek nyitottak tüzet a konvojra, majd pedig aknavető-sorozat robbant a közelükben. Utána az ellenőröket biztosító alakulat vezetője elkezdett célozgatni arra, hogy nem vállalja tovább a felelősséget az ellenőrök sértetlenségéért. A vizsgálat zavaros körülményei is táptalajul szolgáltak az olyan elméleteknek, melyek azon spekuláltak, hogy kinek állhatott érdekében ráijeszteni a bizottságra? Aszadnak – na, ez túl kézenfekvő – vagy netán valaki másnak?
Persze a sok agyalás helyett az ilyen elméleteknél leginkább azon érdemes eltűnődni: a háború már csak olyan, hogy mindig tele van irracionális mozzanatokkal, amikor az ellenség legyőzése miatti megszállottság olyan gombok felé irányítja a vezetők kezét, melyeket nagyon nem kéne megnyomniuk.
Az elmúlt évtizedekben megszokhattuk, hogy ha megsűrűsödik a repülőgép-hordozók forgalma a Perzsa-öbölben vagy a Földközi-tengeren, akkor ott tuti, hogy az amerikaiak féltik a maguk olajérdekeltségeit.
De hogy változik a világ! Ma már az amerikaiaknak nem kell attól félni, hogy egy dühös sejk elzárja az olajcsapot, és akkor leáll a gazdaság, hiszen az palaolaj miatt nyerésre áll az USA energiafüggetlenségi háborúja. De Európa még mindig a Közel-Kelet szénhidrogéncsecsén csüng, és egyáltalán nem mindegy, milyen forrásból, milyen úton jut el hozzá a gáz meg az olaj.
Itt a szemfüles olvasónak eszébe juthat, hogy Szíria nem éppen egy olajnagyhatalom. Ez igaz is, ellenben a szomszédos Irakban és a nem is túl távoli Kuvaitban összesen napi 7,6 millió hordónyi olaj és évi 147 milliárd köbméternyi gáz kerül felszínre, és kulcsfontosságú, hogy ezt ki és mennyiért tudja a Földközi-tenger kikötőibe szállítani.
A kiváló War Tard blog abszolút hihető elmélete szerint a háttérben valójában egy nagyon kemény Szaúd-Arábia–Irán-meccs megy, méghozzá a szénhidrogén-szállítás feletti ellenőrzés miatt. A kemény gazdasági érdekeken csak ideológiai kaftán a síita-szunnita szembenállás, valójában arról van szó, hogy a szaúdiaknak nem nagyon tetszene az, ha Irán kialakítana egy olyan síita olajtengelyt, ami az öböl menti Abadántól a síita többségű Dél-Irakon át Szíriáig érne. Ezen a tengelyen lehetne ugyanis kialakítani egy olyan nagy kapacitású vezetékrendszert, melyen keresztül Irán – ha egyszer feloldják az embargót – könnyen és olcsón elérheti az európai fogyasztókat, erős konkurenciát támasztva a szaúdi olaj számára. A War Tard szerint Irán különösképp az atomerőműveinek hirtelen leépítése miatt növekvő német gázimportra bazírozhat.
A szaúdiak hasznos csomaggal, M60-as gyalogsági géppuskákkal, Konkursz páncéltörő rakétákkal a hadsereg T-72-esei ellen, vállról indítható rakétákkal kedveskedtek a felkelőknek, de a Közel-Kelet vezető szunnita hatalma legnagyobb nemzetközi befolyással rendelkező támogatójáról is igyekszik leválasztani Asszadot. Bandar bin Szultan herceg, a szaúdi titkosszolgálat vezetője ugyanis titokban olajkartellt ajánlott Putyin elnöknek, ha ejti a szír kollégáját. Az alku végül nem jött létre, de az látszik, az arab ország minden követ megmozgat annak érdekében, hogy az alavita elit – és a Hezbollahon keresztül őket támogató Irán – kiszoruljon a hatalomból.
Első pillantásra úgy tűnik, hogy Szíriára nem nagyon alkalmazható az a divatos forgatókönyv, mely a klímaváltozást tartja a legfenyegetőbb globális konfliktusforrásnak. Pedig ha előássuk, mi is vezetett még 2011-ben a Szír Tavaszhoz, akkor bizony nagyon prózai okokat fogunk találni: szárazságot, éhezést és elvándorlást. Olyan egymásra épülő jelenségeket, melyek a Föld számtalan pontján felüthetik a fejüket.
William H. Polk, a közel-keleti diplomácia egyik nagy veteránja az Atlanticben megjelent monumentális elemzésében arra hívja fel a figyelmet, hogy Szíriát 2006 és 2011 között példátlan szárazság sújtotta. Öt egymást követőévben is 200 milliméter alá zuhant az éves csapadékmennyiség, ami azt jelentette, hogy az öntözés nélküli területeken lábon elszáradt a gabonafélék 75 százaléka, és takarmány híján elpusztult az élőállat-állomány 85 százaléka (egyébként a térségben gazdálkodók sok jóra a jövőben sem számíthatnak: számítások szerint 2050-ig további 29–57 százalékkal csökken a megművelhető terület).
Ez az éghajlatkatasztrófa az agrárnépesség körében tömeges elvándorláshoz vezetett, földművesek és állattartók százezrei hagyták ott lakhelyüket, és vándoroltak jobb megélhetés reményében a városokba. Melyek persze egyre kevésbé voltak képesek ellátni lakosaikat, főleg, hogy ekkor még Szíria volt az, amely maga is befogadó országként tartotta el azt az egymillió iraki menekültet, akik az Amnesty becslése szerint 2003 és 2008 között az országba érkeztek. Egy Polk által idézett – amúgy a Wikileaksen megszellőztetett – dokumentum szerint ENSZ élelmezésügyi szervezete, a FAO már 2008-ban nemzetközi beavatkozásért könyörgött az amerikai szövetségi segélyszervezetnek, de az USAID-et nem sikerült meggyőznie.
Az agrárválságot a szír rezsim is tetézte, amikor 2006-ban, a nagy exportversenyen 1,5 millió tonnára dolgozta fel a gabonakivitelt, hogy azután a következő évben már csak a fejét vakarhassa a vetőmaghiányra. Kicsiben ez arra emlékeztetett, amikor az 1932–33-as ukrajnai éhínség közepette a szovjetek simán exportáltak 1,8 millió tonna búzát, amivel ötmillió embert menthettek volna meg az éhhaláltól.
Egyáltalán nem volt tehát véletlen, hogy a rezsim elleni első zavargások Dél-Szíria egyik elsivatagosodó mezőgazdasági központjában, Daraa-ban törtek ki. És külön ijesztő, hogy az éghajlatváltozás miatti, tortaszerűen egymásra rakódó konfliktusrétegek egyáltalán nem tűnnek országspecifikusnak: Jön a vízháborúk kora?
