Nálunk sehol nem lesz vita a választás előtt, de hogy is van ez külföldön? Thatcher nem akart show-műsort, Chirac nem akart szélsőjobboldalit, de ma már senki nem engedheti meg magának a vitától való távolmaradást.
Az elmúlt hetekben a választási vitától, pontosabban a vitáról folytatott vitától volt hangos a sajtó. Schiffer, Vona és Mesterházy egymásra licitálva győzködte Orbánt, hogy álljon ki, a Fidesz viszont rövid hezitálást követően kijelentette, hogy a miniszterelnök senkivel nem áll le vitázni. Ezzel párhuzamosan rengeteg választókerületben hívták ki ellenzéki jelöltek kormánypárti riválisaikat, de – tudomásunk szerint központi utasításra – a fideszesek mindenhol inkább hallgattak. A hibázástól való irtózat annyira eluralkodott a kormánypárton, hogy még a Krétakör ifjúsági kerekasztalán való részvételt is elutasították.
A visszautasított jelöltek Orbánt két fronton támadják. Az egyik a személyes kvalitások kérdése: a vitától való távolmaradás „gyávaság", csakúgy mint az, hogy még a visszautasítást is csak személytelen közleményben meri közölni – sőt, a jobbikosokat még csak válaszra sem méltatta.
A miniszterelnök-jelöltek közti vitát nem írja elő törvény, inkább csak a szokásjog diktálja. Ezt a szokásjogot Orbán Viktor már 2010-ben is felrúgta, úgyhogy mostani döntése sem érhetett senkit váratlanul. Azonban kritikusai azt állítják, hogy a miniszterelnök-jelöltek vitája hozzátartozik a demokráciához, aki nem vitatkozik, az nem demokrata. A Jobbik ezért is írná bele a vitát a választási törvénybe, és Mesterházy is ezért találta azt mondani, hogy
demokráciában persze az sem fordulhatna elő, hogy a regnáló miniszterelnök nem hajlandó kiállni egy egyszerű tévévitára.
De valóban minden demokráciában van vita? A kérdés megválaszolására megnéztem néhány, a magyar politikai rendszer szempontjából meghatározó demokrácia gyakorlatát. Ebből kiderül, hogy a vita intézménye viszonylag új dolog, de míg korábban voltak, akik minden következmény nélkül ki tudtak bújni alóla, ma már ez elképzelhetetlen lenne. Azért a végén kerítettünk egy kakukktojást is!
Az igazán grandiózus összecsapásokról elsőre nyilván mindenkinek az Egyesült Államok elnökjelölti vitái ugranak be. A háromfelvonásos vitasorozat – kiegészítve egy alelnökjelölti vitával – nem olyan régi hagyomány, mégis olyan központi elemévé vált a kampánynak, hogy az amerikaiak megkerülhetetlen intézményként tekintenek rá.
A politikai vita, mint olyan mélyen gyökerezik az angolszász politikai hagyományokban. Ezek egy része – mint Cromwell hadseregének demokráciáról folytatott 1647-es „putney-i disputája"– a politikai intézmények kívánatos kialakításával foglalkozott, de a választott tisztségviselők és az esküdtszékek elterjedtsége miatt Alexis de Tocqueville, az amerikai demokrácia nagy krónikása (és kritikusa) már az 1840-es években is joggal álmélkodhatott el a helyi szinten virágzó vitakultúrán.
A legtöbben Abraham Lincoln és Stephen A. Douglas szenátor 1858-as vitáját tartják a mai elnökjelölti összecsapások ősatyjának – igaz, ez két évvel előzte meg a választást –, de ez nem teremtett hagyományt, hiszen a rákövetkező vita majdnem száz évvel később jött csak.
A pártok előválasztásai során azonban már rendszeresen tartottak vitákat, erre hivatkozva hívta ki például 1940-ben Wendell Willkie a harmadszori újraválasztására készülő Franklin Delano Rooseveltet, aki azonban visszautasította a szemtől szembeni megmérettetést.
A vitára az igazi igényt a televízió elterjedése teremtette meg. 1960-ban már az amerikai háztartások 88 százalékában volt tévé, részben emiatt is ütötték nyélbe a legendás Kennedy–Nixon-vitát. A fesztelenül viselkedő, megnyerő és fiatal John F. Kennedy győzelmét hozó vitasorozat egyszerre mutatta meg a marketing és a vizualitás fontosságát, és egyszerre mutatta meg, mekkora jelentőséget tulajdonítanak a szemtől szembeni kiállásnak az amerikai sportok nagydöntőin felnőtt választók. Ennek ellenére megint egy hosszabb szünet következett, és csak 1976-ban került sor a következő háromfordulós összecsapásra Gerald Ford és Jimmy Carter között.
A vitát ekkor még egyébként egy civil szervezet, a Női Választók Ligája szervezte, de 1988-ban a két párt közös bizottsága lényegében lenyúlta az egész szokást, és a két fél közti alkuk eredményeképp minden egyes apró részletét szabályozta.
Ennek ellenére a vita presztízse alkalomról alkalomra nőtt, mára a kampány csúcspontját jelenti, és minden amerikai választó az alapvető demokratikus eljárás részeként tekint rá.
Jellemző, hogy idősebb George Bush már azzal is komoly presztízsveszteséget szenvedett, hogy 1992-ben rövid ideig lebegtette, hogy esetleg nem fog kiállni Bill Clinton és Ross Perot ellen (az a vita azon kevés alkalmak egyike volt, amikor nem csak republikánus és demokrata felek vettek részt). Ezt a vitát az akkori republikánus elnök ráadásul csúnyán el is bukta, mivel a tévében állandóan az látszott, hogy türelmetlenül nézi az óráját, ami érthető módon nem vette ki jól magát a nézők között.
Az elnökjelölti vita felívelése azonban nem feltétlenül a demokrácia diadala. Kritikusai szerint inkább csak egy jól-rosszul felépített előadás, ami még az amerikai focinál is kevesebb spontaneitást tartalmaz, a jelöltek csak a begyakorolt paneleket és gesztusokat alkalmazzák, és irtóznak a botlás, az emberi hiba gondolatától is.
Ahogy azután a mindig élenjáró amerikai kommunikációs fogások átszivárognak a többi demokrácia pártjainak eszköztárába, úgy válnak az ottani viták is rémítően elidegenedetté. Hogy egy közeli példát hozzák: a magyar politikatörténet klasszikusává vált 2006-os vitában Orbán Viktor számára azt találták ki, hogy szenvtelen droidként darálja le az üzeneteit, és Gyurcsány is csak a karakteréhez jobban idomuló – de természetesnek azért egyáltalán nem ható – stratégiának köszönhette győzelmet. Az is amerikai trend, hogy a viták nem önmagukban fejtik ki meggyőző erejüket, hanem azonnal egy csomó értelmező, magyarázó és elemző veszi őket kezelésbe .A vita körüli buzz, a vita „győzteséről” folyó vita ebben a diskurzusban sokkal fontosabbá válik, mint maguk a történések.
Ha már angolszász vitakultúra, akkor következzen Nagy-Britannia! Itt is a televízió kora, 1964 óta létezik miniszterelnök-jelölti vita, de csak 2010-ben álltak át az amerikai mintájú, tévéközvetítéses vitashow-rendszerre. A vita megtartása a nyolcvanas-kilencvenes években nem volt megkérdőjelezhetetlen szokás: A Magyarországon bezzegkonzervatívnak számító Margaret Thatcher például kerek perec visszautasította a miniszterelnök-jelölti vitát, mondván, ez a szokás „idegen” a brit tradícióktól, és a kampányt show-business-szé változtatja. Thatcher idegenkedett a vita személyközpontúságától is, szerinte ugyanis egy szavazáson:
nem elnököt választunk, hanem kormányzatot.
1997-ben viszont már fordult a kocka, Thatcher utódja, John Major próbálta sikertelenül meggyőzni Tony Blairt a vita szükségességéről. A munkáspárti politikus stábja azonban nem tartotta politikailag kifizetődőnek az ötletet, ezért addig egyeztetgettek, míg csak „egyeztetési problémák” miatt el nem sikkadt az egész.
A nyolcvanas-kilencvenes évek közömbössége részben azzal is magyarázható, hogy – a magyar gyakorlattól eltérően - a parlamentben hétről hétre bőven van alkalom arra, hogy az ellenzék vezetője megizzassza a miniszterelnököt, szóval egy moderált tévévita nem számít olyan exkluzív lehetőségnek.
Ezért nem is csoda, hogy Nagy-Britanniában inkább a televízió., mintsem a pártok igényei miatt tartanak választási vitákat. 2010-ben a Sky News kezdeményezésére a vezető tévécsatornák állapodtak meg a jelöltekkel a választás előtti vitasorozatról, melyben nem csak a három nagyobb párt vezetői vettek részt, hanem külön volt pénzügyi, sőt regionális szekció is. Ez utóbbi keretében a walesi és skót pártok képviselői is csatlakoztak a többiekhez a helyi problémák megvitatásában. De ha már helyi problémákról van szó, azért a miniszterelnök ma is százszor megfontolja, milyen ügyben áll a támadások elé: David Cameron például január óta menekül Alex Salmon, a Skót Nemzeti Párt elnöke elől.
Németországban természetesen a jelöltek kötelességtudóan megjelennek a kamerák előtt, és a kérdező négy újságíró is az objektív médiához méltó kíméletlenséggel faggatja őket. Az esemény itt is a kampány egyik kulcsmozzanatának számít, a közvetítés alatt kiürülnek az utcák. Az objektivitásban és komolyságban nem, csak az esélyegyenlőségben lehet kivetnivalót találni: 2010-ben ugyanis külön rendezték a Merkel–Steinbrück-vitát és a kisebb pártok vezetőinek összecsapását. És itt van az egyre gyakoribban jelentkező nagykoalíció problémája. Mert amíg 2005-ben Schröder és Merkel valódi izgalmakat generált, addig 2009-ben a kancellár asszony már nagykoalíciós partnerként ült le Frank-Walter Steinmeierrel – saját külügyminiszterével – halálra untatni a tudósítókat. 2017-ben ugyanez lesz a felállás, úgyhogy csak reménykedni lehet abban, hogy a többi párt is odakerülhet majd a felnőttasztalhoz.
A nagy részben az elnök személyes tekintélyére épített francia politikai rendszerben nem meglepő, hogy az elnökjelöltek összecsapása központi jelentőséggel bír. A vitát 1974 óta a jelöltek számát kettőre szűkítő első választási forduló után rendezik. A nyolcvanas években a tévéközvetítéseket átlagban harminc millióan nézték, de a 2007-es Royale–Sarkozy- vagy a 2012-es Hollande–Sarkozy-összecsapás is bőven húszmillió fölött teljesített. A vita egyedül 2000-ben maradt el, amikor Jacques Chirac regnáló elnök nem volt hajlandó kiállni a rettentő gyengén teljesítő szocialista Lionel Jospint megelőzve a második fordulóba kerülő szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pennel.
És végül, a kakukktojás: Vlagyimir Putyin. Az orosz elnök – akihez mostanában okkal, ok nélkül sokat hasonlítják Orbánt – mindig is kerülte a választási vitát. A 2000-es első megmérettetésén még a minden jelöltnek járó reklámidőről is lemondott – igaz, nem is volt rá szüksége a győztesen megvívott csecsen háború miatt. 2012-ben pedig már csak annyival hessentette el a vita gondolatát, hogy „a közügyek vitele miatt nem ér rá az ilyesmire". Putyin magatartását csak részben magyarázhatja az a tény, hogy az eddigi össze elnökválasztást végigtrollkodó veterán radikális, Vlagyimir Zsirinovszkij minden egyes alkalommal gondoskodik arról, hogy a vita botrányba fulladjon.