Lehet, hogy mégsem ismerem a menekültek vándorlásának minden főbb jellegzetességét, futott át az agyamon, amikor a szomáliai nő beszélgetés közben váratlanul elhallgatott. Máltán voltunk, a menekültútvonal egyik fontos állomásán, de akkor már mögöttem volt az a lampedusai út, ahol menekültek sora mesélte el, milyen nehézségeken megy keresztül, aki elindul Afrika közepéből Líbián át Európába.
Gyalog, busszal, dzsippel vágnak keresztül a kontinens zűrös államain, csempészek viszik át őket a Szaharán, hogy végül háborús állapotok közepette várják meg Líbiában, amíg helyet kapnak egy csempészhajón. Innen pedig jön Olaszország (régebben Málta) vagy a vízbefulladás. Volt, amiről nem szívesen meséltek interjúalanyaim: kerülték például az embercsempészek tarifájának témáját, de magáról az útról nyíltan sztoriztak. Ehhez képest a kendős, szomáli nő leblokkolt, ahogy az utazására tereltem a szót.
Magára hagytam az asszonyt az előző cikkünkben bemutatott New Tiger Pub kávézójában. A rejtői hangulatú New Tiger valójában egy négyszintes menekültpláza volt, migránsok által látogatott és üzemeltetett kocsmákkal, internetezőkkel és boltokkal. Könnyen találtam új interjúalanyt.
„Miért nem akart ez a nő beszélni az afrikai tapasztalatairól?” – kérdeztem egy angolul meglepően jól beszélő szomáliai srácot. Kórházi ápoló volt, mielőtt elhagyta volna hazáját.
„Nem ismerem, nem vele jöttem, de a nőknek sokkal nehezebb az út” – mondta zavarodottsággal a hangjában. Majd ahogy ezeket a bizonyos női nehézségeket firtattam, beszélgetésünk barkochbává alakult. Igenekből és nemekből rajzolódott ki a már ismertnél is megrázóbb kép.
Az Afrikából érkező nőknek nem csak a nélkülözést, a hosszú gyaloglásokat, az életveszélyes diktatúrákat kell átvészelniük.
„Megerőszakolják?” – kérdeztem vissza, mivel a fiú olyan egyértelműséggel jelentette ki a letaglózó tényt, mintha azt mondaná, a nőknek arrafelé kötelező a csador. „A többi útitársa erőszakolja meg?” – jött újra a barkochba. Megrázta a fejét. „Nem. Akik csapatban jönnek, próbálnak segíteni a másiknak. De aztán megérkezünk Líbiába, megyünk át a sivatagon, és este odajön hozzánk az arab vezető, megfogja valamelyik nőt, és elviszi, arrébb. Senki nem mer szólni, mert a vezető állig fel van fegyverezve, nálunk meg semmi. A nők sem ellenkeznek. Mit tudunk tenni? Fegyverünk nincs, de még ha le is győznénk: az utat nem ismerjük, ott vesznénk a sivatagban.”
Nem derült ki, hogy a szomáliai nő valóban keresztülment-e a fentieken, vagy más okból feszült be, de az biztos, hogy nem egyedi esetről volt szó. Később szinte ugyanígy írta le egy eritreai fiú, milyen könnyed természetességgel erőszakolták meg a nőket a líbiai embercsempészek. Már persze azután, hogy korábban tőlük is beszedték a tarifát.
A huszonéves srác sután próbálta élét venni az esetnek. „Nem láttuk, mi történik, elvitte a nőket messzebbre.” De aztán rövidre zárta beszélgetésünket: „Nem is beszélünk ezekről többet, a nők különösen nem. Nálunk nagy szégyen, ha valakivel ilyen történik. Kigúnyolják, ha kiderül” - vázolta fel a klasszikus bántalmazotti reakciót, az elhallgatást és az önvádat.
Kezdett körvonalazódni, hogy korábbi interjúimmal a menekültélet felébe kaptam csak bepillantást. A könnyebben megismerhető felébe: férfiakkal beszélgettem, mert ők voltak többen, kulturális okokból ők állhatnak szóba idegenekkel, és inkább a férfiak beszéltek angolul. Mellettük azonban ott vannak a nők megrázó történetei, amelyeket elharapott szavakból, félbehagyott mondatokból kell rekonstruálni.
„A gyerekemmel élek itt. Hajóval jöttem át Libiából” – emlékezett vissza a hosszú, csadorszerű lepelbe burkolózott nő a New Tiger Pub betonvasakkal teli tetőteraszán. „A férjemmel indultam el Szíriából, meg a két gyerekemmel. A férjem meghalt az úton. És az egyik kisgyerekem is. Hatéves volt.” Tőmondatokban folytatott beszélgetésünk itt gyorsan véget is ért. A nő összeszorította száját, és mereven nézett a kikötőben veszteglő, rozsdás hajók közé.
Újságírónk veszélyes kalandba bocsátkozott. Álruhában, egy csapat afgánnal átszökött a szerb–magyar határon.
Nem kellett hosszan szörfölnöm a neten, hogy nyilvánvaló legyen: nem véletlenül botlottam horrorisztikus esetekbe. Az Amnesty International májusi jelentése tényként említi a menekült nők rendszeres megerőszakolását Líbiában, de a Reuters és az Independent tudósítója is hasonló sorsokkal szembesült.
A migráció újabb oldala tárult fel, amikor egy fárszi tolmácsnővel a balkáni útvonalon, Afganisztánból, Irakból, Szíriából érkezett nők mellé ültünk le már Budapesten, a Keletiben.
„Egész éjjel mentünk. Este hattól másnap délig, az erdőben" – emlékezett vissza a népes család egyik asszonya a legnehezebb pillanatokra.
Azt mondták nekünk, 40 perc alatt átjutunk a görög–macedón határon, de aztán csak gyalogoltunk egész éjjel. Ez a gyerek menet közben elaludt, eldőlt, folyton talpra kellett állítani, hogy folytathassuk az utat.
A kendős asszony egy öt-hat éves kisfiúra mutatott, aki a pokrócon, csomagok halmai közt tologatta kisautóját. Összezavart, hogy a nő olyan kedélyesen adta elő a történetet, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy nagycsoportos korú gyerekkel ájulásig menetelni az éjszakában. Mire összeszedtem magam a következő kérdésre, sírva fakadt a másik gyerek, úgyhogy a közelben ülő, idősebb asszonyhoz fordultunk.
„Nem mindenki élte túl, egy gyerek meghalt, nem bírta a hegyeket. Egyszer elfogyott a víz, mindenki szomjazott. Ha nincsenek a fiatal fiúk, hogy felhúzzák a nőket, gyerekeket a meredek részeken, ott maradunk.” Ezt sem egy terepruhás kommandós mesélte, hanem a hatvanas afgán asszony. Az iráni–török határzóna hegyein azonban csadorban, gumipapucsban is át kellett jutniuk, mert senki nem akart iráni területen maradni. „A menyemnek eltört a lába, amire orvosi ellátás nélkül visszaküldték Afganisztánba. De előtte még három napra börtönbe zárták” – szólt az egyik történet.
Nemi erőszakról az afgán nők nem beszéltek, ami persze nem jelent sokat, hiszen még egy jóval öntudatosabb európai nő sem vallana a traumáról egy újságírónak. Annyit azonban megjegyeztek, hogy az úton – leginkább Bulgáriában – a határőrök, rendőrök brutalitásától kellett inkább félni, az embercsempészek barátságosak voltak velük. Hogy miért? A bizniszbe ugyanis beszálltak az afgánok, akik nem kegyetlenkednek saját népükkel.
A szigorodó határőrizeteknek is megvan a hatásuk. A vándorlás ugyan nem állt le, viszont a csempészek új, egyre veszélyesebb útvonalakon szállítják a migránsokat. Görögországba már nemcsak a zöldhatáron, hanem tengeren át is vezetnek csempészutak. „Nyolcvanan voltunk egy csónakban. Mindenki félt, napokig voltunk kinn a tengeren. A gyerekek elájultak, olyan meleg volt, és nem volt vizünk. Azt mondtuk, ha innen kijutunk, van isten. Hát kijutottunk.”
A nő nevetett, ami végül is érthető. Mindezek után a Keleti pályaudvar aluljáróiban üldögélni már a jobb élet kezdetének tűnhet.