Egyre erősebb a félelem Nyugat-Európában és különösen Brüsszelben, hogy az új lengyel kormány az orbáni politikát másolja és elindult azon az úton, amelyen Magyarország öt évvel ezelőtt. De ha alaposabban megnézzük, mi a helyzet a lengyeleknél, hamar kiderül: Kaczyńskiék helyzete egészen más, mint Orbán Viktoré, az orbanizációval való riogatás nem megalapozott. A szerdán Nedecben tárgyaló magyar kormányfőnek azonban nagy szüksége van a lengyel barátokra, most sokkal inkább, mint eddig. A visegrádi négyek, de különösen Lengyelország támogatása nélkül ugyanis Orbánnak esélye sincs arra, hogy a menekültválságból származó sikerét az európai politikai színtéren kamatoztathassa.
Orbán Viktor szerdán Varsóban magánlátogatáson találkozott a lengyel kormánypárt vezetőjével, Jaroslaw Kaczyńskivel. A látogatás már csak azért is szimbolikus, mert a lengyel Jog és Igazságosság (PiS)-kormány az elmúlt hetekben a nyugati médiában nagyjából ugyanazokat a jelzőket és kritikákat kapta meg, mint korábban a Fidesz és az Orbán-kormány. Sőt, a lengyel ellenzék is ugyanúgy tömegtüntetésekbe kezdett a jogállamiság védelmében, mint a 2010-14-es ciklus derekán a magyar.
A tetszetős párhuzamok és felszíni hasonlóságok ellenére azonban óriási a különbség.
Lehet, hogy amit a lengyel kormány tesz, az hasonlónak tűnik, mint amit az Orbán-kormány tett, és az is lehet, hogy a lengyel kormánypártban többen kifejezetten mintaként is tekintenek Orbán Viktor Magyarországára. Hiszen a PiS-kormány durván belenyúl az alkotmánybíróság működésébe, nekimegy a közmédiának és távolodik Brüsszeltől. A nyugati politikai fősodor ennek megfelelően hasonlóan is reagál a lengyel változásokra, mint a magyarokra tette. Pedig nem kellene: a nagyon más feltételek és körülmények miatt kizárt, hogy végül valóban nagyon hasonló politikai berendezkedés alakuljon ki.
Amit a lengyel kormány tesz, valóban aggasztó, de annyira azért nem – legalábbis egyelőre –, mint amilyennek a lengyel ellenzéki, illetve a külföldi sajtó lefesti (az előző kormány és holdudvara, az ellenzékbe szoruló Polgári Platform (PO) remek külföldi presztízzsel és kapcsolatokkal rendelkezik). Azonban az európai politikai közbeszédben most túlságosan is kézenfekvő, hogy mindenki az Orbán- és Magyarország-párhuzamhoz nyúljon, hiszen a magyar kormányfő ismertségét jelentősen megdobó 2015-ös év után ez egyszerűen kihagyhatatlan.
A menekültválság nyomán az orbanizációtól való félelem ráadásul már nem csak lengyel, hanem nyugat-európai viszonylatban is megjelenik, hiszen vannak olyan külföldi véleményformálók, akik a francia szélsőjobboldal megerősödésében és Angela Merkel meggyengülésében is már a lopakodó orbanizációt fedezik fel. Paradox módon tehát az, hogy az elmúlt hónapokban Orbán Viktor ennyire előtérbe került, a szövetségesének tekintett új lengyel kormánynak nem jön túlságosan jól. Olyannyira nem, hogy a lengyel külügyminiszter, Witold Waszczykowski nemrég egyenesen igazságtalannak nevezte egy interjúban, hogy az új lengyel kormányt és intézkedéseiket a bírálóik Orbán Viktor Magyarországához hasonlítják.
Hiszen míg a tízmilliós, gazdaságilag és katonai szempontból is csekély súlyú Magyarország távolodása a nyugat-európai liberális normáktól végső soron nem jelent valódi fenyegetést, addig a negyvenmilliós Lengyelországé az lehetne. De miközben szinte közhelyszerűvé vált a megállapítás, hogy a PiS-kormány Orbán rendszerét próbálja másolni, valójában egyrészt rengeteg a különbség, másrészt ami a legfontosabb:
Az első és legnagyobb különbség, hogy miközben Magyarország retorikai harca Brüsszellel és a nyugati liberális demokrácia-felfogással a keleti nyitásban és egy oroszbarát külpolitikában csapódott le, Lengyelország esetében erről szó nincsen.
A lengyel elit hagyományosan oroszellenes és Amerika-barát, és ez a PiS-kormányra még elődjénél is jobban igaz; a most kifogásolt, bírált jelenségek egy részében is ez nyilvánul meg. Például a PiS-kormánnyal szemben gyakran felhozott egyik kifogás az, hogy vezető politikusai, sőt maga Jarosław Kaczyński is összeesküvés-elméletekben hisznek: abban, hogy a szmolenszki repülőgép-tragédia és Lech Kaczyński halála mögött az oroszok állnak. Ahogy Adrian Karatnycky, a Freedom House volt elnöke egy cikkében írta: bár valószínűtlen, hogy ez valóban így történt, de mivel tudjuk, hogy Putyin rendszeresen vezényel titkos akciókat, ezt azért teljesen kizárni sem lehet. Az elmúlt hetekben a varsói NATO kémelhárítási központban tartott éjszakai razzia is bírálatokat váltott ki – a PiS-kormány azonban erre szintén azért szánhatta el magát, mert az orosz titkosszolgálat beépülésére gyanakodtak.
És miközben Budapest és Washington kapcsolata meglehetősen fagyos, a lengyelek úton-útfélen azt hangoztatják, mennyire nagyszerű a viszonyuk az Egyesült Államokkal. Witold Waszczykowski külügyminiszter az 1980-as évek második felében maga is az USA-ban, az Oregoni Egyetemen tanult, és az AP-nek adott interjújában arról beszélt, kormánya "rendkívül boldog és elégedett" az USA-val való kapcsolattal, különösen a katonai együttműködéssel. Dicsérte Barack Obama amerikai elnök törekvését, hogy a Krím-félsziget annektálása és a kelet-ukrajnai harcok után megerősíti az amerikai katonai jelenlétet a közép-európai régióban. És nem csak kiállt az Oroszországgal szembeni EU-s szankciók mellett, hanem kijelentette, hogy bár örvendetes az oroszok szíriai beavatkozása, de
nem fogjuk eladni Ukrajnát az orosz segítségért cserébe.
Mindez azt is jelenti, lehet, hogy Brüsszel és vezető nyugat-európai államok az Orbán-kormánnyal szemben alkalmazott nyomást alkalmaznának Lengyelországgal szemben is, az Egyesült Államok viszont a szoros, stratégiai kapcsolat fenntartásában érdekelt.
Ráadásul Kaczyński pártja éppen azért is bátorodhatott fel és próbálhatja nyugodtan másolni az Orbán-kormány lépéseit, mert az elmúlt öt év bebizonyította:
ahhoz, hogy a színjátékon kívül valódi jogi és gazdasági eszközökkel szankcionáljon egy szerinte rossz útra tévedt tagállamot. Az Európai Uniónak ez a bizonyított félszívűsége szinte felhívás volt a PiS-nek, hogy bátran csináljon, amit csinálni akar. A helyzetük annyival nehezebb ugyanakkor, hogy ők nem tagjai a legerősebb európai pártcsaládnak, az Orbánt minden esetben megvédő Európai Néppártnak.
Orbán Viktor az uniós bírálatokat ráadásul sikerrel tudta idehaza a magyar emberek, a magyar szuverenitás ellen irányuló ellenséges támadásokként eladni, amivel végső soron saját belpolitikai pozícióját tudta megerősíteni. Varsóban gyökeresen más a helyzet.
Amitől Beata Szydło miniszterelnök és Jarosław Kaczyński PiS-vezér igazán tarthat, az saját belföldi ellenzéke. A PO egy alapvetően sikeres, az ország gazdaságát és nemzetközi tekintélyét jelentősen megerősítő kormányzás után szorult ellenzékbe, vagyis szó nem volt olyan gazdasági-politikai-morális összeomlásról, mint a magyar baloldal esetében. Az Európai Tanácsot vezető Donald Tusk személyében pedig a porondon maradt egy nagyformátumú PO-s vezető, aki a későbbiekben még visszatérhet a belpolitikába is. (A lengyel baloldal már régóta összeomlott, a szocialisták a mostani választáson ki is estek a parlamentből.)
Ráadásul a PO mellett megjelent a Ryszard Petru közgazdász által vezetett Nowoczesna (Modern) nevű új ellenzéki párt is, ami már a tavalyi októberi parlamenti választáson is jól szerepelt, most viszont egyenesen vezeti 30 százalék körüli támogatottságával a közvélemény-kutatásokat, a 27%-on lévő, december elejéhez képest 3%-os népszerűségvesztést elkönyvelő PiS-t megelőzve (a szintén ellenzéki PO 15% körül áll). 2010 júniusában, közvetlenül a választás után a Fidesz még növelte is népszerűségét és tönkreverte a kutatásokban ellenzékét. Ráadásul míg a Fidesz-KDNP 2010-ben kétharmados többséget szerzett, a PiS-nek az októberi választáson az 50%-os többsége is szűken lett meg: 231 mandátumhoz volt szükségük hozzá, és 235-öt értek el.
Lengyelországban tehát szó nincs az ellenzék eljelentéktelenedéséről, gyengélkedéséről. De ami legalább ennyire fontos: míg Magyarországon Orbán sikerrel kialakította a centrális erőteret, ahol a kormánypárttól jobbra és balra lévő ellenzéki pártok egymással teljesen koalícióképtelenek – sőt, még a baloldali kis pártok sem tudnak dűlőre jutni egymással –, addig Varsóban a tömegtüntetésekkel és tiltakozó mozgalmakkal már most megvan a közös platform a baloldali, liberális, liberális konzervatív ellenzék számára.
Vagyis a magyar baloldali értelmiség és politikai elit lejáratódásával és kiüresedésével ellentétben a jelenlegi lengyel ellenzék pezsgő és aktív a választók számára. A PiS korántsem dőlhet hátra, muszáj figyelniük a népszerűségük alakulását, és így nem engedhetnek meg maguknak bármit. Annyit, amennyit Orbán megengedett, messze-messze nem, már csak ez is gátja az orbanizálódásnak.
Fontos különbség az is, hogy az Orbán-rezsim alfája és omegája Orbán Viktor, minden változás a kormányfő személyéhez köthető. Orbán a párton belüli és kívüli politikai ellenfelei mellett egyelőre sikeresen tudta semlegesíteni azokat a gazdasági szereplőket is, akik vagyonuknál és befolyásuknál fogva hosszú ideje közvetve vagy közvetetten, de hatással tudtak lenni a politikai életre és a döntéshozatalra – ezeket a konfliktusait pedig ügyesen tudta kommunikálni saját választói felé. A multiknak is nekiment, sőt, a menekültügyben még annak az Angela Merkelnek is, aki egyike azon a kevés európai vezetőknek, akiktől Orbán Viktor tényleg tart. A magyar kormányfő pedig ebben a hatalmi játszmában eddig nem ismert kegyelmet: a Simicska Lajossal való konfliktusa ékes bizonyítéka annak, hogy még egy több évtizedes barátságot is beáldozott ennek érdekében.
Az orbánizmus veszélye tehát már csak azért sem fenyegeti Lengyelországot vagy éppen Európa többi országát, mert ez a legfontosabb előfeltétele: egy olyan erős, karizmatikus politikus, aki részben a szerencséjének, részben a politikai képességének, és nem utolsó sorban a magyar politikai kultúra sajátosságainak köszönhetően ki tudja építeni a rá szabott rezsimjét.
A PiS vezetői között vannak populisták, piacpárti pragmatikusok, mérsékelt és ultrakonzervatív nacionalisták; és bár a háttérből irányító Kaczyński pártelnök hatalma tűnik a legnagyobbnak, Andrzej Duda köztársasági elnökkel és Beata Szydło miniszterelnökkel rövid idő alatt kerültek elő az ismeretlenségből meghatározó PiS-es politikai szereplők.
Orbán Viktor sikerének és túlélésének egyik titka a manőverezőképessége: a lengyel kormánypárt és vezetője erre nem képes. Ahogy Széky János, az ÉS rovatvezetője is írja, Kaczyński a kezdetektől fogva antikommunista, keresztény-nacionalista politikus, de ugyanez Orbánról nem mondható el. És nem csak amiatt, mert a magyar kormányfő liberálisként kezdte. Sokkal inkább arról van szó, hogy Orbán – Kaczyńskivel ellentétben – a politikai ideológiákhoz és értékekhez az éppen aktuális politikai érdekei mentén közeledik vagy éppen távolodik. Például egészen addig volt oroszellenes, amíg a politikai érdekei úgy kívánták, 2009 óta már nem az. Ugyanez a pálfordulás – vagy a hatékonyság irányából nézve: rugalmasság – a lengyeleknél elképzelhetetlen lenne.
A lengyel kormány új kultúrpolitikája miatt is sokan farkast, pontosabban „szovjet típusú" cenzúrát kiáltanak, noha mindaz, aminek eddig a szemtanúi lehettünk, nagyon messze van attól. Az apropó az volt, hogy az új lengyel kulturális miniszter a Nobel-díjas Elfriede Jelinek A halál és a lányka című darabjának előadását akarta betiltani, mert a rendező pornószínészeket szerződtetett, hogy azok élőben szexeljenek a színpadon. Hasonló kultúrpolitikai botrányok azonban más, nyugati demokráciákban is vannak, nem csak az amúgy mélyen katolikus Lengyelországban.
Érdekes megfigyelni azt is, hogy a PiS-kormány politikai lépéseiből melyek egészen pontosan azok, amelyekről sokaknak az Orbán-rezsim jut az eszébe. Ilyen például a lengyel alkotmánybíróság megbénítása, ami látszólag egyenes következménye volt annak, hogy a leköszönő kabinet még meg tudta akadályozni, hogy csak a PiS káderei legyenek a testületben. Csakhogy mint Széky is rámutat, míg az első Orbán-kormány, majd a később ellenzékben lévő Fidesz számára még fontos volt az alkotmánybíróság intézménye, addig a PiS már első kormányzásakor, a kétezres évek derekán is támadta az alkotmánybíróságot.
Ebben tehát nem ők másolták Orbánt, sokkal inkább a magyar kormányfő másolta Kaczyńskiéket.
Az az ok, amiért Orbán jó viszonyt akar ápolni Kaczyńskivel és a visegrádi négyek országaival, valójában nem a közös ideológiában, hanem a magyar miniszterelnök politikai érdekeiben keresendő.
De ha ennek van is realitása, semmiképpen sem lehetséges Lengyelország és a visegrádi négyek támogatása nélkül: a kelet-európai blokk csak együtt, egységesen fellépve adhat igazi politikai súlyt Orbán európai törekvéseinek. Kérdés, hogy ennek érdekében kell-e irányt váltania például a két ország közötti legkényesebb témában: az Oroszországhoz való viszonyban. 2015 februárjában ugyanis pont Magyarország oroszbarát politikája és Putyin budapesti látogatása miatt romlott meg a lengyelekkel való viszony, olyannyira, hogy Kaczyński szóvivője egyenesen az európai szolidaritás szétverésével vádolta meg Ukrajna ügyében Orbán Viktort, maga a pártelnök pedig nem is fogadta a Fidesz vezetőjét.
Orbán jelenleg azt az egyébként pragmatikus okokból valóban védhető álláspontot képviseli, hogy Moszkvával jóban kell lennie egy kis közép-európai országnak, mert ha tényleg baj van, akkor az Egyesült Államokra nem számíthat. Azaz leginkább Németországhoz kell igazodnia – és hát a németek szintén nem vetik meg az oroszok barátságát, elsősorban az energiafüggőség miatt. A lengyelek ezzel pont fordítva vannak: ők történelmi okokból úgy gondolják, sem Nyugat-Európa, hát még a németek nem védik meg őket az oroszokkal szemben, a Brüsszelt és Németországot érő bírálataik, bizalmatlanságuk mögött is leginkább ez húzódik meg. Vagyis ha választani kell,
És mivel sem Lengyelország, sem kormányának oroszellenessége nem nagyon fog változni, így ha a magyar kormányfő valóban stabil hátországot akar kovácsolni magának és európai ambícióinak a visegrádi együttműködésből, az további külpolitikai korrekcióra, vagyis az USA-val való viszony rendezésére, és az orosz függés lazítására késztetheti.