Emlékeznek a Rejtő Jenő-i képekre, amikkel a törökországi Izmirben tomboló őrületet próbáltam körülírni alig hét hónappal ezelőtt?
2015 őszére menekültek tízezrei lepték el a török kikötővárost, Izmirt, ahonnan már csak néhány tengeri kilométert kell leküzdeni Európáig. Az utcán hömpölygött a tömeg, batyukkal a hátukon vagy kerekes bőröndöket húzva áramlottak az emberek. A falnál családok gubbasztottak csomagjaikon, tinédzserek csoportosultak a hotelek bejárata előtt, a sarkon pedig utcai mentőmellényárusnál folyt az alkudozás. A környék burjánzó csempésznegyeddé változott. Groteszk volt, ahogy a boltok is alkalmazkodtak a kereslethez: a cipőbolt mentőmellényt árult, a trafik átalakult vízhatlan tasakok szaküzletévé, és ha van autósoktatás, akkor ott biztos hajózási alapismereteket tanítanak.
De hogyan írta volna le Rejtő Jenő azt a helyzetet, amivel május végén szembesültem? Izmir ugyanis sokkolóan olyan volt, mint egy teljesen átlagos török város. Az utcákon török polgárok járkáltak, a cipőboltban cipőt, a trafikban cigit árultak.
Azt már a városba érkezésemkor tudtam, hogy az utóbbi hetekben nem indulnak naponta százával az embercsempészek gumicsónakjai. Kilencven százalékkal esett vissza a Görögországba érkező menekültek száma. De az is tény, hogy Törökországból nem tűntek el a menekültek, az országban akár 3,5 millió migráns is élhet, és sorsuk, ahogy azt bemutattuk, nem éppen ideális.
Márpedig ha van kereslet, akkor a közgazdaság és a józan ész törvényei szerint lesz kínálat is. Ehhez képest az egykori csempészfőváros utcáin sem a menekülni vágyó tömegeknek, sem az őket kiszolgáló csempészeknek nem láttam nyomát.
Az egykor szírekkel, afgánokkal és irakiakkal teli hotelek recepcióin annyit tudtam kideríteni, hogy a menekültek az év elején kezdtek megfogyatkozni Izmir utcáin, nagyjából abban az időben, amikor Európa országai sorra zárták le a határokat. Aztán beüzemelték a görög hotspotokat, azokat a görög szigeteki zárt táborokat, ahol egyből el is bírálják a menekültek kérelmét, és egy csapásra kiürült a város.
„A menekültek között nagyon jó az információáramlás – magyarázta a jogi segélyezéssel foglalkozó török szervezet munkatársa. – A görög szigetekről pedig rossz hírek jöttek: nem lehet továbbjutni, aki partot ért, az a táborokban reked. Ennél azért jobb Törökországban várakozniuk, mert itt legalább valamennyi életük van. Ha van pénzük, bérelhetnek lakást, és bár illegálisan, de tudnak dolgozni is. Úgyhogy most kivárnak” – foglalta össze Irem Somer. (Érdekli, pontosan hogyan vészelik át a helyzetet a menekültek Törökországban? Olvassa el a szír határ mellől írt két cikkünket.)
A szírek, irakiak, afgánok azonban nem adták fel a reményt.
Naponta hívnak minket a menekültek az ország különböző részeiből. Burkoltan vagy egyenesen, de azt tudakolják, kútba esett-e az Európával kötött megállapodás. Van-e jele annak, hogy újra lazul a rendszer.
Erre azonban nemcsak morális okokból nem tudnak válaszolni, hanem mert a menekülthelyzet olyan kiszámíthatatlan, hogy még a helyszínen ezzel foglalkozók is csak követik az eseményeket. „Tavaly nyáron meglepődve tapasztaltuk, ahogy elárasztották a menekültek Izmirt. Kétségbeesetten próbáltuk megoldani a ránk zúduló helyzetet. Az idei tavaszra felkészültünk a rohamra, segítőket hívtunk, de az utcák most üresek.”
Egy mikrogazdasági detektív módszerével jöttem rá, hogy a menekültek már nincsenek a városban. A boltok kínálatából következtettem. Az áthajózásra készülők láthatatlanná válhatnak az újságíró vagy akár a rendőr előtt, de nem akarnak eltűnni a kereskedők elől, hiszen az úthoz sok mindenre szükségük van. És ha ezek a termékek már nincsenek a kirakatban, akkor egyelőre vásárlók sincsenek.
De hova tűnt az a százezernyi ember, aki néhány hónapja egy tragikus, de izgalmas kalandregény helyszínévé változtatta a várost?
„A csempészek kuncsaftjai visszautaztak azokba a városokba, ahol addig éltek. Izmir drága, és az embereknek nincsenek meg a kapcsolataik, amik az itteni élethez szükségesek. A szír közösségek a déli határnál vagy Isztambulban élnek, és persze a táborokban. Ott várják, hogy kiderüljön, mi lesz az EU-s megállapodás sorsa.”
A tervem az volt, hogy Izmir nagyvárosi pezsgésében kell majd felgöngyölítenem a szálakat, úgyhogy kelletlenül indultam el Törökország isten háta mögötti vidékére. Ahol azonban nem poros utak és csendes kisvárosok fogadtak. A környék fővárosa, Gaziantep új házaival, plázáival, nyüzsgő forgalmával lehetett volna a gazdag Isztambul egyik kerülete is. És a kép nem változott a városon túl sem. Új, kétszer kétsávos utak vezettek a szír határ közvetlen közelében is, és lakóparkok sorai épültek a városok határában.
Hamarosan kiderült, hogy a látványos fejlesztések egy része nem a menekültkrízis ellenére, hanem éppen a szír menekülteknek köszönhetően indultak be.
„Négy éve költöztem át ide. Azóta 180 fokot változott a város” – mesélte a Szíriából menekült Aysen. Az üzletember a környék egyik legjelentéktelenebb városában, Kilisben vezeti szír önsegélyező alapítványát. „Kilis azelőtt poros, határ menti kisváros volt. A törökök sem hallottak róla. Aztán a háború miatt rengetegen érkeztünk, és teljesen megváltozott itt minden. Nagyjából 80 ezer szír költözött a városba, rengeteg új üzlet nyílt, felmentek az árak. A lakások bérleti díja az elején 1-200 líra volt, ez most inkább 5-700 körül van. A boltoknál még nagyobb volt az ugrás. 50-100 helyett most már 2-3 ezer lírát is kérnek a helyiségekért.”
A törökök eleinte a saját ingatlanjaikat adták ki, hogy a bérleti díjból máshol béreljenek lakásokat maguknak, mesélte Aysen. A mostanra elterjedt üzleti modell szerint direkt azért építtetnek lakásokat, hogy a szír menekülteknek kiadhassák azokat.
A várost alapjaiban formálta át, hogy néhány év alatt a lakosságát meghaladó számú menekült költözött be. A 2010-ben még csak 90 ezres városban most majd 200 ezren laknak. Kilis sok szempontból olyan befogadó volt a szírekkel, hogy a régió ezért akár Nobel-békedíjat is kaphat.
A menekültek élete a befogadás és gazdasági részvételük ellenére is ideiglenes. A török törvények ugyanis szigorúan másodrendű állampolgárként tartják őket számon, ahogy erről előző cikkünkben írtunk. A törökökkel mégsem ez szít direkt konfliktust, hanem érdekes módon az Iszlám Állam.
„Az Iszlám Állam olyan közel van a határ túloldalán, hogy rendszeresen lövi rakétával a várost. – magyarázta az alapítvány vezetője. – Tudják, hogy itt vagyunk. Ebben a hónapban már hárman haltak meg a támadásokban, és rengetegen megsérültek. Az egyre idegesebb törökök tüntetni kezdtek a szírek ellen. Hogy menjünk el a városból, mert miattunk bombázzák őket. Szír boltokat vertek szét, autókat borogattak fel.”
A menekültek helyzetéről Aysen egyetlen megjegyzése is mindent elmondott. Az alapítvány árva szír gyerekek számára kialakított óvodáját jártuk körbe, amikor a vezető az egyik szobára mutatott. „Ezt már nem használjuk” – A terem félhomályában műanyag játékok álltak sorban.
Erről az oldalról érkeznek a rakéták. A játszószobát áttettük a túloldalra, két falat már nem visznek át. Kitapasztaltuk otthon.
De a fentieknél közvetlenebb jelei is vannak annak, hogy Kilis és a régió városai azok, ahol a menekültek feszülten figyelik, mi lesz a sorsa a török–EU-s megállapodásnak.
„Már megnyíltak azok a a regisztrációs irodák, ahol be lehetett adni az EU-s menekültkérelmet. Már másnap kilométeres sorok jelentek meg előttük, óriási volt a tülekedés. Rendőröket kellett kivezényelni, hogy fenntartsák a rendet” – válaszolta egy szír tanár, amikor arról kérdeztem, mennyire elégedettek a helyzetükkel a menekültek. „Az irodát többször el is kellett költöztetni, úgy felbolydult a környéke.”
A közhiedelemmel ellentétben a menekültek kisebb része él csak táborokban. Az arányt mutatja, hogy míg Kilisbe nagyjából 80 ezer szír költözött, a környék táboraiban nagyjából 40 ezren élnek. A környék leghíresebb táborát azonban nem is a város, hanem a határ közelsége határozza meg: alig 200 méterre található Szíriától.
„Ötcsillagos tábornak hívják. Itt a legjobb a helyzet. Négy éve lakom itt” – számolt be lakhelyérők tolmácsom öccse míg én értetlenkedve néztem rá. A huszonéves fiú nem csak hogy jól öltözött volt, de apró mobiltelefonos boltja volt a városban. „A táborból járok be dolgozni. A fizetésem elég arra, hogy megéljek, fizessem az adót, de lakást már nem tudnék bérelni” – magyarázta, miközben igyekeztem gyorsan átállítani a fejemben a táborlakókról kialakult képet. Közben kiderült, mit jelent az öt csillag egy menekült tábor esetében.
„Nem sátrakban, hanem barakkokban lakunk. A mienkben van két szoba, egy fürdőszoba és egy konyha.” Mielőtt azonban végleg kirajzolódott volna bennem egy barátságos apartmanház képe, Husszein pontosított néhány részlettel:
A ház 35 négyzetméteres. A szűk területen összesen hatan élnek: Husszein a szüleivel és a testvéreivel együtt. A menekültek csak akkor jogosultak elköltözni, ha már tíznél többen lennének egy helyen. Ezért gyakori, hogy a szülők, és frissen megházasodott gyerekeik is a 35 négyzetméteres területen laknak. A barakkokban folyóvíz naponta csak háromszor egy órára van.
A legnyomasztóbbnak mégis azokat a szabályokat tartják, amelyek erősítik az érzetet: a menekültek nem teljes jogú állampolgárok, hanem egy könnyített börtön lakói.
„Naponta csak egyszer lehet ki és bejönni. Ha valamit otthon felejtek, nem tudok visszamenni érte, mert aznap már nem mehetnék ki – sorolta panaszait Husszein. – Ha este tíz után érek vissza, akkor öt napra elveszik a belépőm. Lehet kérni szabadságot, de csak 15 napra, és csak bizonyos időnként.”
A börtönállapotokról még többet mondott el, amikor a közeli Nizip város táborához utaztunk.
Ez volt az a tábor, amit Merkel meglátogatott még áprilisban.
– magyarázta tolmácsom, miközben a kapuban interjúalanyunkat vártuk. Helyette azonban csak egy telefonhívás érkezett. A férfit nem engedték ki, mert gyanútlanul megemlítette az őröknek, hogy egy újságíróval beszélgetne.
Két hétre bevonták a kártyáját, addig nem hagyhatja el a tábort. Nem örültek, hogy szóba állna egy újságíróval.
Elképedve néztem a dupla szögesdrótot, amely mögött nem bűnözők, hanem házaikból kibombázott emberek éltek.
Végül a tábor egyik fiatal tanárja, Ahmet volt olyan dörzsölt, hogy nem árulta el, mire használja el napi egyszeri kilépési lehetőségét, így bepillantást kaptam a tábori életbe.
„Kiábrándultak voltunk Merkel látogatása után. Mielőtt a német delegáció megérkezett volna, újakra cserélték a sátrainkat. De aztán Merkelt mégsem hozták el ide. Inkább a rendezettebb, barakkokból épült tábort láthatta csak. A mi helyzetünk pedig semmit nem változott.”
Szavaiból kirajzolódott, hogy mi a tábor működésének lényege: segítse lakói túlélését. Minden ezen felüli igény luxus a napszítta dombvidéken.
Ahmet hatfős családjával egy négyszer négyméteres sátorban lakott. Víz és vécé csak kinn található, a közös helyiségekben. A sátrakban nincs semmilyen hűtés, így tavasztól kibírhatatlan a hőség. Ahmet szerint a tél a legjobb időszak, mert fűteni legalább lehet.
Az eltávozási szabályok miatt a munkavállalás is nehézkes, így a táborban a legtöbben munkanélküliek. És hogy a kiszolgáltatottság maximális legyen: a menekültek szerény támogatást kapnak a török államtól, de ezt csak a tábor területén működő boltban vásárolhatják el. Érdekes módon itt az árak közel kétszeresei a normálisnak. Ételt pedig tilos behozni. „A nagybátyám múltkor egy szendvicset akart vinni az anyámnak, de az őrök nem engedték” – vonta meg a vállát Ahmet.
A feszült helyzet eredményét a mindennapokban is jól látja a tanár.
Az iskolasátorban percenként törnek ki verekedések. Lehetetlen tanítani. Minden gyereknek szüksége lenne pszichológusra. De csak engem alkalmaztak, mert filozófiát tanultam Aleppóban. Pedig a háború miatt el sem tudtam végezni az egyetemet
– vázolt fel schopenhaueri képet Ahmet.
„Közben rengetegen válnak el, mert nagy a feszültség a családon belül is. Innen mindenki elmenne Európába, ha lehetne. Az emberek nem akarják ezt a megállapodást, mert akkor sosem jutnak ki innen. Ha négy éve laknál a szüleiddel és a testvéreiddel együtt egy kis sátorban, értenéd, miről beszélek.”
A vidéket járva végül véletlenül rátaláltam a városi és a tábori élet közt megbújó világra. Az itt lakók minden bizonnyal rendelkeznek azokkal a génekkel, amelyek segítenek, hogy egy világkatasztrófa után is újra benépesülhessen a Föld.
„Egy éve béreljük ezt a földet. Miénk ez a rész itt, meg a ház, meg vannak ezek a csirkék. Ötszáz” – hessegetett el az egy túlságosan kíváncsi kopasznyakú tyúkot a férfi a kávéspoharak mellől. A tomboló napból szabálytalan árnyékokat kimetsző gyümölcsfák alatt ültünk, a földön.
A susogós melegítős, ősz férfi körül két kisebb gyereke és tinédzser fia, továbbá 500 csirke mozgott. A szomszéd sárgabarackfa alatt az asszonyok ültek.
„Nem kapok semmilyen támogatást. Nincs nekem szükségünk rá, kapják meg azok, akik rászorulnak. Vannak a csirkéim, itt a földön gazdálkodunk. Nézd meg, eddig az én földem mind” – mondta Ahmed. A perzselő napsütésbe mutatott, miközben a fia a szír társalgásnál elengedhetetlen, zaccos, kardamomos kávét töltötte poharakba.
„Látni, honnantól a törököké a föld. Ott már csak gaz nő, mert ők nem tudják, hogyan kell kiirtani. Ez nagyon alattomos gyom, mélyre megy a gyökere, de én tudom, milyen szerrel lehet eltüntetni.”
Intett a nagyobb fiúnak, aki nemsokára egy erős, elágazó gyökeres gyomot lóbálva tért vissza. Ezen mutogatta a farmer, milyen módon kapaszkodik a káros növény a földbe, és mikre kell figyelni a gyomirtózásnál. A menekülttémát láthatóan lezárta, és csak több, határozott kérdéssel tudtam elvonni figyelmét a gyom és a termés örök küzdelméről.
„Egy török farmer nevén van a föld, megegyeztünk vele, azóta műveljük” – nézett fel végül. Szóban állapodtak meg, magyarázta könnyeden, amiről nekem az ugrott be, hogy eszerint teljesen dokumentálatlanul szír farmerek tömege élhet Törökországban. „Ezer szír földműves is lehet ezen a vidéken” – erősítette meg feltételezésem Ahmed. „Akik vidékről jöttek, itt is megpróbálják folytatni a munkát.”
Tolmácsom viszont inkább a jogi vonatkozásokon akadt fenn. Ha nincs papír, bármikor elvehetik tőlük a földet, mondta, de Ahmedet láthatóan nem zavarták a jogi ügyek. Váratlanul hozzám fordult. „Értékelem a nyugati embereket, akik segíteni próbálnak. Rengeteg menekült elégedetlenkedik, közben Európából azért jönnek ide, hogy nekik segítsenek. Te is itt vagy, hogy elmondd majd, milyen az életünk.”
Ha nem teljesen véletlenül fedezzük fel a földön dolgozó családot, hogy az út mellett leparkolva elegyedjünk szóba velük, azt gondoltam volna, hogy egy Angela Merkel látogatására betanított díszmenekültet tereltek elém.
Mindig azt mondom, hogy az iszlám nem az imádkozás, a ramadán meg a zarándoklat. Hanem a jó hozzáállás. Például a munka. Az is ima.
Beszöktünk a készenléti rendőrökkel körülvett Idomeni menekülttáborba, és bár újságírónkat elkapták a rendőrök, sok izgalmas dolog kiderült. Például, hogy mivé alakítják a benzinkutakat Görögországban a menekültek.