Törökországban nem egy pillanatnyi fellángolás, nem is a tízévente jelentkező kormányválság vezetett a péntek este kezdődő puccskísérlethez. Recep Tayyip Erdogan elnök hatalma az elmúlt években többször került veszélybe, amíg folyamatosan az Egyesült Államokéhoz hasonló prezidenciális rendszer kiépítésén dolgozott. Tavaly csak egy megismételt választáson sikerült nyernie, valamint korrupciós botrányok, leszámolások és folyamatosan kiújuló tüntetések kísérik regnálását.
Törökországnak a politikai polarizálódás, a bizonytalan kormányzás, a fegyveres konfliktusok és a gazdasági visszaesés veszélyes elegyével kell szembenéznie – írtuk novemberben a megismételt parlamenti választások előtt az ország belpolitikai helyzetéről. Tavaly ugyanis 2002 után először fordult elő, hogy nem szerzett abszolút többséget az Igazságosság és Fejlődés Pártja (AKP) a helyi törvényhozásban.
Az elemzők már akkor arról beszéltek, hogy tízévente válságba kerül az ország (átlagosan ennyi idő telik el két katonai puccs között), amit akkor a külső tényezőkkel, így az egyre gyakoribb terrortámadásokkal magyaráztak. Valamint azzal, hogy Recep Tayyip Erdogan ugyan lemondott a valódi hatalommal járó miniszterelnöki posztról – az alkotmány szerint több ciklusra már nem is választhatták volna meg –, de közben egy erős elnöki rendszer kiépítésébe kezdett. Ezt viszont a lakosság nem támogatta, ami nélkül lehetetlen lett volna a prezidenciális rendszerhez szükséges alkotmánymódosítás keresztülvitele.
2002-ben Erdogan mérsékelt szekularizált politikusként kezdett. Kirángatta az éppen megtorpanó török gazdaságot a stagnálásból, megerősítette a demokratikus rendszert, jóléti intézkedéseivel pedig képes volt megbékíteni a munkásosztályt, amely mára tábora legnagyobb részét adja.
Hatalmát sikerült konzerválnia, amikor a 2008-as gazdasági válság alatt kormányával higgadtan kezelte a visszaesést. A GDP eleinte ugyan 8 százalékkal esett vissza, az infláció pedig 12 százalékra emelkedett, de egy év alatt megállították zuhanást. Pénzügyi reformokat vezettek be, 2011-re pedig már újra 7 százalékos volt a növekedés és új munkahelyeket hoztak létre. Nem csoda, hogy a kormányzó AKP-t rekorderedménnyel választották újra.
Ekkor viszont 180 fokot fordult Erdogan: egyre többször kezdte ki a szabadságjogokat. Rátámadt régi szövetségesére, Fethulleh Gülen hitszónokra, aki korábban a kormány-, majd államfő legnagyobb támogatója volt. Párhuzamos állam kiépítésével vádolta a ma is népszerű egyházi vezetőt, aki az igazságszolgáltatáson és a hadseregen keresztül próbálja meg aláásni a hatalmát. Gülen - bár már évek óta az Egyesült Államokban él - a kurdok mellett állandó bűnbakja a török közéletnek.
Boszorkányüldözésbe kezdett: a hatóságoknál tartott tisztogatásokat azzal indokolta, hogy felszámolja Gülen korrupt és puccsista híveit. 2012-től kezdve rendszeressé vált, hogy a rendőrség, az ügyészség, a bíróság, a hadsereg vezetőit börtönözteti be, ellenzéki újságírókat hurcolnak meg és tartóztatnak le.
2013-ban beérett a sikeresen fenntartott, a hatalmát biztosító centrális erőtér politikája is: a kihívói külön-külön nem voltak elég erősek ahhoz, hogy leváltsák az AKP-t, összefogásra képtelenek voltak a radikális jobb és baloldali pártok. Erdogan ezért azt érezte, hogy radikálisabb hangra válthat.
Ez odavezetett, hogy az isztambuli zöldterületeket megvédő tüntetésekből hamar kormányellenes demonstrációk lettek az isztambuli Taksim téren. Az év végén az elnök pedig még egy korrupciós ügybe is belekeveredett, és radikálisan átszervezte a kormányt. 2014-ben az egyre kapkodóbb Erdogan a rendőrséget és a hadsereget fejezte le puccskísérletre hivatkozva. Tucatnyi tábornokát küldte rács mögé, de a kritikusokat mégsem tudta eltüntetni a fegyveres erők vezérkarából.
Törökországot az Európát csak tavaly elérő menekülthullám már két éve sújtja: az országba a szíriai konfliktus elől 2 millió ember menekült át 2014-ig. Az Egyesült Államok vezette koalíció pedig a kurdokban látta meg az Iszlám Állam elleni háború fő szövetségesét. Ami újra felélesztette a 18 milliós törökországi kurd kisebbség vágyát, hogy önálló államot hozzanak létre, így ismét felszínre kerültek az évszázados nemzetiségi ellentétek.
A destabilizáció és az IS ellen intézett támadások pedig a terroristák célpontjává tették Törökországot. Tavaly júliusban az Iszlám Állam robbantott Surucban, Erdogan pedig totális háborúba kezdett a szélsőséges iszlamisták ellen. Ugyanakkor az Iszlám Állam mellett kurd célpontokra is támadott a hadsereg. A júliusit újabb támadás követte októberben Ankarában, majd idén Isztambulban először az év, majd a nyár elején. Az emberek biztonsága érzete pedig elveszett: ennyi vérontás elveszett a bizalmuk a hadseregben és a rendőrségben.
Mindeközben 2,7 millióra nőtt a Törökországba érkezett menekültek száma. Ez a szám várhatóan tovább nő majd, miután a kormány megállapodott az EU-val arról, hogy Ankara elvállalja a kapuőr szerepét, cserébe a csatlakozási tárgyalások felgyorsításáért és 3-5 milliárd euróért.
Erdogan helyzetét nehezítette, hogy elveszítette egyik legfontosabb szövetségesét, amikor tavaly novemberben lelőttek egy orosz vadászbombázót. Putyin elnök gazdaságilag végül térdre kényszerítette a török elnököt, aki hónapokig nem volt hajlandó bocsánatot kérni, majd végül letérdelt Moszkvának.
Idén májusban lemondatta Ahmet Davutoğlu miniszterelnököt, mert az nem támogatta az elnöki rendszer bevezetését. A lakosság körében még mindig nem népszerű, hogy az államfő legyen az erősebb hatalmi tényező. De még az AKP-ban is sok kritikusa van a prezidenciális törekvésnek.
Utódja, a korábbi közlekedési miniszter, Binali Yildirim viszont a pártban és a kormányban a mai napig népszerűtlenebb, mint Davutoğlu. Az AKP egyik alapító tagjaként viszont megkérdőjelezhetetlen az elköteleződése az elnök irányába.