Hosszú távon fejfájást, rövid távon viszont lehetőséget is jelenthet Oroszországnak az Észak-Korea körül keletkezett feszültség, amelyet a zárt kommunista diktatúra a rakétakísérleteivel és nukleáris robbantásával keltett. Miközben a kínai elnök nyilvánosan nem reagált érdemben, Vlagyimir Putyin orosz elnök kifejezetten aktívan nyilatkozott a phenjani rezsim múlt vasárnap végrehajtott nukleáris kísérleti robbantása óta, és jelezte, hogy Moszkva sem fog háttérbe húzódni az egész konfliktus alatt.
Kevés olyan ország van a világon, ami egyszerre lenne ennyire fontos az Egyesült Államoknak, Kínának és még Oroszországnak is. Kína és az Egyesült Államok szempontjairól már sokszor írtunk, most azt mutatjuk meg, milyen szerepe van Oroszországnak és Vlagyimir Putyinnak ebben a rettentő komplex sakkjátszmában a Koreai-félsziget körül.
Az észak-koreai-orosz kapcsolatok gyökerei egészen a XIX. századig nyúlnak vissza. 1895-ben lett vége az első kínai-japán háborúnak, és a győzelemmel Japán előtt megnyílt az út a Koreai-félsziget felé is. A koreaiak egyetlen nagyhatalomtól várhattak segítséget: a cári Oroszországtól. Volt is egy olyan év, amikor Kodzsong koreai király a szöuli orosz követségről irányította az országot, mert csak ott érezte magát igazán biztonságban. Végül az oroszok visszaszorultak: 1905-ben, miután óriási presztízsveszteséget elszenvedve Oroszország elvesztette a japánokkal vívott háborút, Korea japán protektorátus alá került, majd önálló államiságát elveszítve 1910-től a szigetország gyarmata lett.
Ezután csak a második világháború végével tért vissza Moszkva a félszigetre. Észak-Korea szovjet bábáskodással született, a valószínűleg szintén a Szovjetunióban született Kim Ir Szen a kezdetekben teljes mértékben Moszkva ellenőrzése alatt állt. Az észak-koreai rezsim megalapítója gerillavezérként őrnagy volt a Vörös Hadseregben, és a második világháború végéig ott szolgált. Miután 26 évig tartó száműzetés után visszatért Koreába, a szovjetek segítségével lett a Koreai Kommunista Párt vezetője. A támogatásukkal felépítette a hadsereget és a légierőt, majd 1948-ban kikiáltotta a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot.
A koreai háború végével, 1953 után azonban az egység fokozatosan bomlásnak indult, a Szovjetunióból Hruscsov alatt indult desztalinizációt a koreai kommunista vezetés nem nézte jó szemmel. Az ideológiai távolodást gyorsította a Szovjetunió és Kína között fegyveres határvillongásig erősödő feszültség is a hatvanas évek elejétől. Phenjan a 60-as években is igyekezett lavírozni, sőt, valamilyen szinten ki is játszani a két országot egymás ellen a szovjet-kínai konfrontáció idején, amelyben nem foglalt egyértelműen állást.
A szovjet befolyás így is évtizedekig meghatározó maradt, bár Kína fokozatosan átvette a Észak-Korea legfőbb gyámjának szerepét, amit a Szovjetunió felbomlása kizárólagossá tett. Ettől függetlenül a KNDK – amelynek mindenképpen szüksége van nagyhatalmi hátországra – továbbra is egyfajta partnerként tekintett Oroszországra. Azonban Moszkvának jóval kevesebb beleszólása van a vele csupán 18 kilométeren határos Észak-Koreában zajló folyamatokba, politikai és gazdasági téren is, mint Kínának, amely Észak-Korea külkereskedelmének 90 százalékát szívja fel.
Oroszország is próbálta nyitva hagyni a kaput a teljes mértékben Kína vonzáskörzetébe került Phenjan irányába. Az Észak-Korea felé tett baráti lépések közé tartozik például, hogy elengedtek egy szovjet időkből megmaradt 10 milliárd dolláros adósságot. Moszkva rengeteg élelmiszersegélyt is juttat Phenjannak, és Oroszország is exportált 36 ezer tonna nyersolajat, ami így is töredéke csak a rezsim szükségleteinek. A mostani nukleáris próbarobbantás után nem véletlenül merült fel több nyugati vezetőben is, hogy az olajexportot kellene szankcionálni. Az olajcsap elzárásával Kína valóban megroppanthatná az észak-koreai rezsimet, ezt azonban több okból is mindenképpen el akarja kerülni.
Emellett fennmaradt a Szovjetunió felbomlása után is az évtizedes gyakorlat, hogy államközi szerződések révén észak-koreaiak ezrei – jelenleg a becslések szerint harmincezren – dolgozhatnak Oroszországban, Phenjan szoros felügyelete mellett. Ez mezőgazdasági munkáktól a fafeldolgozáson át az építőiparig terjed, hol a külvilágtól zártabb üzemekben, hol nagyobb nyitottsággal. Dolgoznak így észak-koreaiak Kínában, Afrikában és a Közel-Keleten is, annyi bevételt biztosítva az államnak, amellyel befedheti kereskedelmi hiányát. A bevétel a rendszer fenntartását és a fegyverkezési program működtetését is biztosítja. Ezt nyugaton XXI. századi állami rabszolga-kereskedelemként is jellemzik, Oroszország viszont ezt a minősítést is inkább felé irányuló megalapozatlan nyugati kritikaként értékeli.
Még a Kremllel kritikus Moszkvai Carnegie Intézet elemzője is túlzásnak találja a rabszolga párhuzamot, elismerve, hogy az észak-koreaiak alacsonyabb fizetéseket kaptak, mint a szovjetek vagy később az oroszok, munkakörülményeik nehezek, de még mindig jobbak, mint otthon. Ezért készek fizetni is érte, hogy az észak-koreai hatóságok lehetőséget adjanak az ilyen külföldi munkára. Andrej Lanykov szerint ennek a lehetőségnek a megszüntetése, amit az Egyesült Államok által szorgalmazott szankciók céloznának, csak a helyiek nagyobb szenvedéséhez vezetne, anélkül, hogy a rezsimet megakadályozná nukleáris programjának folytatásában.
Sokan úgy vélik, hogy ha Kína bekeményítene, akkor Phenjan Oroszország felé is kiterjedtebb tapogatózásba kezdhetne, de az elmúlt időszakban legfeljebb szimbolikus jele volt a kapcsolatok szélesítésének. A két ország közötti kereskedelem 2016 végén, a negyedik negyedévben mindössze 25 millió dollárt tett ki, és már ez is emelkedést jelentett az előző év hasonló időszakához képest. A USA Today június elején arról számolt be, hogy Oroszország 73 százalékkal bővítette a kereskedelmét Észak-Koreával az év első két hónapjában – ez persze így sem jelent túl sokat, de azért a trend jelzésértékű volt.
A diplomáciai kapcsolatok pedig végig megmaradtak: Kim Ir Szen a rendszerváltás előtt még a Szovjetuniót és a volt kelet-európai szocialista államokat meglátogatva Magyarországon is járt, de Kim Dzsongil is felkereste 2001-ben Oroszország európai részét páncélvonatával. Aztán nem sokkal halála előtt még 2011-ben is Oroszország vendége volt Vlagyivosztok környékén.
2015-ben Putyin meghívta Kim Dzsongunt is a második világháború végének 70. évfordulójára emlékező ünnepségekre Moszkvába. Ez lett volna az új diktátor első külföldi útja, ami szimbolikus fontossággal bírt volna. Egy ideig volt arról szó, hogy Kim Dzsongun valóban ott lehet Moszkvában, de végül az államfői reprezentációs feladatokat ellátó Kim Jongnam ment csak el. A magyarázatok egy része szerint azért, mert a május 9-i rendezvényt a Nyugat bojkottálta, így az észak-koreai vezető nem mutathatta volna meg magát az Egyesült Államok elnökének közelében.
Az egészen új helyzetet teremtett, hogy idén pörgött fel igazán az észak-koreai rakéta- és atomprogram, Phenjan két interkontinentális ballisztikus rakétát is tesztelt, majd vasárnap eddigi legerősebb nukleáris robbantását hajtotta végre, azt állítva, hogy miniatürizált hidrogénbombát próbált ki. Az elmúlt hónapokban a Koreai-félsziget megint a hírek középpontjába került, és Kim Dzsongun fenyegetéseire Donald Trump amerikai elnök is komoly fenyegetésekkel válaszolt, a helyzet pedig különösen feszült lett.
Oroszország Kínával együtt támogatta az ENSZ-ben a legutóbbi komolyabb szanckiós kört Észak-Korea ellen, és a felhígított olajembargós korlátozásba is belementek, de ennél tovább nem nagyon látszik, hogy el akarna menni. Moszkvának a legkényelmesebb a status quo fenntartása volna a térségben, ahova nem feltétlenül akart eredetileg a kelleténél több figyelmet fordítani.
A CNN-nek nyilatkozó elemzők azonban úgy vélték, hogy mivel az amerikaiak kétértelmű üzeneteket küldtek, egyszerre lebegtettek katonai megoldást, szankciókat és a párbeszéd lehetőségét, Putyin úgy tűnt, lát arra teret, hogy a kezdeményezést megragadva növelje Oroszország befolyását a régióban – ez magyarázza az orosz elnök aktivitását is. Miközben pedig Putyin kifejezetten aktívan nyilatkozott a héten, Hszi Csin-ping kínai elnök nem szólalt meg a vasárnapi nukleáris próbarobbantás óta, még a BRICS-országok kínai csúcstalálkozójának zárónapján sem érintette Észak-Koreát.
Másfél hete Oroszország is bereptette saját vadászbombázóit a Koreai-félsziget fölé, amivel jelezte Washingtonnak, hogy róla sem szabad elfeledkezni. Habár van azért olyan vélemény is, hogy a cél kettős, a közelgő, Belaruszban és Oroszország nyugati határainál októberben tervezett hadgyakorlatokról is elterelhetik ezzel a figyelmet. Általánosságban igaz lehet, hogy az Észak-Korea körüli felszültség Moszkvának azért lehet előnyös, mert addig is háttérbe szorul a Krím és Kelet-Ukrajna kérdése. Ráadásul Észak-Korea olyan ügy, ahol ha nem is kulcsszereplőként, de fontos játékosként be kell vonni a rendezésbe, ami Moszkva reményei szerint elvezethet a Nyugat é s Oroszország közötti rossz viszony javításához.
Ehhez jól jött az ENSZ Biztonsági Tanácsának hétfői döntése is, amely szigorít az Észak-Korea elleni szankciókon. A döntést orosz és kínai egyetértéssel fogadta el a testület – nem vétózott, de még csak nem is tartózkodott sem Kína, sem Oroszország. Igaz, csak azért nem, mert a két ország elenállása miatt az eredetileg teljes olajembargót célzó amerikai kezdeményezésen jelentősen puhítottak, így a határozat nem sérti a az oroszok és kínaiak gazdasági érdekeit: Észak-Koreának nem szállítható le több nyersolaj, mint amennyit a legutóbbi 12 hónapban vásárolt, korlátokat állítanak a gázvásárlása elé és textilexportját teljesen letiltják. (Ez egyébként már a kilencedik ENSZ BT-határozat Észak-Koreával szembeni szankciókról 2006 óta.)
Miközben diplomáciailag előnyös lehet Oroszországnak a konfliktusban való diplomáciai részvétele, katonailag is lépnie kell. Egy kényszerű erőátcsoportosítás azonban hátrányokkal is járna, Moszkvának meg kellene osztania a figyelmét és erőit az ország nyugati – például az Ukrajna közelében fekvő területein – és keleti részén. Már április folyamán jele volt annak, hogy Moszkva tüzérségét, és a középhatótávolságú rakétákkal szembeni védelmet erősíti meg az észak-koreai határ mentén. Augusztusban Viktor Ozerov szenátor, az orosz felsőház védelmi és biztonsági bizottságának korábbi vezetője ismerte el, hogy a határ mentén az orosz légvédelem magas fokozatú készültségben áll.
Putyin szerint az észak-koreaiak inkább „füvet fognak enni, minthogy lemondjanak az atomprogramról, ha nem érzik magukat biztonságban” – az orosz elnök a biztonságérzet kapcsán az ország lakosságáról beszélt, nem pedig a hatalmat birtokló dinasztiáról és a szűk hatalmi körről – ezért „bármiféle szankció értelmetlen, hatástalan." Az orosz elnök nevetségesnek mondta, hogy az Egyesült Államok először szankciókkal sújtotta Oroszországot ugyanabban a törvényben, amelyben megbüntette Észak-Koreát, majd „arra kérte Moszkvát, hogy járuljon hozzá a Phenjan elleni szankciók meghozatalához az ENSZ-ben”.
Putyin arról is beszélt, hogy fegyveresen lehetetlen megoldani a helyzetet, és bírálta, hogy az Egyesült Államok nem zárja ki a katonai lépés lehetőségét. A pekingi BRICS-csúcson is leginkább a Nyugatot kritizálta a kialakult helyzetért, megjegyezve, hogy addig nem is várható a nyugodt légkör visszaállítása, amíg Phenjan fenyegetve érzi magát. Példaként Irakot hozta fel:
„Jól emlékszünk, mi történt Irakkal és Szaddam Husszeinnel, aki lemondott a tömegpusztító fegyverek gyártásáról. Ennek ellenére ezen fegyverek felkutatásának ürügyén megölték őt és családját. Gyerekeit, azt hiszem unokáit is lelőtték, az országot tönkretették, őt felakasztották. Erre mindenki emlékszik, Észak-Koreában is. Azt gondolják, hogy bármiféle szankciók hatására Észak-Korea lemond a tömegfegyverek gyártásáról?” – mondta az orosz újságíróknak tartott sajtótájékoztatón, megjegyezve, hogy Oroszország ugyan elítéli az észak-koreai provokációt is, de nem lehet elfeledkezni arról, ami történt Irakban.
Természetesen nem említette meg, de az iraki példa alapján akár Ukrajnát is felhozhatta volna, amelynek sorsa szintén aggodalommal töltheti el az észak-koreai vezetést: elvégre Kijev lemondott a Szovjetunió felbomlása után nála maradt atomarzenálról, területi integritását szavatoló szerződésért cserébe átadta Moszkvának, amit 25 évvel később Oroszország felrúgott, annektálta a Krímet és fegyverrel megtámogatta a kelet-ukrajnai szeparatistákat. Ennek fényében valahol ironikus, hogy Putyin az észak-koreai feszültség kapcsán kijelentette: „a nemzetközi jog helyreállítására, párbeszédre van szükség az érintettek között."
Moszkva Kínához hasonlóan ellenzi, hogy az Egyesült Államok egyoldalúan lépjen, és a Kreml egyik konkrét javaslata Pekinggel egyetértésben egyébként az, hogy Dél-Korea és az Egyesült Államok fogja vissza hadgyakorlati aktivitását és katonai manővereit, majd cserébe Phenjant bírják rá a nukleáris program befagyasztására. Tehát nem írnák elő Észak-Koreának az atomfegyverek megsemmisítését, ami egyértelmű jelzése annak, hogy a két ország, kisebbik rosszként láthatóan hajlandó elfogadni, a tényt, hogy Észak-Koreának atomfegyvere van.
Ez komoly kompromisszum, hiszen Oroszország alapvetően elítélte az eddigi rakéta- és nukleáris teszteket, elvégre az atomfegyverek terjedése veszélyezteti a nukleáris értelemben továbbra is szuperhatalom Oroszország státuszát. Igaz, Kína Oroszországgal arról is megegyezett, hogy egyfajta érdekszövetségben együtt küzdenek majd a Koreai-félsziget atommentesítéséért.
A javaslatról az Egyesült Államok hallani sem akar, szerintük Észak-Koreának olyasmit kéne betartania, amire most is nemzetközi jog kötelezné, a hadgyakorlatok felfüggesztése pedig csak még inkább felbátorítaná Kim Dzsongunt.
Az viszont már látszik, hogy az észak-koreai atomfegyver és a célba juttatáshoz megfelelő arzenál kifejlesztése fegyverkezési versenyhez vezethet el a térségben: Dél-Koreában tovább erősödhet az amerikai katonai jelenlét, Japán is növelheti védelmi erejét – amihez alkotmányt is kell módosítani, ennek előkészítésén már dolgozik a tokiói kormány –, orosz félelmek szerint akár az atomfegyver további terjedéséhez vezethet Észak-Korea izmozása. Az egész helyzet kiélezheti a feszültséget a Japán-Dél-Korea-Egyesült Államok-tengely, valamint Kína és Oroszország között is.
Egy ukrán gyártól vásárolhatta meg Észak-Korea a feketepiacon azokat az orosz tervezésű rakétahajtóműveket, amiket felhasználva a rakétákat tesztelik, írta néhány hete a New York Times. Azt is találgatták, hogy esetleg Oroszországnak közvetlenebbül is köze lehet az északi rakétaprogram gyors fejlődéséhez.
Érdekes egybeesés volt, hogy pont akkor mondtak le a Muszudanról, amely folyton besült, amikor tavaly a Juzsnoje ukrán vállalat, amely korábban szovjet ICBM-eket is tervezett, gazdasági gondokkal küzdött, ahogy a motorgyártó Juzmas is. Az ukrajnai háború előtt Oroszország volt a legnagyobb vevőjük, de azóta az együttműködésnek vége szakadt.
Mindenesetre Kijev és Moszkva is visszautasítja, hogy segítettek volna Phenjannak rakétahajtóművek kifejlesztésében. Állami szintű együttműködésük Észak-Korea titkos megsegítésére valóban kizárt, az azonban nem, hogy Phenjan más módon, akár a szervezett bűnözés bevonásával, a posztszovjet térségből orosz eredetű technológiához jutott.
Észak-Korea helyzete önmagán túlmutatva mindig is egy komoly geopolitikai játszma térfele is volt. A Koreai-félsziget felett átnyúló nagyhatalmi szinten is újabb feszültségforrást teremtett például az amerikai rakétavédelem telepítése Dél-Koreába, hiszen Oroszország és Kína kezdettől ellenezte a tervezett lépést. Szerintük a radarok az ő területeikre is beláthatnak. Miután a vasárnapi északi robbantás után Szöul felgyorsította a THAAD-rendszer telepítését, Oroszország azzal fenyegetőzött hétfőn, hogy az eddiginél is több rakétát telepíthet a térségbe az amerikai rakétavédelem miatt.
Azonban itt is kijött, hogy Moszkva Pekingnek is a riválisa. Miközben Kína a rakétavédelem miatt büntetőintézkedéseket vezetett be, és a kínai turistacsoportok is elmaradoznak Szöulból, addig a Kínával szembekerülő Mun Dzsein dél-koreai elnök egy vlagyivosztoki gazdasági fórumon barátian beszélt Putyinról, akivel szerinte közösek a céljaik. Ehhez mondjuk hozzátartozik, hogy Mun alapesetben ugyan párbeszédcentrikus, de a vasárnapi robbantás óta Phenjan totális elszigetelését tartja a megoldásnak. Putyin viszont neki is azt mondta, el kell kerülni, hogy az érzelmeknek engedve sarokba szorítsák Észak-Koreát.
Miközben Peking mindenképpen beleborzong egy egyesült Korea gondolatába, ami minden bizonnyal az amerikaiak felé húzna, pusztán a távol-keleti térséget nézve a távol-keleti területeinek elnéptelenedésével szembenéző Oroszországnak potenciális szövetséges is lehetne egy egyesült Koreai-félsziget, különösen Kína nyomasztó gazdasági fölényével és túlnépesedésével, és Japán gazdasági hatalmával szemben. Azonban az nekik is érdekük lenne, hogy legalábbis semlegesen álljon egy ilyen Korea Moszkvához és Washingtonhoz is.
Persze Kína sem örülhet teljesen felhőtlenül annak, ha Oroszország mozgolódni akarna a régióban. Azonban úgy tűnik, nyíltan nem adnak hangot ellenérzéseiknek. A pekingi Carnegie-Tsinghua Center for Global Policy munkatársa, Tong Zhao a CNN-nek arról beszélt, hogy Kína abban bízhat, hogy a gazdasági fejlődésük, és még a katonai fejlődésük is gyorsabb ütemben zajlik, mint Oroszországé, ezért hosszú távon Moszkva nem kérdőjelezheti majd meg a legfontosabb érdekeiket.
Van tehát rivalizálás a két ország között, de alapvetően az amerikai térnyeréstől mindketten tartanak a Koreai-félsziget környékén, és ez is egy oldalra terelte őket ebben a helyzetben.