Hogyan jutottak el a kurdok a népszavazásig?

A több tízmilliós kurd nemzet – róluk itt olvashat hosszabban – iraki szárnya az első Öböl-háború, azaz 1991 óta élvez autonómiát, melyet a szövetséges légierő, majd Irak 2003-as megszállása óta az amerikai csapatok biztosítottak. A tényleges helyzetet szentesítő függetlenségi népszavazás már régóta érett, de – 2014-ben például az Iszlám Állam elleni harcra való tekintettel – többször is elhalasztották. 2005 januárjában már tartottak egy informális népszavazást  – párhuzamosan az iraki választásokkal – melyen csaknem 2 millió kurd 98 százaléka nyilatkozott úgy, hogy ő támogatná a kurd régiók állami szintű függetlenségét.

A hagyományosan klánokon alapuló kurd pártok – a helyi kisebbségek, a türkmének és asszírok képviselőivel karöltve – végül 2017 júniusában döntöttek arról, hogy szeptember 25-én népszavazást tartanak a ténylegesen az első Öböl-háború, azaz 1991 óta önállóan működő Kurdisztáni Régió teljes, állami szintű függetlenségéről.

A hivatalos kampányidőszak szeptember 5-e óta tart, a szavazás pedig – a diaszpóra körében – már 23-án megkezdődött. Egy felmérés szerint – aminek megbízhatóságáról nem tudni – a szavazók 52,9 százaléka biztosan igennel szavaz majd a függetlenségre, és a biztos nem-ek aránya is csak 25,6 tized. A szavazók 17,9 százaléka volt a kampány kezdete előtt bizonytalan, hogy is döntsön.

Miért akarnak a kurdok függetlenséget?

Az indok első olvasatra pofonegyszerű: az iraki kurdok úgy érzik, hogy mivel

• saját nyelvet beszélnek,
• több ezer éves kulturális háttérrel rendelkeznek,
• és nagyjából egységes etnikai tömbben élnek,

megérdemelnék az állami szintű önrendelkezést – csakúgy mint mondjuk Koszovó, melynek önállóságával a Nyugatnak sem volt baja. A nemzeti fejlődés önálló államban való kiteljesedése azonban nem csak egy gesztus, hanem a rossz történelmi tapasztalatok diktálta lépés is. A kurdok ugyanis joggal érezhetik úgy, hogy jelenleg kielégítőnek tűnő helyzetük egyáltalán nincs bebetonozva. Mert bár jelenleg az Iszlám Állam elleni harc miatt az Egyesült Államok és a nyugati hatalmak kegyeiben sütkéreznek, ha változik a széljárás, akkor mindenki az ő kezüket fogja elsőként elengedni. Így történt ez az I. világháború után, amikor a korábbi brit ígéretek ellenére is kútba esett az iraki autonómia.

A szíriai polgárháború borzalmai ráadásul egy dologra biztosan megtanították a kurdokat:

Emiatt arra jutottak, hogy az etnikai-regionális autonómiát érdemes a nemzetközi jog által egyértelműbben védett független államisággá fejleszteni.

De van egy olyan olvasat is, hogy a kurd vezetés a referendummal voltaképp csak Bagdadot akarja rávenni a rendezésre:

• az önállóságot jogilag is körülbástyázó konföderációs modell elfogadására,
• a jelenleg totálisan rendezetlen adómegosztás rendezésére,
• és a kitermelt olaj önálló értékesítésének legalizására.

Miért berzenkedik az egész világ a kurd önrendelkezéstől?

Akármennyire is megalapozottnak tűnő, és precedensekkel megtámogatott a kurd függetlenségi igény, a nemzetközi közösség többsége kategorikusan elutasítja a népszavazásnak még a kírását is. Ennek fő oka az, hogy a nagyhatalmak diplomatái nem szeretik az eldöntendő kérdéseket, különösen nem, ha azokat egy olyan bonyulult térségben, mint a Közel-Kelet teszik fel.

• az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem helyesli, és mereven ellenzi a kurdok legfontosabb szövetségese, az Egyesült Államok is. Amerikai szempontból külön pikáns a tény, hogy Maszúd Barzáni, az iraki kurd régió elnöke a népszavazás népszerűsítésére, és az eredmény nyugati elfogadtatásáért való lobbizásra Donald Trump volt kampánytanácsadóját, a jelenleg vizsgálat alatt álló Paul Manafortot bérelte fel. A nagyhatalmak elsősorban amiatt aggódnak, hogy az Iszlám Állam elleni háború megnyugtató lezárása előtt kirobbanhat egy olyan konfliktus, ami eltereli a figyelmet és az erőforrásokat a terrorállam elleni harcról.

• Az egyes országok már sokkal differenciáltabban fogalmaznak, sok uniós állam például az önrendelkezési jog alapján támogatja a népszavazás kiírását, de az időzítés miatt kritizálja.
• Az arab országok is neheztelnek, de csak óvatosan, sőt tessék-lássék. Jordánia például "iraki belügynek" tartja a dolgot. Ennek oka az, hogy egyikük sem hullajt könnyeket a síita többségű, erős iráni befolyás alatt álló bagdadi kormány térvesztése miatt.
• Izrael nyíltan kiáll a népszavazás mellett, csakúgy, mint Koszovó vagy a még nem is önálló Katalónia.
• Törökország és Irán, azaz azok a szomszédok, ahol többmilliós kurd kisebbség él, rettentően tiltakoznak, sőt, fenyegetőznek. Ahogy arról részletesen írtunk, Erdoğan nincs rosszban Barzani elnökkel, viszont nem akarja, hogy a dél-törökországi, a török államtól jórészt elidegenedett 15-20 milliós kurd kisebbség egy követhető utat lásson a szomszédban -

• A saját kurdjaival kevesebbet harcoló Iránnak viszont az az aggodalma, hogy a bagdadi kormány ellenőrzésének elvesztésével végleg kap a szomszédjába egy amerikai vazallusállamot.

Milyen kockázata van a népszavazásnak?

Mivel a Közel-Keletről van szó, ezért számtalan előre nem kalkulálható folyamatot indíthat be a kurd államiság. De mivel egy több mint negyedszázados állapot legalizálásáról van szó, ezért könnyen lehet, hogy a szomszédok kardcsörtetésén és az iraki-kurd katonai együttműködés szüneteltetésén túl nem lesz komolyabb balhé. Az Iszlám Állam elleni harc súlypontja pedig már amúgy is áttevődött Szíriába, ahol Rakkában vagy Deir ez-Zórban már csak napjai lehetnek hátra a dzsihadistáknak, szóval az iraki kurd pesmergák távolléte sem esik olyan nagy súllyal a latba, mint akár fél éve. A szíriai kurdok fő ereje, a Népi Védelmi Egységek pedig teljesen önálló az iraki Kurdisztántól – még ha meglehetősen népszerű is Irakban –, ezért harcát nem fogja befolyásolni a népszavazás.