Észak-Ciprus 1974-es török megszállása óta nem volt példa arra, hogy az Egyesült Államok szankciót vessen be Törökországgal szemben. Recep Tayyip Erdoğannak augusztus elején ezt a 44 éves trendet sikerült megtörnie, amivel új helyzet állt elő az Egyesült Államok és a NATO második legnagyobb létszámú hadseregét adó Törökország kapcsolatában.
Mindez épp akkor történt, amikor a török gazdaság egyre több válságjelet mutat – a dollárral szemben a líra 45 százalékot zuhant január óta, ennek harmadát a múlt héten gyűjtötte be –, olcsó dollárhitelből finanszírozott eddigi növekedése nem tartható fenn, viszont a hiteltörlesztéshez szükséges tartalékai nem elegendők.
A közelgő válság jelei okot adhattak arra, hogy Erdoğan előrehozza a választásokat, melyeket a vártnál könnyebben, már az első fordulóban megnyert, így a tavalyi alkotmánymódosítás révén példátlan hatalmat kapva erősítheti meg illiberális rendszerét, mielőtt a gazdasági válság hullámai összecsapnának a 80 milliós ország és a tizenöt éve folyamatosan hol kormányfőként, hol elnökként hatalmon lévő Erdoğan feje felett.
Mivel Erdoğan neve elválaszthatatlanul összefonódott az általa kialakított illiberális rezsimmel, minden megszólalásával, gesztusával könnyedén tud új témákat bedobni a politikai közbeszédbe. Csakhogy ahhoz, hogy a közvélemény figyelmét és indulatait elterelje egy ilyen húsba vágó válságról, igen komoly vihart kell kavarnia. A török vezetőnek azonban kapóra jön, hogy országa egy akut válságövezet peremén csücsül, és eleve érintett egy sor konfliktusban.
Szinte borítékolható, hogy hamarosan fellángolnak a harcok a törökországi kurd kisebbség számára inspirációként és támogatóként is fontos szíriai kurd autonóm területtel,
a kurd milícia, a Népi Védelmi Egységek (YPG) által tető alá hozott, az Egyesült Államok fontos regionális partnerévé emelkedett Szíriai Demokratikus Föderációval.
Törökország 2016 óta Bassár el-Aszad megbuktatásának erőltetése helyett sorra alakítja ki a szír határ túloldalán a vazallus régiókat, és ehhez a törökökhöz lojális szunnita arab milíciák mellett a saját hadseregét is beveti. A minden esetben korunk népszerű háborús indokával, a „terrorizmus elleni harc”-cal megindokolt beavatkozás első körében 2016-ban az az Iszlám Állam terroristáitól elfoglalták Észak-Aleppó egy részét, majd pedig idén januárban megszállták a szintén terroristának tartott kurdok legnyugatibb kantonját, Afrint.
Erdoğan célpontjai nem fogytak el, sőt. Észak-Aleppó keleti felét, Manbídzs régióját ugyanis a Szíriai Demokratikus Föderáció csapatai foglalták vissza az Iszlám Államtól – sőt, ez a siker volt az, amely a törököket a tartomány többi részének elfoglalására ösztönözte –, és azóta is ők ellenőrzik. A törökök és vazallusaik azonban azzal érvelnek, hogy ez a régió soha nem volt a kurdoké, ezért két éve követelik, hogy a „megszállók” vonuljanak vissza a keletebbre húzódó Eufrátesz vonala mögé, követelésüknek meg időről időre szórványos bombázásokkal és tüzérségi tűzzel adnak nyomatékot. Erdoğan a hét elején felmelegítette a manbídzsi konfliktust, és megígérte, hogy
hamarosan egy új területet fogunk megtisztítani Szíriában. Folytatjuk a munkát, hogy eredeti lakosainak adhassuk vissza Manbídzs régióját.
Azonban a kurdok szövetségese, az Egyesült Államok – amely egyébként a törökök NATO-szövetségese is – eltökéltnek tűnik a manbídzsi konfliktus megakadályozásában, és ezt amerikai csapatok állomásoztatásával, magas rangú parancsnokok helyszíni turnéztatásával is a törökök tudomására hozta. Eddig Erdoğan határozottan állította, hogy az Egyesült Államokkal való gazdasági és politikai hadakozást el kell választani a szíriai rendezésben való együttműködéstől. Kérdés azonban, hogy Ankarát a gazdasági válság kompenzálásának célja mekkora hazardírozásba viszi bele, azaz megtörténhet-e az, hogy az amerikaiak két szövetségese amerikai katonák feje fölött kezdi el lőni egymást.
Egy esetleges háborús figyelemelterelést olcsó spekulációnak lehetne minősíteni, ha nem tudnánk, hogy Erdoğan pár éve már simán kijátszotta ezt a kártyát: 2015 júniusában ugyanis a gazdaság megtorpanása, a korrupció és az Iszlám Állammal szembeni engedékenység a parlamenti választáson egyszerre égett az Erdoğant támogató Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) körmére. A kormánypárt képtelen volt egyedül megszerezni a parlamenti többséget, és a koalíciós tárgyalások sem kecsegtettek túl sok sikerrel. De Erdoğan nem is nagyon akart koalíciót, inkább a megismételt választásokban bízott. A nacionalista szavazók mozgósítása érdekében sutba vágta a pont általa elindított, történelmi jelentőségű kurd békefolyamatot, és azóta is tartó háborút indított a „terroristák” ellen. Akkor a háború úgy dörrentette be az „egy a tábor, egy a zászló” effektusát, ahogy az a politikai kommunikációs tankönyvekben meg van írva, novemberre simán meg is lett a kényelmes többség.
Erdoğannak azonban ügyelnie kell arra, hogy a fegyveres konfliktusai épp csak elvigyék a fókuszt a gazdasági válságról, megerősítsék saját táborát – döntően a kisebb városok Erdoğannal szimpatizáló tömegeit –, de ne élezzék azokat a politikai vitákat, amelyek tovább ronthatják a török gazdaság körüli légkört.
Márpedig ehhez nem kell sok: könnyen lehet, hogy a szankciók is elkerülhetők lettek volna, ha egyértelműbben fogalmaznak a felek Donald Trump és Erdoğan találkozóján a júliusi brüsszeli, egyébként is feszült NATO-csúcs alatt. Akkor ugyanis az amerikai és a török elnök egymásnak fontos letartóztatottak szabadon engedéséről tárgyalt: Trump a 2016 októberében kémkedés vádjával Törökországban őrizetbe vett lelkészt, Brunsont kérte, akiért cserébe Erdoğan – lemondva korábbi követeléséről, Fethullah Gülen, majd később a Halkbank vezetője, az Egyesült Államokban tavalyletartóztatott Hakan Atilla kiadatásáról – az Izraelben terroristagyanús kapcsolatok miatt bebörtönzött fiatal nő, Ebru Özkan hazaengedését kérte.
Látszólag egyezség született, ami félreértés is lehetett: nem sokkal később Özkan visszatérhetett Törökországba, Brunson viszont a fogdából csak házi őrizetig jutott. (Erdoğan inkább egy „megvizsgáljuk"-szerű ígéretet adhatott, amit Trump készpénznek vett, részben joggal, hiszen ő közbenjárt Izraelben Özkan hazaengedéséért.)
Ebből adódott az augusztus elején két török miniszter ellen bevetett szankció – az eredetileg orosz hivatalnokok ellen életbe léptetett Magnyitszkij-törvény révén, amelyet nemzetközivé tettek, így mindenkire vonatkozhat, aki Washington szerint emberi jogokat sért –, és nem kizárt, hogy ezt továbbiak követik.
Ez jelentősen hozzájárult a líra további gyengüléséhez, és megkönnyítette Erdoğan dolgát, hogy a gazdasági nehézségeket kizárólag afféle nemzetközi összeesküvésnek tudja be. A török elnök ezt is felvette eszköztárába, hogy a fake news elleni harc jegyében felléphessen azokkal a sajtóorgánumokkal, személyekkel szemben, akik az ország gazdasági válságáról beszélnek.
Erdoğant erősíti, hogy két éve egy bocsánatkérés után kibékült Oroszországgal, és hogy az amerikai szankciók után kiállt mellette Irán is, amellyel egyébként ellentmondásos Ankara viszonya: Szíriában ugyanis nem partnerei egymásnak, Törökország viszont az iráni olaj egyik legnagyobb felhasználója. Épp ebből adódott Ankara és Washington egyik konfliktusa is: a már említett Hakan Atillát ugyanis épp azért tartóztatta le az Egyesült Államok, mert a Halkbankon keresztül – tehát török kormányzati részvétellel – Irán így próbálta meg kijátszani a vele szemben érvényben lévő szankciókat. Atilla idén májusban csaknem három év börtönt kapott.
Ez a kisebbik baj, a nagyobb, hogy Ankara érintettsége miatt súlyos dollármilliárdos büntetés róható ki az országra: a BNP Paribas SA francia bankcsoport például hasonlóért 8,8 milliárd dollárt fizetett ki, igaz, egyetlen munkatársát sem vádolták meg az amerikai hatóságok.
Az azonban nem valószínű, hogy Ankara és Washington végleg összerúgná a port, annak ellenére, hogy kapcsolatukban naponta jönnek az újabb mélypontok. Donald Trump kedden például bejelentette, hogy kilenc napra blokkolja a száz darab ötödik generációs F–35-ös vadászgép eladásáról szóló szerződés végrehajtását, amíg a Pentagon el nem készíti értékelését az amerikai-török együttműködés eddigi menetéről és jövőbeli kilátásairól. Ez a lépés már azóta érett, amióta Ankara bejelentette, hogy az alapvetően NATO-tagországokból importált fegyverzetét orosz Sz–400 rakétavédelmi rendszerrel egészíti ki, és Washingtonban attól tartottak, hogy a két technológiával féltve őrzött amerikai hadi titkok is könnyen orosz kézbe kerülhetnek.
A török elnök szóvivője úgy reagált, hogy vannak alternatívái az amerikai vadászgépeknek, de a sértések, sérelmek és sértődések bonyolult összjátéka mellett azért Törökországnak még mindig fontos a NATO, az Egyesült Államoknak pedig az eddig a regionális stabilitást képviselő Törökország.
Igaz, egyelőre nem látszik, hogyan javulhatna a viszony, és az sem, hogy Erdoğan képes lenne-e a helyzetét rövid távon esetleg erősítő fegyveres konfliktusokat olyan szinten tartani, hogy azokat szükség esetén le is zárja, ne pedig olyan kényszerpályán találja magát, amelyen Ankara és a szintén kiszámíthatatlan Trump vezette Washington végképp nehezen rendezhető konfliktusba kerül.
(Borítókép: Erdogan katonákkal pózol egy törökországi katonai bázison tett látogatása közben 2018 áprilisában - fotó: AFP / Turkish Presidential Service / Kayhan Ozer)