Indiában a múlt héten megkezdődött az egy hónapig tartó, potenciálisan 900 millió embert megmozgató parlamenti választás. A szavazás logisztikailag elképesztő kihívás, és világpolitikai és gazdasági jelentősége is nagy: a magát gazdasági reformerként hirdető Narendra Modi kormányfő és hindu nacionalista pártja India naggyá tételét ígéri. Külföldi és ellenzéki bírálóik szerint viszont inkább a demokrácia lebontásában és a muszlimok elleni erőszak tüzelésében jeleskednek, miközben a növekedés ellenére az átlagemberek helyzete nem javul.
A világ legnagyobb, leghosszabb, második legdrágább, és globális súlyát tekintve a 2019-es év legfontosabb választása kezdődött meg a múlt hét végén Indiában, ahol a parlament alsóházának tagjaira szavazhat mintegy 900 millió ember. Mivel az ellenzék gyenge és megosztott, a voksolás szinte kizárólag Narendra Modi kormányfőről és vélt és valós eredményeiről szól. Akinek a megítélése rendkívül megosztó:
A bírálatok jogosságától függetlenül a közvélemény-kutatók szerint az egy hónapon keresztül tartó voksoláson Modi és pártja, a Bháratíja Dzsanata Párt (Indiai Néppárt, BJP) és szövetségesei kapják majd a legtöbb szavazatot, és az utolsó felmérések szerint szűken, de megtarthatják parlamenti többségüket is.
Ha így lesz, további öt évig folytatódhat a gazdasági liberalizmust a konzervatív nacionalizmussal ötvöző, India regionális és világpolitikai hatalmi szerepének erősítését célzó politika. Ha Modiék mégsem tudnak kormányt alakítani, akkor meg igazából ki tudja, mi jöhet: az ellenzék egy erős párton kívül több tucatnyi, javarészt kisebb regionális pártból áll.
Az indiai parlamenti választásnak talán politikai jelentőségénél is lenyűgözőbb logisztikai háttere. Ahhoz, hogy a 900 millió választásra jogosult szavazhasson a több mint kétezer jegyzékbe vett párt sok ezer képviselőjelöltjére, India, országszerte 29 államában és hét szövetségi területén tízmillió szavazókört létesítenek, négymillió szavazógép hordozgatásával. Legutóbb, 2014-ben 66 százalékos volt a részvétel, ami
több mint félmilliárd embert jelentett, az előrejelzések szerint idén is hasonló részvételi arány várható.
Miután a választási törvény szerint minden lakott területtől legfeljebb két kilométeren belül lennie kell szavazókörnek, a választási biztosok néha elég extrém körülmények között viszik ki a gépeket elég extrém helyekre: Kasmírban például elég jelentős hegymászás vár rájuk, hogy a hegyi falvakba is eljussanak (itt van a legmagasabban fekvő szavazókör is, 4600 méteren), Asszámban olykor elefántháton kell közlekedni, de van ahol dzsungelben, máshol sivatagban kell menetelniük. A lebonyolításban tízmillió közszolga vesz részt, a voksokat kizárólag elektronikus szavazógépeken lehet leadni a csalások megelőzése végett (bár az ellenzék szerint ez a rendszer sem csalásbiztos).
A logisztikai kihívások miatt a szavazást nem egyszerre, hanem hét szakaszban bonyolítják le, április elejétől május második feléig; eredményt csak jövő hónap 23-án hirdetnek. A parlament alsóházában, a Lok Szabhában (a Nép Tanácsa) 543 választott hely van, 272 mandátum kell a kormányalakításhoz. (A 245 tagú felsőház nagy részét az államok törvényhozásai választják, egytucat helyre az elnök jelöl embert.)
A szavazást az interneten is nagy készültség kíséri, a Facebook napi egymillió profilt töröl vagy blokkol az álhírek és erőszakra felbujtó posztok miatt, és a WhatsApp is külön álhírellenőrző forródrótot indított, hasonló okokból. Amint ebből kiderül, a logisztikai gondok mellett az erőszak megfékezése is komoly kihívást szokott jelenteni, amit az utóbbi években kiélezett etnikai-vallási konfliktusok tovább súlyosbítanak.
A választások két hagyományos főszereplője két nagy pártszövetség: a kormányon lévő hindu nacionalista BJP-féle Nemzeti Demokratikus Szövetség; és a Nehru-Gandhi-családokból kinőtt politikai dinasztia vezette Indiai Nemzeti Kongresszus, illetve az általa gründolt Egyesült Haladó Szövetség. Előbbit felmérések 270-280 mandátumra, utóbbit 140-150-re becsülik. A maradék helyeken sok kisebb, regionális párt osztozhat: jelenleg 35 párt van az indiai parlamentben.
A BJP a legutóbbi választáson, 2014-ben nagyon nagyot nyert, 1984 óta először fordult elő, hogy egy párt önmagában többséget szerzett. Ehhez elsősorban a Kongresszus párt korrupciós botrányai kellettek, de fontos volt az is, hogy Modi korábban Gudzsarat állam kormányzójaként sikeres gazdasági reformerként lett országszerte ismert. Így hitelesen tudta hirdetni a kampányban, hogy végre
stabil és gyors növekedési pályára állítja majd az évtizedek óta nagy ígéretnek tartott, de a várakozásoktól mindig elmaradó indiai gazdaságot.
Ez részben sikerült, részben nem. Egyfelől a korábbi egyenetlen és gyenge évek után Modi alatt 7 százalék felett stabilizálódott a növekedés üteme, rekordokat döntött a külföldi befektetések értéke, nagy nehezen egységesítették a forgalmiadó-rendszert, 345 millió szegényt betereltek a hivatalos bankrendszerbe, és India 65 helyet lépett előre a Világbank versenyképességi ranglistáján. India 2015 óta a leggyorsabban növekvő nagy gazdaság a világon, még ha ehhez kellett a kínai növekedési ütem lassulása is.
Másfelől a Modi által ígért iparosításból semmi sem lett, a rúpia gyengült, a foglalkoztatottak aránya csökkent, a munkanélküliség 45 éve nem volt ilyen magas (tavaly 6,1 százalék volt), a külföldi tőke az utóbbi fél-egy évben kezdett elbizonytalanodni. A növekedés pedig vajmi kevés hatással volt a vidéki szegények helyzetére, akik ugyanolyan rosszul élnek, mint öt éve. A földművelők a választások előtt több tüntetést is tartottak, mert az alacsony mezőgazdasági árak miatt egyre nehezebben jönnek ki a pénzükből (még ha ez a szintén szegény fogyasztók számára egyébként jó hír.) Nem véletlen, hogy a közelmúltban állami törvényhozási választásokon három nagyobb mezőgazdasági térségben is vereséget szenvedett a BJP.
Ahogy korábban írtuk, a reformok felemássága részben az indiai államszervezet nehézkes működésére, részben a Modi által örökölt problémákra is visszavezethető. Ugyanakkor azok a reformok sem sültek el jól, amelyeket sikerült keresztülvinnie.
2016 végén például egyik napról a másikra betiltották a két leggyakrabban használt bankjegyet, az ötszáz és ezerrúpiást, ezzel egy csapásra használhatatlanná vált a készpénzvagyon 86 százaléka. Az elképzelés az volt, hogy a készpénzforgalom letörésével kifehérítik a gazdaságot, és rákényszerítik a népet a hivatalos pénzügyi rendszer használatára. (Modi szerint például azért nem tudnak hatékonyan segélyezni, mert százmillióknak nincs bankszámlája, amire kiutalják a pénzt.) Rövid távon azonban káoszt, pánikot és a gazdasági aktivitás megtorpanását okozta a lépés.
Hasonló a helyzet a 2017-es adóreformmal: nagy nehezen sikerült egységesíteni az addig államonként eltérő adó- és áfaszabályokat, amitől azt várták, hogy könnyebbé teszi a bizniszt. Ám az új rendszer is rettentő bonyolult lett: ahogy a Bloomberg szemléltette, például a kesudió, a mandula és a földimogyoró mind különböző áfakulcsot kapott, az meg végképp nem volt világos, mennyi az áfa, ha a három terméket egy csomagban árulják.
közben a rossz infrastruktúra, a hatalmas szegénység, a gyenge oktatási és egészségügyi rendszer ugyanakkora probléma ma is, mint Modi hatalomra jutásakor.
Hogy a gondok mélyen gyökereznek, azt jelzi, hogy Modi egyik kampányígérete a vécémodernizáció volt, miután 2014-ben több mint félmilliárd indiai a szabadban volt kénytelen székelni. A vécéépítésben amúgy sikeres volt a kormány, állítják, megtizedelték az utcára piszkítók számát, bár sokak szerint pazarló volt a program és a megépített vécék egy jó részét nem használják. Ahogy hiába van rosszabb sajtója Kínának, India légszennyezettségben is világrekorder.
Mindazonáltal hiába felemásak a gazdasági reformok, azt azért jelezték, hogy Modi kész és képes végigtolni terveit a nem a rugalmasságáról híres indiai politikai rendszeren. Bírálói szerint egyébként pont ez a baj. Míg az indiai miniszterelnök a nemzetközi színtéren szeret felvilágosult modernizálóként tetszelegni, addig ellenzéke antidemokratikus nacionalistának tartja, és azzal vádolja, hogy a BJP nemcsak hogy megtűrte, még tüzelte is a kisebbségek elleni növekvő erőszakot az utóbbi öt évben.
A félelmeket nem enyhíti, hogy a BJP választási programjában azt ígérte, megvonják a kisebbségek különleges jogait az ország egyetlen muszlim többségű államában, Dzsammu és Kasmírban; Uttar Pradesben, a legnépesebb államban pedig a kasztrendszer fenntartását hirdető helyi erőkkel léptek szövetségre.
Bírálói azt szokták a BJP szemére vetni, hogy hindu nacionalista szövegekkel teszi tele a történelem tankönyveket, korlátozza a felsőoktatás függetlenségét, hindura cseréli a muszlim helyneveket, elhallgattatja a muszlimok elleni egyre gyakoribb lincselésekről szóló híreket, és általában véve fundamentalista és kirekesztő politikát folytat, amelynek következtében lassan a teheneknek is több joguk lesz, mint a muszlimoknak. (Az utóbbi években többször vertek össze muszlimokat marhafogyasztás miatt.) Egyesek odáig mennek, hogy Modit Orbán Viktorhoz és Recep Tayyip Erdoğan török elnökhöz hasonlítják.
Modi hatalmi-katonai ambíciói terén is keményvonalas. A két ország kasmíri határán kialakult újabb feszültségek kapcsán szokatlanul keményen nekiment Pakisztánnak, és légicsapásokat is elrendelt a szomszédos, muszlim többségű atomhatalom ellen. Március végén egy műhold lelövésével bizonygatta országa növekvő katonai erejét.
A nemzetközi és ellenzéki bírálatok ellenére a nacionalista érzelmek felkorbácsolása láthatóan jót tett Modi és pártja népszerűségének. A kormányfő még mindig a legnépszerűbb országos politikus Indiában, és az év eleje óta javult megítélése. Még ha valójában az indiai külpolitika a gyakorlatban nem is változott sokat alatta, és a nagy nemzetközi ügyekben kifejezetten konstruktív volt. A nagyobb és hosszabb távon veszélyesebb szomszéddal, Kínával pedig próbál a lehetőségekhez mérten jóban lenni.
Ahogy pedig lenni szokott, a jelek szerint a piacokat is jobban érdeklik a liberalizációs tervek, mint az emberi jogi helyzet vagy a demokrácia állapota:
a befektetők egy második Modi-kormánynak örülnének, és a pénzemberek nagyon jelentős összegekkel támogatták a BJP-t annak érdekében, hogy ez így legyen.
A BJP népszerűségében a nacionalista retorika és az üzletemberek támogatása mellett az is szerepet játszik, hogy az alternatívák sem túl frissek. A fő ellenzéki erő, az Indiai Nemzeti Kongresszus élén álló Rahul Gandhi, az első indiai kormányfő, Dzsaváharlál Nehru unokája, 2017-ben a rossz nyelvek szerint nem önszántából lett a párt vezére (anyjától, Sonia Gandhitól vette át a posztot, aki egyébként az 1990-es évek elejént meggyilkolt Radzsiv Gandhi volt miniszterelnök özvegye; néhai férje pedig az 1980-ban meggyilkolt Indira Gandhi volt miniszterelnök fia, aki pedig Dzsaváharlál Nehru lánya).
Ettől függetlenül Gandhi a lehetőségekhez képest feltámasztotta a 2014-es történelmi veresége óta, amikor csak 44 helyet szerzett az alsóházban. A párt az utóbbi időben visszatért korábbi, markánsan baloldali politikájához; és Modi reformjainak és hindu nacionalista politikájának ostorozásával, valamint a földműveseknek tett ígéretei miatt a szegényebb területeken rendezett állami választásokon jól szerepelt. Ám hírhedt korruptsága, korábbi gyenge kormányzati teljesítménye és a Nehru-Gandhi dinasztia megkopott népszerűsége miatt a Kongresszus még mindig árnyéka régi önmagának, és Gandhit gyakran bírálják amiatt, hogy nem valami karakteres vezető, pártja pedig Modi szapulásán kívül nem ígér értékelhető megoldást.
Gandhi azt hirdette a voksolás előtt, hogy egy ellenzéki nagykoalícióra van szükség Modi megdöntéséhez, bár elemzők szerint ez elég meredek ötletnek tűnik. A BJP regionális szövetségeit tekintve is sokkal erősebb, a 29 államból 20-at irányít, a Kongresszus csupán hármat. A felmérések szerint ha nem is kapnak többséget, Modiék néhány kis regionális párt megnyerésével kormányt alakíthatnak. Sokkal nehezebb elképzelni, hogy a szedett-vedett ellenzék összes pártja összeálljon ellenük.
(Borítókép: Parlamenti választás Indiában 2019. április 11-én. Fotó: Adnan Abidi / Reuters)