Nem látszik, milyen játékot akart játszani Donald Trump, az viszont biztos, hogy addig keverte a lapokat, míg jó pár ütőkártya Vlagyimir Putyin orosz elnök kezébe nem került – egyelőre ez a mérlege a szíriai helyzetnek azután, hogy az Egyesült Államok elnöke az amerikai erők észak-szíriai kivonásáról döntött, lényegében lemondva az eddig szövetségesnek tekintett kurdokról, lehetővé téve, hogy Ankara beavatkozzon a kurdok lakta Észak-Szíriában. (A helyzetképről szóló podcast itt hallgatható meg.)
Követhetetlenné tett szövetségi politikája következtében most már minden szereplő sok tekintetben Moszkvára lett utalva – anélkül, hogy Oroszországnak elviselhetetlen anyagi és emberi áldozattal kellene mélyen a konfliktusba bonyolódnia. Persze azért így sincs ingyen: egy tavalyi becslés szerint
NAPONTA LEGALÁBB KÉTMILLIÓ EURÓJÁBA KERÜL OROSZORSZÁGNAK A Bassár el-Aszad melletti SZÍRIAI BEAVATKOZÁSa.
Az emberáldozat sem nulla, csak kevéssé látszik: egyrészt az orosz elnök jóváhagyásával titkossá tették a hadsereg békeidőkben elszenvedett veszteségeit, másrészt az orosz légierő közvetlen támogatásán túl a szárazföldi akciókban is részt vevő, Oroszország felől érkező katonákat a Kreml féllegális magán zsoldoshadsereggel oldja meg – néha gyaníthatóan súlyos veszteséggel.
Ezzel együtt Putyin elégedett lehet, különösen a Recep Tayyip Erdoğan török elnökkel Moszkvában folytatott keddi találkozója után.
Egyelőre nehéz kikövetkeztetni, mit is akart Trump, amikor október elején megegyezett a török elnökkel, lehetőséget adva Recep Tayyip Erdoğannak arra, hogy kialakítsa a török határ mentén az Eufrátesztől Irakig húzódó, 30 kilométer széles, 500 kilométer hosszú biztonsági sávját Észak-Szíriában – azon a területen, amelyet a kurd Szíriai Demokratikus Erők (SDF) uraltak, miután az Egyesült Államokkal szoros szövetségben nélkülözhetetlen szerepet játszottak az Iszlám Állam (IS) legyőzésében.
Washington ezzel cserben hagyta a kurdokat, ami lehetne hideg reálpolitikai számítás eredménye is – elvégre Törökország a NATO-tagja, övé a szövetség második legnagyobb létszámú hadserege –, ám a következetességnek nincs jele. Az október 6-i telefonbeszélgetésben Trump elfogadta, hogy Törökország gondoskodik a térség biztonságáról, majd másnap az észak-koreai diktátorok retorikai színvonalán közölte a Twitteren: „amennyiben Törökország olyan lépést tesz, amelyet kimagasló és páratlan bölcsességem alapján megengedhetetlennek ítélek, abban az esetben tönkreteszem és eltörlöm a török gazdaságot.”
Igaz, utána Trump alelnöke, Mike Pence múlt héten kialkudta a törököknél, hogy álljanak le egy időre az október 9-én megkezdett katonai akciókkal, de ennek ára az volt, hogy a kurdok kivonulnak a határsávból. Ebből is Moszkva jött ki jobban: az amerikaiakkal kötött megállapodás alapján a török fegyvernyugvás szerdán járt volna le, Erdoğan ezt azután hosszabbította meg hat nappal, hogy megállapodott Putyinnal.
Washington ráadásul így is kivívta a kurd erők ellenszenvét, hiszen az ő kárukra egyezkedett, így is, úgy is kivonulásukat kérve a területről, amelyre a török elnök igényt tart. Putyin megállapodása ugyanerről szól, sőt,
együtt járőröznek majd a törökökkel a biztonsági zónában. ez az eddigi orosz hozzáálláshoz képest mégis inkább engedmény a kurdok felé.
Ráadásul Trump végül a korlátozott szankciókról is lemondott, amelyet a török kormány néhány képviselőjével szemben vezetett be.
Az amerikai katonák kivonása a konkrét területről – mindössze két tucat amerikairól van szó, de kulcsfontosságú volt Erdoğannak, hogy a beavatkozásnak ne legyen amerikai áldozata – vitát váltott ki republikánus oldalon is, nem is beszélve a demokratákról. (Trump a Szíria területén állomásozó ezer amerikai katonából csak kétszázat hagyna.)
A NATO-tagokkal való egyeztetés nélküli döntés és az utána következő, ellentmondásos nyilatkozatok, – például, hogy a törökországi kurdokat az Iszlám Államnál is veszélyesebb terroristáknak nevezte – majd a szimbolikus, de mégis meghozott szankciók a török kormány néhány tagjával szemben nem azt az érzetet erősítik, hogy Trump egy végiggondolt forgatókönyv szerint halad. Akár a vele szemben elindított alkotmányos vádeljárási vizsgálat is szerepet játszhatott abban, hogy így döntött.
Még kevésbé követhető, hogy mi is volt Trump célja azután, hogy csütörtökön Twitteren arra utalt, hogy a kurdoknak a délebbi olajmezők védelmére kellene vonulniuk. A CNN pedig arról írt Pentagonban dolgozó amerikai tisztviselőkre hivatkozva, hogy gondolkoznak azon, hogy
a szíriai olajmezők védelmére harckocsikat telepítene Szíriába.
Ezek egyúttal az Iszlám Állam még fel nem számolt egységeivel szemben is bevethetők lennének a kurdok oldalán, de akár Aszad erői ellen is. Mellesleg a kurdoknak ideje lenne áttelepülniük az olajmezők közelébe – írta Trump. Nem világos, mire gondolt: az SDF-re, vagy az SDF fő erejét adó kurd Népvédelmi Egységekre (YPG) vagy a többmilliós kurd lakosságra, ami már csak azért is aggályos lenne, mert a kelet-szíriai olajmezők arabok lakta területek.
Ahhoz képest, hogy Moszkva hogyan szállt be 2015-ben a menthetetlennek látszó Bassár el-Aszad támogatása révén a szíriai konfliktusba, a Kreml mostanra olyan pozícióba került, amelyre talán esélyt sem látott az elmúlt 6-7 évben. A szíriai elnök fegyverrel, majd közvetlenül az orosz légierővel megsegítve mostanra az ország nagyobb részét ellenőrzi, a külvilág tudomásul vette, hogy a szíriai helyzet rendezése Aszad nélkül nem lehetséges.
Ezzel Putyin megvédte utolsó térségbeli szövetségesét – és fegyvervásárlóját –, megőrizte a volt Szovjetunió területén kívüli utolsó tengeri kikötőjét (Tartusz), újabb katonai, ezúttal a légierő számára fenntartott bázist nyert (Hmeimim), és végleg Moszkvához húzta az Aszad-rezsimet.
Ez azonban keresztülhúzta az Aszad elmozdítására játszó Törökország terveit, így 2015 őszén Törökország határsértésre hivatkozva lelőtt egy orosz vadászgépet, amivel megszakadt Putyin és Erdoğan barátsága. A török elnök 2016 nyarán visszavonulót fújt, kibékült Moszkvával – nem sokkal azelőtt, hogy egy sikertelen puccskísérletet hajtott végre a török hadsereg szűk köre Erdoğannal szemben, amiről orosz katonai körökben előtte egyre többet beszéltek. Az sem kizárt, hogy végül Moszkva figyelmeztette Erdoğant.
Ezzel akkor nem rendeződött a szíriai vitájuk, de kapcsolatuk normalizálódott: ez is szerepet játszott abban, hogy 2017-18 fordulóján Törökország tisztogatási akciókba kezdhetett Szíria északnyugati részén, hivatalosan a dzsihádisták ellen, a gyakorlatban inkább a kurdok elleni háború előkészítéseként.
A kurdok amerikai támogatást élvezve Washington legfontosabb térségbeli szövetségesévé léptek elő mind Aszaddal, mind Erdoğannal szemben állva. Trump azonban október elején a viszonyokat tökéletesen megkavarta, ezzel Moszkva ölébe hullott a vezető pozíció.
A kurdok ugyanis azzal, hogy Erdoğan zöld utat kapott Washingtontól – legalábbis Trumptól, legalábbis, amikor beszéltek telefonon – rákényszerültek arra, hogy a Moszkva támogatását élvező Aszaddal egyezkedjenek, miután Törökországgal mindkettejüknek nagyobb az ellentéte, mint egymással. Annak érdekében, hogy a törökök semmiképp se nyomuljanak mélyen a kurdok ellenőrizte területekre, az SDF hozzájárult ahhoz, hogy
ott Aszad erői jelenjenek meg, amire a szíriai elnöknek nyolc éven át semmi esélye nem volt
– írta a CNN. Cserébe a szíriai elnök széles autonómiát ígérhet a kurdoknak, így a polgárháborúban létrejött államkezdeményük nem vész el.
Ez – miután a szomszédos Irakban is kialakult a széles autonómiával bíró Kurdisztán – különösen aggasztja Ankarát, attól tartva, hogy ezek a területek hátországot adnak a Törökország 15-20 százalékát adó kurdokat képviselő szeparatistáknak, akik csaknem negyven éve vívnak harcot Ankarával a törökországi autonómiáért. Kétségtelen, hogy a törökországi Kurd Munkapárt (a törököknél és az Egyesült Államokban is terrorista szervezetként számon tartott PKK) fiókszervezetének tekintik az észak-szíriai kurd erők egy részét.
Az SDF így szintén a Moszkvával folytatott jó kapcsolatban érdekelt, miközben Oroszország ezt nem közvetlenül, hanem Aszad révén biztosíthatja. Mindezt úgy, hogy a rovásukra hol Aszadnak, hol Erdoğannak tehet területi engedményt.
Adott tehát három, egymással ellentétben lévő, nem egyszer harcot is vállaló erő, amelyek mindegyike kénytelen Moszkvával egyezkedni.
Az igazi mutatvány ugyanis az, hogy most Moszkva mellé sodródott Erdoğan is: orosz hozzájárulás nélkül sem korábban északnyugaton, sem most, az Eufrátesztől keletre nem kezdett volna a hivatalosan békefenntartónak nevezett akcióba a török hadsereg. Oroszország Szíria területi egységének helyreállítását fogalmazta meg célként – értelemszerűen Aszad vezetése alatt –, ezt azonban fontosabb hangoztatni, mint teljes egészében végigvinni.
A nyilatkozat eleve arra kényszerítette Erdoğant, hogy lépjen – a háttérben erre Moszkva rábólinthatott, azzal, hogy közben jelezte: Aszad erői orosz támogatást élveznek továbbra is, tehát ahol ők felsorakoznak, ott Ankara jobban teszi, ha megáll. Ez egyrészt lekötelezi Aszadot, másrészt hosszú távon is arra kényszeríti, hogy a török beavatkozás veszélye miatt a jövőben se mondjon le az orosz támogatásról, ahogyan a fegyvervásárlásokról sem, magától értetődően Oroszországtól.
A keddi, Szocsiban tartott Putyin–Erdoğan-találkozóról az orosz elnök szóvivője előzetesen azt mondta, „nehéz lesz és nem gyors” – idézte Dmitrij Peszkovot a Ria Novosztyi. Végül azonban mindketten elérték, amit szerettek volna: Erdoğan kialakíthatja biztonsági zónáját, az orosz erők viszont vele együtt járőröznek a területen, így minden oldalon katonailag is megkerülhetetlenek lettek a térségben.
MOSZKVA ÉS ANKARA EZZEL LÉNYEGÉBEN FELOSZTOTTÁK SZÍRIÁT SAJÁT ÉRDEKSZFÉRÁJUK SZERINT.
– összegzett a Vox.
Moszkva az Egyesült Államokkal feszült viszonyban lévő Ankarát nem csak katonailag tarthatja kordában, de azzal is, hogy a jelenlegi helyzetben rajta múlik, hogy elfogad-e az ENSZ Biztonsági Tanácsa egy Törökországot elítélő határozatot. Egy ilyet már megvétózott Moszkva. Emellett még fegyverüzletet is kötött Ankarával, Washington orra alá borsot törve. A török elnök Sz-400-as rakétavédelmi rendszert vett Oroszországtól, ezeknek több része az év folyamán megérkezett a NATO-tag Törökországba.
Hogy a kép teljes legyen, úgy tűnt, Moszkvának az EU-val sem kell számolnia a tagországok által egyébként elítélt török beavatkozás kapcsán: Ankara ugyanis a területén lévő 3,6 millióra becsült szíriai menekült Európa felé való útnak indításával fenyegetőzött arra az esetre, ha az EU szankciókat vetne be Törökországgal szemben a katonai akció miatt.
A leghangosabban az EU szankcióinak lehetőségét épp a magyar kormány ítéli el, Szijjártó Péter külügyminiszterelmondta, hogy a kormány egyetért a törökök észak-szíriai céljaival, „magyar érdek, hogy a bevándorlási kérdés Szíria felé oldódjon meg." Szívességet téve ezzel Moszkvának, Ankarának – a novemberben Budapestre készülő Erdoğan ezt meg is köszönte –, de talán az EU-nak is, amely valószínűleg szintén inkább szemet hunyna a kurdok elleni akciók felett az újabb menekülthullámtól való félelmében, de kényelmesebb neki, ha ennek a nehezen vállalható ténynek a kimondását a magyar kormány inkább magára vállalja.
Igaz, egyelőre nem úgy néz ki, hogy az EU lenyeli a török békát. Az Európai Parlament csütörtökön megszavazott egy állásfoglalást, javasolva, hogy vessenek ki szankciókat Törökországra, beleértve akár a vámunió felfüggesztését is.
Az EP nem fogadja el a török-orosz járőrözést sem, azt szorgalmazzák, hogy az ENSZ békefenntartói jelenjenek meg a biztonsági zónában.
Az állásfoglalást egyébként a Fidesz EP-képviselői is támogatták – ellentétben a magyar kormányzat eddigi nyilatkozataival. Bár az EP állásfoglalásnak nyilatkozatnak jogi következményei nincsenek, az 500 millió európai választópolgárt képviselő testület politikai véleményét nehezen kerülhetik ki a tagállami kormányok. A végső szót azonban a kormányfőket tömörítő Európai Tanács mondja ki, ahol minden tagállamnak vétójoga van.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)