Nem kaptak össze látványosan, elsőre ez bőven elég – röviden ez a mérlege az orosz és az ukrán elnök első személyes találkozójának Párizsban, ahol hétfőn Vlagyimir Putyin és Volodimir Zelenszkij tárgyalt a francia elnök és a német kancellár részvételével az úgynevezett normandiai formációban Kelet-Ukrajna helyzetének rendezéséről.

A négy hónapon belülre ígért következő találkozón ugyanez már kevés lenne, bár az első találkozó alapján nem látszik, hogy akkor több jön ki belőle: lényegi kérdésekben nem közeledtek a felek, sem a Moszkva támogatását élvező oroszbarát szakadárok által ellenőrzött területek különleges státuszáról, sem az ott megtartandó választásokról, sem az ukrán és a szakadár erők visszavonásáról. Mellesleg a gáztranzitról sem, amiről mellékesen szintén szó volt Párizsban, pedig az Ukrajnán át Európába haladó orosz gázról szóló jelenlegi megállapodás 2020-ra kifut.

Példátlanul hosszú idő telt el Zelenszkij májusi elnökválasztási győzelme és Putyinnal való találkozója között. Még Zelenszkij elődjével, Petro Porosenkóval is csak két hónap kellett a beiktatása után, pedig akkor, 2014-ben sokkal frissebb volt a Krím azévi egyoldalú orosz elcsatolása, és forróbb volt a fegyveres konfliktus is az ukrán erők és az oroszbarát szakadárok között Kelet-Ukrajnában. Igaz, azzal a minszki találkozóval sokra nem jutottak, Moszkva elérte azt amit akkor akart, a helyzet azóta sem változott.

Az orosz anyanyelvű, zsidó származását is hangsúlyozó Zelenszkij hiába nem vádolható ukrán nacionalizmussal, nem lett főnyeremény Moszkvának. Azután különösen nem, hogy a semmiből berobbant pártja is abszolút többséget szerzett az ukrán parlamentben, olyan hátországot biztosítva az elnöknek, amilyen nem volt a posztszovjet Ukrajna 28 éves történetében. Sem a nacionalista irányba elmozdult Porosenko, sem az oroszbarát Medvedcsuk nem szerzett a parlamentben annyi mandátumot, hogy az elnök alkukra kényszerüljön velük.

Ez a kényszer most sem volt meg, ezért Zelenszkij megtehette, hogy a találkozó puszta tényével is beérje, ezért otthon érdemben egyetlen politikai erő sem vádolhatja meg tehetetlenséggel, sőt: úgy adhatta el a találkozót, mint aki határozottan megvédte Ukrajna érdekeit, és nem feküdt le Moszkvának.

Normandiai zátonyrafutás

Az első normandiai találkozó 2014-ben volt – az akkori francia elnök volt a házigazda, innen a „normandiai” jelző, a „négyek” pedig onnan, hogy az orosz, ukrán és francia elnök mellett jelen volt a német kancellár is –, kevesen gondolták, hogy a helyzet nagyjából öt év múlva is ugyanaz lesz: azt talán sejtették, hogy a Krím orosz fennhatóság alatt marad, de hogy Donyeck és Luganszk megye jelentős részét még mindig a szakadárok kváziállama fogja uralni, azt nem.

Igaz, volt a helyzet rosszabb is, 2015 februárjában véres harcokat zárt le a normandiai négyek minszki találkozója, ahol a máig érvényesnek tekintett, de nem megvalósított megállapodást kötötték, amely elvben rögzítette, hogy Ukrajna alkotmánymódosítás révén több önállóságot ad a régióknak, kölcsönösen visszavonják erőiket az ukránok és a szakadárok, választások lesznek a szakadár területeken is, és Kijev visszakaphatja az ellenőrzést a szakadár kváziállamok és Oroszország közötti, 400 kilométeres határszakasz felett is.

A részletekről azonban azóta sem sikerült megegyezni, nem történt ez másképp ezúttal az új ukrán elnök és Putyin között sem.

Igaz, a normandiai formáció legalább ad valamilyen fórumot a megbeszélésekhez, nem csak orosz-ukrán, de orosz-EU relációban is. Hosszabb távon pedig arra lehet jó, hogy a NATO és EU bővítésétől már ódzkodó Párizs és Berlin, és a bővítést eleve csapásként értelmező Oroszország kitalálja, milyen helyet lehetne találni Ukrajnának az európai biztonsági rendszerben anélkül, hogy ezt státuszt a megalázó „pufferállam” jelzővel illessék.

Nem véletlen, hogy az öt és fél órás hétfői találkozóból négyet négyesben töltöttek, de volt kétoldalú orosz-ukrán találkozó is. Nem volt azonban négyszemközti megbeszélése Zelenszkijnek Putyinnal: a tárgyalás végig delegációik jelenlétében zajlott. Erre az ukrán elnöknek lehetett több oka:

Ha megkésett ismerkedésnek jó is volt a találkozó, amelyről egyik fél sem mondott rosszat, valójában az is látszik, hogy az álláspontok semmit nem közeledtek.

Oroszország azt szeretné elérni, hogy Ukrajna szövetségi állammá alakuljon át, különleges státuszt adva Donyeck és Luganszk megyék szakadárok által ellenőrzött részének. A Donyecki Népköztársaságot (DNR) és a Luganszki Népköztársaságot (LNR) Moszkva sem ismeri el, a két terület nagy önállósággal Ukrajnán belül hasznosabb eszköze lenne a Kremlnek, mint egy újabb független állam – amilyen a Grúziából jogellenesen kiszakadt, de Moszkva által elismert Abházia és Dél-Oszétia –, ráadásul a DNR és LNR az orosz vezetésnek alkualapként is jól jön ahhoz, hogy Kijev végül hallgatólagosan elfogadja a Krím elvesztését.

Moszkva a szakadár területek ukrán reintegrációja előtt tartana egy Kijev által jóváhagyott helyhatósági és parlamenti választást – ezek a mandátumok jelenleg betöltetlenek az ukrán parlamentben – és ezután adnák át a szakadárok (valójában az orosz erők) az LNR és DNR 400 kilométeres Oroszországgal közös határszakaszát.

Ehhez képest Kijev előbb a határellenőrzést kérné vissza, utána tartaná meg a választásokat. Nem adna különleges státuszt a szakadár területeknek, csak annyi autonómiát, amelyet a decentralizációs átalakítással összhangban bármelyik ukrajnai régiónak biztosítana.

Szeptemberben a kijevi delegáció nem is írta alá a javaslattevő német külügyminiszter – jelenleg német elnök – neve nyomán Steinmeier-formulának nevezett dokumentumot, amely rögzítette, hogy a szakadár területen tartott választások után a térség különleges státuszt kap. Októberben mégis aláírták, de az értelmezése körül továbbra is viták vannak.

Nem meglepő, hogy a fegyveres erők kölcsönös visszavonásában sincs elvi egyezség: Kijev attól tart, hogy ha így tenne, akkor a helyére oroszbarát szakadárok nyomulnának be. (Volt már példa a kivonásra, amely után inkább mégis újra elfoglalták korábbi pozícióikat.) Így az általános visszavonás helyett Kijev csak három, közelebbről még meg nem határozott térségben lenne kész a haderő visszavonására, a kölcsönösség jegyében. A felek jelenleg is rendszeresen vádolják egymást a minszki megállapodásban meghatározott tűzszünet megsértésével, amelynek halálos áldozatai is vannak.

Kézzelfogható eredmény azonban így is lehet: minden esélye megvan, hogy még az év vége előtt újabb fogolycserék lesznek, ahogyan ez szeptemberben történt, és Zelenszkij nem jött ki belőle rosszul, még úgy sem, hogy átadta a maláj gép lelövésével vádolt Vlagyimir Cemahot is Moszkvának.

Minszkben sem értenek egyet

Hogy egy újabb találkozó nem nagyon hozhat áttörést a most pozitívnak értékelt megbeszélések után, azt mutatja Zelenszkij utalása is arra, hogy a 2015-ös minszki megállapodást felül kellene vizsgálni. A Steinmeier-formula értelmezése körüli vita – azaz, hogy kifejezetten egy Donyeckre és Luganszkra szabott különleges státusz, vagy az ország régióinak általánosan adott nagyobb önállóság jár Kelet-Ukrajnának a választások után –, illetve az is alapvető ellentét, hogy a minszki megállapodással ellentétben Kijev egy esetleges kelet-ukrajnai választás előtt szeretné átvenni a határellenőrzést.

Egyelőre a választások tisztasága feletti őrködést az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) felügyelné, de nem kizárt az ENSZ bevonása sem, bár kérdés, hogy Kijevet ez megnyugtatja-e abban az esetben, ha ezzel csak a választások után kapná vissza a határok feletti kontrollt.

Gázháború nem, de gázcsata lehet

Eközben még egy területen sikerült semmit sem elérni a tárgyalások alatt: a gázszállítás esetében. Igaz, ez formálisan nem is az elnökök, hanem az ukrán Naftohaz és az orosz Gazprom megállapodásán múlik, de nyilvánvaló, hogy az átpolitizált gázüzlet nem valósulhat meg legfelső szintű jóváhagyás nélkül.

Ukrajna azt akarja elérni, hogy továbbra is haladjon vezetékein keresztül orosz gáz az EU-ba – így Magyarországra is – ami milliárdos tranzitdíjat jelent az ukrán költségvetésnek. Moszkva azonban az Északi Áramlattal ezt már nagyrészt kiváltotta, és teljesen ki szeretné iktatni a Németországgal közvetlen összeköttetést biztosító Északi Áramlat bővítésével és a Török Áramlattal, amely délről, a Balkánon át – Magyarország érintésével – juttatna el orosz gázt.

Vita van az ukrán és az orosz gázipari cég között a korábbi szállítások és vásárlások kapcsán is? egy svéd döntőbíróság ítélete alapján csaknem hárommilliárd dollárral a Gazprom tartozik a Naftohaznak, de az orosz cég fellebbezett a döntés miatt.

Ukrajna jelenleg nem vásárol közvetlenül földgázt Oroszországtól. Kijev ennek a hárommilliárd dollárnak a fejében erre hajlandó volna, ha emellett Moszkva tíz – Zelenszkij szerint legalább öt – évig garanciát vállalna az ukrán tranzithálózat használatára is, biztosítva, hogy Ukrajnát nem kerüli ki végleg. Az érvényes szerződés az év végéig szól – Moszkva legfeljebb egy évig szóló megállapodást írna alá, de Kijev jelezte, nem érdeke bármit jóváhagyni.

Az ukrán gázvezetéket egyelőre nem tudja Oroszország teljesen kiváltani, - bár az Északi Áramlat fontos tényező, mellesleg az is látszik belőle, hogy Kijev nem viseltethet feltétlen politikai bizalommal a Nyugat iránt sem – így elképzelhető, hogy a gázszállítási szerződések teljesítésére a Gazpromnak az ukrán vezetéket is igénybe kell vennie. Egy Kijevnek megfelelő megállapodás híján azonban ez nem lenne lehetséges, így,

(Borítókép: Volodimir Zelenszkij, Angela Merkel, Emmanuel Macron és Vlagyimir Putyin az úgynevezett normandiai formáció találkozóján Párizsban 2019. december 10-én. Fotó: Pool / Reuters)