Törökország az év eleje óta több ezer, jól felszerelt katonával erősítette meg a Szíria Idlíb tartományát védő ellenzéki milíciákat. Azonban az orosz és szír légierő csapásaiban már több tucat katona vesztette életét, és miután a hadsereg csütörtök éjjel egy légicsapásban újabb 33 halottat volt kénytelen elkönyvelni, úgy tűnik, egyre nehezebb lesz megállítani az erőszak spirálját – különösen, miután a török légierő akár több száz szír kormánykatonával is végezhetett a válaszcsapások során.
A konfliktus február végére egymillió embert préselt a szír-török határhoz. A török kormánypárt szóvivője bejelentette, hogy „az ország már nincs abban a helyzetben, hogy fel tudja tartóztatni a menekülőket“, ezért átengedi Európa irányába az eddig visszatartott menekülteket. Azonban erről sem az Európai Bizottságot, sem az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságát nem értesítették hivatalosan. Először néhány száz fős útnak induló csoportokról érkeztek jelentések, és arról is előkerültek felvételek, hogy ingyenes buszokkal is szállítanak menekülteket a török-görög határra Isztambulból. Az a következő napokra derülhet ki, mennyien indulnak el.
Törökország és Szíria viszonyát évtizedes konfliktusok terhelik a területi vitáktól az oszmán uralom arabokban a mai napig élő sérelmein át az olyan praktikus kérdésekig, mint az Anatóliában eredő Eufrátesz vízmegosztása. Azonban 1999-ben fordulópontot jelentett a két ország viszonyában, hogy Hafez al-Aszad (a jelenlegi elnök apja) kiutasította a rezsim által évek óta vendégül látott Abdullah Öcalan törökországi kurd vezetőt, majd 2003-ban Törökország visszautasította részvételét az Aszad-klánnal szövetséges Szaddám Huszein által vezetett Irak inváziójában.
Ezek a gesztusok kövezték ki az utat a szír-török kereskedelmi egyezményhez és a két ország hadseregének „a fegyveres erők közti bizalmat erősítő“ 2009-es közös hadgyakorlatához. Azonban alig telt el három év, és a török fegyveres erők már a szír ellenzék frissen alakuló milíciáit fegyverezték fel és képezték ki a szír hadsereg (pontosabban annak Aszadhoz hűséges maradéka) ellen.
Törökország a forradalom 2011-es kezdeteitől az ellenzék egyik fő katalizátorának számított; a különböző (eleinte még politikai, és nem fegyveres) frakciók török közvetítéssel, török földön próbáltak megállapodni a mozgalom koordinációjáról. Később, amikor a forradalom polgárháborúvá fajult, akkor pedig a török titkosszolgálat lett az ellenzéki milíciák egyik fő támasza. Recep Tayyip Erdoğan eltökélte magát Aszad megbuktatására, és amellett, hogy rengeteg pénzt öntött a vállalkozásba, nem válogatott az eszközökben sem. Számos bizonyíték támasztja alá, hogy a törökök közvetett módon támogatták az al-Káida (mára függetlenné vált) szíriai leágazását, az an-Núszra Frontot, éveken át jóindulatú elnézéssel figyelték az Iszlám Állam üzelmeit.
2015 derekára úgy tűnt, hogy a török, szaúdi és katari támogatással harcoló milíciáknak sikerül megroppantaniuk a rezsimet, azonban az év őszén az Aszadot korábban is támogató Irán és Oroszország is rákapcsolt, és a Putyin által Szíriába küldött légierő, illetve a 2020 elején likvidált iráni tábornok, Kászim Szulejmáni által szervezett síita milíciák segítségével megfordították a háború menetét.
2016-ra már látszott, hogy a rezsimváltás kútba esett. Az ellenzék Öböl-menti támogatói kihátráltak milíciáik mögül, a Szíriával szomszédos Törökország viszont ezt nem tehette meg. Így azután a rendkívül pragmatikus Erdoğan újratervezte a török stratégiai célokat: egy törökbarát damaszkuszi kormány helyett inkább konkrét befolyási övezeteket kezdett kihasítani Észak-Szíriában. 2016-ban az Iszlám Állam által megszállt Észak-Aleppó egy részét, 2018-ban a kurdok által lakott Afrin kantont, 2019-ben pedig a szintén kurdok által lakott Rodzsava északi határövezetét foglalták el törökbarát milíciák hathatós török légi és tüzérségi támogatással.
A stratégiaváltás több előnnyel is kecsegtetett a török elnök számára:
A török Szíria-politika kifinomultsága leginkább abban nyilvánult meg, hogy Ankara a damaszkuszi rezsim feje felett folyamatos koordinációt tartott fent annak két legnagyobb támogatójával, Iránnal és Oroszországgal. Az úgynevezett „asztanai szerződés“ (pontosabban szerződések) elvileg védelmet biztosítottak a megmaradt ellenzéki területek számára, de a gyakorlatban semmilyen visszatartó erőt nem jelentettek akkor, amikor a rezsim visszafoglalta a török érdekszférától messze délre eső Kelet-Gútát vagy Darát. Azonban az utolsó „deeszkalációs zónát“, a török határral érintkező Idlíbet Törökország nem akarta elengedni, eltökéltségét azzal is jelezte, hogy az ellenzéki milíciák által ellenőrzött hegyes-völgyes területet 12 „megfigyelőállomással“ (=katonai bázissal) vette körbe.
Azonban Idlíb nemcsak a rezsim, hanem a török kormány számára is kemény diónak bizonyult. Ugyanis hiába vállalta Erdoğan a megfigyelőállomások orosz elismerése fejében azt, hogy pacifikálja az ellenzéki milíciák közül messze a legütőképesebb dzsihadista szervezetet, a Tahír as-Sámot, ezt az ígéretet nem tudta teljesíteni. Így azután, amikor a rezsim csapatai tavaly decemberben fokozták az április óta tartó nyomást Idlíb keleti felén, akkor a törökök által hivatalosan támogatott ellenzéki milíciák a törökök által nemhivatalosan támogatott dzsihadisták oldalán vették fel a harcot Aszadék ellen.
Azonban abszolút újdonság, hogy a török hadsereg több ezer katonával ténylegesen is részt vesz a harcokban.
Törökország eddig legalább 9000 katonát, komoly tüzérségi- és páncéloserőt, emellett felderítő- és felfegyverzett drónokat is bevetett már Idlíbben. A török intervenciós csapatok létszámát, illetve a kaotikus helyzetet elnézve nem csoda, ha az év eleje óta a török haderőket napi rendszerességgel érték támadások, melyekről nehéz eldönteni, hogy balesetek voltak, vagy pedig a törökök elriasztására szolgálnak.
Jellemző, hogy a csütörtök éjjeli, 33 török katona életét követelő légitámadást is azzal magyarázta az orosz védelmi minisztérium, hogy valójában a Tahrír as-Sám terroristái voltak a kormányerők célpontjai – Moszkva tagadja, hogy a saját erői is részt vettek volna a harcokban –, és nem tudták, hogy török katonák is a helyszínen voltak, és egyébként is folyamatosak az egyeztetések Ankarával a török áldozatok elkerülése érdekében.
Azonban egyre kevésbé tűnik úgy, hogy az idlíbi konfliktust sikerül kézben tartani.
A Szerakab nevű, stratégiailag jelentős város (itt halad át az észak-déli irányú tengelyen elhelyezkedő nagyvárosokat, Aleppót, Hamát, Homszt és Damaszkuszt összekötő M5-ös autópálya) térségében indult kormányoffenzíva ugyanis megtorpant, sőt, az ellenzéki milíciáknak a héten sikerült visszafoglalnia magát Szerakabot is, és újra ellenőrzésük alatt tartják az autópályát.
Miközben a polgárháború alatt az ellenzéki milíciák mindig is végzetes hátrányban voltak a rezsimmel szemben annak légiereje és páncélosegységei miatt, most a törökök jóvoltából csak úgy ömlenek a korábban az amerikai fenntartások miatt csak csordogáló páncéltörő rakéták, és a korábban elérhetetlen vállról indítható légvédelmi rakéták is – ez utóbbiaknak köszönhetően több helikoptert sikerült már lelőni. Azonban ezek a rendszerek nem sokat érnek a csúcstechnológiát képviselő orosz vadászbombázók ellen, és Törökország egy ideje fontolgatja, hogy csapatai védelmében komolyabb légvédelmi eszközöket telepít a régióba – a nyugati szövetségeseiket tavaly még orosz légvédelmi rendszer vásárlásával bőszítő törökök paradox módon pár napja az amerikaiakat sürgették, hogy telepítsenek néhány Patriot-rakétát a török-szír határra.
Szóval nem valószínű, hogy miután Törökország lényegében egy reguláris háborút indított, pont egy ilyen, revansra ingerlő incidens után állna meg. Törökország állítása szerint a 33 katonáját ért támadásra válaszul 200 kormányzati célpontot bombázott, ezeknél a szíriai rezsim 309 fegyveresét „semlegesítették”.
Oroszország más helyzetben van, a rezsim melletti katonai beavatkozását ugyanis mindig jellemezte egyfajta tartózkodó, kalkulált magatartás. És bár ez a kalkuláció kórházak, óvodák és iskolák százainak lerombolását diktálta, az oroszok mindig elkerülték azt, hogy az Izraellel, és az Egyesült Államokkal történt kisebb-nagyobb koccanásokat frontális karambol kövesse, a törökök által lelőtt orosz bombázó miatti diplomáciai konfliktus végül aztán inkább a két ország közeledésének ágyazott meg, és a tavaly lebombázott török konvojból sem lett nagyobb bonyodalom.
A kooperációt és távolságtartást a diplomáciai nyelv által teremtett fikciók is segítik, ezért is
ragaszkodik Moszkva a hivatalos közleményekben ahhoz, hogy a „terroristák“, Ankara pedig ahhoz, hogy az „Aszad-rezsim“ ellen harcol, ezért is a vonakodás Erdoğan részéről, hogy Oroszországot tegye felelőssé a bombázásokért.
Az orosz-török viszony egyébként is már sokadik fordulatát éli meg. Ugyanis miután 2015 után kváziellenségekből rivalizáló partnerek lettek, az Sz-400-as légvédelmi rendszer vásárlásával ez a partnerség már-már szövetségesi szintre emelkedett. Azonban Idlíb miatt februárban újabb fordulat következett, amikor ukrajnai látogatásán Erdoğan látványos, félreérthetetlenül Oroszország fenyítésére szolgáló gesztusokat tett.
A két vezető pénteken megegyezett arról, hogy személyesen beszélik meg a jelenlegi frontvonal „demilitarizációját“, de ebből egyelőre csak a közvetlen konfrontáció elkerülésére irányuló szándékot lehet kiolvasni, mert közben a frontokon változatlan hevességgel dúlnak a harcok.
A válság szélesebb nemzetközi vonatkozásai sem egyértelműek. Az Egyesült Államok és a nyugati hatalmak évekkel ezelőtt lemondtak Szíriáról, miután az Arab Tavasz bűnbandák, dzsihadisták, hadurak és zsoldosok kaotikus konfliktusává züllött. Ezért nagyon meglepő lenne, ha akár egy egységes NATO-fellépés keretében, akár máshogy katonailag támogatnák az Észak-atlanti Tanácsot összehívató Erdoğant (aki lényegében egy független országban, igaz, annak illegitim kormánya ellen visel hadat).
Idlíbben nehéz szimpatizálni a harcoló felekkel, és nehéz szimpatizálni a mögöttük álló Putyin, illetve Erdoğan törekvéseivel. Ezért nem csoda, ha a nemzetközi figyelem a válság politikai megoldása helyett inkább a válság humanitárius oldalára koncentrál.
Azonban a civilek védelmében évek óta menetrendszerűen érkező, a mélyebb feltételrendszert mindig nélkülöző fegyverszüneti felhívások mögött nem csak a szisztematikus terrorbombázások miatti áldozatokkal, a frontvonal és a lezárt török határ közé szorult menekültekkel való együttérzés húzódik meg.
Ugyanis Törökország nemcsak a szíriai polgárháború egyik főszereplője, hanem a felfüggesztett, de meg nem oldott menekültválságé is.
És miközben Erdoğan – hangzatos ígéretei ellenére – erőszakos úton is képtelen volt megoldani a mintegy 3,7 millió menekült visszatelepítését, joggal tarthat attól, hogy hamarosan újabb milliós tömeg szakad a nyakába, akiket nem hagyhat magára. Az Európai Unió pedig joggal tarthat attól, hogy ez az újabb hullám azzal a következménnyel jár, hogy Törökország vagy újratárgyalja a 2016-os menekültmegállító megállapodást, vagy pedig egyszerűen néhány százezer menekültet továbbenged Európa felé, ami egy sor humanitárius miniválságot és politikai konfliktust vált ki.
A helyzet képlékenységére jellemző, hogy péntek reggel még úgy tűnt, Ankara továbbengedi Európa felé a visszatartott menekülteket, de ez egyelőre megmaradt a lebegtetés és több elszigetelt migránscsoport vonulásának a szintjén. Ugyanakkor belföldön nem tartják már vissza a határhoz indulókat, sőt, a menekültek elmondása szerint van, ahol buszokkal szállítják őket a határhoz. Az egésszel az EU-ra is nyomást akarhatnak gyakorolni, hogy álljon Ankara mellé a szíriai konfliktusban.
(Borítókép: A török hadsereg konvoja Idlíbtõl keletre 2020. február 28-án. / Fotó: MTI/AP)