A múlt héten minden idők egyik legbizarrabb felszabadító hadművelete zajlott le, majd tűnt el a venezuelai válság süllyesztőjében. Amerikai exkommandós fogott össze egy drogkereskedő emigráns tábornokkal, hogy 300 emberrel csináljanak forradalmat Nicolás Maduro rezsimje ellen a koronavírus-válság kellős közepén. De semmi nem a tervek szerint működött, mondjuk lehet, hogy pont a kudarc volt a valódi terv.
Ezzel a háromszáz emberrel szabadítalak meg benneteket, és adom kezedbe Midjánt, akik úgy nyalták a vizet. A többiek menjenek mind haza
– ez volt az az ígéret, amivel Isten rávette az ószövetségi hőst, Gideont, hogy az általános népfelkelés helyett inkább egy kisebb, jobban elrejthető és jobban koordinálható kommandóval futamítsa meg az Izraelre törő inváziós hadakat.
Hogy a midjániták táborának színlelt bekerítésére miért pont a vizet lefetyelő zsidók voltak alkalmasak, azon a bibliamagyarázók évszázadok óta vitatkoznak (az egyik nyakatekert magyarázat szerint az ő pozitúrájuk nagyobb harckészültségről árulkodott), de az biztos, hogy a szelekció atyjáról, Gideonról elnevezett, a múlt héten lezajlott hadművelet résztvevői a víz helyett a szervezők puccspiramis-játékát nyalták be csúnyán.
A Gideon-hadművelet a Venezuelában választási csalás vádjával és a lakosság nyílt megfélemlítésével uralkodó Maduro-rezsim megdöntésére indult. A beharangozott (ami egy puccskísérletnél eleve furcsa) tervek szerint május elején mintegy 300 alaposan kiképzett és korszerű felszereléssel ellátott, leszerelt amerikai kommandósok által irányított venezuelai önkéntes szállt volna partra az ország északi partvidékén, majd pedig a főváros felé vonulva sorra maguk mellé állították volna az ezerszeres számbeli túlerőben lévő hadsereg laktanyáit, hogy Caracasba már a rezsimet elsöprő népfelkelés élcsapataként vonuljanak be.
A Venezuela elnyomott népét felszabadító különítményt egy drogkereskedelemért azóta amerikai börtönben ülő emigráns venezuelai vezérőrnagy és egy tanárnak álcázott terrorelhárító ügynökök közvetítésével foglalkozó amerikai exkommandós álmodta meg.
Az akció bázisa a Venezuelával nyugatról szomszédos Kolumbiában volt, ahová az utóbbi években mintegy 1,7 millió venezuelai menekült az embertelen hazai állapotok elől. A menekültek között szép számmal voltak olyan önkéntesek, akiket rá lehetett venni arra, hogy lépjenek be az állítólag a Maduro-rezsimmel ellenséges amerikai kormányzat támogatásával, amerikai kommandósok szakmai felügyeletével alakuló felszabadító különítménybe.
A kanadai születésű, de amerikai állampolgárságú főszervező, Afganisztánban és Irakban is szolgált Jordan Goudreau azzal kecsegtette őket, hogy amint valódi harc következne, Maduro kiéheztetett és demoralizált serege „dominóként dől össze”. Ez az optimizmus már a Barbarossa-tervnél sem sült el jól, de Hitler annyival beljebb jutott, hogy a Szovjetunió elleni hadművelet legalább a tervezési szakaszát túlélte.
A kolumbiai-venezuelai határ egyik sivatagos félszigetén összegyűjtött önkéntesek hamar szembesültek azzal, hogy az elmaradozó fegyverszállítmányok miatt M4-es karabélyok helyett csak seprűnyeleket markolhatnak, a hideg homokban kell aludniuk, és néha még reggelit sem kapnak. A kiképzőtáborban valóban felbukkant pár olyan amerikai kiképző, akit Goudreau szerződtetett Kolumbiába, de ők is zömmel annak tudatában érkeztek, hogy az amerikai kormányzat támogatásával zajló akcióról van szó.
És amikor az ameriaknál leesett a tantusz, hogy valójában csak néhány, a fanatizmus és a szélhámosság között oszcilláló periferikus figura agyszüleményébe csöppentek, akkor egy részük lelécelt.
Az sem számított biztató előjelnek, hogy márciusban az egyik főszervező, Cliver Alcalá Kolumbiában élő nyugalmazott venezuelai vezérőrnagyot amerikai elfogatóparancs alapján a helyi hatóságok kiadták az Egyesült Államoknak, ahol rögtön előzetesbe került. Alcalá már 2011-ben felkerült az USA szankciós listájára, mert az akkor még működő kolumbiai FARC gerillaszervezetet a venezuelai hadsereg készletéből származó légelhárító rakétákkal látta el, méghozzá kokainért cserébe. Később pedig az Egyesült Államokba irányuló, évi 250 tonnára rúgó, a venezuelai hatóságok által afféle büdzsé-kiegészítésként kezelt kokaincsempészet egyik szervezője volt. Ez utóbbi tevékenysége miatt
Alcála ellen az azóta halálos ellenségévé vált venezuelai elnökkel együtt emeltek vádat az Egyesült Államokban,
de Maduróval ellentétben őt le is lehetett tartóztatni, és az utóbbi heteket egy New York-i börtönben töltötte.
A másik főszervezőt, a már említett Jordan Goudreau-t pedig a koronavírus miatti utazási korlátozások marasztalták floridai otthonában, de az MMA-rajongó 43 éves veterán privát biztonsági cégének, a Silvercorp USA-nak két, szintén amerikai exkommandós alkalmazottja részt vett a bevetésben, és venezuelai fogságba került.
Azonban a két főszervezőt a távolság nem akadályozta meg abban, hogy a közösségi médián keresztül támogassa embereit. Miközben május 3-án és 4-én alig több mint hatvan (azaz a gideoni létszám ötödét számláló), hiányosan kiképzett, és későn vagy alig felszerelt önkéntes felfújható katonai csónakokon elindult a Caracastól északra elterülő, tengeri és szárazföldi őrjáratokkal ellenőrzött partok felé, akkor a Silvercorp USA Donald Trump hivatalos Twitter-oldalát betaggelve kiposztolta, hogy
Csapásmérő behatolás Venezuelába, 60 venezuelai, 2 amerikai volt zöldsapkás.
A szervezők lotyaszájúsága csak azzal a ténnyel menthető, hogy a csapásmérő behatolás terve májusra már régóta kiszivárgott. Néhány héttel korábban az egyik, Amerikából érkező szállítmányt, benne felismerhetetlenre dörzsölt sorszámú amerikai M4-es karabélyokkal, éjjellátó szemüvegekkel és katonai adóvevőkkel lefoglalta a kolumbiai titkosszolgálat. A venezuelai titkosszolgálat pedig már hónapokkal korábban beépült a bogotai Marriottban található hadműveleti központba: Maduro jobbkeze, Diosdado Cabello titkosszolgálati nagyfőnök szerint a konspiratív megbeszélésekre a bejutáshoz a rezsim ügynökeinek elég volt leszurkolnia a „szervezeti hozzájárulást”, azaz a belépődíjat.
A Gideon-hadművelet terve olyan szinten nyilvános volt, hogy az AP amerikai hírügynökség két nappal a megindítása előtt – egy már megbukott tervként – minden részletre kiterjedő riportban számolt be róla.
A terv azonban ment tovább a maga útján, de ilyen előzmények után nem csoda, hogy a csapásmérő behatolást már a tengerparton semlegesítették, a két hullámban érkező, összesen 62 emberből a venezuelai katonák nyolcat megöltek, 31 embert elfogtak – köztük az önkéntesekkel tartó két amerikait is. A hajtóvadászat azóta is tart, a múlt hétvégén újabb résztvevőket kaptak el, de még mindig 20 forradalmár bujkál. A hadsereg egy csomó, a Silvercorp USA által biztosított felszerelést is lefoglalt, hétfőn az Orinoco-folyó torkolatában is rábukkantak három, felszereléssel megrakott könnyű csónakra, melyet személyzete napokkal azelőtt magára hagyott.
Ez a pancserpuccs minden bizonnyal csak a venezuelai válság egyik bizarr epizódjaként ragad meg a történelemben, de azért mégis van politikai jelentősége. Méghozzá az, hogy ez az egész ügy iszonyú blamázs Maduro ellenzékének, és visszavetheti a koronavírus-fenyegetés hatására megindult tapogatózó tárgyalásokat.
Amellett, hogy Jordan Goudreau és társai minden bizonnyal maguk is elhitték, hogy a szent szabadságot szolgálják küldetésükkel, a Silvercorp USA részvételének van egy sokkal prózaibb oka: természetesen a pénz. Ugyanis Goudreau több amerikai lapnak is bemutatott egy meglehetősen hiányos, ámde több venezuelai ellenzéki vezető aláírásával ellátott szerződést, mely 220 millió dollárt ígért a cégének a kiképzésben, felszerelésben és vezetésben nyújtott segítségért, valamint Nicolás Maduro letartóztatásáért/eltávolításáért.
Azt már megszokhattuk, hogy a kétezres években elburjánzó katonai szolgáltató cégek sokszor visszaélnek hatalmukkal, de
az iparág történetében talán először fordul elő, hogy zsoldosok csak színlelik a részvételt egy konfliktusban.
Márpedig ha az ügyről lehámozzuk a Goudreau kiposztolt képein szereplő venezuelai és csillagos-sávos zászlókat, akkor nagyjából erről van szó. A Silvercorp USA (valószínűleg Alcála vezérőrnaggyal együtt) nyilván meg akarta fejni az amerikai kormányzati, vagy kormányközeli pénzekkel is kitömött venezuelai ellenzéket, ezért talált ki az akciónak egy jól csengő nevet, állított fel egy patyomkintábort, és csempészett Kolumbiába némi Floridában megvásárolható katonai felszerelést (ahová azért befért egy-két airsoft-puska is).
A Juan Guaidó vezette, az Egyesült Államok által hivatalos kormányként elismert ellenzéki erő állítása szerint már októberben felmondta a szerződést, valószínűleg azért, mivel kiszagolhatták, hogy Jordan Goudreau nem egy Eric Prince, és a Silvercorp USA nem egy Blackwater/Academi. Ennek ellenére az ellenzék nehezen tudja megmagyarázni sem az elvetélt ötlet, sem a szerződés körüli ellentmondásokat; ráadásul a magyarázatra az ellenzéken belül sem mindenki vevő, az ellentmondások miatt kedden Juan Guaidó két vezető tanácsadója is lemondott.
Az amúgyis rendszeresen, még a segélyek esetében is „imperialista invázió előszelével” riogató rezsim rögtön rácsapott a történelmi analógiára, és a foglyok nyilvános (mármint tévében közvetített) vallomástételein túl minden csatornán nyomatta, hogy egy új Disznó-öböl zajlott le (utalva az újszülött Castro-rezsim megbuktatására irányuló, a CIA által szenvedett nagyszabású és nagy bukást eredményező 1961-es akcióra).
És ennek az analógiának minden aránytévesztése ellenére megvan az alapja, mivel Guaidó az elmúlt hónapokban többször is eredménytelenül próbálta a maga oldalára állítani a venezuelai biztonsági erőket, az Egyesült Államok pedig háborús fenyegetésekkel, kemény szankciókkal, a panamai Manuel Noriega 1989-es megbuktatása óta nem látott flottademonstrációval próbálja nyomás alatt tartani a rezsimet. A Gideon-hadműveletnek a Disznó-öböl fiaskóján túl is komoly történelmi áthallásai vannak, hiszen a régióban hosszú és dicstelen hagyománya van a különféle baloldali rendszerek USA által követelt, finanszírozott, sőt végrehajtott megbuktatásának.
A pancserpuccs Washington számára is egy újabb kínos incidenst jelent az egyébként is kínos incidensekkel, intervenciós kísérletezésekkel, szankciókkal és fenyegetőzésekkel tarkított amerikai-venezuelai kapcsolatban. Annak ellenére, hogy Mike Pompeo amerikai külügyminiszter valószínűleg nem hazudott, amikor azt állította, a kormányzatnak nincs köze az akcióhoz,
Ha mi szervezzük, nem így sült volna el,
az amerikai diplomácia számára kellemetlen feladatot teremtett a két elfogott amerikai zsoldos is. Mert bár Luke Denman és Airan Berry százezer dolláros zsoldot zsebre téve, magánemberként indultak hatvanadmagukkal Venezuelába, terrorizmus és összeesküvés címén emeltek ellenük vádat, ami egyáltalán nem tréfadolog. Donald Trump elnök ígéretet is tett arra, hogy mindenképpen kiszabadítják őket, és „erre meg is vannak az eszközeik”.
Az amúgyis bonyolult konfliktuson – a világ összes bonyolult konfliktusához hasonlóan – még egyet csavar a koronavírus-faktor.
Ugyanis a Maduro-rezsimre minden hatalomátvételi és népszavazási kísérletnél nagyobb csapást mért a járvány.
A venezuelai hatóságok alig több mint 200 aktív koronavírusost tartanak nyilván, és 10, a fertőzéssel összefüggő halálesetet ismertek el, azonban az összeomlófélben lévő egészségügy – a kórházak negyven százaléka vezetékes vízzel sem rendelkezik – szűrőkapacitása igen alacsony, a rezsim pedig nagyon igyekszik titkolni a valós helyzetet – az elmúlt hónapokban több „pánikkeltő” újságírót, orvost, sőt ellenzéki képviselőt tartóztattak le.
Venezuela elszigeteltsége miatt elképzelhető, hogy a járvány valóban elszigetelt fertőzésgócokban jelent csak meg, de még közvetett hatásai is borzalmas következményekkel járnak. A Chávez-, majd a Maduro-rezsimek államszocialista uralmának köszönhetően permanens válságba került költségvetés bevételei ugyanis lényegében
tevődnek össze. Márpedig az olajpiac és a nemzetközi drogkereskedelem egyaránt súlyos válságot él át, ezért az erőforrásaival eddig is rosszul sáfárkodó rezsim mára képtelenné vált a minimális állami feladatok finanszírozására is. Ráadásul ma már Venezuelában is megfigyelhető az a polgárháborús Szíriába évekkel ezelőtt begyűrűzött jelenség, hogy az elnyomó rezsim a hatalom megtartásáért cserébe egyre nagyobb függésbe kerül külföldi támogatóitól, az állami bevételek és az állami erőszak-monopólium pedig fokozatosan átkerül a rezsimet támogató katonai-vállalkozói elit kezébe.
A járvány azonban az elégedetlenséget is felkorbácsolta. Miután a világ legnagyobb kőolajkészletén ülő országot áprilisban 50 órás áramszünet sújtotta, és lényegében állandóvá vált az élelmiszer- és energiahiány (a kettő kombinációjaként pedig a fosztogatások),
a kijárási korlátozások ellenére mintegy 500 kisebb-nagyobb tiltakozó megmozdulás szerveződött.
Sokak szerint a rezsimet már a korrupciós hálózatokon kívül csak egy amerikai katonai intervencióval súlyosbított polgárháború fenyegetése tartja össze, ezért jött kapóra a propagandának, hogy valódi felkelőket és valódi amerikai „ügynököket” is rakhattak a konspirációs történetek mögé.
(Borítókép: Nicolás Maduro venezuelai elnök két elfogott amerikai állampolgár és volt különlegesen kiképzett katona Airan Berry és Luke Denman állítólagos útlevelét mutatja fel caracasi sajtóértekezletén 2020. május 6-án. Fotó: MTI/EPA/Elnöki sajtóiroda)