Az utóbbi hetekben több véres összetűzés alakult ki indiai és kínai katonák között a két ország vitatott himalájai határvonala mentén, keddi hírek szerint ezekben több katona életét vesztette. Bár a területen évtizedek óta folyamatosak a villongások, haláleset legutóbb 45 éve történt. Ezért egyes értékelések szerint az események aggodalomra adnak okot, és azt jelzik, hogy mindkét fél hajlandó a korábbiaknál keményebben kóstolgatni a másikat. A viszályra pedig Pakisztántól Nepálon át az Egyesült Államokig és Ausztráliáig, tengeri vitáktól kezdve az indiai és kínai nacionalizmuson át számos olyan folyamat van hatással, amelyek minimum borús jövőt festenek – még ha háborútól nem is érdemes tartani.
Nem példátlan, de azért messze nem is szokványos jelenetek játszódtak le az utóbbi hetekben India és Kína himalájai határvonala mentén, több mint négyezer méter magasan. Indiai és kínai katonák összeverekedtek, kövekkel dobálták egymást, állítólag botok is előkerültek az összetűzések során.
Bár sem Újdelhi, sem Peking nem valami bőbeszédű a történtekkel kapcsolatban, az indiai sajtó szerint a viszály egy pontján a kínai hadsereg több ezer katonája átlépte a két ország de facto határvonalát, és letáborozott az indiai oldalon. Kedden az indiai hadsereg azt közölte, hogy a kiújult összetűzésekben három indiai katona életét vesztette, kedd estére pedig további 17 sebesült halt bele sérüléseibe. Meg nem erősített értesülések szerint a kínai oldal is szenvedett veszteségeket.
A kisebb összetűzések nem szokatlanok a két ország himalájai határvidékén, és a viszályt a jelek szerint próbálják tárgyalással rendezni. Az optimista verzió szerint csupán a határvonallal kapcsolatos (egyáltalán nem új) nézeteltéréseikkel, illetve egy indiai útépítéssel áll összefüggésben a verekedés és mozgósítás.
Haláleset azonban legutóbb 1975-ben történt a vitatott határ mentén, és egyes elemzők szerint más fejlemények is azt jelzik, hogy nemcsak a szokványos összetűzésekről, hanem súlyosabb viszályról van szó: a kínai határvonal-átlépés, és az azt megelőző indiai manőverek azt jelzik, a két hadsereg hajlamosabb kóstolgatni egymást, mint korábban. A borúsabb értékelések szerint ráadásul a mostani civakodás mögött tágabb, messzebbre mutató feszültségek állnak, amelyek a jövőben is bonyolíthatják a világ két legnépesebb országának kapcsolatát.
A határvita legutóbbi felvonása május elején kezdődött, amikor az indiai és kínai katonák a két ország vitatott, de facto határán fekvő Pangong nevű tónál, 4250 méteren összeverekedtek, több helyen kövekkel dobálták egymást.
Fegyver nem dördült el, de indiai sajtóhírek szerint mintegy 70 katonát kellett kórházba szállítani az incidens miatt, többeket mentőhelikopterrel, azaz súlyosabb sebesültek is voltak. Nem sokra rá onnan légvonalban több mint ezer kilométerre délkeletre, Nepál és Bhután között, az indiai Sikkim és Tibet határán 5000 méter felett fekvő Naku La-hágón verekedett össze 150 határőr.
Bár a verekedéseknek a két hadsereg közti tárgyalások véget vetettek, másfél héttel később a Pangong-tótól több mint száz kilométerre északra, a Galván-folyó völgyében indiai sajtóhírek szerint a kínai erők három helyen, két–három kilométerre átlépték a két ország közti de facto határvonalat. A három, egyenként 800–1000 főre taksált, páncélozott járművekkel érkező kínai kontingens tagjai le is sátoroztak a vitatott területen, néhány száz méterre az indiai erőktől, ahol egy jó ideig farkasszemet néztek.
Az indiai sajtó szerint a napokban mindkét fél visszavonult, a kedélyek lenyugodtak, a tárgyalások magas szinten, altábornagyok között folytak. Ám Indiai hírek szerint mindkét fél több ezer katonát mozgósított a területen, a készültség jóval magasabb a szokásosnál. Egyes indiai beszámolók szerint Kína tüzérséget telepített és harckocsikat sorakoztatott fel a korábban legfeljebb kisebb határőrosztagok által pásztázott határvidéken.
Hogy a helyzet korántsem oldódott meg, azt jelzi, hogy kedden az indiai hadsereg közölte, a „deeszkalációs törekvések" ismét erőszakba torkoltak, három indiai katona meghalt az összetűzésekben, indiai sajtóhírek szerint agyonverték őket. Később az erről szóló sajtóértesülésekre reagálva az indiai hadsereg közölte, hogy további 17 katona halt bele sérüléseibe; és egyes indiai sajtóértesülések 43 kínai sebesültről szóltak. A kínai külügy szerint az indiaiak átlépték a határt, provokálták és megtámadták a kínai erőket. Az indiai külügy ezzel szemben a kínaiakat vádolta a határ és a korábbi megállapodásaik megsértésével, de a hadsereg közleménye szerint a helyzet rendezését célzó tárgyalások folytatódnak.
A viszálykodás mögött húzódó területi vita történelmi gyökerei a brit gyarmatosításig és a brit-orosz „nagy játszma” idejéig nyúlnak vissza, amikor a britek rossz szokásukhoz híven elkezdtek önkényesen határvonalakat húzogatni a Himalájában, amelyeket később a kínaiak nem fogadtak el.
Ebben nagy szerepet játszott, hogy a vitatott határrész Tibettel és Hszincsianggal határos, ahol az 1950-es évektől az őslakosok lázongása egyre komolyabb kihívást jelentett az ezen területekre mintegy határőrvidékként tekintő, a helyiek kulturális–vallási–politikai autonómiáját a britekhez hasonlóan nem különösebben tisztelő Kínai Népköztársaságnak. Az 1959-es tibeti lázadás után pedig hirtelen fontos lett az a maradibb korokban nem annyira eget rengető kérdés, hogy
pontosan hol húzódik a határ egy négy-ötezer méter magasan fekvő, kietlen, lakatlan pusztában.
A viták három területet érintenek. Az egyik a Bhutántól keletre lévő, Tibettel határos, 90 ezer négyzetkilométeres, azaz egy magyarországnyi terület, amelyet India ellenőriz Arunácsal Prades állam néven, de Kína szerint gyakorlatilag az egész terület őt illeti. A második egy, Bhután és Nepál közötti kétezer négyzetkilométeres, vitatott beékelődés Szikkim állam határán, ahol legutóbb 2017-ben történt a mostanihoz hasonló, kődobálással és mozgósítással megspékelt 73 napos szembenállás. A harmadik a Kína részéről Akszáj Csinnek nevezett, Hszincsiang és Tibet határán elterülő 38 ezer négyzetkilométeres fennsík, amely India szerint őt illeti meg. (Ez utóbbi ráadásul része a kasmíri területi vitáknak, amelyek Pakisztán és India között is folyamatos feszültségforrást jelentenek.)
A területekért 1962-ben háborút is vívott a két ország, dacára annak, hogy nem sokkal korábban még a nyugati és szovjet imperializmussal szembeni, a fejlődő világ különutassága melletti közös fellépést hirdették. Kína ekkor elfoglalta Akszáj Csint, és a két ország határa azóta is az akkori tűzszüneti vonal mentén húzódik. A hivatalos határ helyéről azóta sem sikerült megállapodni, de az 1990-es években megállapodtak róla, hogy a tűzszüneti vonalat a gyakorlatban elismerik, ezt a „tényleges ellenőrzés vonalának” nevezték el. Természetesen e vonallal kapcsolatban is maradtak viták, ami miatt előfordultak eddig is összezörrenések a határvidéken, de halálos áldozatot 1975 óta a mostani esetig nem követelt a viszály, mindkét fél tartózkodott a keményebb lépésektől. Az ehetihet hasonlóan súlyos vérontás legutóbb 1967-ben történt a határszakaszon.
A mostani összetűzés mentén felmerült egyik fő mikroszintű magyarázat, hogy India az utóbbi időben egyre aktívabb a határvonal mentén. Több katonai repteret felújított, új magashegyi katonai osztagot hozott létre, és jelentős útépítésbe kezdett a határ mentén, ami nagyban megkönnyíti az indiai erők mozgását a térségben. Ezekre Pekingben „a status quo megváltoztatására irányuló egyoldalú” lépésekként tekintenek.
A határvita egy kutatója szerint Kína a Himalájában stabilitásra törekszik, hogy erejét a jóval fontosabb keleti irányba tudja összpontosítani. Ugyanakkor rendkívül érzékeny az ilyen, nyugalom megzavarására alkalmas indiai manőverekre. Mostani érzékenységében pedig szerepet játszhatott az említett, 2017-es összetűzés emléke, amely Pekingben úgy csapódott le, hogy India étvágya növekvőben van.
Indiai oldalról máshogy fest a kérdés, a sajtóban megszólaló hangok Kínát teszik felelőssé a feszültségekért. India volt pekingi nagykövete azt nyilatkozta, a határvillongás egy tágabb kínai irányváltás része, „Kína növekvő magabiztosságának” jele, kapcsolódik a dél-kínai-tengeri és tajvani feszültségekhez is. Egy nyugalmazott indiai altábornagy, aki 2014-ben maga is részese volt a határvillongásoknak, arról beszélt, hogy a kínai hadsereg „emelte a tétet”, és rizikós manőverekbe kezdett, amikor átlépte a határvonalat.
Két indiai szakértő arról ír, hogy az utóbbi években
mindkét fél jelentősebb erőket telepített a határvonal térségébe,
a kínai hadsereg több mint egy évtizede kóstolgatja India katonai készültségét és a konfrontációra való politikai hajlandóságát, és mindkét ország külpolitikája aktívabbá és határozottabbá vált. A magyarázatok között pedig felmerült a koronavírus-járvány is, amelyből az aktuális értékelések szerint Kína megerősödve került ki, ez pedig (ezen narratíva szerint) keményebb lépésekre sarkallhatta a vezetést.
A szögesen ellentétes álláspontok a klasszikus biztonságpolitikai dilemmát jelzik: Kína szemében India megpróbálja megváltoztatni a status quót, emiatt pedig fenyegetést jelent; miközben India úgy érzi, csak a status quót akarja bebiztosítani a növekvő erejű Kínával szemben.
A borúlátó értékelések szerint emiatt nem fest jól a viszály dinamikája a jövőre nézve. A két idézett indiai szakértő emlékeztet rá, hogy a felek közti erőegyensúly jelentősen Peking irányába billent. Amikor a két ország akkori vezetői az 1980-as és 1990-es évek fordulóján elásták a csatabárdot, Kína és India gazdasági és katonai költségvetése nagyjából azonos volt. Ma Kína gazdasága az indiai ötszöröse, katonai költségvetése négyszerese.
Kiegyenlített erőviszonyok mellett értelemszerűen kisebb egy összeütközés esélye, hiszen mindkét félnek nagy a vesztenivalója; kiegyenlítetlen helyzetben kisebb a visszatartó erő. Emiatt szerintük az eszkaláció ma már nem kizárható, hiába vált széles körben elfogadott nézetté az 1990-es évek óta, hogy nem kell fegyveres harctól tartani a területen.
Más értékelések azt is felvetik, hogy Kína térségbeli politikája is szerepet játszhat a feszültségekben. Az egyik ok Kína és Pakisztán közeledése: Peking gazdaságilag és politikailag is feltűnően jóban lett az Indiával Kasmírban még kiélezettebb területi vitában álló Pakisztánnal, többek között egy vitatott kasmíri gátprojektet is finanszíroz. Nem mellesleg, India tavaly megvonta a korábbi politikai autonómiát Kasmír általa ellenőrzött részén, így az Akszáj Csinnel határos, India szerint azt is felölelő Ladakban is, amit Peking erősen elítélt, és szintén a status quo megváltoztatásaként értékelt.
A másik, újabb sztori Nepál és Kína kapcsolatának szorosabbá válása. A himalájai ország korábban inkább Indiához húzott, de egy szövevényes, kereskedelmi blokádhoz vezető 2015-ös viszály óta hirtelen jóban lett Kínával. Hogy, hogy nem, mostanában Nepál is felmelegített néhány területi vitát Indiával szemben, Újdelhiben pedig Kína kavarását vélik felfedezni a dolog mögött.
Az indiai-kínai viszony dinamikáját mélyebb folyamatok is befolyásolják. India például közeledik a Kína térségbeli és globális szerepének korlátozását célzó Egyesült Államokhoz és Washington térségbeli szövetségeseihez, például Japánhoz vagy Ausztráliához, és azon kevés ázsiai ország között van, amely kimaradt Peking Egy övezet, egy út nevű projektjéből.
Nem meglepő, hogy a határvita kapcsán egyes kínai kommentárok azonnal amerikázásba kezdtek, amelyben a szokásához híven arányt tévesztő, a vitában közvetíteni akaró (mindkét fél által elutasított) Mike Pompeo amerikai külügyminiszter fellépése is segített nekik. Az indiai oldalon közben egyesek azon spekuláltak, Kína a katonai mozgósítást figyelmeztetésnek szánta a túl Amerika-barát Narendra Modi indiai kormányfőnek. (Megint mások arról írnak, pont Kína keménykedése tolja közelebb Indiát Amerikához.)
Az amerikázás mellett beindult a nacionalizmus is, a kínai sajtó ebben utazó része a hadsereg mozgósításáról posztolt Kína erejét méltató propagandavideót. Indiában a belügyminiszter arról beszélt, hogy az indiai katonák minden csepp vérét meg kell torolni, az ellenzék pedig a szembenállás eltussolásával vádolta a kormányt.
Ugyanakkor Narendra Modi indiai miniszterelnök és a kínai felsőbb vezetés tagjai nem szólaltak meg az ügyben (bár Indiában a hadsereg végül a sajtó és a közvélemény nyomására kénytelen volt beszámolni a történtekről, mindenesetre a hivatalos nyilatkozatok valóságtartalmát egyes szakértők megkérdőjelezik). Modi az utóbbi években jó párszor találkozott Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfővel, egyebek mellett a feltörekvő országok alternatív Világbankjának kikiáltott Új Fejlesztési Bankban és a Peking által életre hívott Ázsiai Infrastruktúra-beruházási Bankban is együttműködnek, azaz az 1950-es évek szolidaritása bizonyos téren megmaradt.
Ez alapján tehát minimum kétséges, hogy a közeljövőben feladnák a himalájai önmegtartóztatást; bár a fent idézett szakértők azt is kétlik, hogy a villongások alább hagynának a közeljövőben.
(Borítókép: India és Kína Kasmír körüli határvitákról nincsenek friss ügynökségi képek, ez a legfrissebb, amin épp indiai katonai konvoj halad a Pangong-tónál található határra 2012 augusztus 5-én. Fotó: Yawar Nazir / Getty Images Hungary)