Épp ma 75 éve, 1946. július 25-én hajtotta végre az amerikai hadsereg a Baker fedőnevet viselő kísérleti atomrobbantást a Bikini-atollnál. A kísérlethez használt atoll a Marshall-szigeteknél található, a Csendes-óceán középső részén, szárazföldi területe alig 9 négyzetkilométer. Ez volt a világ első, víz alatt aktivált nukleáris fegyvere. A kutatók pedig annak ellenére, hogy elsőre megrendültek a látottaktól, és az események sokkhatása alatt álltak, nem sokkal később újabb és újabb atom- és hidrogénbombát robbantottak a tenger alatt, méghozzá úgy, hogy a feltörő radioaktív vízfelhő bejutott a sztratoszférába, ahonnan csapadék formájában került vissza, és a radioaktív sugárzás kilométerekkel arrébb is kimutatható volt.
A második világháború ugyan véget ért, ám egyből el is kezdődött az amerikai–szovjet fegyverkezési verseny. A nukleáris fenyegetés főpróbáját a világháború végén tartották, amikor az amerikai hadsereg Hirosimában és Nagaszakiban robbantott atombombát. A folytatást pedig a tengeri fölény jelentette, amelyet víz alatti atombomba-robbantásokkal akartak megszerezni az amerikaiak.
Lépéselőnybe akart kerülni az amerikai haditengerészet, ezért kezdtek nukleáris fegyvereket tesztelni a tengeren. Voltak olyan katonai vezetők, akik – miután kiderült, hogy a légierő egész városokat képes volt a földdel egyenlővé tenni – kétségbe vonták a tengerészet szükségességét. Ám
a kísérletet javasló magas rangú tisztek meg akarták mutatni, hogy hajóik képesek ellenállni akár egy nukleáris támadásnak is.
De nem így történt.
A víz alatti robbantás balul sült el. Az atomkutatók is furcsán figyelték az eseményeket, hiszen nem voltak benne biztosak, hogy hasznos kutatási eredmények születhetnek-e ebből, vagy szimplán csak az attrakció kedvéért történik mindez.
A Baker-akció, vagyis az első, víz alatti atomrobbantás megijesztette a katonákat. Az eredeti koncepció, miszerint a hajóknak semmi bajuk nem lesz, komoly csorbát szenvedett. Ugyanis a robbantás közvetlen közelében vesztegelt, LSM-60 nevű hajót apró darabokra zúzta a detonáció, a többi hajót pedig, amely a robbanástól távolabb várakozott,
ANNYIRA ÁTJÁRTA A SUGÁRZÁS, HOGY AZOKAT MÁR NEM TUDTÁK MEGMENTI, ÍGY A BIKINI-ATOLL KÖRNYÉKE A SUGÁRZÓ HAJÓRONCSOK TEMETŐJE LETT.
Ugyanakkor a tengervíz szennyeződése is nagy problémát jelentett, mert a felcsapódó vízfelhő tele volt radioaktivitással, ami rögtön visszahullott a robbanás helyszínére, pontosan az ott tartózkodó hajókra. Ilyenformán tehát voltak olyan hajók, amelyek kibírták ugyan a robbanást, viszont olyan szennyezettek lettek, hogy fedélzetükön a radioaktív sugárzás elérte a halálos dózis hússzorosát. Ezt követően, hogy a hajókat megmentsék, katonákat küldtek fel sugárfertőtlenítő szerekkel, csakhogy a munkaterületet hamar el kellett hagyniuk, mert
NAGYON MAGAS SUGÁRSZENNYEZÉSNEK VOLTAK KITÉVE, AMI később nagyon sok RÁKOS MEGBETEGEDÉSHEZ VEZETETT.
Végül a hajókat elvontatták és elsüllyesztették.
Egy évtizeddel később azonban újra elővették a víz alatti robbantás ötletét. Az 1955-ös Wigwam-hadműveletben már mélyebb vízben, a nyílt óceánon keresték a választ arra, hogy lehetséges-e hajókról tengeralattjárókat úgy támadni, hogy utóbbiak biztosan megsemmisüljenek, előbbiek viszont ne.
A 600 méteres mélységben robbantott, 30 kilotonnás bomba súlyosan megrongálta a USS Tawasa vontatót, ahonnan a töltetet leküldték, később
két tudós is meghalt azok közül, akik a radioaktív vízpermettel beborított megfigyelőhajókról kísérték figyelemmel a robbantást.
Ezt követően az amerikaiak még háromszor próbálkoztak – sokkal kisebb – víz alatti robbantásokkal, míg az 1963-as atomcsendegyezmény be nem tiltotta az ilyen kísérleteket.
A robbantásokat megelőzően nagyjából 200 ember élt a szigetcsoporton, de őket evakuálták. Azonban az evakuáláskor azt nem közölték velük, hogy ez végleges költözés, ugyanis
A HELY LAKATLANNÁ VÁLT, A MAI NAPIG szennyezett A TERÜLET. A BIKINI-ATOLLNÁL 1946 ÉS 1958 KÖZÖTT ÖSSZESEN 23 KÍSÉRLETi ATOMROBBANTÁST hajtottak végre.
A még élő őslakosok és leszármazottaik visszamennének a szigetekre, amelyeket egykor el kellett hagyniuk. A hetvenes évek elején az Enewetak-sziget lakói (az egyik sziget, ahol szintén robbantottak) jogi lépésekkel fenyegetőztek, ha nem kapják vissza otthonukat. 1972-ben az Egyesült Államok kormánya beleegyezett az atoll visszaszolgáltatásába, megígérték, hogy újra élhetővé teszik a területet. Az egykor kitelepített lakók és leszármazottaik a közeli Marshall-szigetekre mehettek vissza az 1980-as évek elején, az amerikai állam pedig máig kártérítést fizet nekik.
Később kutatócsoportok látogattak el több atollra is – az Enewetak-atollra, a Bikini-atollra és a Ronglap-atollra –, ahol talajminták alapján próbálták felmérni a sugárzás mértékét, és hihetetlen ténymegállapításra jutottak.
A FUKUSIMAI ATOMERŐMŰ EZERSZERESÉT ÉS A CSERNOBILI ATOMERŐMŰ-baleset TÍZSZERESÉT IS MEGHALADTA A SUGÁRZÁS MÉRTÉKE A MARSHALL-SZIGETEK ATOLLJAIN.
Ez a legpusztítóbb dolog, amit valaha is tettünk az óceánnal, 23 atombombát dobtunk rá, az óceán mégis arra törekszik, hogy újra életre keljen
– mondta Steve Palumbi, a Stanford Egyetem tengerészettudományi professzora.
Azok a halak, amelyek a tesztfázis idején élhettek a környékén, már alighanem mind elpusztultak, az újabbaknak pedig nem feltétlen veszélyezteti az életét a sugárzás, a halak ugyanis az atollból ki- és beúsznak, így a sugárzás mértéke sosem állandó.
Palumbi a Guardiannek elmondta, hogy
a tény, hogy egyáltalán van ott élet, és hogy ez az ottani élet próbál felépülni a legdurvább dologból, amit valaha elkövettünk, elég reményt keltő.
Az 1990-es években volt egy előrejelzés, miszerint mára a sugárzás mértéke csökkenni fog. Bár lehetséges, hogy a veszély valóban mérséklődni fog, ám ennek ellenére nem tartják jó ötletnek az őslakosok esetleges visszaköltöztetését.
(Borítókép: A Marshall-szigetek partja a tesztrobbanás pillanatában 1946. júliusban. Fotó: Keystone / Getty Images)