Az orosz–ukrán háború kitörése óta megugrott az Oroszországot elhagyók száma: legtöbben Grúziába, Örményországba, Üzbegisztánba, Lettországba, Észtországba mentek a jobb élet reményében. A háború első két hetében csak Grúziába 25 ezer orosz állampolgár érkezett, míg Örményországba hatezer. Március végéig csaknem 60 ezer orosz keresett menedéket az egykori szovjet tagköztársaságban, Kazahsztánban, és nagyon sok orosz állampolgár érkezett kelet-európai országokba is.
Mint ahogyan a Foreign Affairs felhívja a figyelmet, ilyen nagymértékű elvándorlásra mintegy száz éve – a bolsevik forradalom óta – nem volt példa. A mostani exodus mögött meghúzódó okok hosszú távú demográfiai hatásai még nem látszanak világosan, azonban az biztos, hogy a Szovjetunió felbomlása óta ilyen jelenségnek nem voltunk szemtanúi. A szocialista tábor szétesését követően az emberek többségének nem kellett tartania a politikai üldöztetéstől vagy az emberi jogok korlátozásától.
Az elmúlt évtizedekben azonban nagyon sok minden megváltozott.
Az egyre diktatórikusabb putyini érában az első elvándorlási hullám az ellenzéki újságírók és politikusok körében indult meg. A kiáramlás 2020-ban még inkább felgyorsult, amikor az orosz elnök fokozta a civil társadalommal szembeni fellépését, és megváltoztatta az alkotmányt, hogy 2036-ig hatalmon maradhasson.
Az ukrajnai invázió csak olaj volt a tűzre, mivel ezt követően több százezren hagyták el Oroszországot, köztük nagyon sokan olyanok is, akiknek korábban eszükbe sem jutott volna a kivándorlás. A távozók társadalmi és foglalkozásbeli összetétele rendkívül vegyes, néhány dolog azonban mindegyikükre jellemző: magas iskolázottság, liberális szemlélet és urbánus háttér. A mostani elvándorlók egyébként alapvetően négy kategóriába sorolhatók.
A magasan kvalifikált munkaerő elvándorlása már régóta globális probléma. Ennek során az emberek olyan országokba mennek, ahol több munkabérhez és előnyösebb munkafeltételekhez jutnak.
Az orosz Elektronikus Kommunikációs Egyesület szerint a háború kezdete óta legalább 100 ezer informatikus távozott az országból.
Az orosz mérnökök és IT-szakemberek már eddig is rendkívül vonzóak voltak a nyugati cégek számára, mivel az orosz platformok sikeresen vették fel a versenyt olyan nagy cégekkel, mint a Facebook vagy a Google.
A februárban kitört háború és az azt követő nyugati szankciók azonban alapvetően megváltoztatták ezeknek a képzett fiataloknak a lehetőségeit. Ma már nemcsak a nyugati munkavállalási lehetőségek korlátozásával kell szembenézniük, hanem azzal is, hogy már nem férhetnek hozzá a fejlett nyugati cégek nyújtotta technikai szolgáltatásokhoz sem. Arról nem is beszélve, hogy nagyon sok fiatal tart a kötelező besorozástól is.
Az említett aggodalmak miatt egyre több ország próbálja meg kihasználni a lehetőséget és elcsábítani a tehetséges orosz szakembereket. Nemrég Örményország számos könnyítést tett az informatikusoknak, akik így például gyorsabban tudnak bankszámlát nyitni, az Egyesült Államok pedig azt fontolgatja, hogy hamarosan orosz informatikusok tömegét csábítja át a tengerentúlra.
A kivándorlók második csoportját zömében újságírók, aktivisták és civil szervezetek tagjai alkotják. Számok tekintetében jóval elhanyagolhatóbbak, mint az előbb említett első csoport, mintegy ezer főről van csak szó, ám a közéletben elfoglalt helyük felülreprezentálja társadalmi elfogadottságuk mértékét.
Az újságíróknak már eddig is súlyos retorziókkal kellett szembenézniük Oroszországban, ha rendszerkritikus hangot ütöttek meg, ráadásul a Kreml a Facebookot és a Twittert is betiltotta.
Az orosz nyelven sugárzó nemzetközi médiumok, például a BBC és a Szabad Európa, szintén elérhetetlenek Oroszországban. Egy március 4-én elfogadott törvénnyel összhangban pedig a háborút tilos „háborúnak”, „támadásnak” vagy „inváziónak” nevezni. A törvény megszegőit akár 15 év börtönnel is büntethetik, akárcsak azokat a médiumokat, amelyek „álhírnek” minősíthető információkat terjesztenek. A kritikus hangokkal szembeni fellépés mértékét jól mutatja, hogy a háború kitörése óta már majdnem 14 ezer aktivistát tartóztattak le.
A harmadik csoport főképp Szentpétervárról és Moszkvából származó történészekből, tudósokból és akadémikusokból áll, akik közül sokan korábban nyugati finanszírozású projektekben dolgoztak. Többségük eddig sikeresen ellenállt az orosz propagandának és szoros kapcsolatot tartott fenn számos híres, elismert nyugati egyetemmel. Többségük egzisztenciális okok miatt kényszerült elhagyni a hazáját, és nem az esetleges fizikai atrocitások miatt.
Az önkéntesen elmenekülők utolsó körét azok az üzletemberek, vállalatvezetők adják, akiknek egyre inkább elegük van a nyugati szankciók nyomán érezhető negatív gazdasági hatásokból. Ezek közé olyan cégcsoportok sorolhatóak, mint az állami Gazprom, vagy több orosz nagybank is. Az üzleti életet egyébként már jó ideje áthatják azok a rejtélyes politikai leszámolások is, amelyek sok kérdést felvetnek.
A CNN egyik cikke szerint január vége óta már összesen öt, a Gazpromhoz és annak leányvállalataihoz köthető orosz üzletember halt meg. A rejtélyes halálesetekről korábban már ebben a cikkünkben is írtunk. A putyini vezetést nemrég már az ország egyik leggazdagabb embere, Oleg Tinkov is nyíltan bírálta. Vélhetően van összefüggés a politikai nyomás és aközött, hogy Tinkov végül eladta családja 35 százalékos részesedését a saját bankjából.
Az elvándorlást némileg árnyalja, hogy a háború első két hónapjában távozók közül sokaknak elfogyott a pénze külföldön. Emiatt súlyos anyagi nehézségekkel kellett szembenézniük, mivel a nyugati szankciók nyomán nem férhettek hozzá bankszámlájukhoz, így végül kénytelenek voltak visszatérni Oroszországba. Ám a kötelező sorkatonai szolgálat réme egyre többeket késztet arra, hogy mindezek ellenére is végleg elhagyják hazájukat. Érdekesség, hogy a kivándorlást maga a rezsim sem akadályozza. Az orosz elnök márciusban a Rosszija 24 televízióban sugárzott beszédében egész egyszerűen azt mondta:
Az orosz nép mindig meg fogja tudni különböztetni az igazi hazafiakat a gazemberektől és az árulóktól, és egyszerűen „kiköpi őket, mint a véletlenül bekapott muslincát”.
Az elnök szerint a társadalom ilyen természetes és szükséges öntisztulása csak erősíti az országot. A fenti kommunikációs narratíva pedig egyáltalán nem ismeretlen az orosz történelemben.
Mind a cári orosz birodalom, mind a bolsevik forradalom korszaka és a második világháború időszaka bővelkedett az egyes népcsoportokkal szembeni előítéletekben. Az egykori Szovjetuniót több millióan hagyták el, köztük nagyon sok zsidó az eluralkodó antiszemitizmus miatt.
1922-ben Lenin például odáig ment, hogy közzétett egy listát 220 „nemkívánatos” személyről, akik közül 160 végül kivándorolt Németországba.
Amikor a németek 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót, számos ellenzéki gondolkodású pártolt át a nácikhoz, hogy végre harcolni tudjon a kommunisták ellen. A hidegháború idején ugyancsak sok orosz ment Angliába és az Egyesült Államokba, hogy ott folytassa szovjetellenes, antikommunista tevékenységét, legyen szó a Nyugat által sugárzott Szabad Európa Rádió munkájának segítéséről, vagy idővel nyugati röplapok terjesztéséről Kelet-Európában.
(Borítókép: Helyi lakosok a Vörös téren Moszkva belvárosában, Oroszországban 2022. május 1-jén. Fotó: Natalia KOLESNIKOVA / AFP)