Függetlenül attól, hogyan végződik, Vlagyimir Putyin orosz elnök ukrajnai háborúját a történelem valószínűleg kudarcként fogja megítélni. Moszkva céljai között szerepelt, hogy megakadályozza, hogy Ukrajnát felkarolja a NATO és a Nyugat; hogy Kijevben egy engedelmes rendszert hozzon létre; hogy megakadályozza az ukrán nacionalisták − Putyin „neonáciknak” nevezi őket − felvirágzását; hogy csökkentse az Oroszország elleni gyűlöletet Ukrajnában; hogy megakadályozza Ukrajna további felfegyverkezését; hogy valamilyen formában a Kreml fennhatósága alatt újraalakítsa a Szovjetuniót − vagy az orosz birodalmat. Továbbá a Nyugat megosztása, az orosz befolyás növelése a térségben és az egész világon, a demokrácia megsemmisítése vagy legalábbis aláásása, az orosz nyelv használatának fellendítése Ukrajnában, miközben az ukránok jobban azonosulnak Oroszországgal és az oroszsággal; valamint az orosz hadsereg erejének és felsőbbrendűségének demonstrálása − írja a Foreign Affairsen megjelent elemzésében John Mueller, az Ohio State University politológusa, a Cato Institute vezető munkatársa és a The Stupidity of War: American Foreign Policy and the Case for Complacency című könyv szerzője.

Ehelyett, hatalmas véráldozatok árán

miközben Ukrajna egyre kifinomultabb fegyverekkel felfegyverkezve és egy újonnan megerősödött nemzeti identitással megtámogatva egyre közelebb kerül a Nyugathoz. Ennyiben Putyin vállalkozása máris masszívan kontraproduktív kudarcnak bizonyult, és könnyen lehet, hogy úgy vonul be a történelembe, mint az Ostoba Vlagyimir.

Sok kommentátor számára ez a katasztrofális pálya azt sugallja, hogy Putyin napjai meg vannak számlálva. Azt állítják, hogy azok a vezetők, akik szörnyű vereségeket szenvednek el a csatatéren, nem valószínű, hogy sokáig maradnak hatalmon. Ez volt a helyzet például Yahya Kahn pakisztáni vezetővel az 1970-es évek elején és Leopoldo Galtieri argentin juntavezérrel egy évtizeddel később, akik megalázó katonai vállalkozások után lemondásra kényszerültek. Így tehát − érvelnek − Putyin inváziója valószínűleg a bukásához fog vezetni.

Mueller szerint ez az értékelés azonban még nagyon korai. Bár van okunk megkérdőjelezni azt, hogy Putyin hosszú távon hivatalban fog maradni, a történelem azt sugallja, hogy túlélési esélyei lényegesen jobbak, mint azt általában feltételezik. Az elmúlt évtizedekben ugyanis gyakran még a látványos katonai kudarcot elszenvedett vezetőket sem sikerült eltávolítani a hatalomból, akár népfelkeléssel, akár a belső elit puccsával.

Vesztesek, akik sokáig hatalmon maradtak

Számos autokratikus országban a katasztrofális veszteségek gyakran kevéssé befolyásolták a vezető hatalmon maradását. Egyiptomban például az autokrata Gamal Abdel Nasszer megalázó vereséget szenvedett az Izrael elleni 1967-es háborúban. Mégis hatalmon maradt, és még mindig hivatalban volt, amikor három évvel később szívrohamban meghalt. Szaddám Huszein iraki diktátor nemcsak az 1980-ban Irán ellen indított, katasztrofális nyolcéves háborút élte túl, hanem az 1991-es pusztító Öbölháborút is, amelyben az amerikai és a szövetséges erők mindössze 100 óra alatt kiszorították megszálló erőit Kuvaitból.

A vereség idején nem voltak ritkák az olyan jóslatok, mint amilyeneket a The New York Timesban egy amerikai külügyi tiszt és Közel-Kelet-szakértő tett, aki azt állította, hogy Szaddámot „legyőzték és megalázták, és hamarosan saját népe kezétől fog meghalni, hacsak valamelyik ország nem ad neki menedéket”. Ezzel szemben az iraki despota még 12 évig hivatalban maradt, amíg az Egyesült Államok vezette 2003-as invázióban erőszakkal le nem váltották. Valami hasonló történt a szudáni Omar al-Bashirral, aki 14 évig maradt hivatalában, miután 2005-ben kudarcot vallott a Szudáni Népi Felszabadító Hadsereg elleni háborúja, amely Dél-Szudán függetlenségét eredményezte.

Még azokban a demokráciákban is, ahol elvárható lenne, hogy a vezetőket a szavazóurnáknál megbüntessék a teljesítményükért,

Vegyük például az Egyesült Államokat. 1982-ben Ronald Reagan rendfenntartó csapatokat küldött a libanoni polgárháborúba, nagyképűen kijelentve, hogy „a nukleáris kihívások és a gazdasági kölcsönös függőség korában az ilyen konfliktusok a világ minden népét fenyegetik, nem csak magát a Közel-Keletet”. De a következő évben, miután egy ottani amerikai tengerészgyalogos laktanya elleni terrorista merényletben 241 amerikai katonatiszt vesztette életét, Reagan kivonta az amerikai erőket. Ennek ellenére 1984-ben a választók elsöprő fölénnyel választották újra, miután a kampányban alig esett szó a katasztrófáról. Valami hasonló történt Bill Clinton elnökkel egy évtizeddel később, miután az amerikai erők pusztító kudarcot szenvedtek Szomáliában, ahol tucatnyi amerikai katona vesztette életét egy tűzharcban. Az ezt követő kivonulásnak alig volt érzékelhető hatása Clinton politikai sorsára. 

Még nagyobb bukás volt Vietnám, az a háború, amelyben amerikaiak tízezrei haltak meg, és amely 1975-ben az Egyesült Államok fő ellenségének, a nemzetközi kommunizmusnak döntő győzelméhez vezetett. A következő évi elnökválasztási kampányban a vereség mégis csak akkor került szóba, amikor Gerald Ford elnök a maga javára szóló érvként említette. Amikor hivatalba lépett, azt mondta, az ország „még mindig mélyen benne van a vietnámi problémákban”, de most már „béke van”. Végül Ford elvesztette a választást, de az eredményt nagyrészt más kérdések határozták meg, mint az infláció, a Watergate-ügy és az elnök Richard Nixonnak adott kegyelme. Az ellenzéki demokraták soha nem találták előnyösnek, hogy ezt felhozzák, és a választási eredménynek kevés vagy semmi köze nem volt ahhoz, hogy az amerikai történelem legnagyobb külpolitikai kudarcára a hivatalban lévő elnök idején került sor.

A közelmúltban az afganisztáni amerikai fiaskót is hasonlóan könnyedén vették, és

Bár a népszerűségi mutatói alacsonyak, kevés bizonyíték van arra, hogy ez a csökkenő népszerűség lényegében az Egyesült Államok által támogatott kabuli kormánynak a táliboktól elszenvedett katasztrofális vereségének tudható be. Valójában a kudarcba fulladt háborút alig említették az egy évvel későbbi amerikai félidős választásokon, és ha mégis, akkor a panasz nem magára az eredményre vonatkozott, hanem arra, hogy milyen ügyetlenül irányították az országból való megalázó kivonulást.  

A vérző orosz medve

Ahhoz azonban, hogy megértsük, hogy ezek a példák hogyan kapcsolódhatnak Oroszország ukrajnai háborújához, nem kell messzebbre tekintenünk, mint Oroszország saját történelmére. A huszadik század elejéig visszamenve megemlíthetjük, hogy II. Miklós cár túlélte a szörnyű katasztrófát Oroszország Japán elleni háborújában 1904–5-ben. Sztálin sem járt rosszabbul a Finnország elleni 1939−40-es katasztrofális háborújában. Ami azonban Putyint illeti, két újabb epizód különösen fontosnak tűnik − írja John Mueller. 

Az első a szomszédos Afganisztán 1979-es szovjet inváziójára vonatkozik. A háborút látszólag a Brezsnyev-doktrína, a szovjet ideológia egyik központi elvének megőrzése érdekében indították:

Abban az időben az egy évvel korábban átvett, reménytelenül alkalmatlan afganisztáni kommunista kormány megbukott, és a szovjet hadsereg biztosítékai alapján, hogy a problémát napok alatt meg tudja oldani, a szovjet csapatok bevonultak, és hamarosan hosszadalmas és költséges polgárháborúba keveredtek. Mihail Gorbacsov akkoriban ifjabb tagja volt annak a kommunista testületnek, amely jóváhagyta az inváziót, de később, vezetőként „vérző sebnek” tekintette a háborút, és 1988-ban elrendelte az afganisztáni kivonulást. Bár a háború hozzájárulhatott a Szovjetunió összeomlásához, a visszavonulásról és a vereség elfogadásáról szóló döntés széles körben elfogadott volt, és alig, vagy egyáltalán nem játszott szerepet abban, hogy Gorbacsov három évvel később elvesztette hivatalát.

Putyin ukrajnai kalandjával talán az 1994−96-os csecsen háború a legmegfelelőbb párhuzam. Borisz Jelcin orosz elnök, aki aggódott a csecsenföldi elszakadási mozgalom miatt, amelyet az Orosz Föderáció más területei is lemásolhatnak, csapatokat küldött a területre, és a hadsereg biztosította arról, hogy gyorsan vissza tudja szerezni a régió ellenőrzését. Ehelyett az orosz erők többezres veszteséget szenvedtek, és

Miközben a csecsen háború katasztrófába torkollott, Jelcin kétségbeesetten kidolgozott egy olyan visszavonulási megállapodást, amely alapján Csecsenföld végül hivatalosan is el tudott volna szakadni. Ezek a megalázó események Jelcin 1996-os újraválasztási kampánya alatt játszódtak le, mégis újraválasztották.

Putyin túlélheti

Természetesen nem minden vezető tudta elkerülni a költséges hibák következményeit. Az elmúlt évtizedekben számos olyan politikus − akár autokrata, akár nem − volt, aki nemzetközi összeomlásba vezette országát, majd leváltották. Az olyan autokraták mellett, mint Kahn és Galtieri, Tony Blair brit miniszterelnököt a 2003-as iraki háborúban való részvétele miatt távolították el hivatalából. És volt már rá példa, hogy az amerikai kormányok katonai kudarcok miatt szenvedtek el következményeket. Jimmy Carter elnök sikertelen katonai erőfeszítése az 1980-as iráni amerikai túszok megmentésére minden bizonnyal hozzájárult abban az évben elszenvedett vereségéhez. És bár a párhuzam nem szoros, de Harry Truman a koreai és Lyndon Johnson a vietnámi háborúban részt vevő elnök is úgy döntött, hogy nem indul az újraválasztásért, nagyrészt a háborúik miatti elégedetlenség miatt. Ha nem kellett volna választásoknak alávetniük magukat, valószínűleg egyszerűen csak maradtak volna. George W. Bush pedig valószínűleg jobban teljesített volna a 2004-es sikeres újraválasztásakor, ha iraki háborúja nem tart még mindig.

De összességében a történelem számos példát szolgáltat arra, hogy a politikusok, különösen az autokráciákban, túlélhetik a katonai katasztrófákat. Ez részben annak is köszönhető, hogy a kockázatos külföldi kalandokba bocsátkozó autokraták − Putyinhoz hasonlóan − általában akkor teszik ezt, amikor biztonságban vannak hivatalukban, és alááshatják és legyőzhetik a leváltásukra irányuló erőfeszítéseket, ha a kaland balul sül el − általában jelentős és hatékony biztonsági apparátussal rendelkeznek, amelyekben olyan emberek vannak, akiknek a sorsa tőlük függ. És a túlélés esélye valószínűleg megnő, ha nem látszik egy életképes alternatíva. Ráadásul úgy tűnik, hogy

Egyelőre tehát Mueller szerint a tapasztalatok azt mutatják, hogy komoly esély van arra, hogy Putyin az ukrajnai háborúval kapcsolatos rendezési időszak alatt is hivatalban marad, és utána is ott lesz. Ez azt is sugallja, hogy Putyin képes lesz elfojtani a háború katasztrofális eszkalálására irányuló kísértést. Az Egyesült Államok és partnerei számára ez következményekkel jár.

Először is,

ahhoz, hogy megelőzze a bukását. Valójában, ha Putyinnak mentségre − vagy beszédtémára − van szüksége, egyszerűen előveheti a háború kezdetén felhozott indoklását, amelyet, bármennyire is bizarr, úgy tűnik, Oroszországban lényegében elfogadtak. Az ukrajnai helyzetet azzal a helyzettel összehasonlítva, amely 1941-ben Oroszország német megszállásához vezetett, azzal érvelt, hogy a támadás célja az volt, hogy megakadályozza, hogy a NATO katonai jelenlétet alakítson ki Ukrajnában, ahonnan végül Oroszországot támadná meg. Ez persze téveszme, de olyan győzelmi állítássá alakítható, amelyet a háborútól félő oroszok, a nyilvánosság és az elit körében is szívesen elfogadnának.

Másodszor azonban, ha ez segíthetné az orosz kivonulást, a NATO számos költségmentes gesztussal igyekezhetne Putyint ösztönözni ebben az igazoló fantáziában. Ezek közé tartozhatna egy hivatalos mentességi ígéret kiadása, az Ukrajna NATO-tagságára vonatkozó moratórium kihirdetése talán 25 évre − a kiterjedt korrupció és egyéb hiányosságok miatt Ukrajnának valószínűleg amúgy is ennyi időbe telne teljesíteni a tagsági kritériumokat −, valamint egy széles körű rendezés a térségben egy biztonságos, de formálisan semleges Ukrajna létrehozása érdekében, az 1950-es években Ausztria esetében alkalmazott mechanizmus mintájára.

Ha azonban a Nyugat ehelyett továbbra is arra a várakozásra alapozza számításait, hogy Putyin hatalma kockán forog, és hogy az orosz vezető radikális eszkalációjának elkerülése érdekében jelentős engedményeket kell tennie a kétségbeesett, vereségtől félő Kremlnek, akkor

(Borítókép: Dennis Grombkowski / Getty Images)