Egy évtizede valósággal sokkolta a világot, amikor Edward Snowden, korábbi CIA-kém és NSA-alkalmazott arccal és névvel világgá kürtölte: a titkosszolgálatok mindent tudnak rólad, és bárhol bárkit meg tudnak figyelni. Azóta tíz év telt el, miközben Snowdennek fel kellett adnia mindent, amit addigi életében elért. De vajon a történészek úgy fognak emlékezni rá, mint az egyik legnagyobb hatású whistleblowerre, vagy feleslegesen vált sokak számára hőssé, míg mások szemében árulóvá?
2013. június 23-án próbált meg Hongkongból Ecuadorba jutni az elmúlt évtized egyik leghíresebb, visszaélést bejelentő személye (whistleblower), az amerikai Edward Snowden. Az akkor 30 éves Snowden az amerikai CIA-nél dolgozott alvállalkozóként, amikor abban a hónapban három újságírónak, Ewen MacAskillnek, Glenn Greenwaldnak és a dokumentumfilmeket készítő Laura Poitrasnak bemutatta részletesen, hogyan működnek a Nemzetbiztonsági Ügynökség (National Security Agency, NSA) kémelhárítással és felderítéssel foglalkozó programjai. Mint kiderült,
egyáltalán nemcsak kémek és terroristák, hanem akár átlagamerikaiak tömeges megfigyelésére is képesek,
sőt későbbi interjúiban arról is beszámolt, hogy az ügynökségnél dolgozók hogyan figyelték meg többek között volt partnereik levelezését, és mutogatták egymásnak a célszemélyek hozzátartozóinak privát képeit.
Miután Snowden színre lépett, tudta, hogy élete örökre megváltozik: a whistleblowerré válása miatt ugyanis otthon az állam ellenségként kezelné – a kétezres évek egyik legnagyobb hatalmú republikánus politikusa, a 2000–2008 között alelnöki pozíciót betöltő Dick Cheney egyenesen hazaárulónak nevezte, de Donald Trump is így nyilatkozott róla elnökké választása előtt –, így egy olyan országba szeretett volna eljutni, aminek nincs kiadatási egyezménye az Egyesült Államokkal.
Ezért esett a választása Ecuadorra, ahova viszont végül nem jutott el: június 23-án a moszkvai reptéren ugyanis nem tudott felszállni a járatára, mert időközben bevonták amerikai útlevelét, így a Moszkvától 30 kilométerre lévő Seremetyevói nemzetközi repülőtéren rekedt. Összesen 39 napig vesztegelt a tranzitzónában, míg végül augusztus 1-jén ideiglenes menedékjogot kapott, így beléphetett az Amerikával már akkor is fagyos kapcsolatot ápoló putyini Oroszországba.
Az időközben már amerikai–orosz kettős állampolgárrá vált Snowden azóta is Amerika egyik legnagyobb riválisánál él immáron feleségével és két gyermekével, miközben nemrég ünnepelte 40. születésnapját.
Az Egyesült Államok titkosszolgálatainak megfigyelési tevékenységeiről és külpolitikai intervencióiról korábban is keringtek információk bizonyos körökben. Az Amerikában kémkedéssel, Svédországban nemi erőszakkal vádolt ausztrál Julian Assange és a német Daniel Domscheit-Berg által 2006-ban alapított WikiLeaks több százezer titkos vagy szigorúan titkos besorolású dokumentumot közölt cenzúrázatlanul, amik között volt olyan, amiben azt állították, hogy a titkosszolgálatok hozzáférhetnek digitális adatainkhoz.
A 2010-es években szintén nagy sajtóvisszhangot kapott Chelsea Manning (született nevén Bradley Manning) amerikai közlegény szivárogtatása, aki több százezer dokumentum átadásával bizonyította, hogy az Egyesült Államok néhol etikátlan, néhol nemzetközi jogba ütköző magatartást és háborús bűncselekményként is értelmezhető cselekményeket folytat például Irakban.
Ugyanakkor Edward Snowden volt 1971 óta az első olyan whistleblower, aki konkrétan arról hozott nyilvánosságra szigorúan titkos információkat, hogy az Egyesült Államok a saját állampolgárait miként képes megfigyelni,
és az addigi összeesküvés-elméletek helyett tényekkel próbált tiszta vizet önteni a pohárba a tömeges megfigyelés kapcsán. (Előtte 1971-ben Perry Fellwock, korábbi NSA-elemző hozta nyilvánosságra, hogy a hírszerző ügynökség miként figyeli meg az amerikaiakat, ami után 1973-ban a Kongresszus törvényt is hozott, amely betiltotta az NSA ezen gyakorlatát, azonban később ezt a jogszabályt figyelmen kívül hagyták.)
Snowden a 2019-ben megjelent memorájában, a Permanent Recordban azt állította, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után döntött úgy, hogy szüleihez hasonlóan hazáját kívánja szolgálni – apja a parti őrségnél dolgozott, édesanyja pedig a Maryland állami bíróság tisztségviselője volt, de több családtagja is a szövetségi kormány alsóbb szintjein dolgozott –, így először a hadseregbe jelentkezett, de végül a CIA-hez került hírszerzőként, ebben a minőségben dolgozott az Egyesült Államokban, de Svájcban is 2009-es lemondása előtt.
Azonban a CIA-tól való 2009-es távozása nem jelentette azt, hogy hátat fordított a hírszerzés világának. Informatikai tudása miatt – memoárjában azt állította, már elég fiatalon sikerült meghekkelnie a közelükben lévő atomerőművet – az NSA-hez került mint alvállalkozó (hivatalosan a Dell, illetve a Perot System alkalmazottja volt), ami után dolgozott Japánban, míg végül 2011-ben Hawaiira került, ezúttal ismét a CIA alvállalkozójaként, a Booz Allen Hamilton alkalmazottjaként.
Itt olyan rendszerek kidolgozásán és működtetésén dolgozott, amelyek képesek voltak bárkinek a digitális és telefonos kommunikációját megfigyelni,
a 9/11-es terrortámadás után elfogadott Patriot Actnek hála pedig ezek a megfigyelések többnyire jogszerűnek is számítottak, az ugyanis részben mentesítette a bírósági végzés alól a titkos megfigyeléseket. A terrorveszélyre való hivatkozással – Snowden állítása szerint – pedig már a Bush- és az Obama-adminisztráció alatt is megnőtt a megfigyelések száma, és mint fentebb említettük, az NSA munkatársai olykor még volt partnereik üzeneteit is megfigyelték, ami egyértelmű megsértése a titkosszolgálati munkának.
A terrorveszéllyel és a megfigyelésekkel kapcsolatosan könyvében az alábbi módon fogalmazott:
Az indoklások szintjén persze a terrorizmus volt az oka a hazámban elindított adatgyűjtési programok legnagyobb részének egy olyan időszakban, amelyet nagy félelem és megalkuvások jellemeztek. Kiderült azonban, hogy az igazi terrorizmus leginkább a félelem, melyet egy politikai rendszer kelt, ami egyre inkább kész gyakorlatilag bármilyen ürügyet felhasználni, hogy igazolja az erőszak alkalmazását
– érvel a könyve egy pontján, majd rátér arra, hogy a technológiai fejlődéssel és véleménye szerint az amerikai politikusok sokszor csak virtuális terrorveszélyre való hivatkozásával a titkosszolgálatok miként élhetnek vissza a rájuk ruházott hatalmukkal. Mint írja, elvárás lett az elvárhatatlan, miszerint egy 9/11-hez hasonló terrortámadás soha többé nem történhet meg, ezért pénzt, paripát, fegyvert is megkaptak a jogalkotóktól, hogy ezt a feladatukat el tudják látni a titkosszolgálati szervek.
Egy évtizednyi tömeges adatgyűjtés után a technológiáról kiderült, hogy hatékony fegyverként szolgál, nem annyira a terror, hanem inkább maga a szabadság ellen. Ezeknek a programoknak a folytatásával, ezeknek a hazugságoknak a folytatásával Amerika nem sokat védett meg, semmit nem nyert, és rengeteget veszített – míg végül nemigen maradt különbség a 9/11 utáni világ pólusai, a »Mi« és az »Ők« között.
Ha nem kérdőjelezzük meg memoárjának szavahihetőségét – bár egy ponton ő maga ír arról, hogy a kémek soha sem fedik fel saját magukat teljesen, és csak annyit mutatnak magukból, amennyit akarnak –, 2011-ben, az arab tavasz idején is segített a tüntetőknek, hogy hozzáférjenek az elnyomó rezsimek által korlátozott internethez, miközben a munkája miatt rohamai voltak. Ugyan nem mondja ki, de sugallja, hogy az akkori események szintén motiválták abban, hogy előálljon két évvel később az általa ismert titkokkal.
Végül azért állt nyilvánosság elé, mert úgy érezte, az általuk végzett munkát az ügynökség arra használja, hogy azzal megsértse a köz szolgálatára tett esküjüket,
amiben vállalták, hogy betartják és betartatják az alkotmányt, és megvédik a külső és belső ellenségektől, ám véleménye szerint az állam a negyedik alkotmánykiegészítést megsértve visszaélt a nép által rá ruházott hatalommal. A megfigyelési rendszerekkel pedig korlátozták a szabadságjogok biztosítását. Állítása szerint az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor 2013-ban James Clapper, az amerikai titkosszolgálatokat összefogó akkori vezető a kongresszusi meghallgatásán azt állította, Amerika nem figyeli meg saját állampolgárait.
Mint könyvében érvel, ő nem az ügynökség, nem is a kormány, hanem a köz szolgálatára tett esküt, így olvasata szerint az egyetlen helyes döntés az volt, hogy az NSA és a CIA titkait a titkos megfigyelésekről nyilvánosságra hozza, miközben korábbi munkatársai úgy érezték, ezzel valójában elárulta őket.
Miután az első cikkek megjelentek, tudta, hogy az NSA-nek nem fog túl sok időbe telni, míg kideríti, ki is a szivárogtató, és mivel az élete már soha nem térhet vissza a korábbihoz, ezért döntött úgy, hogy névvel és arccal vállalja az elmondottakat.
Könyvében hosszasan részletezi, hogy Hongkongból hogyan jutott ki, miközben attól tartott, üldözik őket, végül el is érte a repülőgépét, azonban végső úti céljához már nem jutott el. Útlevelét bevonva Oroszországban ragadt, ahol állítása szerint azért volt közel 40 napig a tranzitzónában, mert nem volt hajlandó együttműködni az orosz titkosszolgálattal, a GRU-val, viszont az is tarthatatlan volt, hogy a tranzitzónában maradjon élete végéig.
Augusztus 1-jén kapott ideiglenes menekültstátuszt Oroszországtól, ugyanakkor egyáltalán nem ez volt a célja: ügyvédei elmondása szerint összesen 27 országtól, köztük Franciaországtól, Németországtól és Norvégiától is kért menekültstátuszt, azonban Snowden szerint az Egyesült Államok alelnökének és külügyminisztériumának közbenjárására sehol sem adták meg neki végül ezekben az országokban. Egy 2019-ben, a könyve megjelenésének apropóján készített interjúban meg is jegyezte,
Nem én választottam Oroszországot. (...) Ha belegondoltok, korábbi NSA- és CIA-alkalmazottként az utolsó hely a Földön, ahol a [z amerikai] kormány szeretné, hogy legyek, az Oroszország. Akkor miért dolgoznak olyan keményen azon, hogy itt tartsanak engem?
Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne maradt volna aktív, csak kém helyett ezúttal közéleti szereplőként, adatvédelmi szakértőként jelent meg; tévékben, újságokban szerepelt interjúalanyként; egyetemeken és konferenciákon beszélt az adatvédelem fontosságáról és az adatgyűjtés szerinte szabadságjogot sértő tevékenységéről.
Amellett, hogy ezekért pénzt is kapott, 2016-tól az újságírók védelméért és meghackelésének és megfigyelésének ellehetetlenítéséért harcoló Freedom of the Press alapítványnak is az elnöke volt, emellett pedig sajtóhírek szerint egy meg nem nevezett orosz IT-cégnél dolgozott informatikusként.
Sokan amiatt, mert vállalta addigi életének feladását, és mivel rámutatott az Egyesült Államok etikailag megkérdőjelezhető tömeges megfigyelésére, hősnek tartják. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy mindenki így látja:
az Egyesült Államok súlyos vádakkal illeti, amiért szigorúan titkos dokumentumokat adott át arra nem jogosultaknak, emellett az információk napvilágra jutásával az ország nemzetbiztonsági érdekeit is megsérthette.
Ezért egészen 30 évig terjedő szabadságvesztésre is ítélhetnék, amennyiben visszatérne Amerikába, és bíróság elé állna. Emiatt mindkét amerikai pártban vannak olyanok, akik egyszerűen árulónak tartják.
A demokrata Adam Schiff vezette Képviselőház Hírszerzési Bizottsága 2016-ban egy olyan jelentést fogadott el kétéves nyomozásuk lezárásaként, amiben azt állapították meg, a Snowden által újságíróknak átadott dokumentumoknak semmi köze a titkosszolgálatok megfigyelési tevékenységéhez, viszont azok fedésben lévő amerikai kémek és katonák életét veszélyeztették azzal, hogy Amerika ellenségei megtudták, milyen kommunikációs eszközöket képesek meghallgatni, és azokkal milyen adatot képesek kinyerni belőlük.
A jelentés szerint Snowden nem James Clapper kongresszusi meghallgatása után dönthetett arról, hogy a nyilvánosság elé áll a szenzitív adatokkal, mivel a meghallgatás előtt már nyolc hónappal letöltötte a titkos dokumentumokat.
Ugyanakkor Snowden jelenleg még nem tervez visszatérni az Egyesült Államokba, hogy bíróság elé álljon: könyvében hosszan kifejti, hogy a kötetet részben eleve azért írta, hogy az emberek még jobban megismerjék az amerikai titkosszolgálatok megfigyelési képességeit, emellett hogy egyfajta védőbeszédként kifejtse, miért is fordult a nyilvánossághoz.
Mint ennek kapcsán Snowden megjegyzi, állítása szerint az ügyészség arra kérte a bíróságot, hogy az esküdtszék ne hallgassa meg őt, így képtelen lenne felfedni a döntése mögötti motivációit és érveit, például azt, hogy úgy gondolta, ha nem válik whistleblowerré, akkor megszegi az amerikai alkotmány védelmére tett esküjét, mivel azt a titkosszolgálatok nap mint nap megsértik véleménye szerint.
Az ebben a hónapban 40. életévét betöltő Snowden 29 évesen hagyta ott addigi életét, és 30 évesen vált menekültté, hogy felfedje az általa ismert titkokat a világ számára. Így adja magát a kérdés, hogy vajon mindez megérte-e, változott-e az Egyesült Államok vagy akár más nagyhatalmak lehallgatási tevékenysége.
Korábban egy interjú során úgy nyilatkozott, hogy alapvetően nem bánta meg a színre lépését, és sikernek fogja fel azt, amit elért. Addig ugyanis leginkább összeesküvés-elméletnek titulálták a tömeges megfigyelések lehetőségét, és az emberek csak azt gondolták, hogy az elvi szinten lehetséges, azonban az ő nyilvánosságra hozott információival ez most már ténnyé vált.
Ha nem tudjuk, hogy mi történik, akkor hogy lennénk képesek arról dönteni, hogy mit tehetünk ellene?
– érvelte meg 2019-ben, hogy szerinte mi is az ő hagyatéka, és mit is ért el az elmúlt tíz esztendőben.
Azonban ha azt nézzük, hogy valójában mi változott, már egyáltalán nem ilyen egyszerű a kép. Ugyan valóban történtek előrelépések az adatkezelésben – elég például az Európai Unióban a GDPR-ra gondolni –, és bizonyos törvényeket is elfogadtak világszerte, ami megakadályozná az egyszerű állampolgárok folyamatos megfigyelését, de messze nem úgy, mint ahogy azt színre lépésével Snowden elképzelhette.
A Guardiannak nyilatkozó történész, Jeremy Varon úgy látja, valóban voltak szórványos előrelépések, hogy az NSA mit tehet, vagy mit nem, de ő úgy látja,
ez nem eredményezte az amerikai kormány hatalmának jelentős visszafogását.
Hozzátette, az Egyesült Államokban továbbra is kétpárti egyetértés van a nemzetbiztonsági kérdésekben, és a nap végén továbbra is a titkosszolgálatokra bízzák a döntést, így alkotmányos, jogi és szakpolitikai változások túlzottan nem történtek. Ráadásul úgy látja, míg az amerikaiakat eleinte érdekelte a téma, később már hidegen hagyta, amikor a túlzottan bonyolult rendszerek működéséről esett szó, azt egyszerűen már nem is tudták követni.
Ráadásul, mint arról az utóbbi időben Snowden is beszélt, az elmúlt 10 évben megváltozott az internet és az emberek internetezési szokásai is. Az emberek sokkal több adatot hagynak maguk után a digitális térben, mint amikor ő 10 éve előállt, így például felfoghatatlan mennyiségű adatot rögzítenek és tárolnak a nagy techóriások, és ezekhez az adatokhoz már 2013-ban is hozzáférhettek a titkosszolgálatok. Például
a Pegasus-botrány kapcsán kiderült, hogy egy teljes iparág épült a megfigyelésre, amit már nem kizárólag állami titkosszolgálatok végeznek,
miközben egyre fejlettebb eszközökkel és kifinomultabb módszerekkel operál nemcsak az amerikai, hanem a kínai vagy az orosz titkosszolgálat is.
Így, ahogy Varon fogalmazott, hét éve még sokat beszéltek Snowdenről és az általa nyilvánosságra hozott dokumentumokról, de azzal kapcsolatosan már kétségei vannak, hogy a történelemkönyvekben majd úgy jelenik-e meg, mint a nemrég elhunyt Daniel Ellsberg, aki a vietnámi háború kapcsán hozta nyilvánosságra a Pentagon Papersnek nevezett dokumentumokat, ami alapjaiban változtatta meg Amerikát.
Cikkünk megírásához az alábbi forrásokat használtuk fel:
(Borítókép: Edward Snowden. Fotó: The Guardian / Getty Images)