Annak ellenére, hogy a választások előtt biztos volt, hogy a legtöbb szavazatot a 2018-ban a kormányrúdtól eltávolított Spanyol Néppárt (PP) fogja megszerezni, bőven tartogatott izgalmas kérdéseket a választás, az eredmény után pedig ezekre már választ is tudunk adni. 4+1 pontban foglaljuk össze, mit lehet kiolvasni az előrehozott parlamenti választás eredményeiből.
Mint azzal az Indexen részletesen foglalkoztunk, vasárnap előrehozott parlamenti választásokat tartottak Spanyolországban, mivel a májusi helyhatósági választáson a kormányzó Spanyol Szocialista Munkáspárt (Partido Socialista Obrero Espanyol, PSOE) és koalíciós partnere, a több szélsőbaloldali és baloldali pártot tömörítő ernyőszervezet, a Podemos is sok mandátumot vesztett – a 2014-ben berobbant újbaloldali párt például elvesztette Barcelonában a főpolgármesteri címet a katalán függetlenségpárti, jobbközép Junts ellen (a párt azóta beolvadt a Sumar-mozgalom névre keresztelt ernyőszervezetbe).
Mivel a helyhatósági választások után a jobbközép-konzervatív Partido Popular (Spanyol Néppárt, PP), illetve a szélsőjobboldali, a PP-ből kiváló Vox eleve azt állította volna a kormányról, hogy elvesztette legitimitását, Pedro Sánchez miniszterelnök az elméletileg decemberben megrendezendő parlamenti választás előrehozásáról döntött.
Az eredmények tükrében ez hatalomtechnikai szempontból pártja számára helyes lépés volt, ugyanis a PSOE ugyan nem szerezte meg a legtöbb szavazatot, de így is közel egymillióval szereztek többet, mint 2019-ben,
ami két újabb mandátumot jelentett a szociáldemokrata pártnak, és így most 122 képviselője lesz majd a 350 fős spanyol alsóházban.
A választás nyertese végül a Néppárt lett, azonban az Alberto Nunez Feijóo által vezetett párt hiába bővítette közel hárommillióval szavazóinak a számát, és szerzett 2019-hez képest 47 új mandátumot, 136 képviselői hellyel még így is bőven elmarad a 176 fős többségtől, ráadásul az új szavazóit a többi jobboldali párt rovására szerezte: a választáson a vártnál sokkal rosszabbul szereplő Voxtól (a párt 19 mandátumot vesztve mindössze 33 mandátumot szerzett), illetve a már lényegében nem létező, a mostani választáson el se induló jobboldali, klasszikus liberális Ciudadanostól (Polgárok – A Polgárság Pártja).
De mit tudunk kiolvasni az eredményekből?
A választás nyertese egyértelműen a Néppárt, ami nemcsak hárommillió új szavazót szólított meg, hanem ezzel a legtöbb mandátumot is megszerezte. A párt legutoljára 2018-ban volt kormányon, azonban akkor a Mariano Rajoy vezette kormány többek között a Gürtel korrupciós botrány miatt megbukott, és a párt támogatottsága sokáig esett.
Feijóo a pártja teljesítményével rendkívül elégedett lehet, ugyanakkor az már zavarhatja, hogy kizárólag jobboldali kormányt nem tudna alakítani.
Mint írtuk, a Ciudadanos el sem indult – és május óta országosan gyakorlatilag már nem is igazán létezik –, Pedro Sánchez Voxszal való riogatása pedig bevált, mivel Santiago Abascalék hiába szerezték meg a harmadik helyet, a 2019-ben berobbanó párt eddigi növekedése megállt. Összesen 600 ezer szavazatot vesztettek, ami 2,7 százalékpontnyi csökkenést – de ami ennél jobban fájhat Abascalnak –, 19-cel kevesebb mandátumot jelent.
A Néppárt így hiába uralta a centrumtól a szélsőjobbig terjedő politikai teret, a parlamenti többséget csak nagy nehezen tudná létrehozni az alsóházban.
Ennek ellenére a PP miniszterelnök-jelöltje, Feijóo bejelentette: megpróbálkozik egy kisebbségi kormány megalakításával, de ehhez az is kéne, hogy a PSOE is megszavazza majd a parlamentben – Feijónak három hete van maga mögött megteremteni ehhez a parlamenti többséget.
Mint a választási felvezetőnkben is megjegyeztük, Feijóóék győzelme garantált volt, de ahhoz, hogy meglegyen a jobboldali többség a parlamentben, a Voxnak is hoznia, sőt javítania kellene a 2019-es eredményein.
Ugyanakkor mivel Sánchez kampányában az Abascal által vezetett párttal riogatott, úgy tűnik, ez hallgató fülekre talált,
a Vox kínosan leszerepelt, konkrétan a szélsőjobboldali párt a szavazás legnagyobb vesztese.
Ahhoz képest, hogy kormányzásra készültek, nagyon sok szavazót vesztettek. Kampányában a párthoz jellemző kemény migrációellenes és LMBTQ-ellenes üzenetek, illetve a kormány kommunistázása mellett leginkább a katalán és baszk függetlenségpárti pártokkal riogatott (folyamatosan terroristáknak nevezte őket).
Ugyanakkor a királypárti spanyolok, ha utóbbiból még kértek is – elvégre Feijóo is ezzel támadta Sánchezt és a PSOE-t, csak retorikailag finomabb megfogalmazással –, az újjobboldali pártokra jellemző identitásharcból a szavazók már nem kértek.
A választási értékelőjében Abascal a szokásos, általa használt húrokat pengette: a PSOE-t kommunistázta, a baloldali katalán függetlenségpárti párt külső támogatása miatt terroristázta mind a PSOE-t, mind a katalánokat, ezenkívül riogatott még egy kicsit a már megszűnt ETA terrorszervezettel is – ezek az üzenetek a választáson mindössze 12,4 százalékot értek.
Emellett azt is hozzá kell tenni, sok választónak nem a történelem részét képezi, hanem saját emlékei vannak Francisco Franco tábornok véres, szélsőjobboldali diktatúrájáról, így sokaknál eleve elrettentő Abascal és a szélsőjobboldal.
A választás egyik legnagyobb meglepetése azontúl, hogy a nyári szünet ellenére még nőtt is a választáson való részvétel a legutóbbi választáshoz képest, az az, hogy
a 28 százalékra mért PSOE felülmúlta a vártakat, közel egymillió új szavazóval a voksok 31,7 százalékát szerezték meg.
A Néppárt a jobboldal és centrum jelentős részének leuralása, illetve a választói rendszer – arányos választási rendszer, azonban nem egy, az egész országra kiterjedő választói körzet van, mint a magyar EP-választásokon, hanem tartományonként számítanak a szavazatok – miatt ez csak két új mandátumot jelentett, és bőven elmaradtak a Néppárt eredményétől.
Ugyanakkor a koalíciós matek szerint elméleti szinten, de még az is elképzelhető, hogy Sánchez fel tudna mutatni egy parlamenti többséget maga mögött,
mivel a Vox gyenge szereplése miatt nem lenne meg a többsége egy tartományi szinten néhány helyen a májusi választások óta kipróbált PP–Vox-kormánynak – van, ahol a Vox csak kívülről támogatja a PP-t –, ugyanakkor ehhez már olyan kompromisszumokra kényszerülne, ami valószínűleg már túl sok lenne a sokszor egyébként nagy rizikókat vállaló szocialista politikusnak.
Ugyanakkor Sánchez a Vox gyenge szereplése miatt valamennyire győztesként ünnepli magát. A választás estéjén az Abascal által vezetett pártra utalva arról beszélt, hogy Spanyolország nem a múltat akarja visszahozni, hanem előretekinteni – konkrétan a spanyol polgárháború alatt használt Franco-ellenes, antifasiszta ¡No pasarán! felkiáltást is használta.
A PSOE szavazóit egyébként országos szinten a szélsőbaloldali és balközépig terjedő kisebb pártokat összefogó Sumar-mozgalomtól és a PSOE-ből kiábrándultnak hitt centrumból szerezte, és meglepetésre Katalóniában is ők szerezték a legtöbb szavazatot az autonóm közösségben kormányon lévő Katalán Republikánus Baloldal (ERC) helyett,
Összességében tehát a választásokat a hagyományos centrista pártok, a jobbközép Néppárt és a balközép PSOE nyerte.
Jelenleg mindössze két eset lehetséges, hogy egy párt felépítsen maga mögé egy 176 fős parlamenti többséget – a PP–PSOE-nagykoalíciót szinte már most kizárhatjuk.
Ha a választási győztes PP összeállna a Voxszal, emellett a Kanári-szigeteken működő jobboldali Coalíción Canariával – helyi szinten ez már megvalósult –, illetve a Navarrában régóta a Néppárttal szoros kapcsolatokat ápoló Unión del Pueblo Navarróval (A Navarrai Nép Szövetsége), akkor a többséghez kellene még egy párt:
ez csak úgy tudna megvalósulni, ha a Baszk Nacionalista Párt is beszállna, azonban ez rendkívül valószínűtlen.
A Baszk Nacionalista Párt vélhetően nem tudna támogatni egy olyan kormányt, amelynek a regionalizmust letörni kívánó, erősebb központi hatalmat elképzelő Vox is tagja. A katalán pártok támogatása pedig hasonló okokból szintén nem túl valószínű.
A másik eset, ha a PSOE az eddigi partner Sumar mellett ismét meggyőzi az elmúlt négy évben kívülről támogató katalán függetlenségpárti ECR-t, az előbb említett, az előző ciklusban szintén külső támogatást nyújtó Baszk Nacionalista Pártot, illetve a függetlenségpárti, egykori ETA-tagokat is maga között tudó szélsőbaloldali-balközép Baszkföldi Egységpártot,
ugyanakkor a többséghez emellé még szükséges lenne a 2017-es katalán népszavazás óta száműzetésben élő Carles Puidgemont pártjának, a Juntsnak a 7 mandátuma is.
A választások után már az ERC és a Junts is kijelentette, hogy őket nem Spanyolország, hanem Katalónia érdekli, azaz őket hidegen hagyja, hogy lesz-e Madridban kormány, és hogy Sánchez megtarthatja-e miniszterelnöki pozícióját.
Azonban ahhoz, hogy a Katalóniában közösen kormányzó ERC és Junts is támogasson egy újabb Sánchez-kormányt, ahhoz újabb engedményeket kérnének Madridtól: ez pedig több lenne, mint az előző ciklusokban elért tárgyalások és a 2017-es népszavazás után bebörtönzött több fontos katalán politikus kegyelemben való részesítése.
Az ERC listavezetője az éjszaka folyamán már utalt is erre: a katalán párt csak akkor támogatja a madridi kormányt, ha a szövetségi kormány is támogatja majd a katalán kormányt, azaz a támogatás ára egy új, ezúttal már Madrid által is szentesített függetlenségi népszavazás.
Ezt a vörös vonalat meg a spanyol unionizmusban hívő Sánchez biztosan nem fogja átlépni – ahogy Feijóo sem, aki eleve ezzel támadta a kampány során a miniszterelnököt –, hiszen azzal politikai öngyilkosságot követne el, ráadásul pártja, a PSOE épp a legerősebb párttá vált a katalán autonóm közösségben.
Így a legvalószínűbb eshetőség ebben a patthelyzetben vagy egy néppárti vagy PSOE-s kisebbségi kormány, vagy 2019-hez hasonlóan egy új, megismételt választás.
Mivel a kis regionális pártok – de leginkább a katalánok – vélhetően olyan számlát nyújtanának be a támogatásukért cserébe a két mainstream pártnak – vagy ha első fordulóban nem sikerül megszavazni a kormányt, akkor a második fordulóban tartózkodással csökkenteni az elérendő, bűvös 176 szavazatot –, ami sem a választásokat megnyerő Néppártnak, sem a PSOE-nek nem elfogadható.
Az, hogy a PSOE mind a négy katalán tartományban a legtöbb szavazatot szerezte, hatalmas érvágás a katalán függetlenségért küzdő pártoknak.
A két legnagyobb függetlenségi párt, a balközép ERC és a jobbközép Junts a négy katalán tartományból mindössze egyben szerzett több szavazatot az unionista pártoknál.
Az ERC így nem meglepő módon nagyon sok mandátumot vesztett: a 13 mandátumát szinte megfelezve mindössze 6 mandátummal lesz majd jelen a madridi törvényhozásban, a Junts pedig ezúttal ernyőszervezet helyett egyedül megméretve magát 1 mandátummal szerzett kevesebbet, mint amikor más függetlenségpárti pártokkal állt össze 2019-ben (az akkori szövetségből a többi párt most be se jutott).
Így a spanyol alsóház Katalóniából érkező 48 mandátumából mindössze 14-et szereztek függetlenségpártiak.
A legtöbbet az unionista PSOE nyerte 19-cel, amit a Sumar követ a függetlenségpárti ERC-vel és Juntscal holtversenyben 7-7-7 mandátummal, a Néppárt 6, a Vox pedig 2 mandátumot húzott be.
A függetlenségpártiak összesen 770 ezer szavazatot vesztettek, így a függetlenségről szóló népszavazás kiharcolása már csak ezért sem valószerű a részükről – Sáncheznek és a PSOE-nek már csak emiatt se lenne érdeke elveszteni az immáron fellegvárává váló autonóm közösséget, hiszen közép- és hosszú távon is fontosabbak neki az onnan érkező szavazatok, valamint Feijóóval egyetértésben egyértelműen Spanyolország részeként tekint Katalóniára.
Ráadásul közel sem biztos, hogy egy ilyen népszavazáson a függetlenségpártiak győznének, a nagyobb autonómia kiharcolása pedig szintén nagyon távoli ábránd ilyen helyzetben.
(Borítókép: Alberto Nunez Feijóo, a konzervatív Partido Popular [Néppárt] vezetője és jelöltje a PP madridi székházának erkélyén a spanyolországi parlamenti választások után, 2023. július 23-án. Fotó: Pierre-Philippe Marcou / AFP)