Kezdetben az orosz oligarchák a volt szovjet köztársaságok üzleti nagyvadai voltak, akik a Szovjetunió felbomlását követő orosz privatizáció révén az 1990-es években gyorsan vagyont halmoztak fel. A széteső szovjet állam az állami vagyon tulajdonjogát vitatottá tette, ami lehetővé tette a volt szovjet tisztviselőkkel kötött informális üzleteket, mint az állami vagyon megszerzésének eszközét. Vlagyimir Putyin felemelkedéséről szóló háromrészes sorozatunk végső felvonása.
Az orosz oligarchák Mihail Gorbacsov alatt, a piaci liberalizáció időszakában üzleti vállalkozóként jelentek meg. Borisz Berezovszkij, matematikus, korábbi kutató, lett az első ismert orosz üzleti oligarcha.
Borisz Jelcin elnöksége alatt az oligarchák egyre nagyobb befolyást szereztek az orosz politikában; segítettek finanszírozni 1996-os újraválasztását. Az olyan jó kapcsolatokkal rendelkező oligarchák, mint Roman Abramovics, Mihail Hodorkovszkij, Borisz Berezovszkij és Vlagyimir Potanin a választásokat megelőzően lebonyolított, részvényekért kölcsönöket nyújtó árveréseken az érték töredékéért szereztek kulcsfontosságú eszközöket.
A legnyilvánvalóbb örökség, amelyet Jelcin maga után hagyott, az a kísérlet volt, hogy neoliberális politikát próbált alkalmazni ösztönzőként az átmenet és a változás kezelése érdekében. E törekvések első jeleit már viszonylag hamar, a Szovjetunió összeomlása után lehetett látni. Ráadásul az 1991 és 1993 közötti időszak volt az időszak, amikor az első sokkterápiás kísérletek történtek. Ez azonban nem hozott jelentős változásokat a korábbi nomenklatúra rendszerében (ahol az elitek általában kulcspozíciókat töltöttek be a kormányban és más állami intézményekben), ami azt jelenti, hogy Jelcin legitim hatalma a kívántnál gyengébb maradt. Ennek az lett az eredménye, hogy a peresztrojka alatt bevezetett politikából hasznot húzó vállalkozások saját hasznukra az árak manipulálásával és emelésével tovább tudták növelni pozícióikat. Mindezt anélkül tették, hogy a termelés szintjét növelni kellett volna. Ezeket a vállalkozásokat gyakran oligarchák vezették, és már Jelcin hatalomra kerülése előtt, a peresztrojka idején elkezdett nőni a befolyásuk.
Jelcin a Kremlben és az orosz államapparátuson belüli más politikai és pénzügyi intézményekben betöltött pozíciókba ráadásul kétes „üzletembereket” helyezett. 1992-ben ipari vállalkozókat, vagyis oligarchákat nevezett ki miniszterelnök-helyettesnek.
A Jelcin-korszak legbefolyásosabb oligarchái közé tartozott Roman Abramovics, Borisz Berezovszkij, Vlagyimir Gusinszkij, Mihail Hodorkovszkij, Vlagyimir Potanin, Alekszandr Szmolenszkij és Vlagyimir Vinogradov. Ők alkották a Szemibankircsina (vagy „hét bankár alakulat”, vö. hét bojár) néven ismertté vált üzletemberek csoportját, amely nagy hatással volt Borisz Jelcinre és politikai környezetére. Együttesen 1996 és 2000 között az orosz pénzügyek 50-70%-át ellenőrizték.
Vlagyimir Putyin Kremlbe kerülésével a Jelcin-oligarchák befolyása megszűnt, mivel egyeseket bebörtönöztek, mint például Mihail Hodorkovszkijt és Mihail Mirilasvilit, míg mások emigráltak, eladták vagyonukat vagy gyanús körülmények között meghaltak, mint például Vlagyimir Vinogradov és Borisz Berezovszkij. Számos Jelcin-oligarcha került először tűz alá állítólagos adócsalás miatt. Vlagyimir Gusinszkij és Borisz Berezovszkij mindketten úgy kerülték el a bírósági eljárást, hogy elhagyták Oroszországot, a legjelentősebbet, Mihail Hodorkovszkijt, a Jukosz olajvállalat vezetőjét pedig 2003 októberében letartóztatták és 9 évre ítélték. Ezt később 14 évre hosszabbították meg, majd miután Putyin kegyelmet adott neki, 2013. december 20-án szabadult.
A Planet Money riportja szerint 2000 nyarán Oroszország 21 leggazdagabb embere szállt ki golyóálló limuzinjából, és vonult be a Kremlbe egy történelmi találkozóra. Az előző évtizedben ezek az emberek látszólag a semmiből emelkedtek fel, és látványos vagyonokat halmoztak fel, miközben az ország körülöttük káoszba süllyedt. Ezek a „rabló oligarchák” – ahogy az oroszok gúnyosan nevezik őket – kétes ügyletek, nyílt korrupció, sőt gyilkosságok révén átvették az irányítást Oroszország gazdaságának nagy része felett, és egyre inkább az ország kezdődő demokráciája felett is. Most azonban nemzetük újonnan megválasztott elnöke, Vlagyimir Putyin szemtől szembe akarta megmondani nekik, hogy valójában ki a főnök.
Putyin alkut ajánlott az oligarcháknak: engedelmeskedjenek a hatalmamnak, ne álljanak az utamba, és megtarthatják a villáikat, szuperjachtjaikat, magánrepülőiket és több milliárd dolláros vállalataikat (olyan vállalatokat, amelyek néhány évvel korábban még az orosz kormány tulajdonában voltak). Az elkövetkező években azokat az oligarchákat, akik felrúgták ezt az alkut és aláásták Putyint, egy szibériai börtönbe vetették, vagy száműzetésbe kényszerítették, vagy gyanús körülmények között haltak meg. A megmaradt lojálisok – és az újak, akik Putyin hosszú uralkodása alatt piszkosul meggazdagodtak – olyanok lettek, mint az elnök és szövetségesei ATM-automatái.
Putyin nem kis részben az oligarchák eredeti osztályának köszönhetően került hatalomra, akik Borisz Jelcin elnöksége idején csalárd privatizációs ügyletek révén hivalkodóan meggazdagodtak. Ezek az oligarchák hozták létre és finanszírozták Putyin politikai pártját, az Egység nevű pártot, a mai Egységes Oroszország elődjét. Ők szervezték Borisz Jelcin elnök elképesztő visszatérő győzelmét az 1996-os elnökválasztáson. E győzelem nélkül Jelcin soha nem nevezhette volna ki Putyint miniszterelnökké, ami Putyin számára az elnökjelöltségre való pályázás kiindulópontjának bizonyult. Az oligarchák segítettek Putyin meteorszerű felemelkedésében. Ketten közülük, Vlagyimir Gusinszkij és Borisz Berezovszkij televíziós csatornáikat és újságjaikat vetették be, hogy Putyint ismeretlen figurából közismertté tegyék.
De miután Putyin hatalomra került, valójában nem számolta fel az oligarchiát. Csak egyes oligarchákat vett célba, akik veszélyeztették a hatalmát. Először Vlagyimir Gusinszkijt vette célba, azt a ritka oligarchát, aki vagyonának nagy részét a semmiből építette fel, nem pedig csupán átvette a korábban a kormányhoz tartozó kitermelő iparágakat. A nyolcvanas évek közepén Gusinszkij taxisofőr volt, akinek megtörtek az álmai arról, hogy színdarabokat rendezzen a moszkvai színházi életben. Amikor a Szovjetunió az 1980-as évek végén elkezdte engedélyezni a vállalkozást, Gusinskij egy kisebb vagyonra tett szert rézkarkötők gyártásával és értékesítésével, amelyek nyilvánvalóan nagy sikert arattak az orosz fogyasztók körében. A kilencvenes évek elején épületeket adott el Moszkva virágzó ingatlanpiacán, és bankot alapított. 1993-ra elég pénze volt egy újság és Oroszország első magán televíziós csatornájának, az NTV-nek az elindításához.
A Jelcin alatt megtűrt NTV a Kremlt bíráló műsorokat – köztük egy szatirikus bábműsort – sugárzott. Amikor az NTV híradósai – és a műsor bábjai – gúnyolódni kezdtek az újonnan megválasztott elnökön, Putyin vasököllel csapott le. 2000-ben álruhás, símaszkos fegyveres ügynökök razziát tartottak az NTV irodáiban. A kormány azt állította, hogy Gusinsszij 10 millió dollárt lopott egy privatizációs ügyletben. Gusinszkij börtönbe került, majd a tengerentúlra menekült. Az állami irányítás alatt álló Gazprom energetikai vállalat végül megvásárolta az NTV-t. Putyinnak már nem kell aggódnia amiatt, hogy a bábok gúnyt űznek belőle.
A 2000-es évek elején egy másik oligarcha, Mihail Hodorkovszkij átlépte a határt Putyinnal szemben, és szintén súlyos árat fizetett érte. Hodorkovszkij akkoriban Oroszország leggazdagabb embere volt, becslések szerint 15 milliárd dollárral. Vagyonát nagyrészt a Jelcin-kormánnyal kötött korrupt üzlet révén szerezte. Hodorkovszkij mindössze 310 millió dollárért tudott 78 százalékos részesedést vásárolni az állami irányítás alatt álló Jukosz olajvállalatban, holott az akkoriban becslések szerint 5 milliárd dollárt ért.
2003-ban álarcos ügynökök megrohamozták Hodorkovszkij magángépét egy tankolás közben, és fegyverrel fenyegetőzve letartóztatták. A hatóságok csalással és adócsalással vádolták. Szibériában börtönözték be, ahol a következő évtizedben sínylődött. A kormány átvette olajbirodalmát, és átadta a kulcsokat Putyin egyik régi munkatársának, Igor Szecsinnek.
Igor Szecsin az oligarchák új fajtájának egyik vezető alakja, akik Putyin alatt gazdagságra és hatalomra tettek szert: a sziloviki, ami nagyjából annyit jelent, hogy „az erő emberei”. A legtöbbjük katona vagy volt KGB-tiszt, mint maga Putyin. Szecsin, aki közgazdaságtanból doktorált, a pletykák szerint a KGB tisztjeként szolgált Kelet-Afrikában az 1980-as években.
Míg az oligarchák eredeti osztálya a „sokkterápia” és a gyors privatizáció korszakában, az 1990-es években alakult ki, addig a szilovikok Putyin alatt szerezték vagyonukat, nagyrészt állami szerződésekkel, a nyersanyag-kitermelő iparágak Putyin általi újraállamosításával és a jó öreg korrupcióval. Putyinhoz hasonlóan a legtöbb szilovik is gyalázza Gorbacsov és Jelcin reformkorszakát, amikor Oroszország elvesztette birodalmát, és egy sor liberális és Nyugat-barát értelmiségi került a kormány és a gazdaság élére.
Vlagyimir Putyin felemelkedéséről szóló sorozatunk első és második részét itt és itt olvashatja.
Felhasznált irodalom:
Melander, Felicia: Transition and Oligarchy – The Role of the Russian Oligarchs during the Yeltsin Era, Lundt University, Department of Political Science, Doktori disszertáció, 2010
Mezrich, Ben: Once Upon a time in Russia – The Rise of the Oligarchs, Atria Books, London, 2015
Belton, Catherine: Putin's People – How the KGB Took Back Russia and Then Took on the West, William Collins, London, 2020
(Borítókép: Mikhail Metzel / Pool / AFP)