Rendkívül szoros eredményre van kilátás északi szomszédunknál, ahol a két legnagyobb párt, a liberális Progresszív Szlovákia és a többször temetett, Robert Fico vezette Smer–SD között kiélezett a verseny. Azonban bármelyik párt is szerzi meg a legtöbb szavazatot, kérdéses, hogy a liberálisok vagy a szociálpopulisták potenciális szövetségesei szerepelnek-e jobban, egyedül ugyanis egyik sem fogja tudni megszerezni a többséget. De kik indulnak? Mi a választás tétje? Mivel kampányoltak a pártok? Miért kétséges a szlovákiai magyarok képviselete? Képbehozó északi szomszédunk sorsdöntő választásáról.
Szombaton, 2023. szeptember 30-án tartanak előrehozott választásokat Szlovákiában, amire azután kerül sor, hogy a legutóbbi, 2020 februári választások óta eltelt három évben három kormány is megbukott.
Először a választásokat megnyerő OĽaNO-elnök, Igor Matovič vezetésével, majd ezután a Matovič-kormányban pénzügyminiszteri posztot betöltő Eduard Heger, ráadásul utóbbi kétszer is – először a kormányból időközben kiváló, ám Matovičcsal továbbra is rossz kapcsolatokat ápoló SaS-es bizalmatlansági indítvány miatt, majd pedig ügyvivő kormányfőként, amikor sorra fogytak el mellőle a miniszterek.
A választás több faktor miatt is fontos:
A választáson egyes számítások 9, más becslések szerint 11 pártnak van esélye megugrani az ötszázalékos választási küszöböt, a választás súlyát már csak emiatt is érzik a pártok: a parlament összetételén múlik ugyanis az, hogy visszatér-e a szlovák sajtó szerint orbanizációval fenyegető Robert Fico és nevében szociáldemokrata pártja, a Smer–SD (Irány–Szociáldemokrácia), vagy pedig 2010-hez és 2020-hoz hasonlóan egy Fico-ellenes, a centrumtól a liberálisokon át a jobbközépig terjedő koalíció jöhet létre.
Utóbbi kapcsán azonban kérdéses, hogy a leginkább Igor Matovicnak köszönhető elmúlt évek kaotikus jobboldali kormányzásra ismét igent mondanának-e a választók.
Ugyan elképzelhető egy olyan forgatókönyv, hogy a bukott miniszterelnök és pártja kimaradna még a parlamentből is, de így is egy rendkívül heterogén, egymással olykor antagonisztikus szakpolitikai és ideológiai vitákat képviselő koalíciónak kellene összeállnia a liberális Progresszív Szlovákia vezetésével.
Emiatt a közvélemény-kutatásokat leginkább a már többször – 2014-ben az elbukott elnökválasztás miatt, 2018-ban Ján Kuciák újságíró meggyilkolása után, majd 2020-ban a gyenge választási eredmények, majd pártszakadás miatt – temetett Robert Fico és pártja, a Smer vezeti (17,7–19,8 százalékpont), ám hibahatáron belül követi őket a liberális Progresszív Szlovákia 16,6 és 19,3 százalékpont közötti mérésekkel.
Fico egyfajta mártírszerepbe is helyezte magát azzal, hogy korábbi szövetségesei csuklóján 2020 után folyamatosan kattant a bilincs – így járt például korábbi belügyminisztere, Robert Kaliňák, és sokáig az egykori kormányfő lehetséges letartóztatása is a levegőben lógott, azonban jól mutatja a bukott Matovič- és Heger-kormányok működését, hogy még a parlamenti többséggel a hátuk mögött sem sikerült mentelmi jogából felmenteni a kritikusai szerint miniszterelnökként maffiaállamot ha nem is építő, de annak kiépülését nem megakadályozó Ficót.
A korábbi miniszterelnök emellett már régóta több, Európában leginkább a szélsőjobboldalra jellemző ügyet tematizált – olykor akár különböző összeesküvés-elméletek becsatornázásával. Így tett a koronavírus-járvány alatti lezárások, majd kötelező oltások terén, a befagyott ukrajnai konfliktus tavalyi háborúvá alakulása óta pedig nem áll ki mellszélességgel a honvédő Ukrajna mellett, ráadásul a politikus olykor Amerika-ellenes húrokat is megpenget.
Az egykori kormányfő emellett biztonságot és rendet ígért, miközben a szlovák mainstream sajtó emiatt attól tart, az erőskezű kormányzásban hívő Fico orbáni utakra léphet.
Ugyanakkor ez az állítás annyiban nem állja meg a helyét, hogy ugyan még Fico részéről lehetne is akarat egy autoriterszerű kormányzásra, az arányos választási rendszer – azaz azok a pártok, amelyek megugorják az ötszázalékos küszöböt, a 150 mandátumot közöttük eredményeikhez mérten, arányosan osztják el, úgy, mint Magyarországon a listás szavazatok esetén – miatt egyedül biztosan nem tudna kormányozni.
Potenciális koalíciós partnereiből pedig nem sok van, ugyanakkor elképzelhető, hogy megfelelő alkukért cserébe sikerül őket összeterelni: ideológiailag legközelebb az épp Fico miatt a Smerből kiváló Peter Pellegrini egykori miniszterelnök által alapított szociáldemokrata Hlas–SD (Hang–Szociáldemokrácia) lehetne, azonban Pellegriniék támogatottsága (11,9–15 százalékpont) az utóbbi időben csökkent.
Ennek oka, hogy a párt egy középutas, mindkét oldal felé nyitott kampányt próbált vinni, hogy ezzel kerülhessen királycsináló szerepbe, ez ugyanakkor úgy tűnik, nem fog összejönni:
az elmúlt időszakban fokozatosan csökkent a Hlas támogatottsága.
Leginkább azok szavaznak rá, akik szerint Fico túl radikális, azonban ez a középutas kampány visszaütött: akik attól félnek, hogy a Hlas juttatná vissza a hatalomba a Smert, inkább a centrista-liberális Progresszív Szlovákia felé tekintenek, akik pedig épp Fico visszatérését szeretnék, inkább a Smerhez pártolnak át.
Emellett meglepő módon Fico további koalíciós partnerei az ideológiai spektrum ellentétes oldalán, a jobbszélen találhatók meg – egyrészt Fico mellett csak a szlovák szélsőjobb kérdőjelezi meg például az Ukrajnának nyújtott fegyvertámogatásokat, vagy az atlantista külpolitikai szemléletet, másrészt Ficóhoz hasonlóan a szélsőjobb szeretne egy jóval centralizáltabb kormányzati rendszert.
A szlovák társadalomban mindig volt egy 7–12 százalékos stabil szavazóréteg, amely vevő a szélsőjobboldali nézetekre, ők pedig jelenleg két párt közül választhatnak: a többek között nácivádak miatt elítélt Marian Kotleba-féle ĽSNS-ből (Mi Szlovákiánk) kiváló újhullámos fasiszta Republikára, illetve a korábban Ján Slotával fémjelzett, a 2020-as választások után Andrej Danko vezetésével megreformált SNS-re (Szlovák Nemzeti Párt) – előbbit 5,4 és 8 százalékpont közöttre, utóbbit 4,8 és 6,4 százalékpontra mérik a szlovák közvéleménykutatók.
Közülük a fiatalok körében népszerű Republika visz klasszikus szélsőjobboldali kampányt: a migráció- és liberalizmusellenes kijelentések mellett nyíltan kiáll Oroszország támogatása mellett, ezenkívül az EU-ból és a NATO-ból való kilépést ígérik – az SNS ezzel szemben csak a liberalizmusellenességgel és a migrációval kampányol. Sőt, Danko még azt is kijelentette: a Milan Uhrík által vezette párt csak azzal a feltétellel lehetne egy kormánykoalíció tagja, amennyiben felhagynak az EU-ból és a NATO-ból való kilépés követelésével.
Talán ez az első olyan választás Szlovákia megalakulása óta, hogy
a szlovák szélsőjobb nem a klasszikus „ellenfeleit”, azaz a magyarokat, a cigányságot vagy a zsidókat veszi elő, hanem helyette kizárólag a liberálisokkal és a migránsokkal riogatnak.
Míg a baloldalt a két párt, a Smer és a Smer-szakadárokból álló Hlas lefedi – mindkét párt két számjegyű támogatottsággal rendelkezik –, addig a szlovák politika jobboldali felén nem olyan tiszta a kép, ahol több mint fél tucat párt versenyez a szavazatokért.
Közülük a legnagyobb párt – egyben a választás egyik legnagyobb esélyese – a centrista-liberális, Michal Šimečka által vezetett Progresszív Szlovákia. A párt annak ellenére vált a választás esélyesévé, hogy 2020-ban nem jutottak be a parlamentbe – akkor koalícióban indultak a SPOLU-val, így rájuk az öt helyett a hét százalékos küszöb vonatkozott, és végül 0,04 százalékponttal maradtak le a mandátumokat jelentő hét százaléktól.
A Hlason kívül szinte csak Šimečkáék az egyetlenek, akik nem botránypolitizálással próbálják a választókat megszólítani: a zöldprogramok mellett többek között alacsonyabb adókat ígérnek, és engedélyeznék az azonos neműek házasságát is – az identitáspolitika miatt Fico és a szélsőjobb emiatt egyszerűen woke-nak titulálja a pártot, amit a Progresszív Szlovákia tagjai büszkén viselnek is.
Ugyanakkor a párt felemelkedése leginkább annak köszönhető, hogy amíg 2020-ban a Fico-ellenes, elszámoltatást váró centrista és jobboldali szavazók az OĽaNO-ban látták erre az esélyt, addig idén a Progresszív Szlovákiában.
Szlogenjük is erre apellál: a múltnak és a káosznak vége, a jövőre kell szavazni, amit szerintük ők képviselnek. Azonban ez a rendkívül színes szavazói koalíció hosszú távon nem fenntartható, és ha valóban kormányra kerülnek, kérdéses, hogy az ambiciózus programjukból a koalíciós tárgyalások során mennyi maradna meg – annak több pontja ugyanis összeegyeztethetetlen a potenciális partnerekkel. Azonban Šimečkáék kormányzói ambícióit nehezíti, hogy
a többi jobboldali párt közül egyik sem éri el a tíz százalékot, ráadásul több még a megugrandó parlamenti küszöböt sem.
Közülük a legjobban a leginkább libertariánus nézeteket valló, a Matovič- és Heger-kormányban is szerepet vállaló SASKA (Szabadság és Szolidaritás, korábbi nevén SaS) áll. A Richard Sulík vezette pártot bőven az ötszázalékos küszöb felé mérik (5,8–7,4 százalékpont), ugyanakkor a minimális államot és a piaci verseny szabadságát hirdető párt nincs könnyű helyzetben.
Sulík ugyanis 2010 óta már három kormány megbuktatásában is aktív szerepet vállalt koalíciós partnerként.
2012-ben részben neki köszönhető a Raticova-kormány bukása, ahogy az előző ciklusban Matovič mellett Heger miniszterelnökségének is ő jelentette a végét – kérdés, hogy a választók mennyire honorálják mindezt.
Ugyanakkor a magát jólfésült technokratáknak pozicionáló párt egy atlantista kormány megalakulásában megkerülhetetlen – az előző ciklusban is ezt kihasználva próbálta Matovičékat megszorongatni –, ha a jobboldal távol akarja tartani a hatalomtól Ficót, akkor Sulíkékat kötelező bevenni a kormányba.
A leginkább centrumban elhelyezkedő két párt mellett még a kereszténydemokrata KDH ugorja meg a legtöbb közvélemény-kutatásban az ötszázalékos küszöböt a maguk 6,1–7,7 százalékpontos eredményével. Ugyan a párt 2016 óta nem tagja a szlovák parlamentnek, ami miatt több identitásválságon is átesett, azonban nem tűntek el a politika színteréről.
A kereszténydemokraták visszatérése ráadásul annyira erős lehet, hogy még akár kormányra is juthatnak, ugyanakkor ahhoz a liberálisokkal nem túl kompatibilis programjukat össze kéne fésülni – míg a Progresszív Szlovákia épp az állam és az egyház szétválasztását tűzte ki egyik céljául, addig ezzel a kereszténydemokraták egyáltalán nem értenek egyet, ahogy az azonosneműek házasságát is ellenzik.
A három jobbközép-jobboldali párt mellett más kis törpepártok is megmérettetik magukat, azonban ők a legtöbb közvélemény-kutatás szerint leginkább alulról súrolják a megugrandó küszöböt.
A választás egyik legnagyobb kérdése, hogy az Igor Matovic-féle OĽaNO be fog-e jutni, és hogy végül mennyi szavazat fog elveszni, mert a szavazók be nem jutott pártokra szavaztak.
Matovič pártja koalícióban indul több kisebb jobboldali párttal, így számukra az öt helyett hét százalék az elérendő cél – van olyan közvélemény-kutatás, amely szerint ezt nem fogják tudni megugrani a 6,2 és 9,4 százalékpont közöttre mért listák.
A bukott kormányfő eddigi politikájához szokásos kampányt vitt, azaz pártja leginkább személyére szabta az üzeneteket. A leginkább megosztó kijelentéseiről és politikájáról ismert politikus továbbra is a korrupcióellenességet állítják üzenetük központjába, ami mellé a pártelnök kijelentései és olykor megvalósíthatatlan ígéretei párosulnak.
Matovičék szereplése azért is kérdés, mert nehezen elképzelhető, hogy egy nyugatias, Smer-ellenes kormány esetén Sulíkék hajlandóak lennének-e ismét koalícióra lépni velük, miközben az előző ciklusban egy ilyen kormány épp a két pártvezér közötti, olykor rendkívül személyes konfliktusa miatt lényegében sohasem működött.
Ugyanígy kérdéses az előző kormány két korábbi tagjának bejutása: az OĽaNO-ból kiváló egykori miniszterelnök, Eduard Heger által alapított jobbközép-konzervatív Demokratí (3,8–4,3 százalékpont), illetve a populista, leginkább bulvárpolitizálással foglalkozó, nemrég nőverő botrányba kerülő Boris Kollár vezette Sme Rodina (Család Vagyunk).
Hegerék helyzetét nehezíti, hogy a választók nem tartják erős vezetőnek – amit jól mutat, hogy kormányfőként nem tudta a pénzügyminiszteri posztját megöröklő Matovicot kezelni –, ráadásul nemcsak elszenvedőjeként, hanem aktív alakítójaként tekintenek rá az elmúlt három év kaotikus kormányzásában, így valószínűtlen, hogy bejutnak a parlamentbe.
Hasonlóan nehéz helyzetben várhatja majd az eredményeket Boris Kollár is, akinek pártja szintén alulról súrolja a bejutási küszöböt – az utolsó hetekben készült közvélemény-kutatások 4 és 5,1 százalék közé mérik a populista pártot. Kollár és pártja támogatását soha sem politikája, mintsem a személye körüli botrányok határozták meg, szavazóinak többsége ugyanis a bulvárlapokból ismeri a pártját (családon belüli erőszakról szóló botránya), ami kapcsán Kollár még azt is kijelentette, hogy ismét megtenné – pedig visszaüthet a leginkább nők által támogatott pártelnökre.
Magyar részről ugyanakkor a legnagyobb kérdés nem az, hogy Fico vagy egy épp ellenében összeálló koalíció fogja-e megragadni a kormányrudat, hanem hogy
2020 után ismét bejut-e egy magyar párt a Szlovák Nemzeti Tanácsba.
A legutóbbi választás során alakult parlament volt az első Szlovákia történetében, amiben nem volt magyar párt.
Akkor amiatt nem volt képviselete a szlovákiai magyarságnak a parlamentben – bár az OĽaNO színeiben Grendel Gábor mandátumot szerzett, emellett pedig pótképviselőként további két szlovákiai magyar, Gyimesi György és Cseh Péter is sokáig tagja volt a parlamentnek –, mert a szlovákiai magyar szavazatok két magyar lista között oszlottak meg: a 2016-os ciklusban még kormányzó liberális szlovák–magyar vegyespárt, a Most–Híd, illetve a több szlovákiai magyar párt összefogásából létrejövő Magyar Közösségi Összefogás (MKÖ).
Akkor, ha két lista helyett egy közös lista lett volna, akkor meglehetett volna az ötszázalékos küszöb, emiatt a politikusok és a választók részéről is volt egyfajta nyomás, hogy létrejöjjön a szlovákiai magyar pártok összefogása. Ez hosszabb huzavona után össze is jött Szövetség néven – a három pártból létrejövő egységpárt történetét itt mutattuk be az Indexen –, azonban hiába a sikerek az önkormányzati választáson, az egységpárton belüli platformok közötti ellentétek, illetve Gyimesi György miatt a Híd kilépett a Szövetségből.
Azonban idén nem kettő, hanem rögtön három magyar lista is lesz
– a Szövetség és a Most–Híd mellett a Magyar Fórum is külön listán indul, utóbbi több kisebb szlovákiai párttal, míg a Most–Híd a politikába visszatérő Mikuláš Dzurinda exminiszterelnökkel indul.
A három lista közül utóbbi kettőnek nem sok esélye van a parlamenti bejutásra, náluk inkább az lehet a fontosabb kérdés, hogy az állami támogatáshoz szükséges három százalékot elérik-e, míg a 2,8–3,5 százalékpont között mért Szövetségnél leginkább az a kérdés, hogy a Híd kiválásával Gyimesi hoz-e elég szavazatot a parlamenti bejutáshoz – a szlovákiai magyar pártok helyzetét az alábbi riportban foglaltuk össze a résztvevők megkérdezésével.
Az urnákat este tízkor zárják le, amikor exit pollt is közölnek. Ugyan az merőben eltérhet a végeredménytől, de abból már lehet matekozni, hogy a több lehetséges kormánykoalíció közül melyik jöhet létre.
A közvélemény-kutatások alapján leegyszerűsítve ugyanis három, adott esetben akár négy eshetőség áll fenn:
Azonban több kérdés is felmerül, és az előzetesen vártakhoz képest más forgatókönyvek is megvalósulhatnak: a Pellegrini-féle Hlas mind Ficó vezette, mind egy Fico-ellenes kormánynak a tagja lehet, azonban egyik esetben a szélsőjobboldali pártokkal, másik esetben pedig a liberálisokkal lenne gondjuk.
Ha Matovičék bejutnak, akkor elképzelhető, hogy egy nyugatbarát kormány létrehozásához pártját is be kéne venni a koalícióba, ami sok konfliktussal járhatna. Ha pedig valamelyik magyar lista bejutna, elképzelhető, hogy a szlovákiai magyarok lehetnének a mérleg nyelve – ugyan a Szövetség elnöke, Forró Krisztián kizárta a Ficóval való együttműködést, de Gyimesi György már nem.
(Borítókép: A Smer párt választási óriásplakátján a párt vezetőjének, Robert Fico volt miniszterelnöknek az arca látható Pozsonyban 2023. szeptember 28-án. Fotó: Tomas Tkacik / SOPA Images / LightRocket / Getty Images)