Nehéz általánosságokat mondani az „arab világról”, amely 450 millió embert jelent, akik több százezer négyzetkilométernyi területen és közel két tucat országban élnek. De az biztos, hogy az arabok többsége még mindig szimpatizál a palesztinok ügyével. A palesztinok kisajátítása továbbra is totemisztikus politikai kérdés az egész Közel-Keleten, amely rendkívüli módon képes mozgósítani a nép haragját és tiltakozását.
Az Izrael és a Hamász közötti háború, nem különbözik ettől. A televízió éjjel-nappal közvetíti, a közösségi média rengeteget foglalkozik vele, és a palesztinok támogatásának hullámát váltotta ki. Mégis, a korábbi konfliktusokhoz, például a 2014-es 50 napos gázai háborúhoz képest néhány dolog másképp fest. Az egyik a geopolitika. 2020 óta négy arab állam – Bahrein, Marokkó, Szudán és az Egyesült Arab Emírségek – vette fel a kapcsolatot Izraellel, amely korábban csak kettővel (Egyiptommal és Jordániával) állt kapcsolatban. Szaúd-Arábia tárgyalásokat folytat ugyanerről. Ez megváltoztatta egyes arab médiumok tudósításának módját a konfliktusról.
A katari Al Jazeera műsorszolgáltató bőséges műsoridőt szentelt a Katar által támogatott Hamásznak. Eközben a Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek által működtetett csatornák megpróbáltak kötéltáncot járni. Bár tudósítanak a gázai pusztításról, nem kérnek interjúkat a Hamász tisztségviselőitől, az arabul beszélő izraeli zsidók azonban gyakori vendégek. A szerkesztőségekben heves viták alakultak ki a nyelvezetről: ahol korábban például a jaish al-ihtilal („megszálló hadsereg”) kifejezést használták, ma már csak izraeli hadsereget mondanak – írja elemzésében a The Economist.
A másik különbség a konfliktus kiterjedésétől való félelem. A 2014-es háború a Szentföldre korlátozódott. Lehet, hogy ezúttal ez nem így lesz – és ez bonyolítja a vitát, legalábbis azokban az országokban, amelyek közel állnak Izraelhez. Vegyük például Egyiptomot. Amerika és számos arab ország sürgeti, hogy nyissa meg Rafahot, az egyetlen olyan határátkelőt a Gázai övezethez, amely nem Izrael ellenőrzése alatt áll, hogy a civilek elmenekülhessenek a harcok elől.
Az egyiptomi társadalom széles rétegei azonban kitartanak amellett, hogy országuknak ellen kell állnia ennek a nyomásnak.
Miért kényszerítettétek rám ezt a háborút? Azt akarjátok, hogy 100 millió egyiptomi életét kockáztassuk a ti kedvetekért?
– kérdezte Ibrahim Eissa, egy kormánypárti talkshow-műsorvezető a Hamásznak címzett üzenetében.
Más médiaszemélyiségek is hasonló megjegyzéseket tettek. Lehet azt mondani, hogy ők csak a rezsim szócsövei, de szavaikat a közvélemény széles körben visszhangozza.
Hasonló a helyzet Libanonban is, ahol négy éve tart a modern történelem egyik legsúlyosabb gazdasági válsága. Sok libanoni aggódik amiatt, hogy a Hezbollah, a nagy hatalmú síita milícia és politikai párt második frontot nyit Izrael ellen, és ezzel egy újabb, a 2006-oshoz hasonló pusztító háborúba sodorja országukat.
Ne vigyetek be minket ebbe a pokolba
– írta Dima Sadek, egy ismert újságíró, aki egyszerre támogatja a palesztinokat és bírálja mélyen a Hezbollahot.
Ez egy harmadik változásra utal: a régió ma már sokkal polarizáltabb. Különösen sok szíriai megdöbbenéssel figyeli a gázai jeleneteket, ahol az izraeli ostromháború a Bassár el-Aszad által alkalmazott taktikára emlékezteti őket. Ugyanakkor nem szívesen szurkolnak a Hamásznak, az Irán által támogatott csoportnak, amely oly sokat tett az országuk elpusztításáért. És az arab világ médiaszemélyiségeire is dühösek, akik irtóznak az izraeli atrocitásoktól, de Aszadnak viszont drukkolnak. Libanonban is vannak, akik a tágabb értelemben vett politikára összpontosítanak: bármit is gondolnak Izraelről, remélik, hogy Irán, és így a Hezbollah, meggyengülve kerül ki a helyzetből.
Az elmúlt napok háttérbeszélgetéseiben néhány arab tisztviselő olyan hangnemben beszélt a Hamászról és a Gázai övezetről, mint amilyet a jobboldali izraeliektől várna az ember. Nem táplálnak szimpátiát egy Irán által támogatott iszlamista terrocsoport iránt. Azonban nyilvánosan nem merik megismételni ezeket a megjegyzéseket.
A palota és a nyilvánosság közötti kapcsolat hiánya magyarázatot ad arra, hogy Antony Blinken amerikai külügyminisztert miért fogadták olyan fagyos hangulatban legutóbbi diplomáciai körútján. Először Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökös volt az, aki órákig várakoztatta Blinkent és kíséretét a szombat estére tervezett találkozóra – a herceg csak másnap reggel fogadta őket.
Nem szokatlan, hogy Mohamed herceg, aki éjszakai bagoly és kiszámíthatatlan az időbeosztása, megvárakoztatja a vendégeit. Az azonban, hogy ezt egy ilyen magas rangú látogatóval tette, célzott üzenetnek számított. Kairóban való leszállása után Blinken szokatlan nyilvános előadást hallgathatott meg Abdel-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi elnöktől, aki a palesztinok nehéz helyzetéről panaszkodott.
A nyilvános pózolás mögött azonban mély nyugtalanság húzódik meg. Október 7-e óta sok elemző párhuzamot von a jom kippuri háborúval, amikor Izrael utoljára vétett ilyen katasztrofális hírszerzési kudarcot. De van egy komoly ellentét is azzal az eseménnyel.
1973-ban az arab államok képesek voltak olyan háborút indítani, amely Izrael számára egzisztenciális fenyegetésnek tűnt. A történészek azóta is vitatkoznak arról, hogy ez így volt-e. De akkoriban úgy érezték, hogy igen – Moshe Dayan, a védelmi miniszter állítólag fontolóra vette a nukleáris fegyverek bevetését is. Fél évszázaddal később Izraelt egy militáns csoport háborúba sodorta, és a régió most egy szélesebb körű konfliktus lehetőségével néz szembe, amelyet más, nem állami szereplők és a nem arab Irán által támogatott nem arab szereplők vívnak.
Ami az arab államokat illeti, idegesen szemlélik a fejleményeket. Najib Mikati, a libanoni miniszterelnök nyíltan beszélt a libanoni háború lehetőségéről:
Ezek a döntések nem az én kezemben vannak
– mondta az al-Jadeed helyi televíziós hálózatnak. Egyiptom és Jordánia vezetői attól tartanak, hogy a háború következményei destabilizálják saját törékeny rendszereiket. Az Öböl menti államok idegesek, nehogy Iránnal szembeszálljanak, nehogy annak megbízottjai Rijádra vagy Abu-Dzabira csapjanak le. Izrael számára ez nem a létét fenyegető pillanat – de néhány arab uralkodó attól tart, hogy számukra az lehet.
(Borítókép: A Hamász fegyveresei Gázavárosban. Fotó: Wissam Nassar/picture alliance via Getty Images)