A közelgő orosz választás minden bizonnyal meg fogja erősíteni az autokráciát – és az állandó konfliktust a Nyugattal. Az elvakultan lojális Vjacseszlav Volodin, az Állami Duma jelenlegi elnöke 2014-ben jelentette ki: „ha van Putyin, akkor van Oroszország, ha nincs Putyin, akkor nincs Oroszország”. Volodin azonban egy kicsit megelőzte a korát.
A politikus egy ideális autokrácia elméletét vázolta fel, amelyben az ország egyenlő az uralkodóval, és fordítva. Amikor Volodin kimondta ezeket a szavakat, a Kreml, valamint a nemzet a Krím elcsatolása után fellángoló eufóriában sütkérezett.
Csak a 2020-as alkotmányreform után – amely resetet nyomott az orosz elnöki mandátumkorlátokra, és megszilárdította Putyin diktatúráját – kodifikálták az ország intézményeiben az általa felvázolt receptet. És csak 2022-ben, az ukrajnai „különleges művelet” kezdetével vált nyilvánvalóvá a „Putyin egyenlő Oroszországgal” frázis jelentése.
Mostanra a putyini többség régóta adottnak tekinthető, és már senki sem beszél róla. Helyette ott van a háborúpárti többség, amely részben azzal támogatja a háborút, hogy a mindennapi életben nem vesz róla tudomást. Ami a Putyin-ellenes kisebbséget illeti, a Kreml azon régi szokása, hogy megvetéssel kezeli azokat, akik szembe mernek szállni az elnökkel, mára az aktív üldözés politikájává változott. Az ellenzéki és civil társadalmi szereplőket szisztematikusan lejáratják, száműzik vagy akár likvidálják – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Andrei Kolesnikov, a Carnegie Russia Eurasia Center vezető munkatársa.
Mindazonáltal Putyinnak továbbra is szüksége van a választásokra, hogy legitimitást adjon örökös uralmának – és véget nem érő háborújának. Ezért 2024 márciusában ötödször is indul az elnökválasztáson. És a 2020-as reform eredményeként talán nem is utoljára. A módosított alkotmány szerint Putyin még kétszer – 2024-ben és 2030-ban – indulhat a választáson, ami azt jelenti, hogy 2036-ig, nyolcvanhárom éves koráig „uralkodhat”. Egyelőre egyértelműnek tűnik, hogy élni is fog ezzel a lehetőséggel.
De ezúttal, miközben folyik a háború, új játékszabályok érvényesek – és ezeket mind Putyin, mind az orosz közvélemény ismeri. Cserébe azért, hogy a legtöbbjüket távol tartják a lövészárkoktól, az oroszok passzív többsége továbbra is támogatni fogja a kormányt. A választások – vagy inkább Putyin tevékenységének tömeges jóváhagyása – pedig azt fogja mutatni, hogy az emberek legalábbis játszanak. A szavazólapok valutává váltak: az oroszok úgy gondolják, hogy megvásárolhatják velük a saját viszonylagos nyugalmukat, még akkor is, ha semmi garancia nincs arra, hogy Putyin betartja az alku rá eső részét.
Mivel Putyinnal szemben nincs más alternatíva, néhány támogatója, például a csecsen vezető, a megrögzötten lojális Ramzan Kadirov azt javasolta, hogy a 2024-es választásokat teljesen töröljék. Nem lenne egyszerűbb lemondani a szavazásról, arra hivatkozva, hogy az ország háborúban áll, és hogy az orosz politikai mezőt amúgy is teljesen megtisztították a versenytársaktól? Vagy
miért nem emelik Putyint a legfelsőbb vezető, a nemzetvezető vagy a cár címére,
és utána választanak hivatalosan elnököt?
Putyinnak azonban tényleg szüksége van a választásokra, legalábbis elméletben. Amellett, hogy legalábbis látszólagos legitimitást biztosítanak számára, arra is szolgálnak, hogy megmutassák, hogy az ellenzék – a kiszámítható földcsuszamlásszerű eredmény révén – továbbra is elhanyagolható kisebbség, amely nem mehet szembe az orosz nép elsöprő akaratával. Ráadásul azzal, hogy 2024-ben Putyinra szavaznak, az oroszok legitimálják háborúját.
A márciusi szavazásra tehát inkább úgy kell gondolni, mint a vezető megerősítésére: az emberek egyszerűen igennel szavaznak az egyetlen valódi választási lehetőségre. Technikailag ez a demokratikus véleménynyilvánítás legitim formája, ahogyan azt az alkotmány – és úgy tűnik, az orosz történelem – is rögzíti. (Az új iskolai és egyetemi tankönyvek olyan orosz politikai hagyományokat tárgyalnak, mint a novgorodi népgyűlés, ahol mindenről a tömeg kiabálásával, jóváhagyásával döntöttek.) Más szóval politikai verseny hiányában a rezsim csak nyerhet uralmának újbóli megerősítésével, és nemigen veszíthet semmit.
Putyin magas számai garantáltak. Egyesek
rosszul felfogott állampolgári kötelességtudatból fognak rá szavazni,
másokat a munkahelyükön kényszerítenek erre: a mai Oroszországban olyan általános a paranoia, hogy az emberek időnként okostelefonnal lefényképezik a kitöltött szavazólapot, és elküldik a főnökeiknek. A szavazatokat amúgy is meg lehet hamisítani, többek között az elektronikus szavazórendszerek segítségével.
Más kérdés, hogy milyen tartalommal töltsék meg a kampányt. Nyilvánvaló, hogy Putyin számára elengedhetetlen, hogy megszilárdítsa a háborúról szóló narratíváját. Ahogy mondani szokta:
Nem mi voltunk.
A Putyini narratíva szerint Oroszországot megtámadta a Nyugat, és Oroszország erre válaszul „nemzeti felszabadító harcot” kezdett a Nyugat által rabszolgasorba taszított többi nép érdekében. És mivel az oroszok egy ostromlott erődben találták magukat, teljes támogatást kell nyújtaniuk parancsnokuknak, hogy visszaverjék a kapuk előtt álló ellenséget, eltakarítsák a belső árulókat és idegen ügynököket. Mára ez a logika axiómává vált. Ezzel együtt a propagandagyár egy egész sor érvet használ – Oroszország egy „igazságosabb, többpólusú világért” harcol, Oroszország egy különleges „államcivilizáció” –, amellyel igazolja a háborút, azt, hogy miért nem lehet befejezni, és igazolja magának Putyinnak az uralmát. De milyen új elemet lehet bevinni a mostani választási kampányba?
Elméletileg az orosz közvélemény nem tulajdonít nagy jelentőséget a választásoknak.
A legtöbb ember fejében egyszerűen nincs alternatíva Putyinnal szemben, még akkor sem, ha nem tartják jó vezetőnek. Amikor az oroszok azt mondják, hogy „Putyin”, akkor az elnökre gondolnak, és fordítva; mint egy középkori királynak, Putyinnak is két teste van – egy fizikai és egy szimbolikus. Putyin megtestesíti az oroszok nemzeti összetartozását, és a szavazás olyan rituálévá vált, mint a zászlófelvonás vagy a nemzeti himnusz éneklése hétfőnként a középiskolákban.
A háború azonban új dimenziót adott ennek a rítusnak. A „különleges művelet” alatt egy íratlan megállapodás jött létre az emberek és vezetőjük között. Ennek a különleges kapcsolatnak a lényege, hogy amíg az állam tartózkodik attól, hogy a legtöbb embert harctérre vigye, addig az oroszok nem kérdőjelezik meg Putyin tekintélyét. A 2022. őszi részleges mozgósítás rövid időre megkérdőjelezte az állam ígéretét, de azóta a hatóságok nagyrészt megoldották a problémát. Lényegében pszichológiailag demobilizálták az oroszokat.
Maga Putyin szinte kizárólag belpolitikai kérdésekre összpontosít, például a gazdasági problémák kezelésére és a mesterséges intelligencia támogatására, találkozókon vesz részt fiatal tudósokkal és tehetséges gyerekekkel. Ennek eredményeképpen a háború második évében a lakosság általános hangulata sokkal jobb volt, még a választások utáni újabb katonai mozgósításról szóló pletykák ellenére is.
Egy sötétebb felhő is megjelent a Kreml felett, a 2022 októberében mozgósított férfiak családjainak nyílt elégedetlensége formájában. Ezek a családok nem pénzt kérnek, hanem haza akarják hozni fiaikat és férjeiket. Igazságtalanságot éreznek, tekintettel arra, hogy a börtönből a háborúba vitt valódi bűnözőknek és gyilkosoknak mindössze hat hónapot kell letölteniük, mielőtt hősként visszatérhetnek, míg saját fiaiknak nem adtak haladékot. A kormánynak nincs meggyőző válasza erre a kihívásra: Putyin már régóta hozzászokott az értelmiség és a liberális ellenzék elleni harchoz, de most saját társadalmi bázisának elégedetlenségével kell szembenéznie. A katonák családjai még nem tömörültek hivatalos mozgalomba, és nem foglaltak nyíltan állást a háború ellen – ez a lépés a nagyfokú elnyomás miatt lehetetlen is lenne. De ezek a családok napról napra egyre inkább politizálódnak.
A lakosság nagy része számára azonban elég, ha a kormány rendszeresen az ország gazdasági egészségét és a jövedelmek növekedését hirdeti.
A puszta tény, hogy az ország nem omlik össze gazdaságilag és társadalmilag, elég ahhoz, hogy a szokásos üzletmenet benyomását keltse.
A Kreml külpolitikai „sikereit” is folyamatosan hangsúlyozza. Ebben a képzeletbeli valóságban Oroszországot a Nyugattal való konfrontációjában az ázsiai, afrikai és latin-amerikai „globális többség” támogatja. Ezek nem egyszerűen szövetségesek, hanem olyan országok, amelyek számára Oroszország fénysugár a homályban. Feltételezik, hogy a Nyugat-ellenes retorika és a gazdasági segítség – vagy, mint Afrika esetében, a gabona – felajánlása automatikusan visszavezeti a Szovjetunió egykori szatellitjeit Oroszországhoz.
Eközben a katonai műveletekről szóló hivatalos orosz médiajelentések a „srácaink” folyamatos sikereit hangsúlyozzák a fronton. Ezekben a napsütötte beszámolókban nincsenek komoly veszteségek, csak hősies tettek és győzelmek. Ezek a tájékoztatók már-már a szovjet termelési riportokra emlékeztetnek: minden jól megy, és az egyetlen lehetséges reakció az elégedettség.
Nyugati szemszögből nézve ezek a fantázianarratívák teljességgel hiteltelenek és hihetetlenek. A Putyin-rezsim azonban nem az aktív támogatásra épül. Mindössze a többség közömbösségére van szüksége, akiknek könnyebb elfogadni a felülről rájuk erőltetett világképet. Ha elfogadják Putyin történetét, megőrizhetik az erkölcsi felsőbbrendűség érzését a Nyugattal szemben, amely, mint mondják, az ő országuk feldarabolására törekszik, ahogyan Napóleon, Hitler és az „amerikai imperialisták” tették az elmúlt évszázadokban.
Hogyan fog kinézni Putyin választási kampánya? A jelenlegi helyzetet tekintve Putyin ugyanazt a túlélési modellt kínálhatja a közvéleménynek, amely a „különleges művelet” kezdete óta megszokottá vált: a háború hátterében élni anélkül, hogy odafigyelnénk rá, és várni a „győzelemre”, bármilyen formában is deklarálja majd azt az elnök majd egy nap. Bár nem valószínű, hogy ez belátható időn belül megtörténik. Maga a háború Putyin rendszerének létmódjává vált, és kevés okunk van arra számítani, hogy a közeljövőben véget ér.
Mindenesetre
a békeidőszakokban Putyin népszerűsége gyakran stagnált,
míg a „hazafias” hisztéria pillanataiban, mint például a 2008-as grúziai háború és a Krím annektálásakor az egekbe szökött. A „különleges művelet” sem kivétel ezalól. Ráadásul egyelőre a háborús fáradtság még nem vezetett komolyabb elégedetlenséghez vagy a rezsim támogatottságának csökkenéséhez. A Levada Központ szerint Putyin, valamint a háború és a hadsereg lakossági támogatottsága nagyjából stabil maradt, az elnök továbbra is 80 százalék körüli támogatottságot élvez.
Ráadásul bármennyivel erősebb is a rezsim szorítása, a vezetőváltás nem prioritás az orosz közvélemény számára: épp ellenkezőleg, a közvélemény-kutatások és fókuszcsoportok azt mutatják, hogy sokan tartanak a változástól.
Az oroszok azért még Putyinért sem hajlandóak meghalni. 2018-ban és 2020-ban Putyin megítélése a nyugdíjkorhatár emeléséről szóló népszerűtlen döntése, majd a világjárvány hatásai miatt esett vissza; lehetséges, hogy a következő hónapokban további csapásokat is elszenved a támogatottsága. Mind a közvélemény, mind az elit hangulatában van egy láthatatlan, de érzékelhető várakozás erre. A legtöbben azonban csupán vágyakoznak. Arra vágynak, hogy minél hamarabb véget érjen a háború, és jobban, biztonságosabban és békésebben éljenek. De nem valószínű, hogy ez rendszerváltás nélkül megtörténhet.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök a haza hőseinek napja előestéjén az Aranycsillag-érmek átadására szolgáló ünnepségen az Oroszország hőse címet viselő és az ország ukrajnai katonai hadjáratában részt vevő szolgálatosoknak tartott rendezvényen a Kreml Szent György-termében 2023. december 8-án. Fotó: Sergei Guneev / Sputnik / POOL / Reuters)