Az elmúlt években – különösen a radikális baloldali woke-mozgalom nyomán – az Egyesült Államokban egyre erőteljesebben jelenik meg a közbeszédben az egykor Afrikából elhurcolt, és az államokban, illetve Latin-Amerikában vagy a karibi szigetvilágban hajózott rabszolgák ma élő utódainak kártérítési igénye.
A témát ugyancsak zászlajára tűzte a szintén az USA-ban megerősödött BLM (a feketék élete is számít) mozgalom. Ráfordulva a 2024-es amerikai elnökválasztásra, a Demokrata Párton belül is érezhető, hogy egyre több olyan ügyet vállalnak fel, amely a régi történelmi sebek valamiféle gyógyítását segíti. Ezek közül az egyik legvitatottabb a rabszolgák leszármazottainak nyújtott kártérítés kérdése. Ezt az amerikai Legfelsőbb Bíróság már többször is elutasította, hiszen a rabszolgaság a XIX. században megszűnt a nyugati világban, a jogfosztottságot elszenvedők pedig rég nem élnek. A bírósági döntések viszont nem jelentették soha a sérelmi kérdés lezárását.
A 2010-es évek második felétől a rabszolgák leszármazottainak kárpótlása határokon átívelő üggyé vált, már afrikai országok és befolyásos afrikai politikusok is felkarolták a kártérítésért indított küzdelmet. Ezek közül az egyik legvitatottabb a rabszolgák leszármazottainak nyújtott kártérítés kérdése.
Pálfi László, a kérdés szakértője a témával kapcsolatban az Indexnek elmondta, hogy a rabszolgaságnak régi hagyománya van az emberiség történetében, szinte nincs olyan társadalom, ahol egy népcsoport ne vetett volna alá egy másikat, vette volna el a leigázott fél vagyonát, és zsákmányolta volna ki annak munkaerejét. A kereszténység elterjedésével Európában szinte teljesen megszűnt ez a jogintézmény, amelyet csak az Ibériai-félszigeten a VIII. századtól a reconquistáig tartó arab hódítás, illetve a Balkánon az érett középkortól a XIX. századig tartó oszmán-török uralom hozott vissza időlegesen.
Az Óbudai Egyetem Afrika Kutatóintézetének junior kutatója szerint az európai jogi gondolkodásban a gyarmatosítás jelentett paradigmaváltást. Az 1494-es tordesillasi szerződés Afrikát és Brazíliát Portugália érdekkörébe sorolta. A portugálok a mai Brazília keleti partjain monokultúrás mezőgazdaságot alakítottak ki, amihez a mai Angolából (egykori portugál gyarmat) hoztak át férfi rabszolgákat. A gyarmatosításba bekapcsolódó angolok elsősorban Nyugat-Afrikából szereztek rabszolgákat, innen is ered Ghána, Togo, Benin és Nigéria partvidékének kora újkori neve: Rabszolgapart. Az angolok a portugáloknál pragmatikusabbnak bizonyultak, hiszen az amerikai gyarmataikra már fekete nőket is hoztak ház körüli munkákra, illetve családalapítás miatt. A 12 utódnak életet adó fekete nő felszabadulhatott, a szabad státuszt az utódok azonban nem örökölhették.
A hollandok Fokföld gyarmatosítása során terjesztették el a mai Dél-Afrikában a római-holland jogot, amely kialakította a rabszolgatartás kereteit. A mai Fokföld nyugati részén megkezdett gyarmatosításuk során leigázott khoi és szan lakosságot földjeikről elűzték, és rabszolgamunkára fogták. Kevésbé ismert gyarmatuk volt a Dél-Amerikában található Suriname (Holland Guayana) is, ahova Afrikából telepítettek rabszolgákat.
Hollandia déli szomszédja, Belgium egyetlen gyarmattal rendelkezett, ahol brutális kegyetlenséggel kényszerítették kaucsuktermesztésre a helyi népességet. Akik megtagadták a munkát, azokat a belgák és a velük együttműködő törzsek a szembeszegülők kezeinek levágásával, valamint az ellenállók kíméletlen lemészárlásával toroltak meg.
A rabszolgakereskedelem nagyon jövedelmező üzleti tevékenyég volt a kora újkorban, ezért több európai hatalom is létrehozott Nyugat-Afrikában gyarmatokat és kereskedőtelepeket, ahonnan a rabszolgákat hajókon indították útnak Amerikába. A „kisebb” gyarmatosítók törekvései viszont hamar elhaltak, elsősorban azért, mert nem volt közvetlen kapcsolatuk az Atlanti-Óceánnal. A kisebbek közé tartozott Dánia, Lengyelország, Poroszország és Svédország.
Míg az angolok és a portugálok általában egyenesen az amerikai gyarmataikra szállították a rabszolgáikat, a kisebb gyarmatosítók a két naggyal, Franciaországgal és Spanyolországgal összefogva a Karib-térségben (Barbadoson, Haitin) hoztak létre elosztóközpontokat. A karibi szigetvilág hírhedt volt a cukornádültetvényekről: a felszabadulás után voltak olyan ültetvényesek, akik napidíj ellenében újra alkalmazták a felszabadított rabszolgákat, ám utóbbiak közül sokan annyira meggyűlölték az egészet, hogy felszabadításuk után nem mentek el dolgozni, inkább éhen haltak – emlékeztet Pálfi László.
Az Afrika-szakértő külön kitért a mai arab világra, ahol azért még mindig találunk a rabszolgatartásra utaló jeleket. Az iszlám vallás egyébként lehetővé teszi a kaffírok, azaz a „hitetlenek” rabszolgává tételét. Hitetlennek minősül az olyan vallás követője, aki Mohamed színre lépése előtt nem rendelkezett könyvalapú vallási kinyilatkoztatással.
Az arab rabszolgakereskedelem Afrika északi részén és keleti partjain zajlik az ókor óta napjainkig.
Ezért tért át a történelem során számos afrikai törzs az iszlám vallásra, és csatlakozott rabszolgavadászként az üzleti tevékenységhez. Az arab világ számos nagy utazója tevékenykedett rabszolga-kereskedőként is, például a XIV. század tudós utazója, Ibn Battutának ugyancsak voltak (elsősorban női) rabszolgái. Bár az iszlám államok csatlakoztak a rabszolgaságot betiltó egyezményekhez, rabszolgák és kvázi rabszolgaként dolgoztatott emberek még mindig jelen vannak az iszlám világban, elég csak a 2022-es katari labdarúgó-világbajnokság építési munkálataira gondolni.
A gyarmati múlt megvilágításakor rögtön láthatók a szemben álló felek, amelyek a marxista amerikai író, Carl Oglesby „Globális Észak – Globális Dél”, valamint a neokonzervatív brit történész, Niall Ferguson a „Nyugat és a többiek” ellentétpárokkal írhatók le. A Globális Dél, vagy a „többiek” oldalán találjuk Afrikát, szinte egész Ázsiát (Japán, Dél-Korea és Oroszország Urálon túli területei nélkül!), valamint Latin-Amerikát. Ennek a tömbnek vannak az egykori gyarmattartókkal szembeni történelmi sérelmei – idézi fel a történelmi visszatekintést az Afrika-szakértő.
A XXI. században az afrikai országok és az Amerikába hurcolt rabszolgák kárigényei ismét terítékre kerültek. Számukra az alapot a II. világháborút követően a Német Szövetségi Köztársaság által fizetett holokausztkárpótlások jelentik. A párhuzamok nem előzmény nélküliek, hiszen többek közt Hannah Arendt, a Németországból elszármazott amerikai zsidó filozófus is párhuzamot fedezett fel a gyarmatosítók afrikai praktikái és a nácik által hangsúlyosan Kelet-Európában véghezvitt holokauszt között.
A 2020-as évek elején Németország gyarmati történetének felemás rendezése kavarta fel az állóvizet: az utolsó Merkel-kormány még tető alá hozott Namíbiával egy kártérítési szerződést, amelyet fejlesztési hozzájárulások formájában fog Berlin teljesíteni, a Scholz-kormány pedig Frank-Walter Steinmeier szövetségi elnök 2023 novemberi tanzániai látogatása után helyezhet kilátásba hasonló megoldást.
A rabszolgakereskedelemmel kapcsolatos követelések elsődleges célpontja azonban nem Németország. Az afrikai és karibi országok részére összeírt kártérítés összege 23 és 108 ezer milliárd (!) amerikai dollár lenne a 2023. június 8-án megjelent Report on Reparations for Transatlantic Chattel Slavery in the Americas and the Caribbean (Jelentés az amerikai és karibi transzatlanti rabszolgakereskedelmi kártérítésről) összeállítói szerint, amely legfőként Dániát, Franciaországot, Hollandiát, Spanyolországot, Svédországot és az USA-t terhelné. Ezen összegek azért nagyon keményen megterhelnék az érintett államok költségvetését. A jelentés készítői a megjelölt pénzösszeget az amerikai kontinensen élő feketék között osztanák szét. 2023 novemberében aztán a követelés mögé beállt az Afrikai Unió is, amely gyakorlatilag az összes afrikai országot tömöríti, ezért az sem kizárt, hogy a követelt összeg a továbbiakban nőni fog – tette hozzá Pálfi László.
Az előző évtizedben az afrikai államok kártérítési igényei elsősorban a gyarmatokról elhozott műkincsekre irányultak, amelyben részsikereket értek el. Ilyen volt, amikor Emmanuel Macron vezetésével Franciaország 26 műkincset adott vissza egykori nyugat-afrikai gyarmatának, Beninnek 2018-ban. Hasonló lépésről tudunk Nagy-Britannia és Irak esetében, amikor a londoni kormány négyezer műkincset adott vissza Bagdadnak.
A nagy összegű kártérítési igények kifizetése viszont kevésbé valószínű, mert a nyugati országok a koronavírus és az ukrajnai háború költségeit is nehezen viselik, másrészt ugyancsak figyelembe kell venni azt, hogy a sérelmet elszenvedett felek már nem élnek. Könnyen elképzelhető, hogy az afrikai államok esetében a Namíbiára alkalmazott „német modell” lehet megvalósítható.
(Borítókép: Kézzel faragott ghánai koporsókat visznek a koporsóhordozók végső nyughelyükre az afrikai temetkezési területen 2003. október 4-én New Yorkban. Az afrikai rabszolgák földi maradványait tartalmazó mintegy 400 koporsót temetik újra, miután egy évtizeddel ezelőtt egy manhattani építkezés során feltárták őket. Fotó: Stephen Chernin / Getty Images)