14 év után kormányváltásra kerül sor az Egyesült Királyságban, ahol a Rishi Sunak vezette Konzervatív Pártot a Keir Starmer-féle Munkáspárt követi. Ugyanakkor a mostani választás nem kizárólag a kormányváltásról szólt, hiszen az eredményekből ezenkívül megannyi változást lehet kiolvasni – a kérdés, hogy ez további trenddé változik-e. 5+1 pontban elemezzük ki a brit parlamenti választás eredményeit.
Július 4-én tartottak parlamenti választások az Egyesült Királyságban, ahol – mint már a felvezető cikkünkben is írtuk – a legnagyobb kérdés nem az volt, hogy ki fogja nyerni a választásokat, hanem hogy a Keir Starmer vezette Munkáspárt mekkora vereséget mér a 14 éve kormányzó, ám Boris Johnson 2022-es bukása óta lényegében válságban lévő Konzervatív Pártra.
Az előzetes mandátumbecslések szerint akár az is elképzelhető lett volna, hogy Rishi Sunak miniszterelnök vezényletével a toryknak is vezetett párt végül 100 mandátum alatt marad a 650 fős westminsteri parlament alsóházában, a Képviselőházban, de ezt a megaláztatást végül elkerülték,
azonban a Konzervatív Párt így is elképesztő számú, 251 mandátumot vesztett, így mindössze 121 képviselőjük lesz a július 9-én alakuló Képviselőházban.
Ráadásul – mint azt az eredményekről beszámoló cikkünkben is megjegyeztük – a párt nemcsak sok, korábban torybástyának számító körzetben maradt alul a Munkáspárt vagy a Liberális Demokraták jelöltjeivel szemben, hanem olyan, országosan ismert, a brit politikát évek óta meghatározó politikusok vesztették el mandátumaikat, mint Jacob Rees-Mogg, Johnny Mercer veteránokért felelős miniszter, vagy akár a III. Károly koronázása alatt világszenzációvá váló Penny Mourdant, akit sokan a választások után a párt egyik lehetséges elnökeként tartottak számon.
De mi olvasható ki a választási eredményekből, és milyen közép- és hosszú távú trendek következhetnek a brit politikában a mostani választás után?
A Munkáspárt kampányközpontjában már az este tizenegykor nyilvánosságra hozott exit poll után nagy lehetett az öröm, hiszen már akkor biztos volt, hogy a választást követően a pártnak meglesz a parlamenti többsége.
Végül ez magyar idő szerint nagyjából reggel hatkor immáron hivatalossá vált, amikor a kihirdetett körzetekben már megszerezték a többséghez szükséges 326 mandátumot – pártelnökük és egyben miniszterelnök-jelöltjük, Keir Starmer ekkor örömittasan állt kamerák elé, és kijelentette, hogy pártja készen áll az előtte álló nagy feladatokra.
Ugyanakkor hiába szerezték meg a mandátumok 63 százalékát, ez a siker nem kizárólag Starmer pártvezetésének és a jelölteknek köszönhető.
Egyrészt aláhúzva, hogy nem lehet elvitatni az érdemeiket, de – a magyarországi számításhoz hasonlóan – a Munkáspártnak is részben a választási rendszer miatt jött össze a kétharmados többség. Nagy-Britanniában – tehát Angliában, Walesben, illetve Skóciában – ún. FPTP választási rendszer működik (Észak-Írországban más módon osztják ki a mandátumokat), azaz a 650 mandátum sorsáról egyéni körzetekben döntenek, a mandátumot pedig az a jelölt kapja, aki akár csak egy szavazattal is többet szerez a másodiknál.
Ha minden jelöltre adott szavazatot összeadunk a pártokra adott szavazattá, akkor a Munkáspártra a britek 34 százaléka szavazott, ami így is szép eredmény, de messze nem kétharmad – ugyanakkor igaz, választást az adott választási rendszer szerint kell nyerni, nem pedig másképp.
A győzelmük részint két dolognak köszönhető:
Ehhez pedig hozzájön az is, hogy időközben Skóciában a skót függetlenségért küzdő, baloldali-progresszív Skót Nemzeti Párt (SNP) mögül is belső válságok miatt kihátráltak a szavazók, ami szintén megkönnyítette a Munkáspárt sorsát – a Munkáspárt ugyanis az elmúlt száz évben csak ritkán tudta úgy megszerezni a mandátumok abszolút többségét, hogy Skóciában nem szerepelt jól.
Starmerék boldogsága azonban nem tarthat túl sokáig. Az elmúlt 14 év tory kormányzása sok problémát okozott az Egyesült Királyságnak, amelyek közül a két legégetőbb a lakhatási és az azzal kéz a kézben járó megélhetési válság, valamint az elmúlt 14 év folyamatos kiadáscsökkentő kormányzati politikája miatt a brit egészségügyi rendszer, az NHS hiányosságait kell megoldaniuk – a várólisták hosszúak, miközben az orvosok és az ápolók is elégedetlenek a viszonylag alacsony bérük miatt.
Így ugyan Starmerék most nagyot nyertek, ami nagy felhatalmazással jár, azonban ehhez nagy felelőség és vélhetően nagy választói elvárások is párosulnak.
Az pedig a jövő kérdése, hogy ezeknek az elvárásoknak meg tudnak-e felelni, hiszen ezek nem egyszerű feladatok, a jó kormányzáshoz pedig már teljesen más kvalitások kellenek, mint egy sikeres kampányhoz. Emellett elképzelhető, hogy a változás reményében szavazó britek egy része rövid időn belül szeretne kézzel fogható eredményeket a kormánytól, amit a saját életük javulásában érzékelhetnek.
És ehhez még az is társul, hogy a Munkáspárton belül is vannak törésvonalak, főleg a Gázai övezetben lévő humanitárius válság miatt. Emiatt jelenleg egyszerre jó érzés, másrészt pedig hatalmas teher Keir Starmernek lenni.
Az, hogy 2022 óta a Konzervatív Párt nincs túl jó helyzetben, az egy finom megfogalmazás. 2022-ben ugyanis a botrányt botrányra halmozó Boris Johnson végül csak lemondott, akit először Liz Truss követett egy konfliktusokban gazdag elnökválasztás után, azonban Johnson utódja az Egyesült Királyság élén tiszavirág-életűnek bizonyult, így Rishi Sunak kapta meg a kormányrudat az addigra rendkívül népszerűtlen kormány megmentésére.
Sunak elég nehéz helyzetben örökölte a pártot, hiszen Johnson botrányai, illetve Truss rendkívül népszerűtlen, leginkább a leggazdagabbakat segítő adócsökkentési terve miatt a párt támogatottsága bezuhant.
Ugyan Sunak tudott felmutatni bizonyos sikereket a kormány élén, például Johnson után sokkal nyugodtabbá vált az ország – Johnson ugyanis a polarizációval próbált magának politikai tőkét kovácsolni –, ráadásul az egyik legnehezebb kérdésben, az ún. északír protokollban is óriási eredményeket sikerült elérnie.
Az Európai Bizottsággal megállapodott egy új, Észak-Írországot érintő keretrendszerben, ráadásul sikerült az északír protokoll miatt az északír parlament és kormány munkáját ellehetetlenítő unionista DUP-t rábírnia, hogy ne akadályozzák tovább Észak-Írország politikai működését.
Azonban hiába ezek az eredmények, a Konzervatív Párt tipikus brexiter, angol szavazóit nem érdekli, mi történik Manchestertől északra az országban.
További nagy sikereket már egyáltalán nem sikerült Sunaknak felmutatnia, ráadásul az északír protokoll problémájának megoldása az átlag brit választó számára egy nem kézzelfogható, a mindennapi életét nem befolyásoló eredmény, amivel nem tudta visszaszerezni a toryk felé időközben megbicsaklott bizalmat.
Emellett szakpolitikai tervei (kétszer is felállított egy ötpontos listát) megbuktak, ahogy ő maga is több botrányba keveredett feleségéne adókerülési ügyétől kezdve a szerencsétlen nyilatkozatain át egészen a korrupció gyanújáig. Ráadásul az sem segítette Sunakot, hogy gazdagabb III. Károly királynál, így kormányfőként nehezen tudta elhitetni a választókkal, hogy át tudja élni az átlagember mindennapi problémáit, pláne arra megfelelő megoldást találni – a kampány során például, amikor arról kérdezték, mit ért az alatt, hogy gyerekkorában családja nem mindent engedhetett meg magának, akkor a megélhetési válság közepén konkrét példaként egy fizetős csatornával való rendelkezést említett.
Így nem véletlen, hogy a párt támogatottsága rendkívül bezuhant, így a britek valamilyen változást szerettek volna az országban, és ezek miatt már szinte egy éve biztos volt, hogy a választást követően kormányváltás következik.
A kormány sikertelensége párton belüli harcokká is változott, ami a mostani vereség után tovább szélesedhet.
A választás előtt több ízben is felmerült, hogy a párttagok megbuktatnák Sunakot, hogy egy nála népszerűbb jelölttel próbálják megmenteni a saját mandátumaikat, és csökkenteni a vereség mértékét – vagy akár győzni –, azonban ez végül nem történt meg, helyette inkább udvariasan meghagyták a bukás lehetőségét Sunaknak.
A párt éves konferenciáján és a párton belül szervezkedő különböző csoportok már a választás előtti évben megmutatták, hogy továbbra is fennáll a párton belüli brexiter és maradáspárti törésvonal, csak az időközben átalakult a Sunakhoz hasonló moderáltak és a Johnsonhoz vagy Suella Bravermanhez kötődő jobboldali, bizonyos esetekben akár szélsőjobboldaliak közötti harccá.
A választás után a párt új elnököt választ magának, ahol a folyamat során továbbra is ez a szembenállás lesz tapasztalható, ugyanakkor a Nigel Farage fémjelezte Reform UK előretörése miatt vélhetően a párt még inkább jobbra tolódik – csakúgy, mint David Cameron idején a brexitnépszavazás kiírásával, majd pedig a brexit megszavazása után.
Nigel Farage eddig több párttal, a kizárólag az EU-ból való kilépéssel kampányoló UKIP-vel, majd a brexit megszavazása után a Brexit Partyval próbált mandátumot szerezni a westminsteri parlamentbe, azonban korábbi hét próbálkozása során megbukott – egészen idáig.
Farage politikai karrierje során először szerzett mandátumot a brit parlamentbe, ráadásul az időközben Reform UK-re átnevezett pártja rögtön négy mandátumhoz jutott, ami ugyan eltörpül a 650 fős testületben, azonban Mr. Brexit így is elégedett lehet az eredményeket illetően.
Farage pártja ugyanis az összes szavazat 14,3 százalékát szerezte meg.
Azonban mint fentebb jeleztük, a választási rendszernek köszönhetően ez mindössze négy mandátumot ért.
Azonban Farage már korábban is ért el politikai sikereket mandátum nélkül is – részint neki köszönhető, hogy a brexitnépszavazás megvalósult, hiszen az EP-választásokon szerzett győzelmeivel a toryk (tévesen) úgy érezték, hogy egy jobboldali kihívójuk is akadt.
Viszont idén Farage valóban megjelent a toryk jobboldali kihívójaként.
Egyrészt sok helyen a Reform UK jelöltjei, beelőzve a konzervatívokat, második helyezést értek el – emiatt is tartottak a politikai visszatérésétől a Konzervatív Pártban –, ráadásul több helyen is a párt jelöltjeire adott szavazatok voltak a különbség, hogy a toryk megőrzik-e széküket, vagy azt a Munkáspárt vagy a Liberális Demokraták jelöltjei szerezik meg.
Ez pedig nem mindennapi a brit politikában, hiszen a választók többnyire olyan jelöltekre szavaznak, akiknek valódi esélyük van a mandátumszerzésre, ezért sokszor nem is azokat a jelölteket ikszelik, akiknek a nézetei és programja közelebb áll hozzájuk, hanem egy ahhoz hasonló jelöltre – a jobboldalon eddig ez úgy nézett ki, hogy a Farage-pártok szimpatizánsai inkább leszavaztak a konzervatívokra, mintsem hogy a szavazatuk ne érjen semmit, azonban ez idén megváltozott.
A legnagyobb kérdés, hogy Farage-ék mit tudnak kezdeni ezzel. Mr. Brexit kitűzött célja a választás előtt az volt, hogy a jobboldalt átvegye a toryktól, ugyanakkor a Reform UK-nek nincs elég tagja, helyben nem annyira beágyazottak, ráadásul a pártnak nincs kiépítve országos hálózata, ezért ez jelenleg inkább tűnik vágyálomnak, mintsem valóban elérhető célnak.
Így amit már korábban megjegyeztünk, jelenlétével a párt biztos, hogy még inkább jobbra tolja a torykat, azonban ha Farage komoly pártépítésbe kezd és a médiapolitizálás mellé helyben, a szavazók szintjén is értelmezhető politikát folytatnak, akkor kinőheti magát egy Liberális Demokratákhoz hasonló párttá, akik önkormányzati választásokon jó eredményeket érhetnek el, míg a westminsteri választásokon célzott kampánnyal tisztes eredményt fognak tudni majd felmutatni.
Ha pedig valahogy a libdemekkel és a Zöldekkel sikerülne megváltoztatni a jelenlegi többségi választási rendszert egy arányossá, akkor még befolyásosabb párttá válhatnának – bár ez jelenleg rendkívül valószínűtlen.
Sok országban a pártok leginkább országos politikát folytatnak, negligálva a helyi problémákat, kérdéseket és az azokra adandó válaszokat.
Azonban a Liberális Demokraták térnyerése és a Zöldek négy mandátuma bizonyítja, hogy a választóknak igenis fontosak a helyi kérdések.
Mindkét párt célzott stratégiát valósított meg, a különbség annak méretében volt. A libdemek örök harmadikként jól beágyazottak a helyi önkormányzatokban, így képben vannak az adott körzet problémáival – a problémák ismerete miatt pedig azokra jó megoldási terveket mutathatnak be a kampány során, amikkel a választók rezonálhatnak.
Az Ed Davey vezette párt pedig párhuzamosan két kampányt vitt. Miközben országosan a párt vezetője látványos és érdekes kampányelemekkel tűnt ki a két szürke jelölt, Keir Starmer és Rishi Sunak közül – amikkel egyébként a párt számára fontos témákra irányította rá a figyelmet –, a körzetek jelöltjei Davey iránymutatásán kívül többnyire helyi problémák megoldását ígérték – ráadásul sikeresen, hiszen a párt az eddigi 11 mandátumát összesen 71-re növelte.
Ugyanez igaz a Zöldekre is, akik ugyan elmaradnak az Ed Davey vezette párt nagyságától, de így is sok önkormányzati hellyel rendelkeznek, a tudatosan megcélzott körzetekkel pedig sikerült megnégyszerezniük mandátumaik számát – egy helyett immáron négy képviselővel lehetnek jelen, köszönhetően a helyi témák mellett a Keir Starmer vezetésével egy Tony Blair-i neoliberális fordulaton átesett Munkáspárt baloldali kritikájának.
Skócia már több mint egy évtizede a függetlenségi célokat kitűző Skót Nemzeti Párt (SNP) felségterülete. A skót parlamenti választásokon mindig fölényesen győztek, míg a westminsteri – tehát a nagy-britanniai – választásokon szinte a legtöbb körzetet behúzták, amivel több mandátumuk volt, mint az egész országban működő Liberális Demokratáknak vagy Zöldeknek.
A párt annak ellenére vált a skót politika domináns pártjává, hogy a 2014-es függetlenségi népszavazásuk megbukott, ugyanakkor legnagyobb erejük abban mutatkozott meg, hogy mind a westminsteri, mind a skót választások során a legfőbb kérdéssé a skót függetlenséget emelték, ami kapcsán szinte egyedüliként álltak szemben az ország más részein is működő unionista pártokkal szemben.
Azonban a mostani eredmény megmutatta, hogy a skótokat leginkább nem a függetlenség kérdése motiválja.
Már korábban – a párt botrányai és az ezek miatti támogatottságcsökkenés kapcsán – írtunk egy cikket a Szemünk láttára hullik szét a skót függetlenség álma címmel, ami a mostani választás után még inkább biztossá vált.
A párt mind a hat glasgow-i körzetet elvesztette a Munkáspárt jelöltjeivel szemben, ráadásul mindössze 9 mandátuma lesz a következő Képviselőházban, ami a maga nemében még a toryk mandátumvesztésénél is hatalmasabb visszaesés a párt részéről.
A mostani választás megmutatta, hogy Skóciában immáron nem a függetlenség kérdése a legfőbb törésvonal a pártok között, és a választók nem az alapján szavaznak, hogy ki szeretne egy független Skóciát.
Ez részben annak köszönhető, hogy a párt Nicola Sturgeon lemondásával egy negatív spirálba került, és az eddig csak a párt belsejében meglévő ellentétek a nyilvánosság számára is ismertek lettek, amelyek mellé kormányzati sikertelenségek is párosultak.
A világ minden demokráciájában az egyik legnagyobb probléma a társadalom polarizációja. A különböző világnézetekkel rendelkező emberek képtelenek egymást megérteni, de sokszor még az akarat sincs meg ehhez, mondván, az emberek úgy vélik, hogy a tőlük eltérő véleménnyel rendelkezőknek egyszerűen nincs igazuk.
Azonban hiába gondoltuk azt, hogy Nagy-Britanniában az EU-ból való kilépés és maradás kapcsán polarizálttá vált a társadalom, a választók erre most rácáfoltak.
A mostani választáson ugyanis nagyon sok, eddig biztos konzervatív körzetben döntöttek úgy a választók, hogy a toryk helyett az eddig alulmaradt kihívókra, a Munkáspárt vagy a Liberális Demokraták jelöltjeire szavaznak.
Ebből az információból több következtetést is le lehet vonni.
Egyrészt az Egyesült Királyságban egy ellenzéki pártnak nem elég kizárólag a kormányzó pártot kritizálni ahhoz, hogy megnyerje a választást.
Másrészt pedig a választáson most alulmaradó Konzervatív Párt számára ez azt jelenti, hogy az elkövetkezendő időszakban nem lesz elég a politikájukat mindössze a leendő Starmer-kormány kritikájára felhúzni, amellé potens, a választóknak tetsző alternatívát is kell állítaniuk, amennyiben legkésőbb öt év múlva le szeretnék cserélni ellenzéki szerepüket.
Amennyiben a toryk számára ez nem sikerül, akkor a következő választáson akár a Liberális Demokratákhoz hasonló középpárti helyzetbe is kerülhetnek, miközben a Reform UK épp próbálja tőlük elvenni a jobboldal vezetését.
Miközben utóbbi jelenleg nem tűnik túl valószínűnek, az már biztosnak mondható, hogy a toryknak mindenképpen változtatniuk kell jelenlegi politikájukon – hogy ezt további jobbratolódással vagy pedig a mainstreamhez való visszatéréssel próbálják elérni, azt majd a következő évek döntik el. Ahogy azt is, hogy ez mennyire lesz sikeres próbálkozás.
(Borítókép: Keir Starmer London központjában a 2024-es parlamenti választások eredményváróján 2024. július 5-én. Fotó: Jeff Moore / PA Images / Getty Images)