Izrael támadásai Irán szövetségesei ellen felgyorsíthatják a perzsa állam erőfeszítéseit arra, hogy kifejlessze saját nukleáris képességeit. A kérdés, ha ezt megteszi, mihez fog kezdeni új geopolitikai pozíciójával.
A közelmúltban, a Hamász, a Hezbollah és az Irán által támogatott jemeni fegyveresek elleni izraeli csapások után iráni tisztviselők arra célozgattak, hogy Izrael hadműveletei arra késztethetik Iránt, hogy atomfegyvereket fejlesszen ki. Mások azt sugallták, hogy Ali Hámenei ajatollah, Irán legfelsőbb vezetője visszavonhat egy korábbi fatvát, vagyis vallási rendeletet, amely kizárja az atomfegyverek gyártását. A rezsim bővíti az urán tisztítására használt centrifugák számát és kifinomultságát. Mostanra nagy készlettel rendelkezik közel fegyverminőségű alapanyagból. Elképzelhető, bár egyelőre nem valószínű, hogy Hámenei úgy dönt, a saját polgárai által sem kedvelt és az izraeli támadásokkal szemben sebezhető rezsim védelmének egyetlen módja az lenne, ha atomfegyverekre tenne szert – írja elemzésében a The Economist.
Amikor szeptember végén egy izraeli bomba megölte Hasszán Naszrallahot, a Hezbollah vezetőjét, nem csak egy félelmetes milíciát fejezett le, amely gyakori rakétatámadásaival mintegy 60 ezer izraelit űzött el otthonából. Komoly csapást mért az „ellenállás tengelyére” is, az Irán által koordinált proxierők konstellációjára, amelyet a perzsa állam évtizedek óta használ Izrael és a közel-keleti nyugati érdekek fenyegetésére és támadására. A Hezbollah elleni jelenlegi támadás mellett az, hogy Izrael egy éve összezúzta a Hamászt a Gázai övezetben, nagymértékben csökkentette a perzsa állam képességét arra, hogy komoly fenyegetéseket működtessen külföldön. Ezek
a vereségek viszont arra késztethetik Iránt, hogy az elrettentés másik fő formájához, a nukleáris fegyverprogramjához folyamodjon.
Az első kérdés, hogy milyen arzenál megszerzésére törekszik Irán. Egy atomfegyverekkel rendelkező országgá válás inkább egy spektrum, mint egyetlen pont. Az ilyen fegyverekhez három dologra van szükség:
Irán nem biztos, hogy mindezeket egyszerre készíti el. Előállíthatna fegyverminőségű anyagot anélkül, hogy életképes robbanófejet gyártana, vagy megépíthetne egy robbanófejet megfelelő hordozórendszer nélkül – írja a lap.
Irán megépíthetne úgy is egy komplett fegyvert, hogy Izraelhez hasonlóan tartózkodna attól, hogy bejelentse, ezt bizony szép csendben megtette. Az ilyen titkolózás mögött az a szándék állhat, hogy a nukleáris fegyverek elrettentő előnyeit a diplomáciai költségek viselése nélkül élvezheti. Teljesen titokban is építhetne fegyvert, feltételezve, hogy az elrettentő hatás továbbra is fennállna, mivel a külföldi hírszerző ügynökségeknek lenne némi fogalmuk arról, hogy mire készül. Világosabban jelezhetné szándékait a nemzetközi ellenőrök kiutasításával, az atomsorompó-szerződésből való kilépéssel és a fatva felmondásával. Vagy végezhetne egy nukleáris tesztet, ami garantálná, hogy van egy működő eszköze, és demonstrálhatná a világnak a képességeit, de egyben nemzetközi felháborodást is kiváltana.
Akár nyíltan, akár titokban lépi át Irán a nukleáris küszöböt, ezután meg kell választania, hogy hány bombát építsen, és hogyan telepítse azokat. Akárcsak Izrael az 1960-as években, építhetne csak néhány eszközt, abban a reményben, hogy a szimpatizáns hatalmak a segítségére sietnek, amikor fenyegetés éri, hogy elkerülje a nukleáris háborút.
Irán problémája az, hogy nincsenek egyértelmű pártfogói:
nem biztos, hogy Oroszország közbelépne, hogy megmentse a rezsimet. A második lehetőség India utánzása lenne. Ez egy nagyobb, bár még mindig szerényebb arzenál kiépítését jelentené, amely túlélné az ellenség első csapását, és lehetővé tenné a későbbi megtorlást.
Egy évtizeddel ezelőtt sok szakértő és tisztviselő úgy vélte, hogy az indiai opció Irán legvalószínűbb útja. Vonzó lenne az iráni vezetők számára, akik szoros ellenőrzés alatt tartanák a fegyvereket – ahogyan a vegyi fegyverek esetében is tették a múltban –, ahelyett hogy a terepen lévő parancsnokokra ruháznák át a használatukhoz szükséges hatásköröket.
Az elmúlt években azonban Irán számításai megváltozhattak. Úgy tűnik, hogy a katonai szakadék Izraellel szemben tovább nőtt. Ami még rosszabb, a rezsim sebezhetőbbé vált otthon, ahol egyre nagyobb az elégedetlenség. Katonailag is egyre merészebbé válik, amint azt januárban a Pakisztán, áprilisban pedig az Izrael elleni rakétatámadásaival mutatta meg. Egy olyan Iránban, amely – talán Hámenei halála után – úgy dönt, hogy atomfegyvereket épít, a fegyveres erők valószínűleg erősebbek lesznek, ami tovább súlyosbítja ezeket a tendenciákat.
Irán felbátorodott tábornokai talán egy harmadik lehetőséget részesítenének előnyben: a pakisztáni modellt, amelyben sokkal nagyobb arzenált építenének – több száz, nem pedig több tíz robbanófejet –, amelyet úgy terveznének, hogy egy konfliktusban elsőként és korán bevethető legyen, hogy elhárítsa még a kisebb hagyományos katonai fenyegetéseket is. Ehhez kis méretű nukleáris fegyverek építésére lenne szükség, amelyek számos helyre telepítve biztosítanák, hogy válsághelyzetben bevethetők legyenek, és amelyek használatának hatáskörét a terepen lévő parancsnokokra ruháznák át.
A választás egy második kérdéssel függ össze: hogyan alakítaná Irán viselkedését egy nukleáris képesség? Kenneth Waltz politológus 1981-ben publikált egy esszét A nukleáris fegyverek elterjedése: Többet vagy jobbat? címmel, amelyben azt állította, hogy az országok hajlamosak nagyobb biztonságban érezni magukat és így óvatosabbá válni, ha nukleáris fegyverekkel rendelkeznek.
Kivétel nélkül bebizonyosodott, hogy aki atomfegyverhez jut, az óvatosan és mértéktartóan viselkedik
– érvelt Waltz évekkel később Iránra hivatkozva.
Sokan azonban elborzadtak ezektől az érvektől. Scott Sagan politológus két ellenérvet is felhozott. Az egyik az a kockázat, hogy a nukleáris anyagokat ellophatják, vagy eladhatják terroristáknak, akár a rezsim korrupt tagjai, akár magának a rezsimnek a hozzájárulásával. A második, hogy a fegyverek „nukleáris pajzsként” szolgálhatnak, ami lehetővé tenné Irán számára, hogy agresszívabbá váljon, abban a biztos tudatban, hogy válaszul nem érheti támadás. Sagan szerint éppen ez történt Pakisztánnal: az ország fegyveres erői 1999-ben megengedték, hogy félkatonai csoportok és álcázott csapatok behatoljanak az India által ellenőrzött területre, részben azért, mert Pakisztán egy évvel korábban szerzett atomfegyvereket, ami magabiztosabbá tette a legfelsőbb vezetést. Hasonlóképpen Észak-Korea, miután 2006-ban végrehajtotta első nukleáris kísérletét, 2010-ben megtorpedózott egy dél-koreai hajót.
Ez a kérdés azonban nem egyértelmű. A nukleáris fegyverek
biztonságot nyújtanak, de nem teljes védettséget a támadással szemben.
A lap szerint Argentína 1982-ben Nagy-Britannia nukleáris képességei ellenére megszállta a Falkland-szigeteket. Irán saját rakétacsapásai Izrael és Pakisztán ellen – mindkettő nukleáris fegyverzettel rendelkező állam – bizonyítják, hogy a nukleáris pajzsnak vannak lyukai. Ráadásul Pakisztán hajlamos arra, hogy iszlamista proxikat fogadjon saját területén, ám India ennek ellenére is légicsapásokat indított ellenük 2019-ben. Irán inkább a határaitól távol eső, külföldön tevékenykedő csoportokat támogatta. Tehát hacsak Irán nem terjeszti ki nukleáris ernyőjét Irak, Libanon, Szíria és Jemen fölé – ami valószínűtlen kilátás, nem utolsósorban azért, mert ehhez egy nagyon nagy arzenálra lenne szükség, kifinomult parancsnoksággal és irányítással, amely képes lenne többszöri csapást túlélni –, ezek a csoportok továbbra is ki lennének szolgáltatva az amerikai és izraeli tűzerőnek.
(Borítókép: Irán első hiperszonikus rakétájának, a Fattahnak a makettje egy mecset mellett Teheránban 2024. április 15-én. Fotó: Morteza Nikoubazl / NurPhoto / Getty Images)