A november 5-i amerikai elnökválasztás eredményének nem csupán az Egyesült Államok jövője, illetve a nemzetközi viszonyok és a geopolitikai folyamatok szempontjából van jelentősége, hanem – ahogy a korábbiakban is – meghatározza majd a magyar–amerikai kapcsolatokat. Orbán Viktor és a kormány Donald Trump győzelmére vár. Mi vezetett idáig? Balogh Máté Gergely történészt, Amerika-szakértőt és Fekete Rajmund Amerika-szakértőt, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatóját többek között arról kérdeztük, hogy a 2010-es kormányváltás idején honnan indultak a magyar–amerikai kapcsolatok és hova jutottak 2024-re az Orbán-kormányok alatt.
„Ha az alapokat nézzük, Magyarország és az Egyesült Államok NATO-szövetségesek, magyar és amerikai katonák jelenleg is szolgálnak együtt, például a Balkánon. A gazdasági kapcsolatok is erősek, Magyarországra a teljes külföldi működőtőke-befektetések 9 százaléka Amerikából érkezik, és folyamatosan nő a két ország közötti kereskedelem. Emellett természetesen nem teljesen felhőtlen a kétoldalú kapcsolat, vannak vitás kérdések a két kormányzat között” – jelentette ki Balogh Máté Gergely, utalva arra, hogy a magyar–amerikai kormányközi viszonyt a politika változásai is befolyásolják, és ebből a szempontból kiemelkedően fontosak az amerikai választások.
Ezen kívül fontos állomások a csúcstalálkozók is, Orbán Viktor Barack Obama elnöksége alatt egyszer, Donald Trump alatt kétszer látogatott az Egyesült Államokba. Nem közvetlenül Magyarországgal kapcsolatos, de minket is erősen érint, hogy az Ukrajnában zajló háború kirobbanása óta a közép-európai térségre fokozott figyelem irányul, ebből a szempontból fontos 2022. Magyarország az ország méretéhez képest fokozott súllyal jelenik meg az amerikai politikai diskurzusban – jó vagy rossz értelemben, de az Orbán-kormány megítélése az amerikai politikai viták része lett
– mutatott rá a szakértő.
Arra is felhívta a figyelmet, hogy az egyes elnöki adminisztrációktól függetlenül a két ország kormányzata közötti politikai viták általában kevéssé hatnak ki a kétoldalú gazdasági kapcsolatokra, amelyek töretlenül fejlődtek az elmúlt tizennégy évben. Vannak azonban kivételek, például 2022 júniusában az Egyesült Államok felmondta a magyar–amerikai kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezményt. „Érthető, hogy ennek komoly hatása lehet a gazdasági kapcsolatokra is” – jegyezte meg Balogh Máté Gergely.
Védelmi téren fontos változás volt, hogy Donald Trump elnöksége alatt az Egyesült Államok ragaszkodott hozzá, hogy Magyarország – és a többi NATO ország – korábbi vállalásának megfelelően legalább nemzeti összterméke 2 százalékának megfelelő összeget költsön a honvédelemre – Magyarország ezt tartja is. Továbbá 2019-ben a két ország védelmi együttműködési megállapodást írt alá.
„2010-ben a második Orbán-kormány megalakulása egybeesett az első Obama-adminisztráció időszakával, és valójában már akkor mutatkoztak jelei annak, hogy az úgynevezett amerikai demokráciaexport mellé egyfajta identitáspolitikai export is társult, amely a 2020-as évtől kezdődően a Biden-adminisztráció idején csúcsosodott ki” – állapította meg Fekete Rajmund.
Ő is arról beszélt lapunknak, hogy míg politikai téren már-már ellenséges viszony alakult ki a demokratákkal, adminisztrációktól függetlenül a gazdaságban, a védelmi kérdésekben és a belbiztonsági területen is szoros kapcsolat van Magyarország és az Egyesült Államok között. Emlékeztetett rá: nemrégiben a Terrorelhárítási Központ az amerikai titkosszolgálatoktól tudta meg, hogy védett személyek ellen terveztek fegyveres támadást fiatalok október 23-án.
Politikai értelemben azonban egyértelműen ideológiai törésvonal van a demokraták és az Orbán-kormány között. Míg a magyar miniszterelnök a szuverenista nemzetállamok gondolata mellett kötelezte el magát, addig a demokrata adminisztrációk, tulajdonképpen már a kétezres évek óta egy globalista, államok felettiségben gondolkodnak
– mondta a szakértő.
Az amerikai politikához való magyar hozzáállással kapcsolatban Balogh Máté Gergely megjegyezte: jelenleg evidenciának tűnik, hogy a republikánus adminisztrációknak jó a viszonya a magyar kormánnyal, míg a demokratákkal kevésbé, de nem volt ez mindig így.
„Egy szeptemberi interjúban (a Hit Rádióban – szerk.) Schiffer András arról beszélt, hogy még 2011-ben, Obama elnöksége alatt, Eleni Kounalakis nagykövet arra próbálta rávenni: vegyen részt a Fidesz által kezdeményezett alkotmányozási folyamatban. Ez a hozzáállás alapvetően megváltozott Hillary Clinton külügyminiszter 2011-es látogatása után, és az Obama-kormányzat egyre inkább igyekezett nyomást gyakorolni a magyar kormányra” – magyarázta az Amerika-szakértő.
Eleni Kounalakis 2010 januárja és 2013 júliusa között volt az Egyesült Államok budapesti nagykövete, 2015-ben Nagykövet asszony – Három év diplomácia, díszvacsorák és demokrácia Budapesten címmel jelent meg (Kossuth Kiadó Zrt., 2015) magyarországi tapasztalatairól a memoárja, amely érdekes részletekkel szolgált a magyar politikáról és annak szereplőiről.
Kounalakis visszaemlékezéseiből kiderül, hogy az Egyesült Államokat már 2010-ben is (a nagykövet még a választások előtt, a Bajnai-kormány idején, januárban adta át a megbízólevelét Sólyom László köztársasági elnöknek) nyugtalanította, hogy Magyarország, illetve Európa a szükséges energia (gáz és olaj) nagyobb részét Oroszországból szerzi be, de az amerikaiak akkor még partnert láttak a magyarokban a Nyugat keleti határainak kitolásában (vagyis az Európai Unió és a NATO bővítésének ügyében).
Nem ajánlottuk fel ugyan a NATO-tagságot Ukrajnának, de kerestük az együttműködés újfajta lehetőségeit. A magyarok egyetértettek e céllal, tehát természetesen partnereink voltak ebben az erőfeszítésben
– írta Kounalakis.
Azt is érdekes visszaolvasni, hogy az amerikaiak akkoriban nem feltétlenül láttak veszélyt Orbán Viktorék 2010-es kétharmados győzelmében. Eleve más volt az amerikai megközelítés is arról, hogy milyen mértékben és hogyan szólhatnak bele egy szövetséges állam belügyeibe, legalábbis Kounalakis szavai szerint. Tizennégy évvel később már jól láthatóan ég és föld a különbség David Pressman és Eleni Kounalakis hozzáállása, pontosabban az akkori és mostani amerikai diplomáciai irányvonal között.
Földcsuszamlás történt. Persze élénken figyeltük, hogy Orbán kétharmados győzelmet arat-e, vagy csupán a többséget szerzi-e meg. Tudtuk, hogy ez fontos különbség. Ám Magyarország rövid történelme modern demokráciaként azt mutatta, hogy léteznek fékek és ellensúlyok, amelyek szabályozzák Orbán hatalmát még elsöprő többség esetén is. Az 1990-es években a szocialistáknak és a liberálisoknak volt már kétharmados parlamenti többsége, és bár ennek birtokában több törvényhozási változást hajtottak végre, nem tettek olyan túlzott lépést, amely felkeltette volna az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség figyelmét. A média, a bírósági és a gazdasági szektor kellően függetlennek látszott ahhoz, hogy Orbánnak még kétharmados többség esetén is a magyar jogi rendszer korlátain belül kelljen dolgozni, és tisztelni kelljen az 1989-ben felállított fékeket és ellensúlyokat. Fontos volt szem előtt tartani azt is, hogy ez Magyarország belügye. Azokban az országokban, amelyek demokráciának számítanak, illetve barátaink és szövetségeseink, a belpolitika általában kívül esik kétoldalú kapcsolatainkon. Még ha hazánkban erősen pártos vélemények vannak is olyan vitatott kérdésekről, mint az abortusz, a kivándorlás vagy az azonos neműek házassága, vezetőink külföldön általában nem szólnak bele ezekbe a vitákba. Általában nem mondjuk meg NATO-szövetségeseinknek, hogy működtessék a demokráciát.
Az amerikaiak a 2010-es választások után a magyarországi szélsőjobboldal megerősödésétől tartottak, és erősen nyugtalanította őket, hogy a Jobbik bejutott a parlamentbe. Kounalakis eleinte úgy látta, hogy Orbán Viktor az a fajta ember, aki tud élni a választóktól kapott hatalommal, de gyorsan rájött: a legnagyobb sztori a választáson nem a Jobbik, hanem a Fidesz. „Nemigen van, ami visszatartaná őket.” A memoárja végére érve nem kérdés, hogy Kounalakisnak súlyos aggályai voltak az Orbán-kormánnyal kapcsolatban, de akkoriban az amerikai diplomácia még bízott a magyar–amerikai viszony erősítésében.
2011-ben, amikor Hillary Clinton külügyminiszterként Magyarországon tett látogatást, a fékek és ellensúlyok kulcsfontosságáról beszélt Orbán Viktornak. Azt nyilatkozta: a magyar miniszterelnök megerősítette, hogy Magyarország elkötelezett a demokratikus intézmények és jogok mellett.
Fekete Rajmund szerint bár jól hangzanak Kounalakis mondatai arról, hogy az Egyesült Államok nem szól bele szövetségesei belügyeibe, mégiscsak a második Obama-adminisztráció idején, 2014-ben jutottak el a magyar–amerikai kapcsolatok az emlékezetes kitiltási botrányig. Az Egyesült Államok megtagadta a beutazás lehetőségét hat meg nem nevezett magyar köztisztviselőtől. Az ügyben több találgatás és név is napvilágot látott, de valójában sosem derült ki, hogy pontosan mi is volt a háttérben.
Felvetésünkre az Amerika-szakértő egyetértett azzal, hogy a nyilvánosság számára ez az ügy lehetett az első, jól érzékelhető törésvonal a két ország viszonyában. De azt is felidézte, hogy André Goodfriend, a budapesti amerikai nagykövetség akkori ideiglenes ügyvivője nem csak a kitiltási botrány során, hanem más magyar belpolitikai kérdésekben is hallatta a hangját (például 2014-ben részt vett a netadós kormányellenes tüntetésen), hasonlóan David Pressman mostani amerikai nagykövethez.
A Goodfriend után érkező Colleen Bell nagykövet – 2014 decembere és 2017 januárja között képviselte az Egyesült Államokat – már más hangot ütött meg, Fekete Rajmund azt mondta, hogy Bell kevésbé keményvonalas álláspontot képviselt, és megpróbálta helyrehozni a két ország kapcsolatait.
2013 és 2017 között Victoria Nuland európai és eurázsiai ügyekért felelős amerikai külügyi államtitkár-helyettessel sem jött ki jól a magyar kormány. Szijjártó Péter később azt nyilatkozta, hogy Nuland magyar belügyekbe akart beleavatkozni, és nagyon rossz beszélgetéseik voltak, sőt kiabáltak egymással. A Nulandot váltó Wess Mitchell már a Trump-érában érkezett, vele viszont kiváló volt a viszony. Váratlanul mondott le 2019 januárjában, minden különösebb indoklás nélkül, személyes okokra hivatkozott. Szijjártó Péter azonban kiemelkedő munkájának elismeréseként a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntette ki.
2017-ben az Antall József Tudásközpont kiadta Mitchell Jakub J. Grygiel professzorral írt könyvét (Nyugtalan határvidék – Felemelkedő riválisok, sebezhető szövetségesek és az amerikai hatalom válsága), amelyben arra figyelmeztettek, hogy a felemelkedő, revizionistának nevezett hatalmak – Oroszország, Kína és Irán – az Egyesült Államok által vezetett nemzetközi rend határvidékét, perifériáját „szondázzák”, azaz nyomást gyakorolnak Amerika szövetségeseire. Ezért Mitchellék amellett érveltek, hogy az Egyesült Államoknak nem szabad egyfajta új izolacionizmusba visszavonulnia, hanem meg kell erősítenie stratégiai szövetségeit a stabilitás elérése, vagyis Amerika hatalmi pozícióinak megőrzése érdekében. Azt is írták, hogy Magyarország „kényelmes érdekházasságban él” Oroszországgal, miközben Magyarország és a régió stratégiai jelentőségét kulcsfontosságúnak nevezték Oroszország hatalmi ambícióinak féken tartására. (A könyvről ebben a cikkünkben írtunk részletesen.)
Balogh Máté Gergely szerint mivel 2010 után a magyar kormányzat úgy érzékelte, hogy a demokraták ellenségesen viszonyulnak a politikájához, igyekezett nyitni a republikánusok irányába.
Ez összefügg a Republikánus Párton belüli változásokkal is, ugyanis egyre inkább kiszorultak a pártból a neokonzervatívok, akik sokszor gyanakodva figyelték Magyarország tapogatózását Oroszország és Kína irányába, míg a Donald Trump fémjelezte szárny máshogy áll ehhez a kérdéshez. John McCain szenátor 2014-ben még diktátornak nevezte Orbán Viktort, de azóta a Republikánus Párttal egyre szorosabbá váltak a kapcsolatok, amelyek intézményesültek is – elég, ha csak a Budapesten már háromszor megrendezett CPAC-re gondolunk
– fejtette ki az Amerika-szakértő.
Orbán Viktor 2016-os tusnádfürdői beszédében – hivatalban lévő vezetőként elsőként – állt ki Donald Trump elnökjelöltsége mellett. Ez a szimpátia és barátság azóta is kitart, Trump nem egyszer magasztalta Orbán Viktort, és a magyar kormány is a republikánus elnökjelöltre tette minden tétjét az idei amerikai elnökválasztáson.
A két ország kapcsolataiban csak 2016-ban állt be változás az addigi évekhez képest, miután Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke
– jelentette ki Fekete Rajmund. A politikai kapcsolatok kiegyenesedtek, és magasabb szintre emelkedtek. Míg például Barack Obamával nem került sor hivatalos kétoldalú találkozóra a Fehér Házban, 2019-ben Donald Trump már ott fogadta Orbán Viktort. Ebben az időszakban 2018 júniusa és 2020 októbere között volt amerikai nagykövet David Cornstein, akivel kifejezetten baráti viszonyt ápolt a magyar kormányzat.
Donald Trump egy szuverenista nemzeti politikát támogatott, és a bilaterális kapcsolatokat kívánta erősíteni. Joe Biden megválasztásával azonban a magyar–amerikai politikai kapcsolatok a Trump-elnökség előtti szintre süllyedtek vissza
– tette hozzá az Amerika-szakértő, kiemelve: Orbán Viktorban és Donald Trumpban az a közös, hogy mindketten hisznek a nemzetállamokban, de a demokraták egy globalista, neomarxista irányvonalat képviselnek.
Egy amerikai nagykövettel sem volt olyan mértékű és annyi konfliktusa az Orbán-kormányoknak, mint David Pressmannal, aki 2022 szeptembere óta képviseli az Egyesült Államokat Magyarországon. Rendszeresen tesz belpolitikai vonatkozású megnyilatkozásokat, ideológiai és külpolitikai kérdésekben bírálja nyíltan, olykor burkoltan, de félreérthetetlenül a magyar kormányt. Idén januárban a Financial Timesnak adott interjújában arról beszélt, hogy megvannak a módszereik és az eszközeik az Orbán-kormány befolyásolására.
Magyarország NATO-csatlakozásának 25. évfordulója alkalmából pedig kifejtette: az amerikai adminisztráció hiába törekszik jó kapcsolatok kialakítására, ha a magyar kormány erre nem hajlandó, és ebben nem érdekelt. A NATO mellett érvelt, és nehezményezte, hogy a magyar kormány többször is ellenségként hivatkozott az Egyesült Államokra, valamint többedjére is bírálta a magyar kormányt Oroszországgal való kapcsolata miatt.
Idén szeptemberben Orbán Viktor a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen mondott beszédében hirdetett gazdasági semlegességet. Ennek a lényege, hogy ki kell maradni az ukrajnai háborúból, Magyarország dönti el, hogy kivel üzletel, csak a saját értékei alapján tárgyal, nem szabad blokkosodni, a világgazdaság szereplőivel jó kapcsolatokat kell ápolni, minden égtáj felé tájékozódni kell. Erre válaszul a napokban David Pressman az amerikai nagykövetségen fogadta a NATO-tagállamok magyarországi nagyköveteit és védelmi attaséit, hogy megvitassák a magyar kormány gazdasági semlegességre vonatkozó politikájának „biztonsági vonatkozásait”.
Orbán Viktor korábban „présembernek” nevezte a nagykövetet, akit szerinte azért küldtek az amerikaiak, hogy bármi áron, de „préselje bele” a magyarokat az ukrajnai háborúba.
Az Orbán-kormány arra alapoz, hogy ha Donald Trump megnyeri a november 5-i amerikai elnökválasztást, akkor ismét kisimulhatnak a két ország közötti kapcsolatok és nem mellékesen búcsút inthetnek Pressmannak is. Bár Orbán Viktort sok támadás, illetve kritika érte az elmúlt években, mert következetesen kiállt Donald Trump mellett, egyáltalán nem szokatlan az ilyesféle véleménynyilvánítás.
Nem egyedülálló, hogy egy másik ország vezetője véleményt nyilvánít az amerikai választásokkal kapcsolatban. Annalena Baerbock német külügyminiszter is többször dicsérte Kamala Harrist, sőt, a múlt héten botrány robbant ki abból Amerikában, hogy a brit Munkáspárt aktivistákat küld, hogy kampányoljanak Harris mellett. Donald Trump és Orbán Viktor között világnézetüket tekintve megvannak a kapcsolódási pontok: az erős határvédelem, a nemzeti érdekeket központba helyező, a nemzetközi intézményekkel és a globalizáció egyes elemeivel – mint például a migráció – szemben kritikus politika. Emellett azért bizonyos ügyekben eltér a véleményük, mint például Kína megítélése. Trump és Orbán kölcsönösen hivatkoznak egymásra. Például a Kamala Harrisszel folytatott elnökjelölti vita során is szóba került a magyar miniszterelnök. A demokraták esetében az előbb említett kapcsolódási pontok hiányoznak
– magyarázta lapunknak Balogh Máté Gergely.
Fekete Rajmund azt mondta: ha Donald Trump megnyeri a választást, az azért még nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértés lesz a két kormányzat között, de a vitás kérdéseket várhatóan nem a nyilvánosság előtt tárgyalják majd meg, és a magyar kormány nem a Washington Postból vagy a Financial Timesból tudja meg, hogy mi baja van vele az amerikai adminisztrációnak, hanem azokat úriember módjára zárt ajtók mögött beszélik meg. A korrekt viszonyon túl azt várja még a magyar kormány a republikánus adminisztrációtól, hogy rendezze az ukrajnai konfliktust, amit Trump többször meg is ígért.
Donald Trump az első olyan amerikai elnök volt, aki nem indított háborút más ország ellen, és olyan politikusokkal, olyan vezetőkkel, állam- és kormányfőkkel tárgyalt, akikkel a demokraták nem ültek volna le
– jegyezte meg az Amerika-szakértő, megemlítve, hogy Trump az elnöksége idején Vlagyimir Putyin orosz elnökkel és Kim Dzsongun észak-koreai vezetővel is találkozott.
Kérdésünkre válaszolva, hogy mi várható a magyar–amerikai kapcsolatokban egy újabb Trump-, avagy egy Harris-adminisztráció esetén, Balogh Máté Gergely úgy fogalmazott: az előző Trump-adminisztrációból kiindulva Donald Trump győzelme esetén szorosabb együttműködésre lehet számítani a két kormányzat között a közös ügyek mentén. Ha azonban Kamala Harris nyeri meg a választást, akkor a magyar–amerikai viszony nagy valószínűség szerint az elmúlt négy évhez hasonlóan alakul.
Az utolsó napok előrejelzései alapján továbbra is szoros az állás a két jelölt között, de Fekete Rajmund inkább Trumpot tartja esélyesebbnek a győzelemre, szerinte úgy tűnik ugyanis, hogy Kamala Harris kampánya kifulladt, míg Trumpé hatalmas lendületet vett a hajrában. Kiszámíthatóbb külpolitikát vár tőle a szakértő, Kamala Harris esetében szerinte nehéz tisztán látni, nem lehet tudni, milyen külpolitikát folytatna, ha megválasztanák elnöknek, mivel eddig kizárólag csak belpolitikai ügyekkel foglalkozott. Nem tartja kizártnak, hogy egy Harris-adminisztráció inkább a csendes-óceáni térségre koncentrálna, ahogy ez jellemző volt Barack Obama elnöki ciklusaira is. Fekete Rajmund Balogh Máté Gergelyhez hasonlóan úgy véli, amennyiben Donald Trump kerül a Fehér Ház élére, akkor nagy valószínűséggel ugyanolyan jó és kiegyensúlyozott kapcsolatokra lehet számítani a két ország között, mint 2016 és 2020 között, az első elnöksége idején.
(Borítókép: Orbán Viktor és Donald Trump tárgyalásuk előtt Trump floridai rezidenciáján, Mar-a-Lagóban 2024. március 8-án. Fotó:Fischer Zoltán / MTI)