Anglia valójában elszigetelt. Kapcsolatai, piacai, ellátási vonalai a legkülönbözőbb és sokszor a legmesszebbi országokhoz kötik. Minden tekintetben nagyon jellegzetes és nagyon eredeti szokásai és hagyományai vannak.

Ezek Charles de Gaulle több mint ötven évvel ezelőtti szavai, a francia államférfi a legendás brit egyediség hangsúlyozásával ahhoz igyekezett diplomatikus érveket felhozni, hogy miért nem támogatta 1963-ban Nagy-Britannia felvételét az EU elődjeként működő Közös Piacba. A brit euroszkeptikusok most teljes egyetértésben idézik ezt: lám, de Gaulle-nak igaza volt, az Egyesült Királyság történelmi különállása miatt soha nem volt, nem lehetett integráns része az „európai projektnek”.

De Gaulle valóban hevesen ellenezte és 1969-es lemondásáig teljes sikerrel akadályozta is az emiatt aztán csak 1973-ban megvalósult brit csatlakozást. Az európai integráció akkori élharcosának számító Franciaországnak több oka is volt rá, hogy ne lelkesedjen a brit csatlakozásért.

Mindenekelőtt féltették a saját vezető szerepüket, de az angolszászokkal szemben gyanakvó de Gaulle attól is tartott, hogy az Egyesült Királyság az USA „trójai falova” lenne a Közös Piacban. (Ezen egyébként érdemes elgondolkodni például az Edward Snowden által leleplezett információgyűjtési programban játszott szerepük után.) A mostani kilépési döntés tükrében azonban a francia elnök legfontosabb, és utólag is bőven megalapozottnak tűnő félelme az volt, hogy a túl hamar beengedett britek hátráltatni fogják a még szorosabb integrációt, az erőteljesebb páneurópai politikát.

De Gaulle-nak azokat a kijelentéseit most kevésbé szívesen idézik Nagy-Britanniában, amelyek – főleg gazdasági alapon – lekicsinylették az ősi riválist („l'Angleterre, ce n'est plus grand chose –Anglia nem nagy többé”), de az is távolinak tűnik, hogy ebben az időszakban a britek milyen sokat adtak volna azért, hogy felvegyék őket.

Például még az Angliában eltemetett III. Napóleon földi maradványait is, hogy többek között ezzel a szimbolikus gesztussal nyerjék meg maguknak a franciákat. Ebből végül nem lett semmi, az angolbarát francia baloldal győzelmével pedig a legjelentősebb politikai akadály elhárult, így a britek ‘73-ban beléphettek.

A félreértett Churchill

Bonyolult és furcsa kanyarokat leíró történet a britek és Európa kapcsolata, még akkor is, ha csak az 1945 utáni időszakot nézzük. A csütörtöki népszavazás miatt valamilyen politikai retró sci-finek lehetne hinni, de a második világháború után úgy tűnt, épp a britek játszhatnak vezető szerepet a kontinens egyesítésében. A három igazi győztes egyikeként kivételes helyzetben voltak, és Winston Churchill brit miniszterelnök már a világégés előtt lelkesen támogatta az európai integrációt.

Fel kell építenünk valamiféle Európai Egyesült Államokat

Ma hihetetlennek tűnik, de ez a kijelentés Churchill személyében egy brit konzervatív miniszterelnöktől hangzott el – azt is mondhatnánk, hogy ez az 1946-os tételmondat az európai integráció kezdete. Churchill 1950-ben már egy európai hadsereg szükségességéről beszélt, ami miatt valószínűleg ma páros lábbal rúgnák ki az uniós védelempolitikától félő toryk.

Azt viszont eléggé elfelejtette szinte mindenki, hogy a brit konzervatívok ikonja – akiről a kilépéspárti kampány hangadója, Boris Johnson külön könyvet írt – nem csak Európára figyelt, hanem a gyarmatbirodalomra és az Egyesült Államokkal fenntartott „különleges kapcsolatra” is. Ha a három kör ütközött egymással, nem kertelt, melyik a harmadik. „Elsődleges célunk a Brit Nemzetközösség és a Birodalom megmaradt részeinek egysége és konszolidálása. A második az angolul beszélő világ testvéri szövetsége; és a harmadik, az Egyesült Európa, amelynek elkülönült, de szorosan és különlegesen együttműködő szövetségesei és barátai vagyunk” – fektette le 1951-ben a máig tartó alapot a brit Európa-politikához.

Azt se nagyon hallották meg a kontinensen, hogy amikor például „az európai biztonság és prosperitás intézményeivel ápolt szoros szövetségről” beszélt, mit értett „szoros szövetség” alatt.

Így kimaradtak az EU elő-elődjéből, az Európai Szén- és Acélközösségből, sőt, még abból az Európai Védelmi Közösségből is, amit épp Churchill javasolt (és a húzódozással nem kis részben hozzájárult a bukásához is).

Messina, ahol végleg lemaradtak

Amikor az Európai Unió közvetlen elődjét, az Európai Gazdasági Közösséget létrehozták, már nem ő ült a miniszterelnöki székben, de az érdekek nem sokat változtak. Azóta is van róla némi vita, pontosan mi történt 1955-ben Messinában, ahol az EGK-t kalapálták ki. Az biztos, hogy a britektől érkezett két alacsonyabb rangú küldött, de nem azért, hogy a csatlakozásról tárgyaljanak, és még azelőtt leléptek, hogy vége lett volna a konferenciának. Ezzel elveszítették az utolsó esélyt, hogy a kezdeteknél bekapcsolódjanak az igazi európai integrációba.

Aztán a körök összeakadtak. 1956-ban, a magyar forradalom leple alatt röhejesen átlátszó módon próbálták lerohanni Egyiptomot, de az Egyesült Államok rácsapott a kezükre. Jöhettek a „különleges kapcsolattal”, de Washington akkor sem tűrte el nekik a gyarmati kalandokat, inkább olyan országra volt szüksége, amelyik Európában vezető szerepet játszik, de eddigre ennek már nem volt realitása: 1957-ben nélkülük jött létre az Európai Gazdasági Közösség.

Még ekkor is inkább először megpróbáltak egy „ellen-EGK-t” létrehozni. A maguk módján, egy sima szabadkereskedelmi övezettel, közös külső vámhatárok nélkül. Ez kényelmesebb volt, mert a vetélytársa már a kezdetektől több akart lenni, mint valami egyszerű gazdasági szövetség.

Gyenge kezdés után erős visszaesés

Végül egy évvel a saját blokkjuk elindulása után mégis jelentkeztek az EGK-hoz. Mint láttuk, ez a folyamat nem nélkülözte a nehézségeket és megaláztatásokat: a többszöri francia elutasítás után 1973-ban egy olyan szervezetbe léphettek be , amelynek az alapjaiba nem tudtak beleszólni. Az Egyesült Királyság pontosan ugyanúgy kezdett az EU elődszervezetében, mint ahogy most kilépett: szinte rögtön újratárgyaltatta a tagság feltételeit, majd népszavaztak arról, maradjanak-e.

Az akkori, szinte kizárólag mezőgazdasági támogatási rendszerből alig kaptak vissza pénzt, miközben a harmadik legszegényebb tagként csatlakoztak. A kedvükért megalkották a kohéziós politikát (ami nem zavarja ma őket abban, hogy támadják, mert mostanra már a túlnyomórészt szegényebb keleti tagállamokat támogatják vele).

Thatcher, a közös piac anyja

Még így is az egyik legnagyobb befizetők voltak, ezért az 1975-ben még a tagság mellett kampányoló Margaret Thatcher a '80-as évek elején elkezdte csapkodni az asztalt a pénzüket követelve. Emiatt 1975 után ismét változtattak a tagsági feltételeiken, és olyan egyedi visszatérítést kaptak, amilyet egyetlen más ország sem. (Mindenki, így Magyarország is fizetett nekik azon felül, ami a normál uniós költségvetési szabályok alapján járt nekik.)

Margaret Thatcher viszont nem blokkolni akarta az EGK-t, hanem elmélyíteni. Oroszlánrészt vállalt benne, hogy 1986-ban megszülessen az EU-hoz vezető Egységes Európai Okmány, és vele az igazi közös piac, aminek az egyik alapja a munkaerő szabad áramlása.

Igaz, később már ő is megbánta, hogy aláírta a dokumentumot, de nem a közös piac, hanem a politikai integráció felpörgetése, különösen a közös kül- és biztonságpolitika miatt, pedig az még ma is egy viszonylag ártatlan és gyenge eszköz. 1988-ban híres tirádát eresztett el a készülő „európai szuperállam” miatt, amit csak erősített a helyszín: Bruges-ben, az eurokrataképző Európai Főiskolán mondta el a beszédét, ami nagyjából olyan, mintha Thürmer Gyula leugrana a Pázmányra a marxizmust dicsérgetni.

Cameron, a balfék

Ha valami mutatja, mit művelt David Cameron EU-politika címén, akkor az a bruges-it másoló Bloomberg-beszéde körüli szerencsétlenkedés. Hónapokig lebegtette, hogy mekkora reformprogramot készül előadni, hogy aztán a végén többszöri helyszín- és időpontváltoztatás után gyakorlatilag maradandó hatás nélkül elmúljon az általánosságokban kipukkadó szöveg. Arra jó volt, hogy ideig-óráig fedő alatt tartsa a pártja EU-ellenes, euroszkeptikus és unióbarát szárnyai közti egyensúlyt, ahogy az is, hogy otthagyta az Európai Néppártot (feladva a legnagyobb uniós frakció tagjaként élvezett befolyást), de az utolsó blöffje már nem jött be. A közvélemény-kutatásokat látva esélytelennek tűnt, hogy egyedül kormányozzon, így nyugodt szívvel beígérte, hogy ha mégis megszabadul a koalíciós partnerétől, népszavazás lesz a szigetország uniós tagságáról.

A felmérések tévedtek, a történet végét pedig már ismerjük.