Gigászi összecsapás bontakozik ki a szemünk előtt Európa jövőjéért. Az egyik térfélen áll Orbán Viktor, karöltve az olasz belügyminiszterrel, Matteo Salvinivel. A csapatukba szeretne még beállni a francia és a német radikális jobboldal, nyilván a lengyel, a cseh és a szlovák kormánypárt, és bárki, aki egy zárt, védekező, nemzetállamokra épülő Európát szeretne.

A másik térfelet a francia elnök, Emmanuel Macron foglalta el: megüzente, hogy Orbán és Salvini nagyon jól teszik, hogyha őt tekintik az ellenfelüknek. Bárki csatlakozhat hozzá, aki nyitott, együttműködő, nyugat-európai értékeket tisztelő Európai Uniót építene.

Letisztult, mesefilmbe illő felállás: jó a gonosz ellen (mindenki eldöntheti, hogy melyik oldal melyik), az idealisták csatája a realistákkal Európa lelkéért. Orbán és Macron is jól jár vele: Orbán úgy tüntetheti föl magát, mintha a saját ligája fölötti szinten focizna az európai politikában. Macron pedig azt hitetheti el a saját szavazóival, hogy keményen küzd a megválasztásakor tett ígéretéért: hogy összekovácsolja Európát.

A nyilvánosságnak szánt csetepaté mögött azonban legalább két fontos folyamat zajlik, amelyekre inkább érdemes figyelni:

1. Nagy politikai átalakulás megy végbe Európában, de azt nem elsősorban a Macron–Orbán-harc diktálja. A két vezető csak kihasználja a képlékeny helyzetet, és a nyilvánosság előtt igyekeznek az átalakulás középpontjába helyezni magukat.
2. Felkészülhetünk az újabb migránsközpontú kampányra mostantól jövő júniusig, de tartsuk észben, hogy van egy másik ügy, amelyik mélyen megosztja a politikusokat, amelyik sokkal inkább mozgatja a döntéseiket, és amelyik ezerszer lényegesebb a migrációnál az EU jövője szempontjából: a közös piac megtartása.

Orbán harca a nyugati eszmékkel

Orbán Viktor Tusványoson ideológiai alapot adott a Nyugat elleni szellemi harcának: Új  Európát hirdetett, amelyben, „ha minden jól megy”, búcsút inthetünk „a ’68-as elitnek”. Majd feltette és megválaszolta a kérdést, mi lesz utána: „Ki jön? Kik jönnek? Azt a szerény választ kell adnunk, hogy mi jövünk.”

Orbán szerint kereszténydemokrata elitre kell leváltani a liberális elitet. A kettő közötti különbséget is ismertette: a liberális elit a multikulturalizmus, a bevándorlás és variálható családmodell mellett van, míg a kereszténydemokrata illiberális, a keresztény kultúrát és családmodellt védi, és a bevándorlás ellen küzd.

Való igaz, hogy nagy politikai átalakulás következik Európában. Olyan átalakulás, amelyben minden politikus szembeszállhat a kedvére való ellenféllel. Orbán Viktor a szavak szintjén az 1968-as társadalmi mozgalom vívmányait megvalósító erők ellen küzd, ami tulajdonképpen a komplett nyugat-európai politikai kultúrát jelenti. A miniszterelnök több mint tíz éve kritizálja a hatvannyolcas generációt. Különösen a tusványosi beszédeiben ostorozta őket.

Meglovagolni az elégedetlenség hullámait

Az európai politikai átalakulás azonban sokkal tágabb az Orbán–Macron-ellentétnél. Nem a baloldali politikából van elege egyre nagyobb tömegeknek Európában, hanem a komplett hagyományos politikai elitből, beleértve a szocialistákat, liberálisokat és a konzervatívokat is. A kétezres évek végi gazdasági válság szította ezt az elégedetlenséget, amely azóta sem csitult el.

Az elmúlt tíz évben a régi nagy pártok helyett radikális mozgalmak és ideológiailag nehezen besorolható pártok erősödtek meg Európa-szerte.

• Nagy-Britanniában Nigel Farage Brit Függetlenségi Pártja (UKIP),
• Franciaországban Marine Le Pen Nemzeti Frontja és Emmanuel Macron „En Marche” mozgalma,
• a németeknél az Alternatíva Németországért,
• a spanyoloknál a Podemos,
• Olaszországban az Öt Csillag Mozgalom és az Északi Liga,
• Görögországban a Sziriza.

Ezekben az volt a közös, hogy elutasították a konzervatív-szociáldemokrata váltógazdaságot. Ilyen mozgalom lényegében a Fidesz is. Ennek az elégedetlenségnek köszönhetően szerzett a Fidesz példátlan többséget 2010-ben, és ezt igyekszik azóta is életben tartani.

Ugyanakkor az a különbség a Fidesz és a többi lázadó mozgalom között, hogy a Fidesz része az elitnek, amelyet támad. Tagja annak az Európai Néppártnak, amelyik a legnagyobb politikai behemót, és amelyik a szociáldemokratákkal közösen legalább hatvan éve irányítja a nyugat-európai politikát. Hogy megértsük, ez miért nagyon fontos, látnunk kell, hogyan működik ez az irányítás.

Az elit pártszövetségei

A hetvenes években a két nagy politikai család megalakította a hivatalos pártszövetségeiket: a konzervatívok az Európai Néppártot, a szociáldemokraták az Európai Szocialisták Pártját. Ha egy nemzeti párt a politika fősodrában akart vitorlázni, a kettő közül valamelyikbe volt érdemes és ajánlott belépnie.

A pártszövetségek nem támasztanak szigorú ideológiai elvárásokat a tagjaikkal szemben: a szocialistáknál elfér a Robert Fico idején nacionalista retorikát használó szlovák Smer-SD, a liberálisoknál a cseh Andrej Babiš, aki „inspirálónak” tartja Orbán Viktor politikáját, a Néppártban pedig évekig jól elvolt a Kaczyński-féle lengyel Jog és Igazságosság (PiS).

Leginkább a politikai érdek tartotta és tartja össze ezeket a pártszövetségeket. Az a politikai érdek, hogy a szövetség minél nagyobb befolyással bírjon az európai politika alakítására. A befolyás sok dologból származhat, de kettőben lehet láthatóan és egyértelműen lemérni: a szövetség annál befolyásosabb, minél több pártja van kormányon, és minél több képviselője ül az Európai Parlamentben (EP).

Az uniós országok vezetői az Európai Tanács csúcstalálkozóin ülnek össze rendszeresen. Itt tárgyal Orbán Viktor Angela Merkellel és a többi huszonhat állami vezetővel. Közülük nyolcan az Európai Néppárt tagjai, öten a szocialista pártszövetséghez tartoznak, heten pedig a liberálisokhoz. Az Európai Uniónak ez a legfontosabb döntéshozó testülete, és egyértelműen a  Néppárt a meghatározó ereje, nem utolsósorban azért, mert a nagyobbik német kormánypárt is a Néppárt tagja. A szocialisták az elmúlt két évben elvesztették két bástyájukat: Franciaországot és Olaszországot. A liberálisok erejét a Benelux és az északi országok adják.

Hogyan irányítják az EU-t a pártcsaládok?

Hogyan szerzik az európai parlamenti képviselőiket ezek a pártszövetségek? Az európai parlamenti választáson természetesen nem rájuk szavazunk, hanem az adott ország pártjaira, jelöltjeire. Magyarországon például nem is szerepel a szavazólapon, hogy a Fidesz az Európai Néppárt tagja, az MSZP és a DK az Európai Szocialistáké, az LMP és a Párbeszéd pedig az Európai Zöldeké. Viszont amikor a magyar pártok listáiról bejutnak képviselők az EP-be, dönthetnek, hogy melyik frakcióba ülnek. Onnantól kezdve személyesen azt a politikai családot erősítik, és Brüsszelben elsősorban az ő színeikben politizálnak. A többi tagállamban is ugyanígy működik a rendszer.

Mire jó egy pártszövetség? Elsősorban kapcsolatépítésre és kapcsolattartásra az azonos érdekek mentén gondolkodó külföldi politikusokkal. A pártszövetség rendszeresen szervez hivatalos és informális találkozókat a politikusai között, képzéseket kínál, konferenciákat tart, európai szintű kampányokat tervez.

Nem mellékesen mindegyikhez tartozik egy alapítvány, amelyik ismeretterjesztő programokat finanszíroz, amelyeken keresztül a politikai családnak fontos üzeneteket lehet terjeszteni. Amikor a Fidesz európai témájú eseményt szervez Magyarországon, jó eséllyel feltűnik a felszólalók mögött a Wilfried Martens Center vagy a Robert Schuman Alapítvány logója: ezek az Európai Néppárthoz közel álló alapítványok. A szocialistáknál ugyanez a Európai Progresszív Tanulmányok Alapítványa (FEPS).

A pártszövetségek és az intézményeik olyan alkalmakat biztosítanak, ahol megismerhetik egymást azok az emberek, akik a nemzeti pártok mindenféle szintjein dolgoznak: a miniszterelnöktől a vidéki szervezőkig. Minél hosszabb ideig tagja egy szövetségnek egy párt, annál több személyes kapcsolat köti össze a többiekkel a többi országból.

A pártszövetség másik fontos funkciója, hogy rajtuk keresztül lehet egy témát hatékonyan képviselni az európai politikában. Ha például egy magyar párt szeretné elérni, hogy a nemzeti kisebbségek európai szintű védelmet kapjanak, annak nem az a módja, hogy a képviselőik minden hónapban felszólalnak ebben az ügyben az Európai Parlamentben, mert arra nem sokan fognak odafigyelni.

Viszont ha egy magyar miniszter az Európai Néppárton keresztül megismert kollégáit bombázza azzal a témával, hogy Ukrajnában nem tisztelik a kisebbségi jogokat, az EP-ben pedig az Európai Néppárt frakcióján belül tűzik ki a kisebbségek ügyét egy közösen képviselendő témának, akkor már nagyobbat szól az ügy. 

A pártszövetség védelmet is nyújt a frakciók közötti politikai csatákban és a nyilvánosság előtt is. Minél nagyobb befolyást hoz a szövetségbe egy nemzeti párt, annál nagyobb a védelem is. Ezért sem ítéli el egyértelműen Orbán Viktor politikai módszereit sem az EPP frakcióvezetője, sem pedig az elnöke.

Nagykoalíció az Európai Parlamentben

1979 óta választják közvetlenül az Európai Parlamentet, és azóta a Néppárt és a szocialisták közösen minden alkalommal megszerezték a mandátumok több mint felét. 1999-ban értek a csúcsra a választási eredményeikben: akkor az EP-képviselők kétharmada a két nagy frakció valamelyikében ült. 1999-ig a szocialisták alkották a legnagyobb frakciót, 1999 óta pedig a Néppárt.

A két nagy frakció általában együtt szavaz az Európai Parlamentben. Az esetek túlnyomó részében együtt végzik a törvényhozási munkát, és a jogszabályjavaslatok sorsa úgy dől el, hogy a szavazás előtt megegyeznek róluk. A kisebb frakciók akkor rúghatnak labdába, hogyha a nagyok nem értenek egyet, vagy nemzetiségi alapú ellentétek miatt nem szavaznak közösen.

Lényeges körülmény, hogy mindkét nagy EP-frakció meghatározó erejét a német képviselők adják. Most ráadásul éppen úgy alakult, hogy mindkét frakciónak német vezetője is van: a Néppártnak a CSU-s Manfred Weber, a szociáldemokratáknak az SPD-s Udo Bullmann.

Milyen átrendeződés készül?

Az 1999-es csúcspont óta minden választással egy kicsit vesztett a fölényéből a két nagy frakció az EP-ben. A gazdasági válság előtt a liberálisok, utána pedig a Zöldek, az euroszkeptikusok és a nacionalista frakciók csíptek le a mandátumaikból. Az Európai Néppártot az is gyengítette, hogy a brit konzervatívok 2009-ben kiléptek tőlük, és a lengyel PiS-szel együtt saját „antiföderális” frakciót alapítottak, az Európai Konzervatívok és Reformerek csoportját.

Jövőre pedig minden bizonnyal tanúi leszünk annak, amire korábban sohasem volt példa: a Néppárt és a szocialisták el fogják veszíteni a többségüket az Európai Parlamentben. Valószínűleg továbbra is ők lesznek a két legnagyobb frakció, de a fontos szavazásokat nem fogják tudni önerőből megnyerni.

A szavazatok kétfelé fognak elszökni a nagy pártoktól. Egyrészt Emmanuel Macron frakciójához, másrészt az euroszkeptikus, nemzeti jobboldali és radikális pártokhoz.

Macron Franciarországban a baloldal-jobboldal megosztottságot meghaladó pártot szervezett, és hatalmas győzelmet aratott a 2017-es francia elnökválasztáson. A Macron-mozgalom azt az üzenetet sugározza, hogy fel kell gyorsítani Nyugat-Európa egyesülését. Brüsszelben arra számítanak, hogy Macron az Európai Parlamentben sem fog a régi politikai tömörülések közül választani, hanem megalakítja a saját frakcióját. A szociáldemokraták, a konzervatívok és a liberálisok közül is csábíthat magához képviselőket. Mind a három hagyományos párt tart tőle, hogy ők veszítik a legtöbbet Macron miatt. Van olyan elemzés, amelyik szerint a liberálisokhoz fognak beülni Macron EP-képviselői, de ez a kérdés még nem dőlt el.

Persze ahhoz, hogy Macron szétrobbanthassa a politikai felállást, 30-40 képviselőt be kell juttatnia az Európai Parlamentbe a Franciaországnak járó 79-ből. Ehhez nagyon sokat kell dolgoznia a népszerűségén jövő májusig, a belpolitikai átalakítások miatt ugyanis nem áll jól odahaza.

Az euroszkeptikus – nemzeti jobboldali – radikális jobboldali térfél sokat fog veszíteni a brexittel: a brit konzervatívok és a UKIP képviselői is eltűnnek a parlamentből, és valószínűleg a frakcióik is fel fognak bomlani. A bent maradó mostani frakciótársaikat ez választás elé állítja.

Ugyanez a térfél viszont nagyot nyert azzal, hogy Olaszországban a nyáron kormányt tudtak alakítani. Lengyelországgal és Magyarországgal már három tagállamot vezetnek, közöttük két nagy tagállamot, ami elég ahhoz, hogy elinduljon a találgatás: vajon ők szeretnének európai szövetségre lépni, és akár saját frakciót is alakítani az Európai Parlamentben?

Hova álljon a Fidesz?

Ez lesz az elmúlt évtizedek legnagyobb átrendeződése az európai politikában, és ennek az átrendeződésnek a keretében érdemes gondolkodni azon is, hogy hol van a Fidesz helye az európai politikai családok között. Ezt teszik Brüsszelben és valószínűleg a Fidesz-székházban is hónapok óta.

Fölösleges azon rugózni, hogy a Fidesz nem a nyugat-európai értékek mentén politizál, és ezért az Európai Néppártnak ki kellene zárni őket a soraiból. 

Az alapján fognak dönteni, hogy a Néppárt többi tagja milyen eredményeket vár a jövő évi választástól. Mindegyik pártnak ki kell találnia, hogy jövedelmező-e valamelyik formálódó szövetséghez csatlakoznia, vagy érdemesebb inkább maradnia a helyén. 

A másik szempont, ami alapján dönteni fognak, hogy a saját országukban hány szavazót nyernek vagy veszítenek azzal, ha továbbra is Orbán Viktorral maradnak közös szövetségben. Az európai politikai témák jelentősége hagyományosan eltörpül a belföldi témákhoz képest az EP-választási kampányban, ezért nem valószínű, hogy a Néppárt szövetségkötési politikája sokakat érdekel majd Nyugat-Európában. A migráció viszont fontos kampánytéma lesz, és ezen belül Orbán Viktor személye és jelentősége is szerepet kaphat a nemzeti kampányokban.

A Fidesz igazából jó helyzetben van, mert egyik verzióval sem járna rosszul: a Néppártban lényeges tényező, és ha maradnak, a saját képükre formálhatják a közösséget. El is üldözhetik azokat a nyugat- és észak-európai képviselőket, akiknek nem tetszik Orbán politizálása, például Macron új, EU-barát frakciójába. Egy „újkonzervatív” pártszövetségben pedig egyenesen ők lennének a vezető erő: Marine Le Pen és Matteo Salvini nagyon tiszteli Orbán Viktort, többször elmondták már, hogy szívesen dolgoznának vele.

Járt utat a járatlanért 

Amikor Orbán megkapta a kérdést, hogy tervezi-e Fidesz kiléptetését az Európai Néppártból, határozottan elutasította. Úgy fogalmazott: „a bent maradás felé, nem a kilépés felé hajlik a gondolkodásunk. A lojalitás fontos dolog, mi nem megyünk el a Néppártból, csak elzavarni lehet minket.”

A miniszterelnök és túlnyomórészt a fideszes nyilatkozatok is arra utalnak, hogy hiába várja már régóta Matteo Salvini vagy Marine Le Pen a magyar kormánypártot a köreikben, Orbánék inkább maradnának.

Amelyen belül erős a Fidesz helye. Amelynek köszönhetően az EP-ben alelnöki széket, különféle pozíciókat tartanak, segíti őket a párt titkársága, könnyebben megszerezhetik a jogszabály-alkotásnál fontos jelentéstevői helyeket. Ehelyett miért kockáztatnának egy bizonytalan kimenetelű összefogást?

Intő példa lehet számukra a brit konzervatívok esete, amely néhány évvel ezelőtt a Néppártnak hátat fordítva saját euroszkeptikus frakciót alapított. Az eredmény: az EP-ben egyre többször a vesztes oldalra kerültek, csökkent a befolyásuk (részben épp ezt emlegetve lépett át több képviselőjük márciusban a Néppártba). A frakciójuk másik oszlopos tagja, a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) egyik EP-képviselőjétől is hallottuk, hogy szerinte hiba volt kilépniük a Néppártból. Nem csoda, ha felbukkan ez a vélemény, miután a lengyel PiS-kormánnyal szemben a magyarhoz nagyon hasonló lépésekért uniós alapjogi eljárás indult.

Több tagállam nacionalista pártjait összefogni ráadásul óriási munka és sok buktatót tartogat az egymást keresztező érdekek miatt. Kvótaügyben például homlokegyenest az ellenkezőjét akarja az olasz és a magyar kormány, a magyar munkavállalók jogairól pedig az osztrák kormánnyal vannak súlyos vitáink.

2007-ben már volt rá példa, hogy a keleti–nyugati ellentétek szétfeszítsenek egy EU-ellenes, szélsőjobboldali szövetséget. Úgy tűnik, a Fidesz sokkal inkább arra játszik, hogy belülről alakítja át az Európai Néppártot. Az EU-ellenes erők is ebbe az irányba tolják a őket. „Ha a nem keményítünk be, a radikálisok a mi kárunkra erősödnek meg” – szól a Fideszt segítő logika a Néppártban.

Kellemetlen dolog kívülről találgatni, hogy vajon mit tervez a német kormány ebben vagy abban az ügyben, amikor a következő néppárti találkozón egyszerűen meg lehet kérdezni tőlük. Különösen azután lesz érdemes ragaszkodni a Néppárthoz, hogyha novemberben a mostani frakcióvezetőjüket, Manfred Webert jelölik az EU végrehajtó testületének, az Európai Bizottságnak az élére.

Az észak–dél, francia–német vita a lényegesebb

Manfred Weber az első kampánybeszédében nem ugrott azonnal fejest a migrációval való riogatásba. Felvillantotta azért, hogy az európai életmód túlélése a cél, de nem csak az idegen civilizációk beszivárgásáról beszélt. Többféle kihívást említett, amelyekkel az Európai Uniónak szembe kell néznie, és a saját legfontosabb jövőbeli feladataként azt emelte ki, hogy egységet kell teremteni a széthúzó tagállamok között. 

Törésvonalak ugyanis nemcsak a liberális és az illiberális elveket való kormányok között húzódnak. Van egy régebbi, súlyosabb és kézzelfoghatóbb probléma, ami az európai összefogást a mostani formájában már a közeli jövőben kérdésessé teheti: a pénz.

A dél-európai országok súlyos gazdasági problémákkal küzdenek. Magas az államadósság, magas a munkanélküliség, Olaszországban és Görögországban ráadásul a gazdaság lomhán növekszik, annak ellenére, hogy a legtöbb régiójuk jóval szegényebb az európai átlagnál. Ezzel szemben Németország megállíthatatlan: az elmúlt évtizedben folyamatosan túlszárnyalták az átlagos gazdasági növekedést az EU-ban, még úgy is, hogy már tíz évvel ezelőtt is Németországban volt a legnagyobb az egy főre jutó termelés. Eközben a dél-európaiak elmaradtak az átlagtól. Most az a helyzet, hogy Németországhoz képest még Franciaország is elszegényedik. Ez a relatív elszegényedés, az észak–dél gazdasági ellentét látszódik a lenti ábrán.

Németország egyértelműen a közös piac és a közös európai valuta legnagyobb nyertese. Másképpen úgy is fogalmazhatunk, hogy pofátlanul kihasználják azt a helyzetet, hogy korlátok nélkül árusíthatják a saját termékeiket az európai piacon, és hogy bármennyi árut adnak el külföldön, az euró mégsem fog drágulni.

Ha Németországnak saját pénzneme lenne, mondjuk a német márka, akkor az óriási német export miatt megdrágulna a többi valutához képest, és ez valamelyest visszafogná a német termelést. Az Egyesült Államok már jó ideje panaszkodik a német exportfölény miatt, és Donald Trump többek között emiatt szigorított az USA kereskedelmi politikáján. A német áruk fölényben vannak az európai piacon is, ami nem segíti az ipar fejlődését a dél-európai országokban sem. A dél-európai országok viszont nem vethetnek ki védővámokat a határaikon.

Ehelyett azt szeretnék, hogy Németország másképpen kompenzálja őket, elsősorban azzal, hogy átalakítják a közös valuta szabályozását. Nemcsak a saját maguk érdekében: hogyha nem vezetnek be egy olyan gazdasági és pénzügyi kormányzási rendszert, amelyik jobban figyelembe veszi a hatalmas gazdasági különbségeket az eurózónán belül, az egész eurózóna rosszul jár. 

Az új euroszkeptikus-jobboldali olasz kormány hangosan követeli a változásokat, és nincsenek egyedül: ebben a témában például egyetértenek Emmanuel Macronnal. Az Észak- és Dél-Európa közötti szakadék a nemzeti összjövedelemben és az egy főre jutó jövedelemben nemhogy csökkent, de nőtt azóta, hogy az eurót bevezették, mutatott rá egy podcastban Charles Grant, a Centre for European Reform nevű brüsszeli think tank igazgatója.

Kellene egy kiegyenlítő költségvetés

Macron úgy orvosolná a helyzetet, hogy nyitna egy közös büdzsét az eurózóna országainak. Mindegyik ország a gazdasági erejéhez mérten fizetne bele, és ha valamelyiküknél jelentősen csökken a gazdasági növekedés, akkor ebből vehetne ki vagy legalábbis vehetne kölcsönbe forrásokat. A francia elnök nagyban gondolkodik: szerinte az euróországok GDP-jének néhány százalékát kitevő keretnek lenne értelme. Összehasonlításképpen: az Európai Unió költségvetése most a tagállamok GDP-jének 1 százaléka körül alakul.

Az északi országok: Hollandia, a skandináv és balti államok és Írország, amiket mostanában „új Hanza-ligának” is hívnak, ellenzik ezt az ötletet. Egyáltalán nem szeretnének többet fizetni a mostani uniós költségvetésbe sem, nemhogy létrehozzanak még egyet.

Németország lát fantáziát egy közös pénzalapban, de egész másra szeretné használni: hogy azon keresztül vegye rá költségvetési szigorra és gazdasági reformokra a lassan növekedő országokat. Ez pontosan az ellentéte annak, amit a franciák és a déliek szeretnének. Németország sokkal kisebb összegekben is gondolkodik: a francia ötlet töredékét gyűjtenék csak össze ebben az európai valutaalapban.

Macron támadja Merkel pártcsaládját, miközben Merkellel jóban akar lenni

Emmanuel Macronnak fel van adva a lecke: a hangosabb fronton támadja Angela Merkel pártcsaládját, az Európai Néppártot, mert szeretné átvenni tőle az európai politikai centrum irányítását. A háttérben viszont szeretne jó kapcsolatot ápolni a német kancellárral, mert az eurózónát csak úgy tudja a saját érdekei szerint átalakítani, ha a német kormány is beleegyezik.

Ebben a bonyolult felállásban segít Emmanuel Macronnak Orbán Viktor: olyan támadási felületet nyit a Néppárton, amely ellen a német kormánynak sem lehet erkölcsi kifogása. Hatalmi szempontból viszont annál inkább: a CDU és a CSU nem szeretné feladni azt a helyzetet, hogy a legbefolyásosabb pártcsaládon keresztül irányíthatja az európai politikát. Ugyanis ez az egyik kulcs ahhoz, hogy fenntarthassa a német iparnak kedvező európai piaci szabályozásokat.

Ezt kell észben tartani, amikor azon gondolkodunk, hogy Macron hadat üzen Orbán Viktornak a liberális elvek védelméért. Macron félre fogja tenni az Orbán-ellenességet, ha arról lesz szó, hogy a Fideszt is magában foglaló Néppárt támogasson néhányat az uniós reformterveiből. A német kormány pedig be fogja áldozni a Fideszt, ha úgy látja, hogy ezen az áron tarthatja meg magának a politikai centrum irányítását. Sokkal inkább ezek a dilemmák fogják kialakítani az új politikai szövetségi rendszert Európában, mint Emmanuel Macron és Orbán Viktor szembenállása.

Szóljon hozzá az EUrologus  Facebook-oldalán !

Borítókép: Orbán Viktor és Emmanuel Macron Fotó: Christof STACHE / AFP