Én a végsőkig kitartok Trump mellett – nyilatkozta a férfi, aki hónapokon belül meg fog halni egy petárda-balesetben.

Ez a címe annak a cikknek, amiben az amerikai Hírcsárda, a The Onion kifigurázza Donald Trump szavazóit. A kamucikkben nyilatkozó kamuszavazó egy dagadt vidéki bunkó, aki imádja a pankrációt, teherautósofőrként dolgozik, a kedvenc hobbija pedig az, hogy stoptáblákra lövöldözik a kocsijából és petárdákat robbantgat a hátsó kertben, amíg a hobbijaiba elkerülhetetlenül bele nem hal. De addig is bőszen hajtogatja, hogy a washingtoni politikusok mind hazudnak, Trump viszont nem fél elmondani az igazat.

Ez nyilván egy paródia, de sokat elmond arról, hogyan tekint az amerikai közvélemény Trump támogatóira, már ha röhögni akar rajtuk. Aki viszont inkább pánikolni szeretne – ők egyre többen vannak, ahogy Trump államról államra masírozik az elnökjelöltség felé – az röhejes redneckek helyett kaszát élező rasszista hordákat lát Trump mögött.

De kiknek köszönheti valójában Trump a sikerét, mit szeretnének igazából a szavazói és miért forgatják föl fenekestül az amerikai politikát?

Fehér szemét

Sokan sokféleképpen próbálták az elmúlt időben megfejteni, hogy mi is jellemző igazán Donald Trump szavazóira. Politológusok és közgazdászok a szavazási adatokba bújva elemezgetnek, és nagyjából körbe is lőtték, hogy kik azok az amerikaiak, akiket elvarázsolt Trump.

Azt nagyjából minden ilyen elemzés kihozza, hogy Trump tipikus szavazói alacsonyan iskolázott és rossz anyagi helyzetben lévő fehér keresztények, az a réteg, amit az amerikai köznyelv meglehetős mocsok módos csak white trashnek, vagyis fehér szemétnek hív. Az is látszik, hogy Trump leginkább az USA délkeleti részén és a középnyugati iparvidékeken népszerű.

De hogy mi ezeknek a környékeknek a legfontosabb közös jellemezője, azt már a hírmagyarázók különféleképp látják.

A New York Times egyik elemzése szerint feltűnő egyezés van azok között a területek között, ahol Trump a legnépszerűbb, és azok között, ahol a leggyakrabban keresnek rasszista témákra a neten.

Ez a megoldás adja magát, főleg, hogy a milliárdos politikai szerencselovag gyakorlatilag már minden amerikai kisebbséget megsértett: azzal nyitotta a kampányát, hogy szexuális ragadozóknak és drogcsempészeknek állította be a mexikói illegális bevándorlókat, majd azzal folytatta, hogy minden muzulmánt kitiltana az Egyesült Államokból. És az is biztos, hogy a rasszisták tényleg bírják Trumpot, amit semmi nem bizonyít jobban, mint hogy a Ku Klux Klan volt vezetője arra biztatta a klán tagjait, hogy szavazzanak Trumpra (amitől a jelölt eleinte nem is igazán határolódott el teljes egyértelműséggel).

Bár mindez igaz, és Trump idegenellenes és rasszista populizmusának biztos van vonzereje, túlzás lenne azt mondani, hogy a fajgyűlölet lenne a kulcs a republikánus jelölt népszerűségéhez. Már csak azért sem, mert bár a rasszista Google-keresések és a Trump-támogatók térképein vannak átfedések, messze nem akkorák, hogy ez mindent megmagyarázzon.

Trump és a halál

A Washington Post elemzés szerint Trump azokban a megyékben volt népszerűbb, ahol

• az emberek szegényebbek,
• a népesség folyamatosan csökken,
• és ahol a legtöbb középkorú fehér hal meg.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy a középkorú fehér amerikaiak – akiknek a halálozási aránya 2000 óta folyamatosan nő – statisztikailag az italba vagy a drogokba halnak bele, vagy egyenesen öngyilkosak lesz, akkor összeáll a kép, hogy Trump ott a legnépszerűbb, ahol a fehér munkásosztály a leginkább elkeseredett és ahol a legkilátástalanabb helyzetben érzi magát.

Nekik pedig nem az a legfontosabb, amit Trump a muszlimokról vagy mexikói bevándorlókról mond, hanem az, amit a gazdaságról beszél. Az amerikai szakszervezeti szövetséghez köthető Working America felmérése szerint

a megkérdezettek 29 százaléka ezt jelölte meg első helyen, sokkal többen, mint a biztonságot vagy a bevándorlást. Persze hat rájuk Trump személyes vonzereje is: a Working America felméréséből az is látszik, hogy a biztosan rá szavazóknak szinte fontosabb Trump személyisége és hogy „azt mondja, amit gondol”, mint az, hogy pontosan mit is mond. De ha már beszél, leginkább azt szeretnék, ha a gazdaságról és arról szónokolna, hogy hogyan lesz jobb munkahelyük, mint ami van.

Vagy arról, hogy legalább a már meglévőt nem fogják elveszíteni.

Emellett az is látszik, legalábbis egyes elemzések azt mutatják, hogy például Michigan államban azokban a körzetekben szavaztak inkább Trumpra, ahol a legtöbb ipari munkahely szűnt meg az elmúlt években (bár olyan elemzés is van, amelyik szerint ez nem kimutatható).

Akiket mindenki elfelejtett

Mindezekből az olvasható ki, hogy Donald Trump meredek politikai emelkedése valójában annak köszönhető, hogy maga mögé tudta állítani annak a globalizációs politikának a károsultjait, amit párttól függetlenül gyakorlatilag Ronald Reagantől kezdve minden amerikai elnök és a kormánya a zászlajára tűzött.

akikkel nem nagyon törődött senki azóta, hogy bezárták és egy fejlődő országba vitték a gyárakat, ahol dolgoztak. Michael Hirsh, a Politico szerkesztője szerint igazából csoda, hogy csak ennyi idő után, több mint 20 évvel a NAFTA (Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény), az első komolyabb szabadkereskedelmi egyezmények aláírása után forrt fel annyira a hangulat, hogy egy Trump vagy egy Sanders politikai tőkét tud kovácsolni ebből az elégedetlenségből.

Az USA 1994-ben, Bill Clinton első elnöksége alatt írta alá a NAFTA egyezményt, ami megnyitotta a határokat Mexikó, az USA és Kanada között az áruk és befektetések számára. Ezt azóta még számos kétoldalú vagy multilaterális szabadkereskedelmi egyezmény követte, a legutóbbit, a csendes-óceáni szabadkereskedelmi megállapodást (TPP) például kicsit több, mint egy hónapja, 2016. február 6-án írta alá Obama elnök mellett még 11 ország vezetője Vietnamtól Japánon át Ausztráliáig (ezt még ratifikálnia kell majd a kongresszusnak, de ezt biztos nem fogják elővenni, amíg tart a kampány, pont Trump és Sanders miatt).

Egy másikról pedig még éppen tárgyal az USA kormánya az Európai Unióval. 

Anélkül, hogy komolyabban belemélyednénk,milyen gazdasági hatásai voltak 20 év szabadkereskedelmi politikának Amerikában és máshol,  annyit elmondhatunk, hogy míg az ilyen egyezmények előnyei (például olcsóbb kínai mobilok vagy Mexikóban összerakott autók) viszonylag szélesen oszlanak el a társadalomban, vagyis sokan érzik őket egy kicsit, addig a hátrányai (például a leépülő ipar) elég koncentráltak: kevesebben érzik őket, de ők nagyon.

Az amerikai szakszervezeti szövetség, az AFL-CIO szerint csak az elmúlt 10 évben 30,6 százalékkal csökkent az ipari munkahelyek száma, nagyrészt azért, mert a NAFTA-egyezmény és hasonlók megkönnyítették, hogy a feldolgozóipari cégek inkább valami olcsóbb országba vigyék a gyáraikat, hogy aztán alacsony vámok mellett visszaexportálják a termékeket az USA-ba. Ez a folyamat a washingtoni Economic Policy Institute tanulmánya szerint 2010-ig nagyjából 689 ezer munkahelyet helyezett át az USA-ból Mexikóba. A déli államokból a textilipar tűnt el, északról a nehézipar nagy része, amivel, ahogy a Vice riporterének egy dél-karolinai lelkész mesélte, a környék gazdasági ütőerét tépték ki.

Ha ez nem volna önmagában elég rossz, a 2008-as válság még lökött egyet lefelé a szegényebb amerikaiak helyzetén, és bár az USA gazdaságának egésze már kilábalt a válságból, sőt, Amerika leggazdagabbjainak még több pénze van, mint a válság előtt, a középosztály vásárlóereje nem állt vissza a válság előtti szintre. Miközben egyre kevesebben tartoznak a középrétegbe, a legszegényebbek csoportja egyre csak nő, ötből egy felnőtt így is a szegénységi küszöb környékén él, a középosztály pedig egyre kisebb. A dolgozók bére pedig gyakorlatilag a '70-es évek vége óta nem nőtt, miközben a termelékenység megkétszereződött. Ahogy egy észak-karolinai pap nyilatkozta a Financial Timesnak:

A régi amerikai álom az volt, hogy az embernek legyen két kocsija és egy háza. Az új amerikai álom az, hogy az embernek legyen munkája.

És míg az amerikai gazdaság központjai az ipari környékekről a hightech-hubokba és a pénzügyi központokba vándoroltak, az elmaradott környékekkel nem igazán történt semmi, és nem is nagyon volt olyan, aki azt ígérte volna, hogy majd történik. Miközben a szegény fehér szavazókat egy jó ideig megragadta a republikánus párt konzervatív kulturális politikája, a gazdasági helyzetre igazán ők sem adtak választ, leszámítva azt, hogy ha majd lesz növekedés, az mindenkinek ugyanolyan jó lesz.

A republikánus párt Reagan óta pont annyira volt a szabadpiaci kapitalizmus pártja, mint a keresztény konzervativizmusé vagy a fegyvertartásé, így mindenki abban bízott, hogy majd a piac kihúzza a szegény republikánus szavazókat a szarból. Azt pedig a munkás szavazók is érzik, hogy a jobboldal (sem) igazán törődik velük, ahogy egy New Hampshire-i Trump szavazó is elmondta a New York Timesnak:

A republikánus párt sosem tett semmit a magamfajta dolgozó emberekért, pedig évekig rájuk szavaztunk.

Minden újra szép lesz!

És akkor jött Trump, aki megtalálta, mi az, ami megkülönböztetheti őt a többi republikánustól, mi az, ami az ő komparatív előnye lehet, és elkezdett arról beszélni, milyen rossz, hogy az embereknek nincs rendes munkája és hogy milyen borzasztó dolog a szabadkereskedelem.

Trump egyik fő üzenete az, hogy vissza kell hozni Amerikába az ipart és versenyre kell szállni a kínai, japán, mexikói, egyéb termékekkel. Kampányszlogenje, hogy újra naggyá teszi Amerikát, ami egy olyan korra emlékezteti a választókat amikor biztos, hogy mindenkinek volt rendes megélhetést biztosító munkája és még élt a két autós-egy házas amerikai álom.

Míg a mexikói határra épített fal a bevándorlókat tartaná kint, Kínával szemben 45 százalékos importvámot vezetne be, hogy megállítsa az olcsó áruk beáramlását. Trump logikája szerint Kína, Japán és más országok támogatják a saját gazdaságukat azzal, hogy – például Kína esetében – mesterségesen alacsonyan tartják valutájukat és ezzel olcsóbbá teszik a termékeiket, ami ellen az amerikai gazdaság védtelen: ezért hát kemény eszközökkel, de meg kell védeni.

A kampányában legutóbb egy Indiana állambeli légkondigyár, a Carrier esetét kapta fel, amelyről megjelent egy, a Youtube-on február eleje óta 3,6 milliószor megnézett videó, ahogy a vezetők üzleti virágnyelven bejelentik a dolgozóknak, hogy az 1400 embert foglalkoztató gyár Mexikóba költözik. Trump a republikánus elnökjelöltek vitáján a videó megjelenése után pár nappal azt mondta, meg fogja adóztatni a Carriert és a hasonló cégeket, ha nem hozzák vissza a termelést az Egyesült Államokba.

Ezek a kereskedelmi megállapodások megölnek minket, nem jók az országnak és nem jók a dolgozóknak!

– mondta Trump ugyanazon a vitán. Azért közben az is része Trump gazdasági programjának, hogy csökkentené a társasági adót – de azt is azzal az indoklással tenné, hogy szerinte akkor inkább maradnak majd Amerikában a cégek.

Persze Trump gazdaságpolitikája pont olyan kifinomult, mint a politikai stílusa. Közgazdászok és cégvezetők pedig nem győzik telekommentáni az angolszász sajtót azzal, hogy

• Trump közgazdasági elképzelései mennyire meghaladottak,
• nem igaz, amit az amerikai iparról és Kínáról mond,
• az importvámai pedig nemcsak az amerikai gazdaságot rántanák magukkal, de globális recesszióhoz is vezetnének.

És ez nagy valószínűséggel valamilyen szinten mind igaz. Ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy Trump egy létező problémával foglalkozik (és ad rá demagóg választ), és egy olyan réteget szólít meg ezzel, ami politikailag sokkal potensebb, mint ahogy az eddig tűnt.

Belső osztályharc

Nem Trump volt az első, aki a kereskedelmet, mint politikai kérdést kitalálta, és nem is ő az egyetlen, aki foglalkozik vele. Időnként még a két szabadkereskedelmi egyezményt szimultán tárgyaló Barack Obama is engedett a „gazdasági populizmusnak”, 2009-ben például szakszervezeti nyomásra 35 százalékos vámot vetettek ki a kínai autógumikra, amivel, ahogy a 2012-es évértékelő beszédében dicsekedett, több mint ezer amerikai munkahelyet védtek meg.

Az amerikai baloldalon Bernie Sanders mindig is kritikus volt a kereskedelmi egyezményekkel szemben, ezzel viszont sokáig szinte egyedül volt a demokraták között. Az elmúlt években viszont Obama csendes-óceáni egyezménye, a TPP a vártnál nagyobb vitához vezetett a demokraták között, annyira, hogy a korábban a kormány szabadkereskedelmi politikáját támogató Hillary Clinton is igyekszik hozzáigazítani magát a megváltozott politikai hangulathoz, és ha nem is ellenzi olyan hangosan az egyezményt, de már nem is tud teljesen kiállni mellette.

Ez persze elég kellemetlen Clintonnak, aki nagyban épít a férje politikai renoméjára is, aminek része a sokat szidott NAFTA-egyezmény. Clinton viszont, úgy tűnik, hagyná a munkás szavazókat Trumpnak és megpróbálna inkább a clintoni-obamai politikával jobban járó középosztályra lőni, akiket viszont taszít Trump trumpsága. Ahogy a Clinton-kampány egyik stratégája nyilatkozta:

Minden egyes munkásosztálybeli demokrata után, akit Trump megnyer magának, Hillary elvesz majd két mérsékelt republikánus vagy független szavazót a külvárosokból.

Így elméletileg Hillary Clinton továbbra is megengedheti magának, hogy nem törődik a globalizáció amerikai veszteseivel, bár kérdés, mennyire tolja őt még balrább Sanders vagy egy általa esetleg elindított „baloldali Tea Party-mozgalom".

A republikánusok viszont ezt már nem engedhetik meg maguknak. Ha valamit mutat Trump előretörése és a pártelit líblingjeinek (Jeb Bush, Marco Rubio) százmilliókba kerülő látványos bukása, akkor azt, hogy talán véglegesen szétvált a republikánus pártot vezető és azt pénzelő felső réteg és az egyszerű szavazók egy fontos bázisának elképzelése arról, hogy merre kell tartania a pártnak. A The Atlantic magazin cikke szerint

amiben egyelőre úgy tűnik, hogy a pénznél többet ér a szavazat (meg persze a pénz, de ahhoz Trumpnak nem kell támogatóknál kalapoznia). Trump a republikánus párt ellen ugyanannyira hergeli a szavazóit, mint mások ellen, szidja a pártot az egyre lazuló bevándorláspolitikája, a szabadkereskedelem és a jóléti megszorítások támogatása, a milliárdos adományozók, valamint amiatt, hogy nem törődtek a szavazóik gazdasági kiszolgáltatottságával. 

A republikánusok egy része szerint viszont nem a párttal, hanem  szavazóival van baj, az ő értékrendjük, morális hozzáállásuk változott: ellustultak a jóléti juttatásoktól és már csak azt várják, hogy valaki kisegítse őket. Ezek a republikánusok azzal sem nagyon szeretnének szembenézni, hogy míg a párt libertárius filozófiája miatt már rég óta igyekszik csökkenteni a jóléti juttatásokat a szabadpiaci munkaetika és a költségvetési egyensúly nevében, a szavazóiknak csak 17 százaléka támogatná, hogy csökkentsék ezeket az ellátásokat. Viszont az átlagos szavazó sokkal szigorúbb lenne az illegális bevándorlókkal szemben, akikkel a republikánus mainstream egyre liberálisabb, remélve, hogy ezzel sikerül megnyerni a latino szavazókat.  Trump viszont ezt mind tudja és a kereskedelem mellett a jóléti juttatások és az illegális bevándorlásban is simán neki megy a pártnak, aminek a nevében indul az elnöki posztért. Ezzel a stratégiával amúgy nemcsak a republikánus, de a demokrata oldalról is el tud csábítani sok fehér munkás szavazót, akik közül sokan vacillálnak Sanders és Trump között. 

Hogy merre megy majd a párt és általában az amerikai politika, azt még nehéz lenne megmondani, de nagyon valószínű, hogy a republikánus pártnak teljesen újra kell majd gondolnia, mit hogyan csinál. Vannak olyan republikánusok, akik szerint a republikánus párt középtávon protekcionista lesz és nacionalista, jobban védi a határait és kevésbé akarna beavatkozni más országokban hadsereggel – ez pedig sokkal közelebb van Trumphoz, mint a republikánus mainstreamhez.

Sok minden függ persze attól, hogy Trump, ha végül ő lesz a republikánus jelölt, megnyeri-e a választásokat. Ha nem, akkor Lindsey Graham republikánus szenátor és kibukott elnökjelölt szerint lehet, hogy nem a pártnak kell újragondolnia a politikáját, hanem a szavazóknak, hogy mit is gondolnak a fontos kérdésekről. Bár amíg a fehér vidéki munkás szavazók helyzete nem javul, addig valószínűleg ők nem fogják meggondolni magukat, és várnak majd a következő Trumpra.