Immáron hivatalos, hogy az amerikaiak november 5-én arról döntenek: az Egyesült Államok 47. elnöke Kamala Harris vagy Donald Trump legyen, valamint alelnökként őket Tim Walz vagy J. D. Vance segítse. Mivel már biztos, hogy a demokraták és a republikánusok kik mögé állnak be a kampány során, érdemes megvizsgálni, hogy az alelnökjelöltek konkrétan  mennyire járulhatnak hozzá a választási győzelemhez, és milyen feladataik vannak a kampány során. Az elnökjelöltek céljainak elérésben vajon Walz vagy Vance lehet nagyobb segítség?

A tervek szerint augusztus 6-án egy videóban jelentette volna be Kamala Harris, a Demokrata Párt elnökjelöltje, hogy Tim Walzcal, Minnesota kormányzójával fut neki a novemberi választásoknak, és megválasztása esetén 2025. január 20-án Harris mellett őt iktatják be alelnöknek. Ám végül csapata ezt a sajtónak hamarabb megszellőztette és csak a délutáni kampányeseményén mutatta be hivatalosan is alelnökjelöltjét.

Ezzel immáron biztossá vált, hogy a választás után ki lesz Amerikában a két legfőbb közjogi méltóság, hiszen Donald Trump még a Republikánus Párt jelölőgyűlésén jelentette be, hogy megválasztása esetén az újonc szenátor, a mindössze másfél éves törvényhozói karrierrel rendelkező J. D. Vance lesz az alelnöke.

Korábban a J. D. Vance-ről szóló portrénkban is megírtuk – illetve Walz bejelentése kapcsán –, hogy miért eshetett rájuk a választás. Trump alelnökjelöltjéről úgy gondolhatta, hogy Vance-szel a középnyugati munkásosztályt könnyebben tudja megszólítani, lévén, hogy Vance is a rozsdaövezetből származik, és könyvet is írt saját tapasztalatairól, ami az ottaniak számára a mindennapokat jelenti.

Ezzel szemben Harris azért dönthetett Walz mellett, mert kormányzóként jó eredményeket tud felmutatni progresszív szakpolitikák kapcsán, valamint kommunikációs stílusa képes lehet megszólítani a vidéki fehér szavazókat. De leginkább amiatt eshetett Walzra a választás, mert az elmúlt két hétben az ő újításával sikerült egy újabb üzenettel támadni a Trump–Vance-kettőst, amit később az egész párt magáévá tett.

Sokat számít az alelnökjelölt személye, de nem úgy, mint ahogy gondoljuk

Először John Fitzgerald Kennedy, demokrata elnök nyilatkozta azt az 1960-as elnökválasztás előtt,: neki nem rémlik, hogy egy alelnökjelölt valaha is hozzájárult volna ahhoz, hogy az elektori kollégiumban akár egy szavazattal is többet szerezzen az elnökjelölt. Ennek ellenére az északkeleti JFK az akkori texasi szenátort, Lyndon Johnsont választotta társának, abban a reményben, hogy ezzel a déli államokban jobban szerepelhet majd a páros.

Ez a döntése végül be is vált, ezért később már arról beszélt, Johnson nélkül délen nem tudtak volna győzni – de tényleg így történt?

Az amerikai politológusok régóta vizsgálják a kérdést, az elmúlt években több tanulmány is készült, ami az alelnökjelöltek az elnökjelölt kampányára gyakorolt hatásait vizsgálták. Arra jutottak, hogy

– bár igaz, sokszor épp egy apróságon is múlhat az elnökválasztás kimenetele, mint például történt 2000-ben a George W. Bush és Al Gore közötti versenyben.

Christopher Devine és Kyle Kopko Do Running Mates Matter? című 2020-as monográfiájukban egészen 1884-től vizsgálva nézték meg, hogy az alelnökjelölt valóban számszerűen kimutathatóan hozzájárul-e a győzelemhez. Hiszen sokak szerint 2008-ban John McCain republikánus elnökjelölt azért kapott ki a Barack Obama, Joe Biden kettőssel szemben, mert Sarah Palin személyében egy gyenge alelnökjelölttel indult neki. Míg 2016-ban Donald Trump győzelméhez hozzájárult Mike Pence vallásossága, akinek segítségével az evangélikus szavazatokat behúzta a későbbi elnök.

Az evangélikusok például még jóval Pence kiválasztása előtt eldöntötték, hogy Trumpra szavaznak, Palin kiválasztása pedig nem segítette McCaint, hogy több nő szavazzon rá, míg Harris csak minimálisan dobta meg Biden fekete, női és fekete női szavazóinak számát 2020-ban. Az egyetlen ennek ellentmondó eset, amit találtak, hogy 2000-ben Al Gore nyerhetett volna New Hampshire-ben – ezáltal pedig az elnökválasztást is megnyerhette volna –, ha Joe Lieberman connecticuti szenátor helyett az állam akkori kormányzóját, Jeanne Shaheent választja alelnökjelöltnek.

Modelljeik szerint ugyanis vajmi keveset tett hozzá a kampányhoz és a későbbi sikerhez vagy sikertelenséghez az alelnökjelölt állama, neme, vagy a vallása – az egyetlen eset, amit találtak, hogy pozitívan hozzájárulhat, az az ideológiai meggyőződése.

Akkor miben számít az alelnökjelölt?

Ennek ellenére így is fontos szerepe van az alelnökjelölt kiválasztásának majd személyének az elnökjelöltek kampányában. Mint arra a szerzőpáros az NPR-nek adott interjújában, illetve a témával szintén foglalkozó Joel Goldstein, a The White House Vice Presidency című könyv szerzője, a The Atlanticnek rámutatott:

Ugyanis a jelölteknek ez az első komolyabb elnöki feladatuk, hogy egy olyan személyt válasszanak maguk mellé, aki a választók szerint képes lehetne ellátni az elnöki feladatokat, amennyiben szükséges – ez az elnökjelölt döntési képessége mellett a vezetői stílusáról és stratégiájáról is sokat elárul, így alapvetően az elnökjelöltről alkotott képen változtat pozitív vagy negatív irányba.

Előbbire jó példa Trump 2016-os döntése Mike Pence-ről, aki „egy klasszikus politikus” volt Trumppal szemben, ez pedig valamennyire enyhítette azok félelmét, akik tartottak Trump politikai normákat megsértő nyers politizálásától. Míg utóbbira McCain 2008-as választása, Sarah Palin szolgál példaként, aki ugyan először a konzervatív szavazókat mozgósította, azonban Palin a kampány során és a Joe Bidennel szembeni alelnökjelölti vitán is csúfosan leszerepelt – 2012-ben még az HBO filmet is készített Game Changer néven a kampányról.

McCain esete egyben egy másik dologra is rámutat:

Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az alelnökjelöltnek ne lenne feladata a kampány alatt, és egyébként ne lenne hatása a választásra – igaz, mint fentebb megjegyeztük, ezek inkább közvetetten, mintsem közvetlenül számítanak.

Egyrészt gyakran az elnökhöz nem méltó támadásokat az ellenféllel szemben „kiszervezik” neki, így sok esetben támadólag, a negatív kampányok vezetésével bízzák meg alelnökjelöltjeiket – részben emiatt eshetett Harris választása Walzra idén. De kiválasztásuk defenzív célokat is szolgálhat, hogy így próbálják meg enyhíteni az elnökjelölt lehetséges hiányosságait – ilyen például Barack Obama tapasztalatlansága McCainnel szemben 2008-ban, amikor a már akkor több évtizedes politikai karrierrel rendelkező Joe Bident választotta társának.

Azaz sokszor fel se tűnik a választóknak, ha az alelnökjelölt valamit jól csinál, de később a kormányzás során sem, pedig a háttérben sok feladatot kell elvégezniük.

Akkor mennyire számít most Walz és Vance kiválasztása?

Jelenleg előbbire nem tudunk választ adni, hiszen még 24 óra sem telt el a bejelentése óta, így nem tudjuk, hogy az ő szekrényéből hullanak-e ki csontvázak, amik gyengíthetik Harris esélyét.

Mióta Trump bejelentette alelnökjelöltjét, a sajtó több korábbi sértő kijelentését, vagy Trumpra nézve negatív hatású szakpolitikai nézetét kikutatta. Előbbire példa, amikor a gyermektelen demokrata politikusokat, köztük Harrist, vagy az egyébként háborús veterán Pete Buttegieg-et kritizálta, miszerint ők gyermektelenként fizikailag nem járulnak hozzá az országhoz (előbbi mostohaanya, utóbbi örökbefogadott férjével). Míg a szakpolitikai nézetei közül például az abortusz kapcsán alkotott véleménye hathat negatívan az elnökre. Emellett saját szavazói bázisának pedig az nem lehet szimpatikus, hogy 2016-ban még kulturális heroinként jellemezte Trumpot.

Ezek pedig eddig gyenge szereplésekkel jártak a kampányrendezvényeken, ahol Vance nem tudta úgy motiválni az embereket, mint Trump. Ráadásul időközben egy rendkívül negatív hatású mémmé is vált, miután valaki hamisan azt állította róla, hogy szexuális viszonya volt egy fotellel.

Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Vance a jövőben nem fejlődhetne, és ne válhatna végül jó jelöltté, de jelenleg egy magas kockázatú, magas haszonnal járó személynek tűnik Trump számára, aki inkább gyengíti a republikánus elnökjelöltet, mintsem erősíti. Ráadásul közben Harris kampánya láthatóan is lendületbe jött Trumpéval szemben, aki még jelenleg is keresi vele szemben a fogást.

Ahogy a The Atlentic újságírója, Lora Kelley összefoglalja: 

Az alelnökjelölt fő feladata az elnökjelölt támogatása – és az, hogy ne húzza le őt. Az alelnökök nem mindig kapnak elismerést, amikor felpörgetik és vonzóbbá teszik a listát, de ha terhet vagy problémát jelentenek, minden szem rájuk figyel. Ez olyan, mint amit a középiskolai drámacsoportom mondott a díszletmunkásokról: az emberek általában nem veszik észre, ha jól végzik a dolgukat, de ha elrontják, mindenki rájuk figyel.